 |
| Kertészeti Egyetem - Arborétum Forrás: 11.kerulet.ittlakunk.hu |
Évfolyam-találkozni jó dolog! Különösen
akkor, amikor már az egykori erővonalak igencsak megkoptak. Márpedig harminc év
alatt megkopnak. Harminc év után már az ember tényleg csak azt tudja tisztelni
a volt társak közül, aki érdemes rá, és a régi haragok tüze is rég kilobbant.
Amikor az ember elindul egy ilyen
találkozóra, akkor azért csak leltárt készít. Nyilván a többiekhez fűződő
emlékekből, és az alma materhez fűződő saját élményekből. Néhányaknak nyilván
az eredő úgy alakul, hogy inkább otthon maradnak. Sajnálkozni, és magukat sajnáltatni
nem akarván. Míg mások talán pont azért vágnak bele a találkozási projektbe.
Hátha valaki meghallgatja a problémáikat, és talán még a közös bölcsesség is
szerepet kaphat. Az évtizedek alatt befutott életpályák ugyanis egyvalamiben
biztosan egyediek. A felhalmozott személyes hálózatban és a tapasztalatokban. Még
akkor is, ha látszólag párhuzamos életfonalak alakultak ki. De ez teljesen egyértelműen
függ ezer dologtól. Az évfolyam-találkozó többek között ezek összehasonlítására
is alkalmas. Szinte biztos, hogy van, aki elhagyta az eredeti szakmát. Akár
több másikba is belekóstolt. Netán valamelyik kormányhivatalban szerzett „nyugdíjas”
beosztást.
Furcsa módon az utóbbi kategóriába
sorolható egyik volt iskolatárs szerezte az egyik legnagyobb meglepetést. Nem az,
aki egy munkaügyi központban dolgozik, hiszen ő nyilvánvalóan benne van az élet
„sűrejében”. Annyi egyéni tragédiát látott talán, hogy már szinte nem érik
meglepetések. Amellett annyiféle munkanélkülivel, álláskeresővel hozhatja össze
az élet, hogy valószínűleg már régen tudja: nincsenek egyszerű kategóriák. S
nincsenek egyszerű életek. Ahogy nincsenek egyszerű válaszok sem. Ahhoz, hogy
valaki a leegyszerűsített világkép bajnoknője legyen, ilyen helyen nem szabad
dolgoznia. Neki egy más jellegű kormányhivatal kell. Szürke, egyhangú,
politikai lojalitástól független, de a mindenkori vezetőhöz a lokális „hatalomhoz”
mindig lojális világszemlélettel. Annyira belefásulva a tökéletes szervilizmus
álcájába, hogy már a sajátja. Már fel sem tűnik, hogy a kötelező vélemény
sarkos, minősítgető, és sértő. Nem csak egy évfolyam-találkozó, hanem
mindenhol.
Az utóbbin persze talán súlyosbítva. Mert
azon a terepasztalon éppen azért jelennek meg a szereplők, hogy felfrissítsék
ismereteiket egymásról. Komolyan agymosott prekoncepció kell tehát ahhoz, hogy
évtizedes kihagyások után, félmondatok alapján alkosson valaki véleményt. A
hatalom hivatalainak egy része úgy tűnik kiváló agymosoda. Ezt abból gondolom,
hogy ugyebár ismert az a vezérbirkai szemlélet, hogy mindenki dolgozhat, aki
akar dolgozni. Minősített folyományaként egyben annyit is ér mindenki, amit
ezzel kaparni tud. Ki milliókat érő fácán-terítéket, ki a fácán tollát, vagy
annak árnyékát sem. De ennek a szemléletnek egy másik folyománya az is, hogy a
Vezér megmondja: aki nem dolgozik, az lusta rabszolga. Mert azért a
közhivatalok falain kívül, a szürkeségből kilépve, azért inkább közmunkásokat
lehet nagy számban látni a statisztikajavítók közül. A találkozóra visszatérve
tehát óhatatlanul ez köszön vissza abban a sommás véleményben: lusta vagy.
Ez annak az életútnak a minősítéseként
buggyant elő az évtizedek óta nem látott kartársnőből, amiben több szakma
fordul elő. A hozzájuk tartozó diplomákkal. S amely akkori állomása mégis a
regisztrált munkanélküli kevésbé büszke titulusával bírt. Rögtön a magyarázat
is elhangzott: azért lusta az illető, mert ennyi szakmával és végzettséggel
igazán nem nehéz állás találni. A kormányhivatalnok-nő szerint. Nem a munkaügyi
központos hölgy, hanem a mittudomnmilyenhivatal tizenkilencedik senkije
szerint. Amikor tehát az ember azt hallja, hogy ötven felett több diplomával „túlképzett”
valaki, és különben is miért nem szűnt meg önként létezni, az kamu. Amikor
szemközt röhög a fejvadász, az vicc. Amikor megalázási rutingyakorlatot
folytatnak a pályázó munkanélkülivel, az csak bohém tréfa.
Úgyhogy évfolyamtalálkozni jó dolog! Immár
tudom, hogy az, aki negyvenöt felett több diplomás közmunkás, az lusta. Ötven
felett minősített lusta. Ha tartja még benne magát az önérzet, akkor
minősítetten lusta hülye. S mégsem irigylem az említett volt iskolatársnőt a túl
védett életéért. Még irigykedni is lusta vagyok. Meg talán nincs is mit irigyelni
a saját vélemény nélküli szürke íróasztalhoz rajzszegezett nyelven.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése