2015. február 5., csütörtök

Orbán évórái


A kormányvezérnek két, gyors egymás után megjelent nyilatkozata, mondhatni aranyköpése alighanem még hosszabb ideig lesz a megemlékezések tárgya. Mármint akkor, amikor majd megemlékezhetünk arról, hogy volt egy pár évtized vasfüggöny és szellemi eszterga nélkül. Mert Orbán Viktoron igazán nem múlik. Sem a vasfüggöny újjáépítése, sem az orbanista embertípus igénye.

Az utóbbiról különben a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ)-nak adott interjúban nyilatkozott. Amely a címben összefoglalta a magyar miniszterelnöknek az utóbbi időszakban végrehajtott kulturális szabadesését: „Nem akarunk multikulturális társadalmat”. Ami azért egy igen elgondolkoztató dolog. Mert a kulturális különbségek át-, meg átszövik a társadalmakat. Még az olyan látszólag tisztára agymosott diktatúrákat is, amelyek felé Magyarországot szeretné terelgetni a Fidesz vezére. Amolyan egyen-gondolatokat, egyen-zakóban, egyen-mondatokkal szavaló nyájba. Egyen utána mindenki, amit talál. Bár lehet kiosztani egyen-fejadagokat. S akkor még az ízlések különbsége sem fog meglátszani. A könyveket be kell tiltani. Kivéve Orbán Viktor összegyűjtött gondolatait. Azt papírtakarékosan, pár oldalra nyomtatva, mindenki megkaphatja. Iskolások a hátukra tetoválva. Az ing lekorbácsolása után, a hegek közt, mindenki olvashatja majd az aznapi okosságot. Éljen a szellemi esztergályos.

Az persze megint más kérdés, hogy ezzel párhuzamosan persze térjünk vissza a kőbaltához. Mert a magyar kultúra mindig is multikulturális volt. Amióta idelovagoltak az ősök és megtanulták a letelepedett életmóddal járó tennivalókat. Amelynek hasznosságát legkésőbb akkor érdemes lehetett belátni, amikor a kalandozókat nagyon pofánverték. Az államalapító erre vonatkozólag tett is némi említést a fiának a kulturális sokszínűség hasznosságáról. De a szentté avatott király nem ismerte Orbán Viktort. Nem tudhatta, hogy a „stadiont, szotyit, tapsot” koordinátái közé beférő szellemi monokultúra bőven elég. Ahhoz legalább is, hogy ne kelljen mások érveivel, gondolataival konfrontálódni. Mert a diktátorok legostobábbjai azt hiszik, hogy csak az a zseniális, amit ők trottyantottak az éjjelibe. Amit aztán nagy zajjal körbe lehet mutogatni, mint a szellemiség újabb győzelmét.

Annak érdekében pedig, hogy ne legyen hiány tapsolókban, meg kell valósítani a totális beltenyésztést. A szellemiek után az állam lakósságát illetően is. Mert azt már, mintegy a FAZ-interjút kiegészítve és bevándorlókkal kapcsolatos ámokfutást megkoronázva, a frakciójának mondta, hogy: „be kell reteszelni Magyarország ajtaját”. Ami akkor is világos üzent, ha a különben eléggé körvonaltalan gazdasági menekültek elleni fellépés részeként emlegette. A beérkezők besorolása ugyanis eléggé macerás lehet. Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy a ketreceknél mindig viszonylagos, hogy kit zárnak el kitől. A bezárt ajtón nyilvánvalóan nem fog az a pár ezer bevándorló bejönni. De még nyilvánvalóbb, hogy nem fog pár százezer másik sem távozni. Utána Orbán Viktor, vagy valamelyik talpnyalója majd kiállhat és közölheti, hogy radikálisan csökkent a kivándorlók száma. Annak a sikertörténetnek a részeként, amelyikben egyre több ember előtt nyílik meg a közrabszolgaság munkaerő-piaca. Pontosabban, egyre több ember előtt csak az az út marad nyitva.

Ezek után, tulajdonképpen lehetne Rákosi Mátyást, vagy esetleg Kádár Jánost emlegetni, mint a szellemi, illetve fizikai vasfüggönyépítés nagyjait. Azonban ez méltatlan összehasonlítás lenne. Kádár Jánosnak szinte biztosan, és Rákosinak is valószínűleg. Leginkább talán az irodalomban lehetne kutakodni. Például hivatkozhatnánk az Ivan Jefremov egyik művében, „A bika órájában” felbukkanó hipermaosztálinista diktátorra.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook