2016. január 16., szombat

Filmnézési szekértábor-világ

A „Saul fia” című filmet, töretlen karriert sejtetve, Oscar díjra is jelölték. A filmhez tényleg nagy gratuláció jár ki mindenkinek, akinek a munkája bármely kicsikét is hozzájárult ehhez a sikerhez. Elég nagy baj az, hogy az interneten (is) olvasható véleményözönben, a film kapcsán nagyon sokszor találkozni a klisékből épített panelvéleményekkel. Valamint az ezekből felhúzott szekértáborokkal.

S persze minden más vélemény azonnali bedorongolásával a másik szekértáborba. Gyakorlatilag két szekértábort hagyva csupán kirajzolódni a szellemi ködlovasok által felvert jégharmatból. Az egyik ugyebár az antiszemita, Holocaust-tagadó szemeteké. A másik magyarutáló zsidók, illetve zsidóbérencek tábora. Melyek közt, mintha nem is létezhetne olyan ösvény, amelyről ne akarnák belökdösni az arra járókat. Ha akarják, ha nem. Azt pedig teljesen felesleges talán megemlíteni, hogy az említett meghatározások egyáltalán nem a szekértáborokba önként betérők önmeghatározása, hanem a másik oldalról rájuk hajigált cetlik feliratait jelzik. Az említett ösvénnyel próbálkozókat meg hol az egyik, hol a másik címke találja el. Ha pedig azt meri mondani, hogy neki saját véleménye van, ami nem egyezik egyik szélsőséges kliséköteggel sem, akkor megy a bősz mutogatás. Hol innen, hol onnan rábökve, hogy: Naugye!

Eközben persze a véleményt azonosítják egyfajta értékítélettel. Ami abban az értelemben igaz, hogy a személyes értékítélettől nem független a vélemény. Csakhogy az egyén értékítéletét nem az fogja megszabni, hogy melyik akolt csaholja körbe, és eszerint milyen véleménnyel ért feltétlenül egyet. Mert itt van ugyebár ez a film. Jó ideje se szeri, se száma róla írta, vele foglalkozó írásoknak. Jó dolog ez? Ha marketingkampánynak tekintjük, akkor sem feltétlenül jó. Egészen egyszerűen, mert a hosszas köztudatban tartása nagyon könnyen válik kontraproduktívvá. Ez különben általános jelenség, nem a konkrét film kiváltsága. Ellenben ettől még igaz, hogy az emberek belefáradnak. Nem azért mert a Holocaustról szól. Nem azért mert „zsidó-film”. Egyszerűen azért mert sok. Mert ott van minden kommunikációs kilométerkőnél. Rajta a cetlivel: ha nem tetszik, gazember vagy.

Holott a maga sokkoló mondanivalójától eltekintve alapvetően egy játékfilm. A személyes olvasatomban, a személyes véleményem szerint mindenképpen. A II. világháború után született második, vagy későbbi generációknak sok szempontból egy horror-játékfilmmel egyenértékű. Miközben érdemes talán figyelembe venni, hogy jelenleg ők vannak többen az országban. Nem Holocaust-tagadásból, hanem biológiai okokból. A haláltáborokat túléltek jobbára nagyon idősek, de a legtöbbjüket elvitte a legdemokratikusabb igazságosztó: a halál. De még a túlélők esetében is meg tudom érteni, ha nem repesnek egy ilyen filmtől. Mert olyan emlékeket, netán családi legendák ütötte sebeket tép fel, amelyet inkább elfelednének. Ahogy a nemi erőszakon átesettek sem biztosan szeretnének nap-nap a nemi erőszakról szóló filmekről olvasni. Annak művészi értékétől függetlenül.

Nem tagadva az antiszemita szemlélet létét, és mélységesen elítélve azt, számomra egy teljesen érthető álláspont valakitől az is, hogy egyszerűen nem érdekli az adott film. Nem szeretné megnézni, és pont. Ám ugyanakkor, ha valaki ezt a véleményt le meri írni, akkor azonnal megjelennek a marcona kliséhordozók, és már izzítják is a billogot: holocaust-tagadó. Ami különösen akkor lehet tragikomikus, ha egy esetleges haláltábor-túlélőt sikerül ezzel eltalálni. Míg máskor, és nem egy esetben egy olyan véleménnyel is „megkínálják” a kíváncsisághiánnyal rendelkezőt, hogy „előbb nézd meg, aztán mondj véleményt, he”. Fel sem fogva, hogy emberünk nem a filmet minősítette, hanem nem szeretné megnézni. Ergo, nem fogja megnézni, csak kényszer hatása alatt. Annak meg ismerjük a hatékonyságát. Még akkor is, ha a kényszer csak informális: nem szeretne az „antiszemitaszemetek” közé sorolódni. De természetesen létezik tevőleges kényszer, amelyek hatásfokát a kötelező olvasmányokon bárki lemérheti. De itt azért nem tartunk. Egyelőre csak egy meg nem nevezett amerikai hangmérnökről szólt Zányi Tamás, a film hangmérnöke, mint olyan érdeklődőről, aki a saját iskolájában tanítaná a filmet.

Ugyanakkor a tananyagóhajt is bejelentő hírben szerepel a rendező roppantnagyonfrappáns kijelentése is: „kommenteket olvasni olyan, mintha elmennénk egy hangversenyre, felvennénk azt, de csak a köhögéseket hallgatnánk vissza”. Mely válasz a gyűlölködő kommentekre vonatkozó kérdésnek szólt. De épen az előbb jeleztem, a „gyűlölködő kommentek” között megbújnak olyanok is, amelyeket csak kineveznek annak a klisébajnokok. Kiemelve ismét a kedves egybites olvasók kedvéért, hogy: olyanok is. Mielőtt valamelyik elmebajnok a nyíltan antiszemita idióták felmentését róná fel nekem. Ugyanakkor erősen szubjektív is az, hogy ki mit tekint gyűlölködőnek. Ha például minden negatív kritikát is automatikusan a gyűlölködők közé sorol a rendező, akkor az a furcsa olvasata is van, illetve lehet az említett kijelentésének, hogy mindenki csak köhögő bolha, aki nem ért vele egyet, nem érti meg az ő művészetét, vagy csak egyszerűen nem kíváncsi rá.

De ez persze a rendező retorikai magánügye. A magam részéről továbbra is azt a köztesösvény lehetőséget pártolom, hogy nyugodtan ne nézze meg, aki nem szeretné, és merhesse „nem-tetszikelni” a filmet, ha látta. Anélkül, hogy ezzel bármilyen negatív címkét vívna ki magának. Mely címkézés különben kétélű fegyver. Ahogy a túloldalról csak úgy röpködnek az említett, zsidózós matricák azok felé, akiknek viszont tetszeni mer a film. Alapvetően politikai státuszszimbólummá téve a filmet, és kiemelve abból a helyzetből, ami. Egy játékfilm.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook