Akasztott házában Trianon?

Cécile Bortoletti: My Suicidal Sweetheart
Lurve Magazine (#5 Winter 2011)
Forrás: mode.newslicious.net

A történelmi traumákat nyilvánvalóan számos nézőpontból lehet és érdemes is vizsgálni. Beleértve az egyes népek, nemzetek, etnikumok, vallási csoportok sorsának alakulását is. S nyilvánvalóan azokat a kulturális hatásokat is, amelyekben nyomot hagynak. Amelyek nyilvánvalóan hatnak az egyes emberekre is,

Olykor mégis inkább a vizsgálatok hatnak úgy, hogy azok ismertetése során érez az ember kisebb, vagy nagyobb traumát. S nem csak a Szakály-osztályú szerecsenszappanozók, hanem sokkal szolidabb, és kevésbé a történelem mélyrétegeit megcélzó esetekben is. Még akkor is, ha egyfajta után-lövésként, csak most sikerült a világhálón belefutni egy beszámolóba, illetve hozzászólásaiba. Ami különben, a cím, és a fősodorfonalak szerint, a magyar kultúra történelmi traumáiról végzett kutatásról szólt. Az említett személyesen traumatikus hatás ráadásul egyfajta közvetett következményként csapódott le néhány, szinte csak odavetett következtetés nyomán. Leginkább annak kapcsán, hogy néhányan láthatóan olyasmiről vitatkoznak, amiről legfeljebb közvetett tudásuk lehet. Egyszerű biológiai okokból. S nem csak az életkorukra célozva ezzel.

Az ugyanis nagyon szép gesztus a nagy történelmi traumák felé, hogy például az öngyilkosságokkal is kapcsolatba hozzák azokat, de azért ez nem feltétlenül igaz. Érdekes lenne erről például az öngyilkosok véleményét is ismerni. Ez azonban, mint céloztam rá, kicsit nehezen beszerezhető információ. Közvetlenül mindenképpen. A sikeres öngyilkos ugyanis többek között pont arról ismerszik meg, hogy szófukar. Ez még akkor is igaz, ha nyilván lehet a tettének körülményeire következtetni a búcsúlevelek, az utolsó mondatok, az utolsó telefonhívás tartalmából. Ahogy kellő pszichikai tapasztalattal nyilván az öngyilkosság körülményei is árulkodók lehetnek. Ezt a tapasztalatot pedig eszembe sincs elvitatni az említett beszámolót tartóktól, A témát bevezető előadást tartó dr. Bordás Sándor pszichológustól sem. De valahogy mégis az az érzésem, hogy mégis kicsit elrugaszkodott dolog ez a történelmileg traumatizált öngyilkosság-ügy. Nem a tizedikről, hanem a valóságtól.

A közvetlen információk begyűjtése számomra természetesen szintén nehézségbe ütközhet. Így teljesen ki sem zárhatom, hogy az öngyilkosok jelentős részének utolsó gondolatai Trianon, a Holocaust, a tatárjárás, vagy esetleg a mohácsi vész körül forognak. Azért legtöbbször elhagyott szeretők, megcsalt szerelmesek, személyes élet-kútba fulladt karrierek, kilátástalan adósságok, és hasonlók sejthetők a tényleges halálvágy mögött. Azt a csemetét most nem is sorolnám ide, akinek azért sikerül, mert az öngyilkossági kísérlettel zsarolni szándékozott szülő a szokott idő után ér haza. Ezeket az öngyilkosokat inkább baleseti halottnak gondolom. A kikényszerített, társadalmilag elvárt öngyilkosságokat pedig inkább tartom szimpla gyilkosságnak. Különben az utóbbiba valóban belejátszhat, jórészt a kulturális hatásokon keresztül, a történelmi hagyományok sora. S akár a történelmi traumák hatása is.

Az „átlagos” öngyilkosságot azért én inkább személyes, és nem egyszer pillanatnyi döntésnek érzem. Még akkor is, ha az említett döntés, az egyén önmagára kirótt halálos ítélete után hosszabb idő telik el az előkészületekkel, a siker biztosításával. Amibe beletartozhat a búcsúlevél leghatékonyabbnak gondolt megszerkesztése is. Pörölyként használva akár a hátramaradottak lelkiismeret ellen. Vagy csak szimpla magyarázkodásként. Azért persze még ebben az utolsó üzenetben is hazudhat valaki. Különösen, ha teátrális forgatókönyvet szán az utolsó aktushoz. Az utolsó megnyilvánulásokba tehát akár a történelmi traumák emlegetése is belekeveredhet. Azonban kevés toronyházból leugróról tudható, hogy „vesszen Trianon” felkiáltással törte volna magát össze. Hasonlóan a Conspiracy Theory (1997) „Geronimo” felkiáltással operáló agymosottjaihoz.

S mégis lehet némi összefüggés talán. De ez alighanem sokkal prózaibb, mint a nemzeti gyász, a kultúrába mart csonka borjú, és a „Szomorú vasárnap” hallgatásán felbuzdult vitriolivás. A nemzeti traumákat nem egy esetben személyes traumák sora kíséri. Kiirtott rokonság, egzisztenciális összeomlás, megerőszakoltság, és megannyi más olyan tényező, ami valóban alkalmas a személyiség összeroppantására, a halálvágy kialakítására. Akár számokkal is igazolva, hogy hány Trianon-egyenértékben kifejezhető az adott helyzet öngyilkossági statisztikája. Ja, hogy a statisztika, a számok mögött valójában egész más a személyes tartalom? Majd pont itt, az önakasztások világában fog ez bárkit is érdekelni.

Andrew_s