Putyin jött, koszorúzott és megbeszélt. Az
utóbbiak kapcsán leginkább az juthat az eszünkbe, hogy vajon milyen pózt
kedvelhet. Már akkor, ha a gyakorlatba is implementálni akarná azt, amely
korábbi megjegyzésről a vulgársajtó már elég sokat értekezett. A lényeget
azonban aligha érinti.
Annyiban semmiképpen, hogy a
megfogalmazástól függetlenül: Orbán Viktor és vele az ország letérdelt. S
teljesen mindegy, hogy a keleti medve megelégszik-e a térdelő pozícióval, vagy
elvárja ezt követően a kutyapozíciót is. Mely utóbbi esetben is szabad döntése
a szerszám megválasztása. A napi gyakorlatban a pórázt az az energetikai
és környezeti függés jelenti, amire csak komoly szemellenzőkkel nem lehet
tekintettel lenni. Mert Paks, illetve az atomenergetika nem csak energetikailag
tesz függővé, hanem környezetileg is. Nem vitatva, hogy az atomerőműre is igaz:
nincs baj, amíg baj nincs. De ha van, akkor nagyon nem tesz jót az eljövendő
generációknak. S nem mellesleg, baleset sem kell hozzá. Elég, ha a partner az
elhasznált fűtőelemek át nem vételét valósítja meg. S máris a hajunkra
kenhetjük a radioaktív hulladékot. Azonban Orbán Viktor erről, érthető módon,
hallgat. Ahogy a közelmúltban kilapátolt, és azóta is a gerincét kereső, Illés
Zoltán is mély kussban volt. Putyin meg bármit megígérhet. Őt elviszi a tuti
repülő, nekünk meg itt marad a szmötyi.
Ugyanakkor tényleg olyasmiről folyt
hosszasan a disputa, hogy milyen emlékművet koszorúzott meg, és ehhez Orbán
Viktor milyen asszisztenciát biztosított. Nem vitatva persze, hogy a
miniszterelnök annak idején éppen a Nagy Imre temetésén elmondott, különben
kockázatmentes, beszédével tört be a köz tudatába. S azt sem vitatva, hogy az
1956-os eseményeket ellenforradalomként aposztrofáló emlékmű orosz
koszorúzásához való asszisztencia az akkori Orbán Viktor mai szájba-köpése. De
érdemes ennek kapcsán azért arról is megemlékezni, hogy hazánk nem véletlenül a
következmények nélküliség hona. A népet csak fekete és fehér szlogenekkel etető
hatalom ugyanis hozzászoktatta, kemény munkával, illetve generációkra
visszamenőleg az embereket a „holnaptól
minden másként volt, másként lehetett” szemléletéhez. Ez nem Orbán Viktor
bűne, hanem tényleg generációs tradíció. A „hős felszabadítók vs. szemét
németek”, illetve „hős megszállók vs. erőszaktevő szovjetek” ingahelyzetben
való hivatalos értékelés már a világháborús részvételünk realitásától is
megóvott mindenkit. A hatása a hétköznapi fasizálódásban naponta skálázható.
1956 megítélésében ugyanez a helyzet. Azzal,
hogy a lincselőket is olykor hősként, a sorozott szovjet kiskatonát is gonosz
megszállóként kezelik, semmivel nem jobb, mint az 1960-1970-es évek szintén
sarkos szemlélete. Beleértve azt, hogy hol csak erről, hol csak arról
hallhatunk. Elősegítve azt, hogy a politikai fogáskeresők valami bármikor
kijátszható kártyaként kezeljék az ezzel kapcsolatos nézeteket. Ezért is
vihette el a kommunikációt a putyini koszorúzás a valóságtól. Elfeledkezve
arról, hogy 1956 sem volt egy steril helyzet. Az alapvetően baloldali, és
egyáltalán nem kapitalizmus-párti Nagy Imrével, a nyugati határszélen
előkeveredő kisnyilasokkal, a Lenint jobboldali elhajlónak látó
ultrabalosokkal, és szovjeteket „csak” zsigerből utálókkal, és a tényleges
polgári liberalizmusban hívőkkel. S mindenki mással. Tisztán szent felkelésnek
beállítani és kategorikusan ellenforradalomnak címkézni egyaránt botorság
lehet. Az évtizedes cetliragasztás eredményeként azonban a politikai
hangoskodók egy rész úgy érzi, és joggal, hogy van mit keresni a másik
félcédulái, koszorúi között. Ha annak idején nem vernek le zsigerből minden
emlékművet és szobrot, nem írnak át tőből minden történelemkönyvet, akkor talán
könnyebb lett volna szembenézni sok mindennel. S ma kevésbé lehetne manipulálni
a tömegeket.
Ez mindannyiunk érdeke lenne. De nem a
hatalomé. A hatalom, és különösen a diktatórikus hatalmak mindig is szerették
az egyszerűséget. A kézivezérlés nem tűri a bonyolult gondolatokat, az átmeneti
skálák kezelését. Minél több mindenbe ugat bele, annál kevésbé tűri, mert annál
nehezebb kezelni. Amikor az ellenzék egy része leakad egy koszorún, akkor
tulajdonképpen hallgatólagosan elfogadja ezt a leegyszerűsítő szemléletet. Valamint
azt, hogy az ország ne akarjon a történelmével együtt élni. Takarjuk el, Vigyük
odébb a nyomait. Mások se mutogassák. Mások se koszorúzzanak. Mindenki nézzen
egy irányba. Semmivel nem jobb, mint a túloldal. A mindenkori túloldal. Holott
talán egyszer meg kellene próbálni a lényegre koncentrálni olykor a szimbólumok
mögött. Ellenkező esetben a történelem fogja a következő maflást adni.
A megbeszéletlen háborús szerepvállalások
ma talajt adnak a hős antiszemiták dicsőítéséhez, és a féligazságok talaján
burjánzó nácizmushoz. A Tanácsköztársaság feldolgozatlansága pedig jelszavakat
a zászlójukra. ’56 sarkítottsága már ma látszó politikai fétiseket biztosít a
holnapi zászlókhoz. S igen. Az EU-hoz való csatlakozás körülményei máig megbeszéletlen
tüskéket hagytak maguk után. Táptalajt adva az EU-szkepticizmusra építő kóklereknek.
S mielőtt bárki azt hinni, hogy itt élesek a határok, az téved. A világ szürke,
és hibát követ el az a politikai erő, amelyik ezt nem veszi tudomásul.
Mert nyugodtan lehet valaki EU-szkeptikusan
liberális, vagy a fasiszta nagy-Európa híve. Ahogy pártolhatja valaki a ma
olcsó energiát, miközben nem szeretne betagozódni az orosz birodalomba. Vagy
éppen ellenkezőleg: erőt akar maga mögött érezni az energiától függetlenül.
Akár kutya-pozícióban is.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése