2016. május 21., szombat

Beosztottnak lenni

Forrás: Hbr.org
Többször hallottam vállalkozóktól, beleértve a kényszerből vállalkozókat is, olyan véleményt, hogy azért jó nekik, mert nincs főnökük. Ami részben persze nem igaz. Míg másik részben elgondolkodtató. Akár arról is, hogy miért lehet jó beosztottnak lenni? Ami többnyire nem is annyira jó talán.

Az azonban régóta ismert jelensége a társadalmi munkamegosztásnak, hogy általában több a beosztott, mint a főnök. S most tekintsünk el azoktól a helyzetektől, amikor egy vezér egész családja főnök, és van néhány beosztott, aki dolgozik egy cégnél. Azok a cégek, amelyek alapmottója, hogy „vagyok olyan úr, hogy utálja dolgozni”, előbb utóbb tönkre mennek. Ha mégsem, akkor érdemes utána nézni, hogy kinek a kegyeltjei. Lett légyen az a gazdaság vagy a politika valamelyik üdvöskéje. Tehát a kiinduló pont nyugodtan lehet az, hogy általában a főnökből van kevesebb. Amiből következik, hogy beosztottból ellenben több van. Nem véletlen, hogy az irányítási mechanizmusokat általában úgy találják ki, hogy ezt a többséget valahogy kordába tartsák. Manapság már kevésbé korbáccsal, és inkább egzisztenciális kényszerrel operálva. Meg persze az ezt megtámogató szabályrendszerekkel.

Amiből azt a következtetést vonhatnánk le, elsőre nagyon könnyelműen, hogy beosztottnak lenni márpedig rossz. S valóban lehet cudar dolog. Akkor, ha kényszer szüli a beosztottságot, vagy nagyon utált munkát kell végezni. Általában valamilyen kényszer hatása alatt. Aki nem hiszi, az próbáljon pár őszinte szót váltani azokkal, akik kötelezően voltak katonák. Kényszerből váltak beosztottá, és általában utált munkákat is el kellett végezni. A parancs-hierarchia szabályrendszere miatt. Következésképp: a tisztikart nagy része is egyfajta kényszerből volt ott ahol, és kitörési pontként tiport és lihegett. Lefele tiport, és ezzel demonstrálta a hatalmát. Felfele lihegve nyalt, hogy egyre kevesebb „főnöke” legyen. Nem véletlen, hogy az anekdoták, családi jópofaságok java része a szívatásokról, és a feljebbvalók kisebb-nagyobb kijátszásáról szól. Az sem véletlen, hogy az utóbbiak többsége, akkor, ha kikerül a polgári világba, két nagy táborra szakad. Az egyik táborba kerülhetnek azok, akik képesek továbbfejlődni. A kényszerhierarchia romboló hatásából tanulva humanistább világot építenek maguk köré. A másik végletes csapatba kerülhetnek azok, akik a polgári életbe is megtartják a beosztottakon tipró attitűdöt, és a szabályrendszer préséből is kikerülve még hülyébbé válnak.

De ezt a példát, most elengedve kicsit, nézzünk visszafele a történelemben. Egyáltalán nem véletlen, hogy igen komoly vallási ideológiák épülnek fel arra, hogy beosztottnak lenni nem jó. Elég az, ha a túlvilágon kompenzáló hitelveket számba vesszük. Ezek számossága, és elterjedtsége, azt mutatja, hogy a társadalom beosztottjainak lelki féken tartása nagyon is fontos volt a vallások, illetve egyházaik kialakulásakor. A túlvilági kompenzációk igen kedvező „hit-kosara”, valamint az evilági szabályok túlvilági büntetésének mértékei azt sugallják, hogy nem egyszerűen rossz volt a hierarchia alján, hanem gyakorlatilag alig elviselhető. S bár mondhatja erre bárki, hogy régen voltak a nyilvános korbácsolások Európában, és manapság a cégek belső világát sem jellemzi a deres, azért nem árt figyelembe venni, hogy a hierarchia-tisztelet igen komoly ideológiai kalapácsokkal van beleverve az emberiség kulturális hagyatékába is. Is, mert az egykori hordalét is biztosít erre nem kis fogékonyságot.

Egyébként éppen a cégek világának tanulságaként említhetjük a Peter-elv nevű jelenséget. Amely a céges kontraszelekciókra is magyarázatot kínál. Röviden: mindenki addig lép előre, amíg olyan posztra nem kerül, amit már képtelen ellátni. Hacsak nem védekezik tudatosan az előléptetés ellen. Mely utóbbi jelenség ténye és léte azt is mutatja, hogy olykor jobb beosztottnak lenni, mint vezetőnek. Leginkább akkor talán, ha a beosztott olyan munkát végez, amit kedvel, és olyan beosztásban, amelyben kompetens. Akár kompetensebb is, mint a saját inkompetencia-szintjét már régen elért vezető. Ilyenkor, ha a vezető legalább nyomokban még épeszű, akkor békén hagyja a beosztottat, és hagyja tenni dolgát. Békében amőbázva a vezetői íróasztalnál, és megírva a szükségesnek látszó, ám valójában alig hatásos leveleket. Tulajdonképpen egy inkompetens, de a helyzetből legalább a maximumot kihozni akaró, jobbára humanista vezető képét keltve. S általában ilyen esetben előre is mennek a dolgok. A vezető teszi a dolgát, és nem csinál semmit. Kárt sem. A beosztott is teszi a dolgát. Hasznot hajt, és nem veszélyes a vezetőre, mert nem akar az lenni. Ha akarna, már lenne, elvégre kompetens a poszton.

Van természetesen olyan vezető is, aki képtelen felfogni a saját kompetencia-mátrixának határait. Abban a meggyőződésben, hogy az isten is vezetőnek tekintette. Aminek biztos jele, hogy a pasziánsz is sokszor kijön a számítógépén. Amikor az ilyen vezető lukra fut, akkor számára a beosztott eliminálandó ellenséggé válik. Mert ő nyilvánvalóan nem hibázhat. Csak a másik. Mindig a másik. Eközben szép lassan, de biztosan elszigetelődik, amitől fogékonnyá válik az összeesküvés-elméletek gyártására. A különben kompetens beosztottra olyan feladatokat szeretne kiróni, amihez annak köze sincs. Világos, mintegy tudatalatti jelzésként: be kell bizonyítani, hogy a másik is hülye. Ezt az extra feladatot persze többnyire lerázzák magukról, mint kutya a vizet, elvégre a kompetencia egyik jele, ha a beosztott ismeri a határait. Ettől a visszautasítástól aztán az említett vezető még zabosabb lesz. Mert újabb tükröt tartottak elé az ostobaságáról.

A végeredmény általában az, hogy a cég egy kompetens beosztottal szegényebb, egy inkompetens, a saját feladatait átlátni képtelen vezetővel gazdagabb lesz. Amennyiben nem ő a cégvezető, akkor persze előbb utóbb elhajtják. De addigra már csak sokszor a sívó homok marad utána. Ez olyan trivialitás, hogy szinte megemlíteni is kár volt talán. Azonban mégis nyitva tartja a kérdést: miért lehet akkor jó beosztottnak lenni? Nos, amennyiben nem a kényszerek hatnak, akkor például azért, mert le lehet mondani az éjszakai telefonokról. Jobb esetben a nyombélfekélyről is. A munkaidő munkaidővé válik, és nem terjed szét keresztül-kasul a magánéleten. Ugyanakkor, ellentétben a vezetővel, neki tényleg értenie kell a szakmához. Ez olykor olyan önképzési kényszert jelent, amelynek nyomán nő a kompetencia szintje, és szélesedik a látóköre. Miközben nem kell percenként keresni, jórészt csak komplexusoktól hajtva, a hátába vágódó kést tartó kezet. Ennek egyik következménye, hogy megengedheti magának a kollegák emberszámba vételét. Nem kifele, hanem valójában. Összességében: emberibb is maradhat. Miközben alappal hiheti, hogy nem a beosztásáért kedveli, aki kedveli. S persze, ha egy inkompetens marha kerül vezetőként a „fejére”, akkor kompetens beosztottként könnyebben fog tudni váltani, mint az a vezető, aki csak annyit könyvelhet el: már megint beletört a bicskája valamibe.

Egyébként alighanem a fenti mechanizmusok okozzák azt, hogy kényszermentes helyzetben is vannak, akik nem akarnak főnökök lenni. Miközben számos vezető egyik bukott projektről szédül a másikhoz. Meggyőződve arról, hogy a világ össze van esküdve ellene, és a beosztottak az ellenség bérencei. A probléma nem is az, hogy ilyenek jelenségek vannak. Ezek alighanem egy idősek a társadalommal. A problémát általában az szokta okozni, ha az inkompetencia szorgalommal és hatalommal párosul. Mármint nem képzelt, hanem valós hatalommal.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook