2014. május 21., szerda

Ritáknak türelemmel

A 14. és 15. század fordulójának közelében korántsem volt ritka a családon belüli erőszak. Ahogy az ismert járványok, hadjáratok és a kevésbé ismert martalócizmus nyomán a családon kívüli erőszakok is számosak voltak. A lakosságpusztulások következtében pedig gyanítható, hogy a vérfertőzés is gyakoribb lehetett, mint ahány esetben kiderült.

Szóval elég zűrzavaros korszak volt ahhoz, hogy igencsak kirívóan erőszakos, buta baromnak kellett lennie annak, akinek nyilvánosan megsajnálták a feleségét. Márpedig másként aligha történhetett volna meg az a csoda, hogy ház ura és jog szerinti parancsolója féken tartsa magát. Legalább otthon. Mert aztán valami perpatvarban csak utolérte valakinek a haragja. S eljőve érte a sátán, és vivé őt hátán. Meg ilyesmi. A neve annyira nem érdekes, hogy szinte mindenhol csak Margherita Lotti férjeként emlegetik. Akit azonban mégsem ezen a néven ismerünk általában. A Cascia-ban született hölgyet ugyanis Szent Ritaként tisztelik az emberek. Akit elsősorban a végtelen türelme, és szinte mindent elviselő jámborsága emelt ki az akkori környezetéből. A leírások alapján először megtérítette az említett vadbarmot, akinek gyermekként eladták, pontosabban, akihez a szülők hozzáadták.

Aztán özvegyként elérte, hogy mégis apáca lett. Majd türelemmel viselte a másfél évtizedes elkülönítettséget is. Ami a legenda szerint egy fejébe állt, majd elmérgesedett tövis miatt vált szükségessé. Amely történet azért elég sebből vérzik. Mert ugyebár vagy fából vala az a tüske, és akkor vagy bétokozódik, vagy begyullad. Az előbbi esetben nem túl feltűnő. Az utóbbiban, ismerve az akkori egészségügyi viszonyokat, nem tartott volna másfél évtizedig az agónia. De lehetett természetesen egy szobor alkatrésze is, amitől valóban áldozatává válhatott egy lassú nehézfém-mérgezésnek az áldozat. Talán esztétikailag sem lett volna megnyerő a hölgy. Fejében egy bronztüskével. Azonban a szepszishez hasonlóan, ebben az esetben sem a romlatlanság példájaként mutogatnák a holttestét. Márpedig Szent Ritának még holtában is tűrnie kell a mutogatást.

Talán az életében elszenvedettek után emiatt is a türelem, és a reménytelen ügyek védőszentjeként ismert. De még a kanonizálás kivárásához is türelem kellett. Az 1457. május 22.-én elhunyt csodatevőt csak 1900. májusában avatta szentté XIII. Leó. A hölgy addig is töretlenül fejlődő kultusza minden esetre azt jelzi, hogy a reménytelen ügyek folyamatosan jelen vannak az emberek életében. S némelyik megoldásához gyakran érzik az emberek, hogy csak a csoda segíthet. Különösen azt követően, ha már az orvosi kamara is csődöt mond. Már akkor, ha például egy betegség türelmes elviselése tölti már csak i valaki egész létét. Az egyéb jellegű problémáknak pedig aztán tényleg se szeri, se száma.

Mert hiába a mondás arról, hogy a remény hal meg utoljára, azért az emberek nem szeretnek megoldhatatlan ügyekbe belerokkanva távozni az árnyékvilágból. Amire az árnyékot vetni évszázados rutinnal képes az emberiség. Rendszerint a hatalommal arányos árnyékot. Kis hatalom személyes árnyékot. Nagy hatalom országos árnyékot. Még nagyobb hatalom, világszintű árnyékot. Szellemi sötétséggel párosulva már nem is annyira árnyékot, mint a mélysötétbe hajló zónát generálva. Amelyben tényleg nem árt legalább egy csodavárásnyi reménysugár.

Így nagy tisztelet Szent Ritának, akinek alighanem ma is púpozva tele van mind a két keze a gondjára bízott reménytelen ügyekkel. S csak reménykedni lehet benne, hogy nem az „Illetékes Elvtársnő” égi megfelelőjeként. Ha már itt lent egyre inkább az Illetékes Elvtárs fénykora látszik visszatérni. S nem a kabaréban, hanem az élet nagy cirkuszporondján.

Ahol legyen boldog a nap minden Ritának, és minden reménykedőnek.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook