2016. május 16., hétfő

Lemaradva olvastató iskola

Néha, talán nem véletlenül, van olyan érzése az embernek, hogy komoly kutatások zajlanak olyan langyosvíz-források számszerű megközelítésére, amely kutatások szinte hétköznapi trivialitásokat rajzolnak körbe. Legutóbb az iskolások olvasási hajlandósága, illetve a kötelező olvasmányok körének, a HVG-n egy éve hírül adott, most ismét elém keveredett, megközelítése kapcsán támadt ilyen érzésem.

A felvezetésben is megelőlegezve azt a konklúziót, hogy a „14-18 évesek szerint az irodalmi szövegek általában nehezen érthetők, ugyan fontos dolgokról szólnak, tanulságosak, de régiek”. Akinek ez a megállapítás újdonság számba megy, az igen ritkán tekint kritikusan vissza a saját kötelező olvasmányaira, és nagyjából fogalma sincs a jelen iskolák kötelező olvasmány-palettájáról. Amely, a nagy nemzeti unalomgerjesztők felvételétől eltekintve, alig változott azóta, hogy egy hosszabb betegség kellett a Jókaitól kiszignált veretes mű átlapozásához. Mert olvasmányélménynek aligha volt nevezhető a már akkor is inkább régies, terjengős, körmondatokba veszőnek tűnő fogalmazás. Azonban mégsem beszélnék le senkit arról, hogy az említett kutatás részleteit elolvassa. Gombos Péter, Hevérné Kanyó Andrea és Kiss Gábor szerzőségével fent van a neten. „A netgeneráció olvasási attitűdje” címmel. S annyiban mindenképpen érdekes, hogy tényleg számszerűsítve, és napjaink viszonyai közé transzformálja azt, ami egy évtizede is nagyjából tudható volt.

Akkor 2005-ben bátorkodtam megjegyezni a tanárképzés során, hogy valami alaposan el van szúrva a köztudat formálása kapcsán. Egész konkrétan kitérve arra, hogy a kötelezőnek kikiáltott olvasmányok jó része inkább elidegenít az olvasástól, mintsem kedvet csinál hozzá. Ez az évtizedes dolgozat ugyancsak fent van az interneten. „Köztudatmódosítás?” címmel. Abban elolvasható, többek között, az a felvetés, ami szerint:
Ám mindennapjaink köztudatára nem századokkal, korszakokkal korábban élő, a maguk korának elismert nagyjai vannak legnagyobb közvetlen hatással. Bárki kipróbálhatja, hogy nagyobb számban Rejtőtől vagy Pliniustól hall e szállóigéket az utca emberétől. Így abban az esetben, ha az olvasást, az irodalomtanítást nem a napi életben gyakorlatilag értelmezhetetlen vagy kényszerértelmezett szerzők és művek kötelező dogmaközvetítőjének szeretnénk tudni, akkor aligha a legjobb megoldás leragadni az irodalmár-könyvespolc nagyjainál. Mert az olvasás innentől nem lesz más, mint kötelező gyakorlat. A napi közéleti köztudatban eligazító, azt értelmezni segítő mankó helyett egy teljesítendő és sablonos elvárás-rendszer. Beléptetve és kiélezve a "kötelező olvasmány" szindrómát. Mert miközben a köznapokban a már említett Rejtő Jenő, Asimov, Tolkien, az iskolákban Harry Potter és a többiek gyakorolják a közvetlen hatást, az iskolai oktatás maga évekkel, évtizedekkel lehet lemaradva.

Amely felvetés nem igazán mond ellent annak friss kutatásnak, amelyről most érkezett hír. S amely összecsengés egyben azt is jelenti, hogy az irodalom tanítása, az olvasás megszerettetése terén nem történtek korszakos változások. Miközben továbbra is igaznak gondolom, hogy az információk java része olvasott információként terjed a világhálón. Még akkor is, ha egyáltalán nem becsülném le sokszor magasra értékelt képi információk terjedését sem. Azonban talán érdemes figyelembe venni, hogy az írott szöveg is képi információként indul el a szemen keresztül. Nem lévén neurobiológus nem is szeretnék ezen a számomra vékony jégen messzire menni. Azonban ahhoz nem kell talán messzire rugaszkodni, hogy belássuk: a teljes képi feldolgozás szájbarágósabb, mint az ahhoz képest meta-információnak tekinthető leírás. Mely utóbbi több szabadságot ad a képzeletnek. Több lehetőséget ad a korábbi tapasztalatok alapján történő értékelésnek. Vagy akár csak a főhős külcsínjét érintő elképzeléseknek. Miközben egy mindent képi információként közvetítő kommunikáció nem biztos, hogy hatékony információközvetítő. Talán nem véletlen az, hogy a piktogrammok, a maguk nyelvfüggetlenségükkel igencsak leegyszerűsítettek.

Hasonló leegyszerűsödés különben az írott nyelvben is zajlik. Ahogy lezajlott korábban is. A képírást felváltotta a betűírás. A betűkből álló szavak, illetve szótagok egyfajta meta-kommunikációs elemekké kondenzálódása pedig az SMS-nyelvek megjelenése óta zajlik. Igencsak megnövelve az írott szöveg „információsűrűségét”. Amely, szerintem, egyáltalán nem értékeli le szerintem az írott szöveget, vagy akár a könyvek jelentőségét.

Már csak azért sem, mert az említett, koncentrált információt ott belül le kell fordítani. Amelyhez továbbra is szükség van a szöveg értelmezésének képességére. Amely továbbra is egy tanulási folyamat része. S amelyet, akár a kortárs csoportok hatása, akár a hétköznapi kommunikáció úgyis kikényszerít sokakból. A tanár legfeljebb kimaradhat ebből, de meggátolni nem tudja. A kimaradása azonban vesztessé is teszi. Ahogy vesztessé teszi az is, ha a diákság valós olvasási igényeit nem veszi figyelembe. Ha pedig az oktatáspolitika akar erőszakot elkövetni ezen, akkor lehet egyfajta kettősséget kialakítani, de a sokkal nehezebben mozduló iskolarendszer könnyen megbukhat ebben a versenyben. Amelyben, a jelek szerint egy évtizede sem történt sok változás.

A diákok olvasnak, amit akarnak, túlélik az iskolát, ahogy tudják, és a maguk, különben megtanulható, cset-alapú metanyelvén nyugodtan röhöghetnek az egészen. Hacsak a tanár nem fordít figyelmet arra, hogy ne keverje össze a tanítást az idomítással.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook