A Magyarok Világszövetségének (MVSZ)
dalfesztiválos kirohanása után némi lelkiismeret-furdalással vegyes daccal
hallgattam meg egy koncertfelvételt. Egy olyan réges-régi felvételt, amin
Freddie Mercury énekelt a Queen együttes frontembereként. S azt hiszem a
mindennapok csődje, amikor már egy lassan harminc éves felvételről is a napi
politika, a napi közélet juthat az ember eszébe. Még akkor is, ha ebben
egyértelműen a személyes attitűdök is szerepet játszanak.
Azért a jelen köznapi helyzet ismeretében
mégsem könnyű elhessenteni a gondolatot, hogy az ország vajon hány tehetséget
veszít el a hangulatkeltő előítéletek miatt. Amit az sem ment, hogy ebből a
szempontból a kulturális fejlődés története a tehetségelvesztegetés története
is. Nem véletlen talán az sem, hogy a nagy felfedezések, a feltalálók
„dömpingje” általában nem a dogmákba ragadt történelmi korszakokkal esik egybe.
Még a középkorban is jótékony hatású volt, ha egy-egy uralkodó egyfajta
„ösztöndírendszert”, a szegényebbeknek kitalált támogatási rendszert vezetett
be. Amikor az ideológiai vagy nemzeti előítéletek, és az ezek talaján kialakult
idiotizmusok váltak uralkodóvá, akkor általában pangani kezdtek az iskolák.
Akár szó szerint, akár csak szellemileg. Sokkal több figyelmet fordítva a
szellemiség látszatára, és a különböző kimutatások pontos vezetésére, mint
magára a szellemiségre. Ahogy azt a „Holt költők társasága” című film is
bemutatja. No meg a hazai történelem a múlt század első felében. Mert azért
jellemző, hogy azok verik a mellüket a magyarok tehetségességével, a
megszerzett Nobel-díjakkal kapcsolatban, akiknek szellemi jogelődjei a
legtehetségesebbeket kiutálták az országból.
De természetesen nem áltatom magam azzal,
hogy a ma rasszistái, antiszemitái meg mernék kockáztatni azt, hogy ilyen
gondolatok akár csak a közelükbe férkőzzenek. Elvégre akkor lételemük egyik
fontos bástyája veszne el. Az a melldöngető Turul-tollas szemlélet, amire az
egész ideológiájuk épül. Amiben nem attól lesz valaki kiváló, tehetséges és a
nemzetet előrébb vivő szellemű, hogy a képességei erre predesztinálják, hanem azért,
mert fekete ingben és karszalaggal, képes lerugdosni a lépcsőn a nála jobbakat.
Természetesen ez is egyfajta képesség. Rendre le is rohasztotta az országot a
pöcegödörbe a történelem során. Mert már a dzsentriallűrök is legfeljebb a
Hídavatásra adtak elegendő szellemi muníciót. Nem vitatva, hogy jobb
körülmények között a szerény képességből is több valósul meg. Látszólagos
képességtöbbletet előre vetítve. Míg rosszabb körülmények között a
legtehetségesebbek is csak kapálás-optimalizálásban mutathatják ki
képességeiket. Talán nem is véletlen, hogy az előítéletes rasszizmus éppen a
szerény szellemi és szociális képességű táptalajon nő nagyobbra. Azok körében,
akik csak akkor érezhetik magukat valakinek, ha még mélyebbre tudnak taposni
náluk jobbakat. Azok körében, akik önerőből egy csatornát sem tudnának
akkurátusan kipucolni. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi esetben nem csak
szájtépve vonulni, hanem dolgozni is kellene. Fúj!
S hogy ennek semmi köze Farrokh
Bulsara-hoz? Dehogynem. Ha a jelen magyar közviszonyok közt látja meg a
napvilágot, akkor talán pont olyan tehetséggel születik, mint a születésekor
hazánknál alig fejlettebb Zanzibárban. Azonban párszi indiai szülők
gyermekeként kisgyermek korától megtapasztalhatta volna, hogy milyen az igazi,
a mindennapokat átitató, lappangó rasszizmus. Bár lehet, hogy mégis sokra
viszi, ha a szülei, miként a Bulsara-család, elmenekülnek. Így alighanem két
karrierlehetősége lett volna. Az egyik, hogy itt marad és talán
kocsma-énekesként lakodalmas rockot adhat elő a nemzetieskedő Turul-klub
tagjainak. A másik, hogy ugyanúgy külföldön válik világhírűvé, ahogy Freddie
Mercury is. Az utóbbi esetben szinte biztosan büszkén gondolna rá talán még az
MVSZ is. Hacsak nem olvassák a fejére a kicsapongó életmódját, biszexualitását,
és mindazt, amit kritikaként egyébként a valóságban is megkapott a világsztár.
Azonban azért valószínűleg a sok hóhányó büszkén veregetné a magyarságtól
duzzadó keblét azért, hogy micsoda tehetséget adtunk a világnak.
Azért, ismerve a hazai oktatási
viszonyokat, a tehetséggondozás inkább egyfajta elgondozást jelent.
Valószínűbb, hogy egy nyírségi fiatal elsüllyed, mintsem kihozhatná magából a
maximumot. Ha ezen kívül még nem bizonyul Semjén szerint elég kereszténynek,
Lázár szerint elég orbanistának, és Bayer szerint elég magyarnak, akkor
végképpen el is áshatja magát. Szociális temetésen. Amikor a sírja mellett
esetleg megszólalna Wittner Mária, és közölné: megérdemelte a sorsát.
Úgyhogy Farrokh Bulsara mégis jobb, hogy
Zanzibárban született. Így sokat adhatott a világnak. Magyar honban születve
pedig valószínűleg még az országnak sem.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése