Közhűtőszekrény Budapesten? Á, dehogy!

Forrás: gulfnews.com

A világban érdekes emberek és kezdeményezések vannak. Van, ahol gombócevő versenyben vesznek részt az emberek, míg másutt egy gombóc árából kellene egy családnak élnie egész nap. A rászorultak népes légiója igazán nemzetközi. Mint az idegen légió. Csak inkább a Láthatatlan légió mítoszbeli megjelenésére hasonlítanak.

Ráadásul vannak, akikben az önérzet erősebb, mint a kéregetési kényszernek való engedés. Míg mások nem hivalkodni akarnak, csak adni. E két csoport közti közvetítésre talált ki egy szaudi úriember egy előremutató kezdeményezést. A háza oldalán kialakította a közösségi hűtőszekrény egyik prototípusát. Mondom egyiket, mert könnyen lehet, hogy nem egyedi az ötlet. Azért sűrűn nem hallani ilyenekről. Az említett hűtőszekrénybe beteheti az adományozó az ételmaradékot, amit más kivehet, és elfogyaszthat. Az adományozó és az adományozott is lehet nyugodtan önérzetes, szégyenlős. Nem egymás szemébe nézve kell hálálkodni, illetve a hálálkodáshoz kínos-jóképet vágni. Idáig teljesen rendben is van a történet, és örülhetünk, hogy vannak, akik mások önérzetével is foglalkoznak. Még akkor is, ha nem az ősturulkeresztényi hagyományok földjén látták is meg a napvilágot.

Ellenben az ember csak elkalandozik, hogy mi lenne, ha mindez hazánkban történik meg? Azt akit kiteszi a hűtőszekrényt, alighanem hamarosan utolérné egy hatósági végzés, amelyben a kihelyezési engedélyt, az építési hatóságok hozzájárulását, és az ÁNTSZ megfelelő igazolását kezdenék számon kérni. Hamarosan alighanem megjelenne az illetékes önkormányzat kormány-közeli politikusa, aki hosszan fejtegetné a rezsicsökkentés áldásos hatását, ami még az ilyen közhűtőszekrény kihelyezéséhez is megteremti az energetikai hátteret. Majd megjelenne néhány ellenzéki felszólalás is, ami a szegénység kétségtelen jelenlevő problémájára koncentrálva használná ki a helyzetet. Hosszas beszédeket tartva a kormányzat elnyomó rendszeréről, amire imhol a bizonyíték. Az EP-választásokhoz közel természetesen a közhűtőszekrény unió-konformitását is hosszan megvitatnák. A nagy politikai tülekedésben alighanem csak a kezdeményezés lényege sikkadna el.

Nem feledkezve meg természetesen a hazai közviszonyokról sem. Például a szelektív hulladékgyűjtők tapasztalatai alapján lehet, hogy hamarosan tele lenne penészes kenyérrel, és két gombóc közt a döglött, vagy még éppen hogy élő macska is helyet kapna benne. Hamarosan szintén kiüresítve a kezdeményezést. De táptalajt adva az újabb politikai szólamkufároknak. Követelve a környék megfigyelését, vagy éppen tiltakozva a kamerázás ellen. Nyilvánvalóan éppen az anonim segítségnyújtás lehetőségét véve el. De akkor, ha a fenti forgatókönyv nem jönne be, akkor is elég kérdéses lenne, hogy valóban a rászorultak jutnának hozzá az oda került segély-tálakhoz. Hazánkban a szolidaritási hajlam sokszor látható megnyilvánulásai közepette nem az éhesebb, hanem a hangosabb jutna közelebb a tálhoz. A többiek pedig szemlesütve kullognának odébb. A járókelők pedig ott sem lennének. De a hűtőszekrény hosszas túlélése kapcsán sem vagyok optimista.

Nem fogadnék nagy tétekkel arra, hogy napok, vagy hetek alatt tűnne el. Kajástól, polcostól. Tokkal és vonóval. Úgyhogy nem is bánom talán nagyon, hogy Budapesten nincs ilyen ötlete senkinek. Jobb helye van ennek ott, ahol a burnuszban is emberek vannak.

Andrew_s

Deflációban lerohadó gazdaságunk

Még valamikor délelőtt jelent meg a hír, hogy a nemzeti adatfelelősök kiadták a legújabb, immár pénzjavulásról szoló statisztikájukat. Elvégre a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) mi mást is csinálhatna, mint statisztikát. Ennek alapján, 1968 óta először deflációs jelek mutatkoznak. Aztán vártam a nap során, hogy munka közben mikor ugraszt fel a harsona. Jelezve a kormányzati diadalmenetet.

Feltéve, hogy hihető az adat. Azonban NER hatalmasai még úgy tűnik, gondolkodnak. Talán nem is azon, hogy higyjenek-e saját számvarázslóiknak. Inkább azon, hogy miként is lehetne ezt az adatot kellő csillogásba csomagolni. Eladva azt a gazdasági szuperzsenik unortodox tündérmesét megvalósító csodájának. Talán persze azért is okozhat ez a művelet kicsit több fejtörést, mert aránylag rövid gondolatmenettel eljuthatnak az örömódától a sírógörcsig. Alighanem abban a leosztásban, hogy az örömóda megmarad Orbán Viktornak, a tapsvezénylés talán Semjén Zsoltnak, míg a sírógörcs azoknak, akik beleuntak a röhögésbe. Bár lehet, hogy a gyurcsánybajanizós bukottbaloldalas örömködés is valamelyik talpnyaló érdeme lesz. Elvégre a kilátszó lólábakat a vezérség eddig sem mindig szerette saját ajkulag megénekelni. De azért, hogy ne érezze senki üres orbánfideszezésnek az itt leírtakat, megpróbálok némi tartalmat is belecsempészni a mondatokba.

Tehát, noha még bizonytalanul, de kitört a defláció. Azaz antiinfláció, vagy mi a szösz. Az árak nem nőttek, hanem csökkentek. Nem világszerte, hanem Pannóniában. Ahol a Turul trágyázza a hegyormokat, és az obeliszkek tetejét. Amiből látszólag az következne, hogy itt valami fura légkör nyomja le az árakat. Holott erről nyilvánvalóan aligha van szó. Még akkor sem, ha látszólag parancsra csökkennek az energiaárak. Amelyek nagy hangon bejelentett rezsicsökkentése különben csak azt jelenti, hogy a világviszonylatban bekövetkezett áresést engedték legalább érvényesülni a hazai energiapiacon. Amiből persze nem következik, hogy a műtrágyától a kalapácsnyélig mindennek csökkent az ára. Még akkor sem, ha az utóbbi alapanyagát hungarikumnak kiáltják ki. De térjünk vissza a globális környezethez. Ahhoz, amiben Magyarország be van ágyazódva. Ahhoz, amivel a kereskedelem ezer szála köti össze. Ahhoz, amelyben globálisan inflációs tendenciák látszanak jelentkezni. A külföldről való beszerzés árai, tehát nem feltétlenül csökkentek.

Ezzel szemben hazánkban csökkenést mutatott. Hmm. Akkor valahol ott lehet a a megfejtés egyik kulcsa, hogy az emberek tömegei nem akarnának vásárolni? Mert például egy valamiben nagyon nagy lett az árcsökkenés? Igen, bizony. A munkaerő árában például igen nagy lett az árcsökkenés. Nem olyan régen maga Orbán Viktor hirdette az arab piacokon a magyar bérrabszolgát, hogy kiváló minőségű, olcsó árú. A munkabár leverési él-hullámlovasként pedig ott az állam. A közmunkaprogramok erőltetésével, és többek között az azzal is elért munkabér-leszorítással. Márpedig a túlélési szinten az emberek igyekeznek nem költeni. Illetve csak a legszükségesebbre, és nem minőségi alapon szánnak pénzt. Ez pedig kétségtelenül ellene hat az inflációnak. Ha ugyanis egy kereskedő nem akarja magára rohasztani az árukészletet, akkor raktárköltség-paritáson számolva igyekszik megszabadulni az árukészlettől. Akciós árat hirdet meg, és nem mellesleg nem vagy alig szerez be friss árukészletet. Aztán esetleg bezárja a boltot, de addig is csökkenti az alkalmazottak létszámát.

Az elszegényedési spirál, a vásárlóerő csökkentésével tehát egyben egy inflációcsökkenési spirált is táplál. Egyre több végkiárusítási akcióval keresve látszólag a vársárló kegyét, és terelve a vásárlást a minőség irányából az túlélőkészletek felé. Abból is az olcsóbbak felé. Ez az árcsökkenés aztán végighullámzik a kereskedelmen, mert a csökkenő megrendelések miatt a viszonteladók, és a nekik beszállítók is szép lassan az akciós árláncra felfűzötten találják magukat. A lánc végén pedig ott marad a csóró hazai beszállító, azaz termelő. Akitől aztán a kutya sem rendel többet kézzel készült cipőt, gondos munkával egyelt hónapos retket. Meg mást sem. A defláció, vagy akár csak a környező országoknál számottevően alacsonyabb infláció ilyetén megjelenése tehát nem a sikert, hanem a siker hiányát jelzi. S ezért is jelent egyfajta mumust a defláció azokban az országokban, ahol nem az életszínvonal rovására akarják a foglalkoztatási statisztikákat csökkenteni, és fenn kívánják tartani a valós gazdasági folyamatok táplálta növekedést. Nem a statisztikait, hanem a valóságosat. Azt, amit az emberek a sarki boltban éreznek, és nem azt, amit a kiválasztott vezetőkön keresztül élveznek.

Ami persze nem jelenti azt, hogy hamarosan ne szólalnának meg a dicsekvő hangszórók a Fidesz és annak klerikális tagozata részéről. Az ésszerűség eddig sem szántott mély barázdát arrafele. Azért szeretném remélni, hogy legkésőbb akkor, amikor páros lábbal repül ki egy kereskedelmi állásból, eszébe jutnak a fentiek a tapsoncnak.

Andrew_s

Akasztott házában Trianon?

Cécile Bortoletti: My Suicidal Sweetheart
Lurve Magazine (#5 Winter 2011)
Forrás: mode.newslicious.net

A történelmi traumákat nyilvánvalóan számos nézőpontból lehet és érdemes is vizsgálni. Beleértve az egyes népek, nemzetek, etnikumok, vallási csoportok sorsának alakulását is. S nyilvánvalóan azokat a kulturális hatásokat is, amelyekben nyomot hagynak. Amelyek nyilvánvalóan hatnak az egyes emberekre is,

Olykor mégis inkább a vizsgálatok hatnak úgy, hogy azok ismertetése során érez az ember kisebb, vagy nagyobb traumát. S nem csak a Szakály-osztályú szerecsenszappanozók, hanem sokkal szolidabb, és kevésbé a történelem mélyrétegeit megcélzó esetekben is. Még akkor is, ha egyfajta után-lövésként, csak most sikerült a világhálón belefutni egy beszámolóba, illetve hozzászólásaiba. Ami különben, a cím, és a fősodorfonalak szerint, a magyar kultúra történelmi traumáiról végzett kutatásról szólt. Az említett személyesen traumatikus hatás ráadásul egyfajta közvetett következményként csapódott le néhány, szinte csak odavetett következtetés nyomán. Leginkább annak kapcsán, hogy néhányan láthatóan olyasmiről vitatkoznak, amiről legfeljebb közvetett tudásuk lehet. Egyszerű biológiai okokból. S nem csak az életkorukra célozva ezzel.

Az ugyanis nagyon szép gesztus a nagy történelmi traumák felé, hogy például az öngyilkosságokkal is kapcsolatba hozzák azokat, de azért ez nem feltétlenül igaz. Érdekes lenne erről például az öngyilkosok véleményét is ismerni. Ez azonban, mint céloztam rá, kicsit nehezen beszerezhető információ. Közvetlenül mindenképpen. A sikeres öngyilkos ugyanis többek között pont arról ismerszik meg, hogy szófukar. Ez még akkor is igaz, ha nyilván lehet a tettének körülményeire következtetni a búcsúlevelek, az utolsó mondatok, az utolsó telefonhívás tartalmából. Ahogy kellő pszichikai tapasztalattal nyilván az öngyilkosság körülményei is árulkodók lehetnek. Ezt a tapasztalatot pedig eszembe sincs elvitatni az említett beszámolót tartóktól, A témát bevezető előadást tartó dr. Bordás Sándor pszichológustól sem. De valahogy mégis az az érzésem, hogy mégis kicsit elrugaszkodott dolog ez a történelmileg traumatizált öngyilkosság-ügy. Nem a tizedikről, hanem a valóságtól.

A közvetlen információk begyűjtése számomra természetesen szintén nehézségbe ütközhet. Így teljesen ki sem zárhatom, hogy az öngyilkosok jelentős részének utolsó gondolatai Trianon, a Holocaust, a tatárjárás, vagy esetleg a mohácsi vész körül forognak. Azért legtöbbször elhagyott szeretők, megcsalt szerelmesek, személyes élet-kútba fulladt karrierek, kilátástalan adósságok, és hasonlók sejthetők a tényleges halálvágy mögött. Azt a csemetét most nem is sorolnám ide, akinek azért sikerül, mert az öngyilkossági kísérlettel zsarolni szándékozott szülő a szokott idő után ér haza. Ezeket az öngyilkosokat inkább baleseti halottnak gondolom. A kikényszerített, társadalmilag elvárt öngyilkosságokat pedig inkább tartom szimpla gyilkosságnak. Különben az utóbbiba valóban belejátszhat, jórészt a kulturális hatásokon keresztül, a történelmi hagyományok sora. S akár a történelmi traumák hatása is.

Az „átlagos” öngyilkosságot azért én inkább személyes, és nem egyszer pillanatnyi döntésnek érzem. Még akkor is, ha az említett döntés, az egyén önmagára kirótt halálos ítélete után hosszabb idő telik el az előkészületekkel, a siker biztosításával. Amibe beletartozhat a búcsúlevél leghatékonyabbnak gondolt megszerkesztése is. Pörölyként használva akár a hátramaradottak lelkiismeret ellen. Vagy csak szimpla magyarázkodásként. Azért persze még ebben az utolsó üzenetben is hazudhat valaki. Különösen, ha teátrális forgatókönyvet szán az utolsó aktushoz. Az utolsó megnyilvánulásokba tehát akár a történelmi traumák emlegetése is belekeveredhet. Azonban kevés toronyházból leugróról tudható, hogy „vesszen Trianon” felkiáltással törte volna magát össze. Hasonlóan a Conspiracy Theory (1997) „Geronimo” felkiáltással operáló agymosottjaihoz.

S mégis lehet némi összefüggés talán. De ez alighanem sokkal prózaibb, mint a nemzeti gyász, a kultúrába mart csonka borjú, és a „Szomorú vasárnap” hallgatásán felbuzdult vitriolivás. A nemzeti traumákat nem egy esetben személyes traumák sora kíséri. Kiirtott rokonság, egzisztenciális összeomlás, megerőszakoltság, és megannyi más olyan tényező, ami valóban alkalmas a személyiség összeroppantására, a halálvágy kialakítására. Akár számokkal is igazolva, hogy hány Trianon-egyenértékben kifejezhető az adott helyzet öngyilkossági statisztikája. Ja, hogy a statisztika, a számok mögött valójában egész más a személyes tartalom? Majd pont itt, az önakasztások világában fog ez bárkit is érdekelni.

Andrew_s

Ellenzék a langyosban

2014. május 10. A szombati munkanap alkalmából elég korán keltem ahhoz, hogy rádiószó mellett kaparjam össze az elinduláshoz szükséges energiát. Van, aki ilyenkor zenét hallgat, és van, aki a híreken dühíti munkába magát. Valahol a kettő között vannak azok az adások, amik beszélgetős műsorok és azok ismétlései. Egy ilyen műsorban kaptam fel a fejem arra, hogy a választásokat feszegetik ellenzékileg. S tekintélyileg.

Előszedve azt az kérdést, hogy az ellenzék vajon mennyire csapta be önmagát, és mennyire az értelmiségi köldöknézés volt a gondja a vereségnek. S erről eszembe jutottak azok a gondolatok, melyek közül jó párat le is jegyeztem annak idején. Köztük azok is amelyek, melyekben elég korán, például az elhíresülten Bajnait az összefogásba kergető értelmiségi levél ostobaságát emlegettem. Ja, igen, a rádióban is valami olyasmit feszegettek, hogy mennyire volt szerepe az ellenzék tekintélyes hangjainak abban, hogy belekergették a társulatot egy vesztes összefogásba, egyezkedésbe. Erre persze az első reakció nyilván az lehetett volna a kérdező riporter felé, hogy: isten hozta a való világba. Legalább utólag. Ahogy az ellenzéket is. Ami ezek szerint egy eleve vesztes összefogásba ugrott bele egy eleve vesztést garantáló választási rendszer árnyékában. Valamint tette ezt a tekintélyes megmondó-emberek nyomásának engedve. A második reakció egy hajtépéssel összekötött „Atyaég!” felkiáltás lehetne.

Ha ugyanis rádióműsorokban, ráadásul rgy ellenzékinek öndefiniált rádió műsorában még mindig errefele kapirgálják az elrothadt avart, akkor legfeljebb a közben talált varázsgombákban bízhat bárki is. A választási rendszer adottság volt, ahogy annak, bármikor végrehajtható, finomhangolási lehetősége is. Erre a helyzetre fel lehetett volna készülni, és kezelni. Nyilván nem az utolsó pillanatig hangoztatott „menjetek inkább szánkózni” típusú bojkott-ötletekkel, de azért mégis. Utólag ebben mentséget keresni ostobaság. Az összefogás abban a formában valóban hamvába holt ökörség volt, ahogy, illetve amikor megvalósult. De ebben az utolsó pillanatban bekövetkezett összeboronálódásban benne van az eltelt másfél év. Az elszalasztott lehetőségek, az egymás vállának zártkörű lapogatása, a „nőjetek fel a nagyokhoz” szemléletében nem kidolgozott kommunikációs stratégia, és minden más is. Beleértve az utolsó nagy lehetőség elmulasztását is. Amikor Szárszón mindenki, aki számít, közép-jobbtól a majdnem-balszélig mindenki felszólíthatólett volna arra a színpadra. Képletesen, illetve szó szerint egyaránt. Tudom, már ezt is leírtam százszor. Mégis az az érzésem, hogy az ellenzék és médiája még mindig nem érti a lényeget. Nem egymásnak kell elmesélni, hogy mindenki más hülye.

Rendben: ez is egy megmondó-emberi megközelítés. A mentség legfeljebb csak annyi, hogy ilyeneket akkor is leírtam, amikor a választási vereség nem volt tény. Mára ellenben az. Még mindig ott tartani, hogy ez borzasztóság, és mennyi ebben az értelmiségi tekintélyek szerepe, minősített ökörség. Nem a tény miatt, mert az önmagát nagy súlyba harcolt tekintélyes elefántcsont-toronylakóknak valóban nagy volt a szerepe. De amiatt feltétlenül, hogy most az elszabott összefogásért ezek szerint a tekintélyes levélaláírók a hibásak. Rossz hírem van: nem ők a hibásak. Nekik lehetnek jó és rossz gondolataik. A véleményükkel lehet egyet érteni, vagy sem. Írhatnak levelet, és abban bármilyen marhaságot, vagy a való világtól elrugaszkodott ötlethalmazt. Ám a véleményt meg lehet hallgatni, el lehet olvasni úgy is, hogy utána valaki azt tesz, amit jónak lát. Ha most a legtöbbször Heller Ágnes nevéhez kötött levélben, Konrád György vagy Tamás Gáspár Miklós artikulált véleményeiben véli bárki megtalálni az okot, akkor egyet mindenképpen elismer ezzel. Illetve kettőt.

Az egyik az, hogy alapvetően tekintélyelvű szellemiséggel rendelkezik. Ez nem baj. Nem jó, vagy rossz. Állapot. Azonban ebben az esetben nem érdemes hosszas önbecsapással pazarolni a korlátos időt. Tekintély és vezérelvű megközelítéssel Orbán Viktor ellenzéke nem igazán szólítható meg. Akinek ugyanis ez a berendezkedés a szíve vágya, azt teljes kiszolgálásban részesítik a kormánypártok és csatlósaik. A vallásközpontúságtól a rendpártiságon át egészen az áldemokratikus, de a szélsőjobbos parlamenti alelnök ellen azért mégsem szavazó zöldségekig. Ezen a pályán lehet ugyan focizni, de a már Kádár korszaka óta itt gyakorlatozó, az ellen érdemben soha fel nem lépett csapattal szemben csekélyek az esélyek. Egy vezérelvű ellenzéknek nincs keresni valója a pályán. Úgy meg pláne nem, hogy közben az ellenkezőjéről beszél. De, mint említettem ez csak az egyik gond a fentiekkel. A másik talán még ennél is nagyobb.

Ha ugyanis a jelzett értelmiség gondolatisága a nagy bűnös, akkor az annak elismerését is jelenti, hogy az ellenzék gyakorlatilag saját vélemény nélkül indult csatába. Nem egymásról, hanem az országról, a világról, a kormányról. Mármint túl azon a körön, hogy „Orbán le kell váltani”. Egyébként ez az önállótlanság valóban meg lehetett. Elég arra a tipródásra visszaemlékezni, ami a miniszterelnök-jelölt körül zajlott. Program nélküli szereposztásra, műsorterv nélküli előadásra emlékeztetve. Nem is lett belőle gyakorlatilag semmi. Több millió megkeseredett választót leszámítva. Akiknek az elfordulásából a fasizálódás profitálhat legfeljebb. Nem azért, mert hirtelen mindenki fasiszta lesz, hanem mert a napi gondjaikkal legalább látszólag foglalkoznak a szélsőségesek. S ebben Hiller Istvánnak speciel igazat kell adni. Ő egy TV-adásban emlegetett hasonlókat. Azt, hogy le kell menni az utcára és a népek napi problémáival megpróbálni foglalkozni.

Szép gondolat. Jobb később, mint még később. Az igazi talán, mint azt annak idején írkáltam is, talán a választások előtt, és nem utána lett volna. De legalább azt jelzi, hogy a választások előtt is az utcán agitáló, de pozícióféltésből az ellenzéki pártvezérek által is rühes macskaként kezelt Gyurcsány Ferencen kívül másnak is leesett nagy nehezen a tantusz. Kicsit elkésve, mert Hillernek ezt nem utólag kellett volna mondani, hanem a választások előtt két évvel. Aztán sürgősen lecserélni a pártvezérét egy olyanra, aki ezt képviselni is képes. Az utóbbira amúgy ma sem látszik hajlandónak a pártja. Ezzel tulajdonképpen zöld utat adva a szélsőjobbnak. Nem a Parlamentben, mert ott ezt a Fidesz-KDNP nevű feudális hűbérszövetség már úgyis megvalósította, hanem az utcán. Ahol a tekintély még a sörhashoz is közelebb áll, mint a filozofikus értekezésekhez. Ahol a tekintélyt meg lehet szerezni egy zsebtolvaj fülön csípésével, de nem lehet kivívni a cserebogarak rajzásdinamikájáról folytatott hosszas polemizálással.

Talán neki lehetne tehát állni és csinálni is valamit. Igaz, ahhoz alighanem programok kellenének. S ahhoz emberek. De ezt is leírtam már. Igen. Láthatóan nincs új a nap alatt. Mégis. Valahogy az az érzésem, hogy az ellenzéknek fel kéne találnia a langyos vizet. Esetleg a spanyol-viaszt is. Bár inkább az utóbbit. A langyos vizet, amiből kifele, és egymásra mutogatva próbálnak kikiabálni a langyosítás-felelősöknek, már ismerik. Benne tapicskolva dagonyáznak jó ideje. A nekik kellemesen langyos média hathatós segítségével.

Andrew_s

A BKK kedves felmenőjére emlékezve

Annak, aki azt hinné, hogy nagy baj van, ideje rájönnie, hogy szó nincs erről, kérem szépen. A dolgok igenis jó irányba haladnak. Pusztán azon múlik, hogy a jó irányt ki tűzi ki, és milyen irányt vesz ennek megfelelően. Igaz ez kicsiben és nagyban egyaránt. Még akkor is, ha a nagy sem egészen nagy, és a kicsi sem annyira kicsi.

Nagyban például Harrach Péter fejtette ki a véleményét kicsiben a nagyokról. Egy olyan párt nevében, ami tulajdonképpen csak de jure létezik. Papíron. Papírcsákóval, és papírforgóval. Ügyeletes keresztes pojácájaként a nagyvezírnek. Igen, bizony. A Fidesz klerikális platformjáról, a hirtelen megtértek védőbástyájáról van szó. Amelynek parlamenti őrsvezetője az említett Harrach Péter. Nos, ő a hírek szerint Tatán azt mondta egy lakossági fórumon, hogy jó irányba terelgetjük Európai Uniót. S máris megjelenhet lelki szemeink előtt a Fidesz által csőre töltött keresztekkel felfegyverzett, és karikás ostorokat pattintgató KDNP, amint veszett kuvasz módjára terelgeti az uniót. Csak úgy! Kiáramolva a lakossági fórumról. Azon melegében, és szőrén roggyantva mocsárba Semjén Zsolt kedvenc paripáját. Bár a valós képhez alighanem inkább csak a veszett kuvasz farka tartozik. Amint azt hiszi magáról, hogy nem is csak egy kuvaszt, hanem egy egész birkanyájat csóvál. Veszettül. Illetve veszetten.

S valahogy nem akaródzik nagyon komolyan venni azt, amit a nagypolitika sikertörténeteként akart gondolom előadni frakcióvezető úr. Ahogy valamiért nem a karikás-ostoros, turultollas irány tűnik a megfelelő terelődési iránynak. Még akkor sem, ha ezen közben útba esik az a korszak is hazánkban, amelyben az állam mindenkiről, mindent, valamint mindennek az ellenkezőjét is tudni szerette volna. Bizonyíthatóan és minden személyes adattal megspékelve. Apparátust, és az abban dolgozókat sem kímélve. No meg persze a megfigyelteket, és a megfigyelők megfigyelőit sem. Amit aztán cseppet sem kedélyesen egészített ki az a rendszer, hogy a házmesternek is joga, illetve kötelessége volt bárkinek bármilyen adatát elkérni, felvezetni egy kartotékra. Egész helyre kis figyelőrendszert mozgásban.

Ha pedig valaki azt hinné, hogy a tetszőleges adatgyűjtés, és például ezzel a városhasználati szokások nyilvántartása ma nem aktuális kérdés, az ballagjon el a fővárosi közlekedésért felelős pénztemető honlapjára. Ott megtudhatja, hogy pár napon belül már általánossá válik a BKK részéről a személyes adatok gyűjtése. Természetesen csakis az utazóközönség nagyobb örömére, és csakis az utazók idejével való spórolást szolgálva. A BKK ugyanis pénzt, és tulajdonképpen az adófizető utazók pénzét, nem kímélve új utasfigyelő rendszert léptet életbe. 2014 május 13.-ától már nem csak a bérletkiadó automatáknál szűnik meg az anoním bérletvásárlás. Azt írják, hogy valamennyi ügyfélszolgálaton, illetve jegypénztárban történő bérletvásárláskor meg kell adniuk ügyfeleknek egy személyazonosításra alkalmas arcképes igazolvány számát. Ezért cserébe kapnak egy „BKK ügyfélkártyát, amely a használni kívánt igazolvány számának feltüntetésére alkalmas kártya”. Tehát egy személyazonosság igazolására alkalmas igazolványért cserébe kap egy másik igazolványt a delikvens. Amire rávezetik az adott igazolvány számát. Valamint a családtagokét is, amennyiben valaki oly marha, hogy nem szoktatja a veszett kölket az életre. Álljon sorba az a kölök.

No de tulajdonképpen miért is? Már az automatáknál sem volt teljesen világos, hogy amennyiben valaki nem kér számlát, akkor miért is gyűjtik a személyes adatait? S most ezt miért is terjesztik ki mindenkire, aki olyan idióta, hogy bérlettel akar közlekedni? Az ugyanis világos, hogy a bérletszelvény eddig is csak akkor érvényes, ha egy igazolvány száma rajta van. Na jó. Úgy nagyjából. A nagyja. Akkor is, ha apraja, és nagyja nem igazolja magát a vásárláskor. Hanem kér, fizet, megköszön és távozik. Aztán úri kedve szerint elpipálja a szelvényt, vagy betűzi valami igazolványba. Ez a lazaság kérem mostantól meg fog változni. A BKK rendet tesz. Nem a járműveken, nem is a peronokon, járdaszigeteken, hanem a vásárláskor. Tehát, befizetem az adót, amelyből jó pénzt hasít ki magának a BKK. Aztán elmegyek és megfizetem a közlekedési szolgáltatás rám kirótt árát. Immár kétszeresen is fizetve egy kétes értékű szolgáltatásért, amelynek keretében most felettem, a bérletvásárlási szokásaim feltérképezésével kívánnak kontrollt gyakorolni. Ha a némely esetben kétes IQ-val megvert ellenőrök kontrollszerepe nem elégítené ki a totális kontrollra vágyó mazochista szenvedélyt.

Ezt követően már csak az marad kérdés, hogy az ellenőr ezt követően majd egy központi adatbázisból fogja ellenőrizni a bérletet. Azt, hogy a központilag lejelentett igazolvány mellett használódik-e? S persze azt, hogy a megfelelő, központilag engedélyezett útvonalon használja-e az, aki megvette. Ja, hogy nincs útvonalengedélyhez kötött, központilag nyilvántartott mozgástér? Még, kedves olvasók. Még!

Andrew_s

Erőtengely Sneiderrel

Megjelent egy hír, hogy egy kapucnis ember rosszkor, rossz helyen volt. Aztán megjelent egy másik hír, hogy egy pártvezető szerint az előző hír csak elterelő hadművelet. Miközben a Ház mestere mellé egy verőember kerül segédnek. S mégis, legalább az erővonalak tisztulnak.

Az első hír ugyebár az, hogy Molnár Zsolt kapucniban tüntetett együtt a szkinhedekkel 1992-ben. Mintha csak ma lett volna. Közben eltelt vagy húsz év. Az emberek véleménye ennél rövidebb idő alatt is megváltozik. Orbán Viktor esetében például a teljes világnézete vett hátra arcot, és vált a csuhásokat imára vezénylő párt vezetőjéből hithű, konzervatív státuszkeresztény. Amit az sem ment, hogy nincs egyedül. De kétségtelen, hogy a kopaszok közé keveredni nem feltétlenül jó ómen. Régi mondás, hogy aki korpa közé keveredik, abból könnyen válhat disznóeledel. Így semmi meglepő nincs abban, hogy egy egész vaddisznócsorda helyezte szolgálatba magát a Molnár Zsoltra vonatkozó, hirtelen megtalált adatkupac láttán. Ebből a szempontból az, hogy fideszes figyelemelterelésnek tartja Mesterházy Attila, az alighanem a valósághoz közeli álláspont.

Molnár Zsolt „védekezése” is elhangzott az ügyben: „1992. október 23-án, amikor a Kossuth téren kifütyülték Göncz Árpád akkori köztársasági elnököt, nagyon rossz idő volt, a barátaival érkezett és semmilyen szkinhed nem állt a közelében”. Alkalmasint ez így harmatgyenge. Nem vitatva a valóságtartalmát, sokkal jobb lett volna egyszerűen visszakérdezni, hogy „a képről tessenek mutatni akár egy emberverő skinhedet”. Az utóbbi sem mentené a látszatot, de legalább kevésbé lenne magyarázkodás-szaga. Ez pedig talán megérte volna a kockázatot, hogy esetleg valaki tényleg képes egy egykori kopaszt megnevezni a képen. S ebben a helyzetben nem az MSZP elnökének helyzetértékelését dicséri, hogy beáll a magyarázkodók sorába. Igazán tökös megoldás alighanem az lett volna, ha ő maga visszakérdezi a korábbiakat, és az eredményig felkér Molnár Zsoltot, hogy tegye magát takarékra, és lépjen ki a közéletből. Megtartva, növelve azt a morális tőkét aminek mentén bárkit véleményezhetnek az előélete alapján.

Márpedig erre a tőkére igen nagy szükség lenne a Kövér László mellé beosztott legújabb alelnökök egyike miatt. Sneider Tamást ugyanis sikerrel beválasztották az Országgyűlés alelnökeinek a sorába. Lehet azon töprengeni, hogy milyen kormányzati zsarolásrendszer állt a jelölés puszta ténye mögött. Ahogy azon is lehet vitatkozni, hogy az említett figura kihordta a rá kirótt büntetést, és így a törvény szerint büntetlennek minősül. Morálisan ettől még rasszista verőember maradt. Olyan, aki sosem kért senkitől elnézést a múltjában előforduló rasszista megnyilvánulásokért. Még a magyarázkodások szintjén sem válva ki a Gestapo vagy az ÁVH pincéiben működő, a munkájukra büszke legények sorából. Tulajdonképpen méltó kiegészítője az MSZMP múlttal komcsizó házelnöknek, aki folyamatosan a nagyobb rend és fegyelem parlamenti megvalósítása mellett agitált már korábban is. S akinek a pártja négy kivétellel megszavazta az egykori verőlegényt alelnöknek.

Mert azért ez a poszt nem jöhetett volna létre a teljes jobboldali egységfront nélkül. A Jobbik egyedül nem lett volna képes megszavazni Sneider Tamás kinevezését. Ehhez kellett a Fidesz támogatása. Valamint a Fidesz teljes klerikális platformjáé is. Ami csak kiemeli a kormányzati szemforgatás jelentőségét. Pusztán emberiességi alapon is elvárható lett volna a KDNP tiltakozása a rasszizmus ilyen szintű kormány-erővé emelése ellen. A KDNP azonban hallgatott. S ez nem csak számukra, hanem a kereszténységre általában szégyen. Amit csak az egyházi főméltóságok elhatárolódása menthetne. A KDNP-től, a kereszténységet politikai haszonszerzésre kihasználó státuszkeresztényektől, és ad abszurdum a Parlamenttől. Figyelem tehát a híreket, hogy például Erdő Péter mit, és mikor nyilatkozik az ügyben.

Az azonban az egyházaktól függetlenül nyilvánvaló, hogy a Fidesz megtámogatta a Jobbikot. Igazolva a gyanút, hogy létezik egy háttérkoalíció a két párt között. Az LMP tartózkodása az ügyben pedig tulajdonképpen beleillik a korábban is már vélelmezhető Fidesz-Jobbik-LMP hatalmi tengely irányába. Nemet ugyanis az LMP sem nyomott a volt skinhedes figura parlamenti kinevezésére.

Andrew_s

Szülői részjelentés az egzisztenciális exodusról

Ismét megjelent egy felmérés arról, hogy a társadalom szociális abortuszának helyzete miként áll napjainkban. A Bridge Budapest reprezentatív kutatásának alapján a Világgazdaság tette közzé, hogy az ország vagy félig üres, vagy félig tele van. Abból a szempontból, hogy a fiatalok közül sokan mennének. Az optimisták számára pedig sok fiatal, a megkérdezettek mintegy fele, maradna.

Ez, az utóbbi években tapasztalható egzisztenciális exodus szempontjából szinte mindegy. Ahogy nyilván legfeljebb csak árnyalja azt a képet is, hogy zajlik az említett szociális abortusza a társadalomnak. Az a folyamat, amelynek eredményeként a ma még magyar fiatal gyermekei már nem országunk határain belül fognak megszületni. Generációk elvesztését jelentve, és üres szólamokká degradálva a melldöngető ricsajban harsogó jelmondatokat. Az említett felmérés kapcsán nem is ez az ismert jelenség az, ami kizárólag újra és újra gondolatébresztő lehet. Inkább az, hogy nem egy nehezen körülírható „munkavállalói” körre, hanem kifejezetten egy adott korosztályra, a 20-35 évesekre terjed ki. Márpedig érdemes talán egy kicsit az adott korosztály néhány szociológiai jellemzőjén elgondolkodni. Olyanokon, amelyek nemzedékekkel korábban is jellemzői voltak az adott szociológiai szakaszban a fiataloknak. Abban a korszakban, amikor a tanulmányokat befejezik, a társadalom is elkezdi fiatal felnőttként kezelni a gyermeket, és maguk is nekivágnak a nagybetűs Önállóságnak.

Felnőttként a gyermekkorra, szülőként a gyermekekre emlékezve alighanem sokan megerősíthetik azt a különben természetes kívánságot, hogy a gyermek legalább annyira vigye, mint a szülő. De inkább többre. Kevés szülő akar szándékosan rosszabb sorsot a gyermekének, mint amilyen a sajátja. Ez nyilvánvalóan akkor is orientálja a fiatalok értékválasztást, és a betöltendő társadalmi szereppel kapcsolatos elvárásaikat, ha a szülő nem nyilvánvalóan szól bele a tanulmányokba, a pályaválasztásba. Ennek látszólag semmi köze nincs talán az említett felméréshez. Pedig van, illetve lehet. Nem azért, mintha a szülői mintákkal, a konyhai beszélgetések hatásaival, a látott példákkal szakító kalandvágyó emberek ne lettek volna korábban. Voltak ilyenek, de tudjuk, hogy általában nem tömegesen. A nagy aranylázban megvezetett tömeg is sok ország szülötteként keveredett oda. S nem is egy adott, a szülői példára érzékeny korosztályból tevődött össze.

Amikor tehát egy felmérésben az találjuk, hogy az említett fiatal korosztály, amely egyébként is élete egyik leginnovatívabb szakaszában leledzik, különösen nyitottá válik az elvándorlás iránt, akkor ott a közvetlen gazdasági hatáson túlmutató bajok lehetnek a mélyben. Az, hogy a tanulmányaikat legalább részben finanszírozó szülő sem látja rózsásnak a gyermeke itthoni karrierlehetőségeit. Amikor ugyanis szétnéz, akkor könnyen azt tapasztalhatja, hogy több nyelvet beszélő, és akár több diplomával rendelkező, magasan képzett fiatalok dolgoznak közmunkásként. Pusztán azért esetleg, mert hiányoznak azok protektorok, melyektől a mostani felmérésben válaszolók is sokat remélnek. S amelyek jelenleg nem mindig a szakmai, vagy a személyes hálózatok természetes, hanem a politikai kivagyiság kontraszelektáló erővonalai mentén hatnak. A szülők jó része tehát akár aktívan támogathatja is a gyermek külföldi munkavállalását. Számolva azzal is, hogy unokáit csak hosszas utazás után fogja esetleg látni. Hacsak maga is ki nem költözik a későbbiekben. Például az összeomlóban levő nyugdíjrendszer, vagy a saját munkanélkülisége elől menekülve.

A személyes sorsok egyenkénti ismerete nélkül természetesen könnyelműség lenne egy mindenkire érvényes állítást megfogalmazni. Az azonban valószínű, hogy a 20-35 évesek külföldi munkára, tanulmányokra vonatkozó válaszai mögött tendencia-szinten a szülői hatás is érvényesül. Ha nem is kizárólagosan. Mégis azt jelezve, hogy a mai késő-középkorosztály, az ötvenes évei környékén járók jó része sem érzi a gyermekei karrierjét biztonságban e hazában. Például azért, mert tartós munkanélküliként maga is elég gyökértelenné válhat ahhoz, hogy ne jelentsen lehorgonyzó példát az utódoknak.

S ez az, ami miatt sokkal szomorúbb az említett felmérés eredménye annál, mintsem egy „tapasztalatszerezni mennek” típusú, Túró-Rudi nosztalgiás, piros-pöttyös és Turul-szárnyas vállrándítással el lehetne intézni. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a hivatalos álláspont szerint mindenben jobban teljesít a kormány. Adott esetben generációs kilátástalanságban is.

Andrew_s

Határozatlan idejű közrabszolgaság

Látszólag egy újabb miniszterelnöki buborék pattant szét. Az, amelyiket a teljes foglalkoztatás vágyával felfújva röppentett fel a kampány alatt. Szinte erre erősít rá Zsigó Róbert, aki szerint remek a helyzet, és Európa kösse fel a gatyáját, mert a fasorban sincs a Fidesz-hez képest. Az MTI ugyanakkor közleményt adott ki, hogy 200 ezerben minimalizálni kell a közfoglalkoztatottak számát.

A kommunikációs csapda ott van, hogy Orbán Viktor egy szóval sem emlegette a foglalkoztatáspolitikai célok közt a versenyképes jövedelemmel megfizetett teljes foglalkoztatottságot. Ez abban is megnyilvánult, hogy virtuális kalapját az ózdi közmunkások előtt lengette meg. Márpedig a közmunka csak akkor tekinthető teljes értékű foglalkoztatásnak, ha azt egy külföldi forgatócsoport előtt játszatják el statisztákkal. Valójában a munka teljes értékű, és a közmunkások munkavégzése előtt tényleg le a kalappal a legtöbb esetben. A fizetés azonban rögzített, és mértéke alkalmatlan az elszegényedési spirál megállítására. Forgatására annál inkább. A miniszterelnök kampánybeszédére visszatérve: Orbán Viktor tehát tulajdonképpen úgy nem mondott igazat, hogy nem is nyilvánvalóan hazudott. A munkanélküliség csökkentését illetően is legfeljebb csak a szokásos csúsztatással élt.

Azzal, hogy a munkanélküliség csökkentésének hangzatos kommunikációjakor nem csak azokat veszik figyelembe, akik valós munkaviszonnyal, és a határokon belül, adófizetői pozícióban dolgoznak. A közmunka, illetve a közfoglalkoztatás ebben az esetben kiesne, mivel az ebben foglalkoztatottak nem feltétlenül szűnnek meg regisztrált munkanélküliek lenni. Pont ez az a pont különben, ami miatt egy közmunkásnak munkaelfogadási kötelezettséget lehet előírni, és egzisztenciálisan is zsarolni lehet a közmunkában részt vevőket. Amikor tehát a hatalmas előrelépést jelentik a Fidesz részéről, akkor abban igen változatos, a látszatok keltésére igen alkalmas adatok vannak. Amire hivatkozva lehet sajtótájékoztatókat tartani, és kioktatni az EU-t. Mely uniónak azért megvannak a maga problémái persze. De valahogy nem az elhíresült, negyvenhétezer forintos havi pénznek kell arrafele mindenre elégnek lenni. Ellenkező esetben jóval kevesebb, egzisztencális menekült, magyar élne külföldön. Amikor Zsigó Róbert az uniót oktatja foglakoztatás-politikáról, akkor abból ezért elég erőteljesen gyököt lehet vonni.

Épeszű gazdasági vezetés a várható politikai következmények miatt nem indít be elszegényedési spirált. Csak akkor, ha biztos lehet benne: a kialakuló feszültségeket akár erőszakkal is képes letörni. Beleértve ebbe azt is, ha olyan törvényi vagy szociális körülményeket képes teremteni, ami felér egy jogszerűsített erőszakkal. Az, hogy az unortodox workfare iránt kicsi a nemzetközi érdeklődés, egyáltalán nem meglepő. Elég szomorú, hogy sikerült olyan hazai körülményeket teremteni, amelyek között a minimális szociális szolidaritás sem érvényesül. A megfelelő bűnbakképzési szólamokkal olyan látszatot teremtve, hogy a közmunka, illetve általában a közfoglalkoztatás fogja munkára szoktatni azokat a szemét, lógós, kocsmában napot, kocsma elől bicajt lopó csirkefogókat. Elfeledkezve arról, hogy ezek azok a rendszerek, amelyek mögött mindig ott van a rámutatással nincsteleneket gyártó hatalmi gépsor. Elég a valamikori deportálásokra, kitelepítésekre, koncepciós perekre, közterületről való kitiltásokra gondolni.

De a tisztán közpolitikai szálról lekapcsolódva ,a közfoglalkoztatás jellege miatt, a látszólag pozitív, a 200 ezer közhelyet ígérő munkaszólam is nagyon árulkodó. Arról árulkodik, hogy a kormányzat legalább ötöd-millió tartós munkanélkülivel számol. Valójában persze többre. Mert. „a közfoglalkoztatásért felelős miniszternek fel kell mérnie, hogy milyen reális igény van a havi átlagosan 200 ezernél több közfoglalkoztatottra”. A kormányzat tehát alapvetően az egyéb foglakoztatási formákra koncentrál. A híradásban ezt úgy pontosítják, hogy az „új kabinet folytatja és továbbfejleszti a közfoglalkoztatást, hogy még több ember találjon helyet a munkaerőpiacon”. Láthatóan feladva azt a pozíciót, ami piac-közeli munkabérekkel honorált státuszokat nyitna tömegesen. Ugyanakkor kihasználva azt, hogy a nyomott közfoglalkoztatotti bérek lenyomják az egyéb munkakörök béreit is. Valóban előérve azt, hogy Orbán Viktor a legolcsóbb képzett munkaerővel házalhat a közel-keleti kufár-kuncsaftoknál. Ugyanakkor, a sorok közt van egy más szempontból is fenyegető hírmorzsa.

„A kormány felkéri továbbá a közfoglalkoztatásért felelős minisztert, hogy július elsejéig vizsgálja meg a lehetőségét a határozatlan idejű közfoglalkoztatási munkaszerződések és ezek felmondása jogi feltételrendszerének kialakítására”. Látszólag ezzel semmi baj, és a demagógia szintjén látszólag a foglalkoztatott munkahelyi biztonságát szolgálja. Valójában azt jelenti, hogy a közfoglalkoztatottról a kormányzat gyakorlatilag végleg lemond. Szó nincs tehát már arról, hogy bárkit vissza akarnának vezetni bárhová. Már a szólamok szintjén sem. Aki ide belép az vagy kilábal a gödörből egyedül, vagy a kormányzati latrina alján találja magát. A hatalom a továbbiakban szarik rá.

Andrew_s

Xenofóbizmus

Fotó: EISimay

Egy réges-régi ismerősömmel, nevezzük Tombolónak vagy Tombinak, „beszélgetve” egy netes cseten kerülte elő a régi témák mellett a politika. Már az is jellemző, hogy az emberek mindennapjai annyira átpolitizálta, hogy a generációkon átívelő témák között is előkeveredik. De az, ami közben előkeveredett egy másik témát is felvetett. Nevezetesen a xenofóbiát.

Joggal nehezményezve talán azt, hogy manapság a gyakran, gyakran kizárólagosan az idegengyűlölet szinonimájaként kerül elő. A médiában, de a közbeszédben is. Talán nem is indokoltan. Korábban egyszer az előítéletekről, a diszkriminációról szólva próbáltam „dekriminalizálni” azokat. Akkor is megjegyezve, hogy az előítéletesség önmagában nem feltétlenül főben járó bűn, és a diszkriminációnak, a megkülönböztetésnek is igen mély gyökerei vannak. Sokkal mélyebbek, mintsem azt a napjainkban tapasztalható melldöngető szellemi apokalipszissel lehetne kizárólag azonosítani. Nem feledve persze, hogy a napi politika igencsak ludas a fogalmak mindennapi értelmezéseinek alakulásaiban. Beleértve azt is, ha egy esetleg racionális alapokra helyezve is értelmezhető, és azon konszenzushoz vezető vitákat eredményező állapotból érzelmi fogcsattogtatásig rombolja a helyzetet.

A xenofóbia kapcsán, és ez kétségtelenül az említett ismerős jogos felvetése volt, mindenképpen érdemes a szó valós jelentését előkaparni a feledés homályából. Márpedig az idegen jelentésű „xeno-” szótő mögé biggyesztett fóbia alapvetően tényleg nem gyűlöletet jelent. Olyanokat olvashatunk akár az interneten is a jelentéséről, hogy: „a fóbiák valamely tárgyhoz, személyhez, állathoz társuló szorongás, mely sokak életét keseríti meg tartósan”. Illetve még azt is, hogy „a fóbiás beteg rendszerint tisztában van a szorongás túlzott mértékével, de az adott tárgyat, személyt, jelenséget a valósnál mégis félelemkeltőbb tulajdonságokkal ruházza fel, majd igyekszik elkerülni a vele való találkozást”. Ennek alapján a xenofóbia olyan, különben az azt érző számára is világosan felfogott, túlzott szorongást, félelmet jelent, ami valaki idegenhez, esetleg azok csoportjához, kötődik. Ezt a mindennapokban annyit emlegetett szóhasználat miatt érdemes szem előtt tartani.

Alapvetően, ha helyesen, értelemszerűen használnánk, akkor valószínűleg sokkal inkább szólna egy befele forduló, kétségtelenül frusztráló félelemről, mintsem egy kifele forduló érzelemről. Márpedig a gyűlölet alapvetően az utóbbi. Olyan megnyilvánulás, ami túlmegy a hétköznapok „emberkerülésén”. Egészen más dolog az, hogy nem ül le az egyik ember a másikkal egy teára, mert tart tőle, mert belülről viszolyog a helyzettől, és más, ha vörös fejjel üvöltve szájon csapja egy péklapáttal. S ez szinte független attól, hogy a másik különben mely népcsoport ki fia, borja. Nem feledve persze, hogy a társadalmi érintkezések hálózata olyan fiakat, borjakat és birkákat sodorhat egymás közelébe, akik egymásból kihozzák a farkast. A xenofóbiát azonban nem igazán ezekre, a személyes szimpátiaviszonyokkal is úgy-ahogy magyarázható helyzetekre szokták alkalmazni. Mégis, az egyéni, és kisebb közösségek viszonyain keresztül talán érthetőbb lehet a fogalmi pálfordulás is.

Az említett kényszerhelyzet ugyanis szülhet olyan belső frusztrációt, amely végül a személyiség egy másállapotához vezet. A félelmek nyomán megjelenő frusztráció okozta, valójában az adott helyzetből kitörni vágyó menekülési vágy a félelmek vélt okának fizikai eltüntetésének, a helyzet radikális felszámolásának kívánására fog vezetni. A belső, nem egyszer indokolatlan félelmek kivetítéséhez, a csoportos elutasításhoz vezetnek. Erre azt mondani, hogy „holnaptól ne tedd”, nagyjából az olyan mondatokhoz hasonlít, mint a „bízz bennem”. Talán nem kevesen vannak olyanok, akik számára az utóbbi a végletes bizalomvesztés előszobájába való belépést jelenti. A bizalom nem parancs kérdése. Azt, a tisztelethez hasonlóan ki kell érdemelni, és meg kell szerezni. Nem erőszakkal.

Alkalmasint persze az idegenekkel szembeni bizalomvesztést tanuljuk. Jó okkal. Elég a szülők nem egyszer indokoltnak tekinthető intelmére gondolni: „ne állj szóba idegenekkel, és ne fogadj el tőle semmit”. De az idegenekkel szembeni viszony mély társadalmi beágyazódására utal az olyan jelző, mint a „távolságtartó”. Amiről általában mindenki tudja, hogy mit jelent. Mindenesetre elég nagy fizikai, illetve szociológiai távolságot ahhoz, hogy késszúrásnál és ételmérgezésnél messzebb legyen. Ahogy az olyan szép baráti gesztus, mint a kézfogás is az üres kéz demonstrálására vezethető vissza. Az idegenekkel szembeni „bizalom” nagyobb dicsőségére. Márpedig az említett idegenektől való indokolatlan félelem is valahonnan innen, illetve a törzsbe bekeveredett idegentől való indokolt tartásból eredhet.

A napi kommunikációért, a napi politikáért felelősök felelőssége tehát nem az, hogy ezt eltüntessék a társadalomból. Reménytelen vállalkozás lenne. Az azonban, hogy ne gerjesszenek ott félelmet, ahol különben nem lenne, az azonban már talán vállalható cél lenne, lehetne. Ahogy az is, hogy ne juttassák el a frusztrációkat a gyűlöletig, és ehhez ne rámutatással nyújtsanak indulatkiélési célpontokat, célcsoportokat.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Szakszervezettelen majális - daruval

Fotó: MTI / Kovács Attila

A majális, ami aligha bírhatott komoly politikai tartalommal az ő eredeti állapotában, meglehetősen átpolitizálódott annak köszönhetően, hogy május elsején egyszer a szakszervezetek véresen komollyá vált sztrájkot hirdettek. Amerikában, a chicagói munkás szakszervezetek, 1886-ban. A 2014-es hazai majális szerencsére idáig azért nem fajult.

Ehelyett a hagyományosan munkásmozgalmi, illetve azon belül is szakszervezeti emléknapra a pártok mozdultak meg. Nem kevésbé hagyományosan. De ettől még semmivel sem kevésbé kisajátítva egy ünnepnapot, amely nem a pártokról, és még kevésbé a hatalom pártjairól szól elsősorban. Még abban a korban sem, amikor a hivatalos dogmák szerint a munkás-paraszt hatalom pártja birtokolta a hatalmat. S kihelyezett csápjai mélyen belenyúltak a csak formálisan független, vagy formálisan sem független szakszervezeti mozgalmakba. A tőkés világrend, és a nemzetközi imperializmus és a hasonlók elleni permanens harc jegyében. Hogy a PÁRT vezető ereje mindenütt ott tartsa a szemét, és a fülét, ahol kell. S lecsaphasson vasökle oda, ahova köll. A PÁRT-elit szerint. De nem szeretnék igazságtalan lenni a szakszervezetekkel. Azok egy része igenis ünnepelt. A Városligetben. Egy másik része meg a régi felvonulások útvonalán. Akinek erről a „Brian élete” című film felszabadítási frontjai jutnak az eszébe, vessen magára.

Alighanem a részrehajló média a ludas abban, hogy nem adtak hírt a több százezres, a megalázó közmunkarendszer, vagy a generációkat tanulmányi fekete lyukba taszító oktatáspolitika elleni tömegdemonstrációról. De nyilván ennek eredménye lehetett a pártok meghívása egy kerekasztal-beszélgetésre. Mert az nem lehet, hogy a szakszervezetek előre felnyalják a politikai pártok előtt a vörös szőnyeget, és jelenlétükért is elnézést kérve térdeljenek le a politika előtt. Mert ha mégis, akkor nagy baj van. Ahogy valamiért az sem az igazi, ha a hatalomban levő pártok tartanak önfényező, és öndicsérő gyűlést. Mert túlságosan emlékeztet azokra a bizonyos, sok évtizeddel korábbi május elsejékre. Akkor is, ha a részvétel nem kötelező. Még. S a taps sem. Még. Azért az aktuális kirohanás annak érdekében, hogy érdeket kell érvényesíteni Brüsszelben, már visszahoz valamit a régi fílingből. Ahogy Orbán Viktor meghirdette harcát a multik, és a haveri körébe nem tartozó nagytőkések ellen, most a nemzetközi és akácellenes imperialisták kerültek sorra. A halhatatlan emlékű Hofi Géza, azt hiszem, végtelenül sajnálhatja, hogy kihagyta ezt a kort. Azok, akiknek már közmunkában sem jut kapanyél, talán kevésbé sajnálják. Ők talán inkább egy kevésbé pitiző szakszervezeti mozgalmat szeretnének. Ahogy talán azok is, akik örülhetnek, hogy van munkahelyük. Ahogy azt Bajnai Gordon is emlegette. Egy pártszövetség, az Együtt-PM vezetőjeként. Mert a szakszervezetek nem értek rá. Így megadták a szót és lehetőséget a politikai pártoknak az ellenzék oldalán is.

Az Együtt-PM különben a nagy orbanisztáni szoboremelés szomszédságában majálisozott. Közvetlen közelében annak a szobornak, ami ellen szinte folyamatos a tüntetés. Azért nem teljesen érthető, hogy amennyiben egy komolyan elutasító attitűdöt akartak volt megmutatni, akkor ugyan miért nem vonultak át a szoborépítés helyére. Akár csákánnyal és lapáttal. Így olyan képzetet keltve csupán, hogy az ugróvár is inkább a decibeltalapzaton fújt üres levegő határán végrehajtott semmibe ugrálást szimbolizálta. Miközben a minap már daruk érkeztek a helyszínre. Nem szárnyasok, hanem a szárnyas szobor-torzók emelgetésére valók. Elősegítve azt, hogy a kormányzat szerint hiányzó mozgástérből keveset foglalva helyezzék talpazatára a megszállási szoborzatot. A maradék mozgásteret pedig átengedve a szélsőségeknek ezek szerint. Többek között Jobbiknak, amely párt régóta rendelkezik közel-keleti kapcsolatokkal. Annyira, hogy iráni pénzek pártkasszájukba-áramlása is régóta felmerült.

Márpedig a darunak arrafelé legalább olyan baljós árnyéka van, mint a stadionoknak Chilében. Iránban és néhány más helyen nem egy esetben kivégzőeszköz szerepét tölti be. Ja, hogy pont a május elsejét megelőző napon került oda az a fránya daru. Biztos éppen akkor értek rá, hogy az Orbán Viktor által erkölcsileg makulátlan emlékmű ellen tiltakozók feje fölé emeljék.

Andrew_s

Mozgástér-fogyta Orbániában

A MAZSIHISZ vezetői elmentek Orbán Viktorhoz. Kellemesen elbeszélgettek gondolom, és meghallgatták a soros vezéri okosságokat. Amiről, mint tudjuk, nem igazán van sok gondolkodni való. A miniszterelnök sem tesz ilyen fárasztó műveletet. Neki mindig az van a száján, ami a beszédírói, vagy randitrénerei szívén. Maga mondta annak idején, hogy a tetteit kell figyelni.

A tettei pedig azt mutatják, hogy nem tartotta be a tárgyalásokra vonatkozó korábbi ígéreteit, és megindult a bronztemető építése a Szabadság téren. További tettei azt mutatják, hogy a nagy ívben tesz a tiltakozásokra. Amiben igaza van. A saját szempontjából biztosan. Ha ugyanis engedne most a nyomásnak, akkor az Isten le nem mosná a tükörképéről fogmosás közben: meghátrált az alattvalók előtt. Márpedig számára a MAZSIHISZ sem több egy alattvalói szervezetnél. Ráadásul egy olyan szervezetnél, amelyik akár csak a puszta létével is kínosan emlékezteti az antiszemita megnyilvánulásaira. Valamint arra, hogy holmi ígéreteket tett korábban. No meg arra is talán, hogy sorra felejtett el elhatárolódni Szakály Sándortól, ifj. Hegedűs Lórándtól, a neohorthysta fétisavatóktól, a Hősök terén esküdöző gárdistáktól, és megannyi mástól.

Ezek után a MAZSIHISZ vezetőinek van képe zavarni a felhős mélabúban magába fordult Vezért. Annyira megzavarva a saját kis világában, hogy talán képes volt őszinteségi rohamot kapni. Rögtön azt követően, hogy az egyéb rohamokra szedett nyelvnyugtató, és arcizom-rángástalanító bogyók hatni kezdtek. A találkozóról kiadott közlemény ugyanis azt tartalmazza, hogy a kormányfő megerősítette: nincs mozgástere elmozdulni a korábbi, szoborállítási koncepciótól. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy már csak egy szobrot képes felállítani, és ahhoz is daru kell. De még valakinek valami keresztényietlenül vulgáris jutna erről az eszébe. Amellett nem is ez az említett őszinteségi rohamra gyanúokot adó szempont. Mert igenis: hajlandó vagyok hinni Orbán Viktornak. Abban, hogy elfogyott a mozgástere. Már csak azért is, mert az említett meghátrálás látszata nélkül valóban nem tudna visszalépni az alagútból. Mások talán hullabűzös és féregrágta járatnak mondanák, de Orbán Viktor számára ez alighanem alagút. Aminek ott a végén a fény. A hatalom lobogó fénye. Kicsit lángoló, kicsit véres emlékekkel körbevett, de hatalom.

Ugyanakkor más tekintetben is lecsökkenhetett a mozgástere. Mert kedvesen hű szélsőséges csatlósaival szemben is kötelezettségei vannak. Olyan kötelezettségei, amelyeket be kell tartania. Különben a hatalma fabatkát sem ér. Azon erők nélkül, melyek „bevetésével” bármikor tömegrendezvényen lehet önmagát tapsoltatni, és szükség esetén őrjáratra is vezényeltethetők. Immár bírósági engedéllyel. Márpedig ezeknek a csoportoknak hűséggesztusok kellenek. Mert valóban megfélemlítő, és ezzel az alattvalóvá alázott tömegeket sakkban tartani képes erőt képviselhetnek. Úgy nem mellesleg. Velük szemben Orbán Viktor megannyi ponton elkötelezte magát. Innen visszatáncolni legalább annyira nem képes, ahogy a saját önhitsége elől sincs menekvése. A hatalom talmi ígérete tehát a szélsőségek által is zsarolt pozícióba hozhatta. Így nyugodtan elhihetjük, hogy ebből az irányból is valósan lecsökkenhetett a mozgástere.

Így a miniszterelnök olyan kettős szorításban vergődhet, ami nála erősebb jellemeket is képes lehetne tehetetlenségre kárhoztatni. Márpedig Orbán Viktor sok minden, de nem bátor. Egy felelősségpánikos és lassan önmagában és önmagától felőrlődő személyiség ilyen helyzetben gyakorlatilag cselekvésképtelenné válik. Sodródik. Aszerint, hogy éppen mit tekint a következő pillanatban a legnagyobb haszonnal kecsegtetőnek. Magánemberként megjelenik például a szentté avatáson, miközben a hivatalos küldöttséget Semjén Zsolt vezeti. Talán azért, mert reményei szerint szerez némi szimpátiát ezzel. Holott a reformátusok elvetik a szentek tiszteletét. Így pont magánemberként nem lett volna ott keresni valója. Hacsak a saját egyház-vállalása nem valami alakoskodás. De ez csak egy példa. Orbánia Vezérétől rendszeresek az impulzív megnyilvánulások, melyek ellenkezőjét és derékszögben metsző verzióját is képes pillanatokon belül elővezetni. Márpedig ez előbb utóbb cselekvésképtelenséghez vezet.

Már csak ezért is elhiszem, hogy igen, Orbán Viktornak erősen lecsökkent a mozgástere. Nem csak szoborállításilag, hanem általában is. Már csak a vagdalkozásnak van tere. Amíg tere van egy cselekvésképtelen és láthatóan személyiségzavaros diktátornak. Akár miniszterelnöknek hívatja magát, akár első fehérló-csiszárnak. Virágvasárnapon. Vagy bármikor.

Andrew_s