2014. május 30., péntek

Queen-t hallgatva

A Magyarok Világszövetségének (MVSZ) dalfesztiválos kirohanása után némi lelkiismeret-furdalással vegyes daccal hallgattam meg egy koncertfelvételt. Egy olyan réges-régi felvételt, amin Freddie Mercury énekelt a Queen együttes frontembereként. S azt hiszem a mindennapok csődje, amikor már egy lassan harminc éves felvételről is a napi politika, a napi közélet juthat az ember eszébe. Még akkor is, ha ebben egyértelműen a személyes attitűdök is szerepet játszanak.

Azért a jelen köznapi helyzet ismeretében mégsem könnyű elhessenteni a gondolatot, hogy az ország vajon hány tehetséget veszít el a hangulatkeltő előítéletek miatt. Amit az sem ment, hogy ebből a szempontból a kulturális fejlődés története a tehetségelvesztegetés története is. Nem véletlen talán az sem, hogy a nagy felfedezések, a feltalálók „dömpingje” általában nem a dogmákba ragadt történelmi korszakokkal esik egybe. Még a középkorban is jótékony hatású volt, ha egy-egy uralkodó egyfajta „ösztöndírendszert”, a szegényebbeknek kitalált támogatási rendszert vezetett be. Amikor az ideológiai vagy nemzeti előítéletek, és az ezek talaján kialakult idiotizmusok váltak uralkodóvá, akkor általában pangani kezdtek az iskolák. Akár szó szerint, akár csak szellemileg. Sokkal több figyelmet fordítva a szellemiség látszatára, és a különböző kimutatások pontos vezetésére, mint magára a szellemiségre. Ahogy azt a „Holt költők társasága” című film is bemutatja. No meg a hazai történelem a múlt század első felében. Mert azért jellemző, hogy azok verik a mellüket a magyarok tehetségességével, a megszerzett Nobel-díjakkal kapcsolatban, akiknek szellemi jogelődjei a legtehetségesebbeket kiutálták az országból.

De természetesen nem áltatom magam azzal, hogy a ma rasszistái, antiszemitái meg mernék kockáztatni azt, hogy ilyen gondolatok akár csak a közelükbe férkőzzenek. Elvégre akkor lételemük egyik fontos bástyája veszne el. Az a melldöngető Turul-tollas szemlélet, amire az egész ideológiájuk épül. Amiben nem attól lesz valaki kiváló, tehetséges és a nemzetet előrébb vivő szellemű, hogy a képességei erre predesztinálják, hanem azért, mert fekete ingben és karszalaggal, képes lerugdosni a lépcsőn a nála jobbakat. Természetesen ez is egyfajta képesség. Rendre le is rohasztotta az országot a pöcegödörbe a történelem során. Mert már a dzsentriallűrök is legfeljebb a Hídavatásra adtak elegendő szellemi muníciót. Nem vitatva, hogy jobb körülmények között a szerény képességből is több valósul meg. Látszólagos képességtöbbletet előre vetítve. Míg rosszabb körülmények között a legtehetségesebbek is csak kapálás-optimalizálásban mutathatják ki képességeiket. Talán nem is véletlen, hogy az előítéletes rasszizmus éppen a szerény szellemi és szociális képességű táptalajon nő nagyobbra. Azok körében, akik csak akkor érezhetik magukat valakinek, ha még mélyebbre tudnak taposni náluk jobbakat. Azok körében, akik önerőből egy csatornát sem tudnának akkurátusan kipucolni. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi esetben nem csak szájtépve vonulni, hanem dolgozni is kellene. Fúj!

S hogy ennek semmi köze Farrokh Bulsara-hoz? Dehogynem. Ha a jelen magyar közviszonyok közt látja meg a napvilágot, akkor talán pont olyan tehetséggel születik, mint a születésekor hazánknál alig fejlettebb Zanzibárban. Azonban párszi indiai szülők gyermekeként kisgyermek korától megtapasztalhatta volna, hogy milyen az igazi, a mindennapokat átitató, lappangó rasszizmus. Bár lehet, hogy mégis sokra viszi, ha a szülei, miként a Bulsara-család, elmenekülnek. Így alighanem két karrierlehetősége lett volna. Az egyik, hogy itt marad és talán kocsma-énekesként lakodalmas rockot adhat elő a nemzetieskedő Turul-klub tagjainak. A másik, hogy ugyanúgy külföldön válik világhírűvé, ahogy Freddie Mercury is. Az utóbbi esetben szinte biztosan büszkén gondolna rá talán még az MVSZ is. Hacsak nem olvassák a fejére a kicsapongó életmódját, biszexualitását, és mindazt, amit kritikaként egyébként a valóságban is megkapott a világsztár. Azonban azért valószínűleg a sok hóhányó büszkén veregetné a magyarságtól duzzadó keblét azért, hogy micsoda tehetséget adtunk a világnak.

Azért, ismerve a hazai oktatási viszonyokat, a tehetséggondozás inkább egyfajta elgondozást jelent. Valószínűbb, hogy egy nyírségi fiatal elsüllyed, mintsem kihozhatná magából a maximumot. Ha ezen kívül még nem bizonyul Semjén szerint elég kereszténynek, Lázár szerint elég orbanistának, és Bayer szerint elég magyarnak, akkor végképpen el is áshatja magát. Szociális temetésen. Amikor a sírja mellett esetleg megszólalna Wittner Mária, és közölné: megérdemelte a sorsát.

Úgyhogy Farrokh Bulsara mégis jobb, hogy Zanzibárban született. Így sokat adhatott a világnak. Magyar honban születve pedig valószínűleg még az országnak sem.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook