2016. május 31., kedd

A tanerő esete a levéltitokkal

A gyermekalázó tanár a kíséretben lett volna?
Letartóztatott zsidó nők menete a
budapesti Wesselényi utcában, 1944. október 20.
Forrás: Bundesarchiv/Faupel
A hírek a jelek szerint visszhangokban „gondolkodnak”. De az is lehet, hogy az egyik hívja elő a másikat. Nem tudom. Ám épp mostanság volt hír, egy iskolában elkövetett decemberi gyermekalázás következménye az iskola igazgatójára. Ma pedig jött egy másik. Egy kislány tanári meghurcolásáról.

Egy olyan eset, ami akár egyfajta tanmese is lehetne. Arról, hogy a tanórán elkövetett pad alatti levelezés miként válhat fegyverré egy tanár kezében. Tekintettel arra, hogy az írás nicknévvel került ki az internetre, tekintsük egyelőre annak. Egy olyan tanmesének, amely akár meg is történhetett. Emlékeim szerint, korántsem ritka, és fél évszázada is előforduló eset volt, hogy kitépett füzetlapok egész komoly üzeneteket voltak képesek közvetíteni. Arról, hogy a tanár(nő) éppen kivel jár a diákpletykák, illetve az elcsípett gesztusok alapján. De arról is, hogy a levél írója kivel járna. Esetleg mivel járna jobban az ott és akkor halál unalmas óra helyett. Az sem volt, és ma sem ritka, ha egy ilyen üzenet a tanár kezeiben landol. S a történetek általában itt válnak érdekessé. Ahogy az említett történet is. Mely utóbbi alapján a tanár fogta a levelet és felolvasta az osztály előtt. Azt a levelet, amely egy kilenc éves kislány szerelmi vallomását közvetítette. Az osztály kiszámítható röhögése és az érintettek megalázásának közepette.

A beszámolóra megszületett a gyermekjogász válasza, aki a hivatásához méltón felidézi a gyermekek magánélethez való jogát, és a megalázó „nevelési”, illetve inkább idomítási, módszerek tilalmát. Azonban az is nyilvánvaló, hogy a helyzet kulcsa egyáltalán nem a paragrafusok környékén keresendő. Nem azért, mintha azokra nem lenne szükség. De a jogszabályok előírásai, és be nem tartásuk szankciói egyetlen esetet sem tesznek meg nem történtté. Ahogy a nemi erőszakot sem teszi a bűnös mégoly alapos, és a közvéleményt szadisztikus hajlamát is kielégítő megbüntetése. Az iskolai megalázás, noha fizikailag talán kevesebb nyomot hagy, alig csekélyebb hatású is lehet a gyermek személyiségére nézve. A paragrafusok világa szankcionálhatja az iskolai megalázásokat is, de meg nem történtté nem teszi. S talán nem egy diák vállalná inkább a tanári sarkának magányában kiosztott taslit, mint a magánlevelének közröhej közepette való felolvasását a tanártól. Jobbára azért, amit a minap is írtam: az egyik a cselekedetett, a másik az embert bünteti. A tasli pedig, tekintve a testi fenyítés szintén ismert tilalmát, behelyettesíthető a szóbeli taslival is. Négyszemközt a tanárral. De ehhez nyilván olyan tanár is kell. Olyan tanár, aki nevelőként, pedagógusként kompetens, és nem csak leadja az órát a gyerekanyagnak.

Miközben persze elgondolkodhatunk ezen az utóbbi szemponton másik irányból indulva is. Tegyük fel, hogy a tanár, mert csak az ÁVH-s kihallgató-tisztek szintjén szocializált, teljesen rendben levőnek érzi a levél felolvasását. Az ebből fakadó egyik legjelentősebb kérdés az, hogy vajon minden esetben felolvasná-e? Mert amennyiben közhírré tenné azt is, ha a levél a férje, felesége általa elkövetett megcsalásáról tudósít, akkor ez lehetne enyhítő körülmény. Nem az alkalmatlanság felmentésével, hanem a beszámíthatóság hiányának demonstrálásával. Valamiért azonban az az érzésem, hogy az a levélke, amely szerint „J-nénit tegnap láttam P -bácsival smárolni”, a szemetesben landolna. Összetépve. Mert a tanári kar jeles tagja azt azonnal felmérné, hogy az a levéltitoksértés mekkora röhejt váltana ki az osztályból.

S alighanem itt lehet a helyzet egyik kulcsa. A levéltitok tiszteletben tartása. Nem a paragrafusok miatt, és nem azért mert majd jön valaki, és bepereli az adott tanárt. Valószínűleg nem megy, és valószínűleg nem perel. A minapi eset kapcsán akár még szakszervezeti védelmet is kaphat a gyermeket megalázó igazgató. Mondván: nem követett el fegyelmi vétséget. A perektől, szankcióktól függetlenül is igaz azonban az a pedagógusképzésben gyakran emlegetett közhely, hogy a tanár az egész személyiségével nevel. Az a tanár, akinek a személyisége csak a gyermekalázás szintjén érett, az, szerintem, alkalmatlan a pályára. S persze akár egy életre is beégő példát mutathat. Ahogy valószínűleg az a tanár is, aki képes nagy nyilvánosság előtt is tiszteletben tartani a levéltitkot. S szinte biztos vagyok abban, hogy az utóbbi, lényegesen gyermek-központibb, de mindenképpen gerincesebb tanárt hamarabb meg fogja találni egy diák a maga ügyes-bajos dolgaival.

Akár a magánéleti problémáival is. Amelyből minden korosztálynak kijut. Még a kilenc éveseknek is. Akinek lehet, hogy el kellhet négyszemközt mesélni, hogy pad alatt levelezi éppen úgy nem illik, mint óra közben hangosan felröhögni a pad alatt olvasott Rejtő-könyvön. De akinek ott, és akkor sokkal fontosabb lehet a maga magánéleti titka, mint az egész kötelező irodalom összes hőse és verslába. S akinek a bizalmáért az ő későbbi érdekében is érdemes harcba szállni a fegyelem szellemeivel. Mert könnyen lehet, hogy a ma bizalmi gesztusa egy későbbi nagyobb bajtól óvhatja meg a gyermeket. Ha még annak bekövetkezte előtt mer beszélni az előjelekről.

Andrew_s

2 megjegyzés:

  1. A szerelem a legbensőbb magánügyünk. Nagy Endre - a Nyugatos, nem a vadász - nagyon találóan fogalmazza ezt meg írásaiban, például a "Hajnali beszélgetések Jókairól" című esszéjében, amely a Nyugatban jelent meg.
    *
    ".... «- Ezután Ádám esméré az ő feleségét Évát, ki minekutána fogadta volna méhében és szülte volna Kaint, mondta: Nyertem férjfiat az Úrtól.»

    Persze ezek a rabbik nem voltak regényírók; ők héber államalapítók voltak és beérték a népesedési mozgalom e kipróbált elindítási módszerével. A napfényben hasaló, cigányosan örömvágyó görögökre várt a föladat, hogy Ádám és Éva szerelmi regényét megírják. Olvasd el Daphnis és Chloe történetét, ha tudni akarod, mi történt Ádámmal és Évával még Kain előtt. Ez volt az első szerelmi regény a világon és ha nem csalódom, az utolsó is. Az a hegyi legelő babér-ligeteivel, tisztavízű forrásaival tökéletesen megfelelt a bibliai Éden-kertnek. Azok a legelésző fehér bárányok tökéletesen pótolták a Paradicsom tarka állatseregletét, hiszen a Paradicsomban az Úr akarata folytán az oroszlán is szelíd birkatermészetű kérődző volt. A birkák a kövér legelőn a maguk eszével is megtalálhatták a táplálékukat; a két bronz-színű gyerek ráért egész nap kedvére hancurozni. Mozdulataikat a maguk duzzadt ifjúsága irányította, mint a gyerek-játékokat a beléjük rejtett rugós gépezet. Cél nélkül kergetőztek dombra föl, völgybe le, ugrándoztak, birkóztak, a fákra másztak, a szájukkal tépdesték a virágot a pázsitról. És ha fáradtan egymásra roskadtak, olyan furcsán ijedt gyönyörűséggel hallgatták egymás szívének bolond kalapálását. Utánozták a vadgalambokat, amelyek egymás csőrét csipkedik és Chloe rímtelen panaszkodással dalolta:

    - Ha a szájad a szájamhoz ér, miért olyan édes az? És ha édes, miért ég mégis úgy utána, mintha méh csipte volna meg?
    ...."
    *
    Nagy Endre azt állítja, hogy Daphnis és Chloe talán az utolsó szerelmi regény.

    Lehet, mert a tanár - corpus delcti - megakadályozott egy újabbat..
    *
    Az "Iskolai ISIS játék" című írására a kamaszok empátia hiányára utaltam megjegyzésemben.
    *
    Most is arra utalok, csak most a tanár részéről.
    *
    És vajon honnan is tanulhatnák meg a gyerekek, hogy mi is az az empátia, ha a tanár maga sem tudja???...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "És vajon honnan is tanulhatnák meg a gyerekek, hogy mi is az az empátia, ha a tanár maga sem tudja???... "
      Meg a magánélet, illetve a másik, mint ember tisztelete....

      Törlés

Comments on Facebook