2014. december 9., kedd

Orbáni pitiánervilág

Forrás: Africanglobe
„- Én téged száz fonthoz juttatlak, ha elvezetsz a Kapitányhoz.
- Nincs annyi pénz, fiam, amit itten mondsz... Az csak tíz font!”
Olvashatjuk a „Megkerült Cirkáló” című örökbecsűben. Megállapítva azt is, hogy Rejtő Jenő ezer százalékos pontossággal érzékeltette annak idején azt, ahogy a körülmények átitatják az egész gondolkodásmódot. Napjaink történésinek egy részére alighanem ugyanez a jelenség adhat magyarázatot.

Mert mit is láthatunk? Ha kellő aprólékossággal kezdünk leltárt készíteni, akkor könnyedén elveszhetünk a részletekben. Alig van olyan nap, amikor a kormánypárti kommunikáció ne dobna be a köztudatba valami gumicsont-jelölt ötletet. Erre gyorsan megtalálhatjuk azt a kézenfekvőnek tűnő magyarázatot, hogy alapvetően a figyelem eltereléséről van szó. Megfűszerezve némi kommunikációs csapdával, és az ellenzéki felszalámizásának a vágyával. Ezek természetesen komolyan létező tényezők. Azt hinni azonban alighanem tévedés, hogy a látszólag véletlenszerű ötletelés mögött nincs, illetve nem lehet más, valós rendező elv. Akár csak olyan formában, ami az ötletrohamok hozadékaként feltálalt választékból kihúzza az éppen aktuálisan megvalósítandó következő lépés forgatókönyvét. A Fidesz esetében pedig alighanem valóban Orbán Viktor lehet az, aki „Személyes Alapszabály (Rejtő Jenő Elátkozott Part) gyanánt szabályozza a pillanatnyi életet, vagy karakterhalált. Ezt most csak tekintsük megjegyzésnek.

Térjünk vissza a napi gumicsontokhoz, kommunikációs ötletekhez. Lett légyen az a maradék nyugdíjpénztárak lenyúlása, az internetadó, vagy a hasonló fajsúlyú ügyek. Ezek két közös jellemzője szinte kiverheti az emberek szemét. Az egyik a gyakorlatilag csillapíthatatlan hatalomvágy. Ez Orbán Viktor esetében nem egy új gondolat-rendezési elv. A különböző kezdeti megnyilvánulásokat követően szinte hónapról évre követhető módon haladt el azokhoz a mérföldkövekhez, amelyekben sajátos önleleplezést is szolgáltatott. Hol a Kádár-rendszer hallgatólagos követőjeként, hol az illiberális államhatalom híveként definiálva önmagát. Óhatatlanul leleplezve azt a diktatórikus személyiséget, ami ugyanakkor a felelősségtől való pánikszerű meneküléssel kénytelen megbirkózni. Amely utóbbira különben sokkal régebbi jelekből is következtethetünk. Összességében, és kívülről nézve olyan személyiségeket alkotva, amellyel leggyakrabban talán az óvodapedagógusok találkoznak. Akkor, amikor az erősebbtől való félelmüket féktelen, a kisebbek, gyengébbek felé ható agresszivitással túlkompenzáló gyermeket kell valamilyen formában a szocializáció útjára vezetni. Nem vitatva persze azt sem, hogy amikor egy ilyen személyiség fokozott agresszivitással találkozik, akkor ez egyre nehezebb. Különösen, ha az egy authoriter és elvtelen, alapvetően opportunista, és a haszonért a hatalmat bármikor kiszolgáló szülő képében jelentkezik. Márpedig a hatalom opportunista haszonélvezőitől annak idején hemzseget a kontraszelektált pártapparátus.

De a hatalomvágy, mint említettem, csak az egyik összetevője a felhozott kommunikációs tötymörgésnek. A másik komoly tényező a pitiánerség. Nem csak abban az értelemben, hogy gyakorlatilag a fenék kitörlésének napi papíradagját is minimum alkotmányba, illetve alaptörvénybe gondolják vésni a Fidesz vezérhez hű talpnyalói. Ez ugyanis még akár a hatalomvággyal, a másokat megalázó úrhatnámsággal is magyarázható lenne. Azonban azt is láthatjuk, hogy ami pénzben kifejezhető, az is magán viseli a pitiánerség, a kisstílű szarrágás jegyeit. Mert az egyes közrabszolgának ugyan már pár százezer forint is felfoghatatlan pénz, és száz-, vagy ezermilliárd tényleg csak elírva levő értelmezhetetlen betűhalmaz, a költségvetés egészéhez képest sokszor aprópénzekre mennek ki az orbáni ötletek. Mert mit jelent pár száz millió? Alig valamit. Nem az egyes iskoláknak, hanem a költségvetés egészében. Különösen, ha összevethető mondjuk a teljes bankszektor rákosista államosításával besöpörhető pénzzel. Ha addig is él az ország.

S most térjünk vissza az öreg csavargóhoz. Az a személyiség, aki a felfújható rágógumi kapitalista élvezetének képzetei között pofozva alakul, valójában sosem lesz képest ezt az árnyékot átlépni. Akinek a zacskó szotyi a mennyeien gyermeki élvezet, az felnőtként, szinte korlátlan hatalommal a kezében, sem fog tudni átlépni a pitiánerség határán. Mert ahhoz olvasottság, kultúra, képzelőerő, és leginkább széles, a világgal számoló szemléletmód is kell. S olyan személyiség, amely nem elfojtásokon, hanem szárnyaláson keresztül alakul. Márpedig Orbán ötletein nem az utóbbi süt át. Sokkal inkább az előbbi, a fociöltözők verítékszagú péniszirigysége, a falu bikájának földhöztapadt szarrágása, a csak fillérekben számolni tudó pitiánerség. Amerika nem azért nem számít, mert Orbán fanatikus. Egyszerűen nincs is. Mert kiesik a felfogható tartományból.

S ha valami. akkor ez lehet a nemzet veszte. Nem is annyira a kisemmizés, a diktatúra, hiszen azt pár év, évtized alatt kiheveri egy ország. A kisstílű, fantáziátlan, állatias indulatokkal operáló, szellemi semmittevésbe süllyedő uralkodás az, ami nemzedékeket tesz tönkre, üldöz el, kényszerít szellemi pangásra. Valamint nemzedékek sorára az egész országot. A senkik hatalmát, a kisszer diadalát hozva be a kontraszelektált mindennapokba.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook