Hoffmann és pártja a gyermekekről.

Forrás: HVG

A napokban emlékeztem meg arról, hogy a kultúra általánosságban, de az iskola is a pofozó-bábú szerepét tölti be a kormányzati költségvetés ütésváltásainak közepette. Az MSZP kezdeményezte, de végül összellenzéki támogatással létrejött parlamenti vitanap történései alapján valahogy sem akar oszladozni ez a kép. Még akkor sem, ha az oktatáspolitika aktuális kérdései közé óhatatlanul belekeverednek olyan szempontok is, melyek a családok, illetve a gyermekek helyzetét általánosságban érintik. S amely szempontok törvényszerűen merülnek fel, mivel a gyermek fejlődését csak erősen torz ideológiák mentén szokták a környezettől elválasztva kezelni, ahogy a szülőktől való elválasztás is legtöbbször egy kényszermegoldás.

S nem véletlenül említem a szülőket, illetve azok közösségét, mely a gyermek számára, a gyermek szempontjából a mindenképpen lefedi a család fogalmát. Függetlenül attól, hogy egyes, az adott család szempontjából csak a közigazgatási absztrakció szintjén létező képviselők számára mit jelent a család. Könnyen lehetséges módon a saját gyermekkoruk emlékeinek, vagy saját előítéleteik kivetülését is képviselve. Mert nehéz elfeledkezni arról az elképzelésről, amit ezzel kapcsolatban a Fidesz hátán a parlamenti munkába belepottyant klerikális lobbi-párt lépten nyomon hangoztat ezzel kapcsolatban. Mereven ragaszkodva ahhoz, hogy számukra a család csak akkor elfogadhatóan az, ami, ha arról pecsétes, és lehetőleg szenteltvizes papírost tudnak felmutatni. Az, hogy ez, illetve az ebből következő esetleges gyermek-diszkrimináció szembe mehet a saját maguk által oly nagyon emlegetett kereszténységgel, és egyfajta árnyékkereszténységet definiál, az háttérbe szorul. Akkor, amikor lehetőség van törvényileg rúgni azokba, akik „csak” felnevelik a gyermeket, akkor mindenképpen. Holott az említett parlamenti vitanapon Hoffmann Rózsa, akit szintén a KDNP hullajtott bele a pozíciójába, a gyermekek érdekét emlegette mindenekelőtt valónak. Illeszkedve ahhoz, amit legalább a külsőségek szintjén elvár a köz egy oktatáspolitikustól. Az előzőek fényében persze felmerülhet az, hogy az oktatáspolitikus vagy csak bizonyos gyermekekre gondolt, vagy nem konzultált a párt többi politikusával. Tartani, személy szerint, az előbbitől tartok.

Még akkor is, ha Hoffmann Rózsa az iskolák államosításával kapcsolatban szólt ebben az ügyben. Jelezve, hogy az önkormányzatok adósságai miatt kell meglépni az államosítást. Gondolom kicsit eldugva maga elől is azt a tényt, hogy a nagy adósok között fideszes polgármesterek vezette önkormányzatok is vannak szép számmal. Így aztán az a helyzet látszik kirajzolódni, hogy a Fidesz polgármesterei eladósítottak önkormányzatokat azért, hogy annak vagyonát egy államosítási lépésben átruházzák az állami vezetés fennhatósága alá. Ami, remélhetőleg azért sem így van, mert az önkormányzati iskolák számos esetben jelentős lakossági támogatással váltak olyanná, amilyennek manapság látjuk azokat. Miközben a tanári kart érintő intézkedések, és megszorítások azért mégis inkább a kormányzat oktatáspolitikai káoszelméletének mindennapi megnyilvánulásait tükrözi. De azért a tanárokra számít Hoffmann Rózsa. Ha már a tanárok nem, vagy alig számíthatnak az államtitkár-asszonyra, akkor azért ez mégis csak reményteli. A bizalom fele legalább megvan. Az, hogy ennek fényében milyen erkölcsi normákat lehet majd a gyermekek elé villantani, az persze egy más kérdés.

Talán abban bízik az oktatáspolitika, hogy a gyermekek nem állnak szóba a tanárokkal, és amúgy sem tanulnak meg olvasni. Ebben az esetben tényleg előfordulhat, hogy nem találkoznak majd azzal a jelenséggel, ami tőlük erkölcsi, illetve hitbéli maximumot követel a tanórák keretében, de amiből a politika alig tükröz vissza valamit. Azonban, tekintetbe véve, hogy a tanároknak is lehet családjuk, s így gyermekeik is, akár a kortársak közti csevegések leránthatják a függönyt a két színben pompázó lólábakról. Az azonban biztos, hogy Hoffmann Rózsa túl sok valóban bíztatót nem tárhatott a hallgatóság elé. Amit mi sem jelez jobban, mint az, hogy Pokorni Zoltánt továbbra sem tudta, a jelek szerint, megnyerni magának. Amibe természetesen belejátszhat az is, hogy egy ideológiailag bekorlátozott, és a parlamenti frakciók között a kisebbséget képviselő párt próbálja csóválni a jövendő generációkat. Amely ideológiai bekorlátozottság akkor sem biztos, hogy jó, ha elismerhető annak egyszerűsége egyes, a konzervativizmusban újdonsült képviselő számára. Elvégre csak a jól megszokott „szocialista embertípus” kifejezést kell lecserélni „keresztényi gyermektípusra” a szólamokban.

Simay Endre István

A feljelentés, mint lökhárító.

Forrás: Népszava

Pár nappal ezelőtt Papcsák Ferenc, a Fidesz zuglói nagyembere egy sajátos húzással terelte magára a figyelmet. Esetleg vonta magára az össztüzet. Úgy döntött, hogy az internet gazemberei ellen, akik különös kegyetlenséggel kommentálnak, rendőri eljárást kezdeményez. A feljelentések kárvallottjai a Népszava, illetve a Hir24 portálon megjegyzéseket tevő azon felhasználók, akik pár hónappal korábban mertek Papcsák Ferenc szerint őt bántó megjegyzéseket tenni. Az akció könnyen lehet olyan, ami pont az ellenkező hatást válthat ki, mint amire a feljelentő számíthatott eredetileg. Ezt mutatja, hogy a zuglói vezető kénytelen volt törölni a FaceBook-profilját, mivel oda annyi, és olyan szintű beírás érkezett, amit nem viselt el az ő igen kifinomult lelke. Megmutatva legalább azt, hogy pártkatonaként benyújtani törvénytervezetek garmadáját, és elviselni a személyes kritikát nem egészen ugyanaz.

Az előbbi esetben ugyanis az esetleges kritika felbukkanásakor ott van a mindenkori parlamenti személyzet. Már csak azért is, hogy a kormánypártok részéről felszólaló lelki egyensúlya mindenkor biztosítva legyen. De ugyanezt biztosítandó van egy külön Kövér László is rendszeresítve a parlamenti ülésterembe. Így a vezényszóra, végszóra tapsolók, és másik oldalra, az elvektől magukat nem zavartatva hurrogók kórusából szólásra emelkedve könnyű erős embernek mutatkozni. A morális erőssége valakinek alighanem akkor nyilvánul meg, ha a személyes kritikát legalább politikushoz méltó eleganciával viseli el akkor is, ha nem védi a képviselők egyetlen kiváltsága sem, Márpedig, amikor a jelzett feljelentéssel Papcsák Ferenc az interneten jelenlevő vélemények megtorlásáért szállt síkra, akkor a vizsgálattól függetlenül átlépte ezt a határt. A szegénységi bizonyítványra a pecsétet az említett személyes profil bezárása nyomhatta oda. Nem mellesleg beismerve azt is, hogy nem csak a kritikát nem viseli el a saját tettei, ez esetben a feljelentések, kapcsán, hanem az adott rendszer technikai lehetőségeivel sincs teljesen tisztában. Bár alighanem azokkal az oldalakkal sem teljesen keveredett tisztába, amik ellen rendőri erővel gondolt fellépni. Mert, amint a Hir24 tudósítása is jelzi, azon a portálon is a FaceBook az elsődleges beléptető rendszer. Így, amennyiben Zugló polgármesterének a vagdalkozáson kívül is lett volna mondanivalója, akár ott, akár az említett közösségi rendszeren keresztül válaszolhatott volna.

Az, hogy az internetes világ néhány napja a zuglói polgármesteren röhög, és sorra jelennek meg blog-bejegyzések az üggyel kapcsolatban az egy dolog. A kommunikációs baki mindezek mögött az lehet, hogy miközben egy régi cikkhez írt valamikori hozzászólásokról talán már az is elfeledkezett, aki írta, most ráirányította a figyelmet minderre. Az említett portálok például szinte biztosan megnövekedett látogatottságot könyvelhetnek majd el Papcsák Ferencnek köszönhetően. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy ugyanígy felértékeli mind az adott hozzászólásokat, mind az azok alapját képező tudósításokat is. Ugyanakkor az is teljesen nyilvánvaló, hogy a már többször említett közösségi rendszert ismerve szinte pillanatok alatt lehet olyan profilokat létrehozni, melyet csak és kizárólag a hozzászólásokhoz használnak a tulajdonosok. Ha tehát az anonim hozzászólások visszaszorítása lenne a cél, akkor a magukat elérhetőségükkel vállalók megfélemlítése szintén ellenirányú hatással bírhat. Nem csökkenni, hanem növekedni fog a névtelenül anyázók tábora. Nem csökkenni, hanem növekedni fog a trollizmus, a netes bunkóság, az arctalan fenyegetődzés. Ennek köszönhetően azok, akiket az internetes fórumvilág durvulása zavarni fog, az rebegjen hálát ezért Papcsák Ferencnek, és a példáját majdan követőknek is. Ugyanúgy, ahogy a zuglói polgármester problémamegoldásának példáját követő politikus-akciókért is. A véleményt nem vállaló, gyáva megfutamodást a karhatalom páncélszoknyája mögé. Bár, mint egy klasszikustól tudjuk, a hülyeség is állampolgári jog.

Felmerülhet persze az a kérdés, hogy mi lehet egy olyan ok, ami megéri ezt az egész felhajtást. Azt, hogy Papcsák Ferenc ügye éppen most ért el a cselekvési fázisba. Éppen akkor, amikor az általa is fémjelzett választási törvényeket módosító csomag kapcsán az internetes kommunikáció is korlátozásra kerül. Névleg a kampány-kommunikáció. De érdemes talán felidézni, hogy korábban már történt javaslat az internet megrendszabályozására, és a demagógiának most éppen ellenségeként szegődött Kövér László korábban, demagóg módon, az internetes újságírást tette felelőssé Schmitt Pál bukásáért. Az tehát szinte adódik, hogy előkészíthet egy komoly internetes cenzúra-törvényt. A technikai betarthatóságát most szándékosan figyelmen kívül hagyva az emberi hatását érdemes kiemelni. Az pedig nem más, mint az interneten aktív lakosság megfélemlítésére tett kísérlet. Az ugyanis teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy ez az a környezet, ahonnan például a Milla kiemelkedett, ahol személyes kapcsolatok szövődhetek, és ahol gyorsabb a kommunikáció, mint azt a Vezér elviselhetni lenne képes. A Fidesz tehát értékelheti úgy, hogy Papcsák Ferenc esetleg szükségessé váló beáldozása megéri az internet-használati szigorítást, és a netes közösségek, az egyes portálokat látogatók megfélemlítéses atomizálását. Felmérve, hogy ezek a közösségek nem a vak lóhoz hasonló elszántsággal követik az obanikus matolcsyzmus szellem-csavargásait.

Nem mellesleg az akármikor megtörtént feljelentés időzített élesítése olyan muníciót biztosít, ami egy kicsit a figyelmet is elvonja az esetleg nagyobb feszültségek keltésére alkalmas tényezőkről. Az ugyanis szintén tény, hogy miközben egyre többen használják az internetet, elég széles a köre az attól jobbára távolmaradóknak is. Azoknak a köre, akik egy legyintéssel fogják elintézni papcsáki éjjeliben kevert vihart. Márpedig ebben az esetben, ha egy ilyen téma viszi el a kommunikációt, akkor kevésbé fogják a problémáikat visszatükrözve látni a médiában. Márpedig, miközben az egyik oldalon látszólag kommunikációs bakinak látszik a feljelentősdi, könnyen meghúzódhat mögötte a hatalom cinikus pávatáncosának a számítása is. Akinek meg kétségei lennének, hogy használ-e politikai manipulációra bűntető eljárásokat a hatalom, az gondoljon az önkormányzati választásokig jegelt ügyekre. Melyeket akkor gyorsan előkaptak. Akkor is, ha végül felmentés született az ügyben.

Simay Endre István

Maflások a kultúrának.

Forrás: colourbox.com

A történelem ismerete fontos kulturális pont egy nemzet hagyományismertében. Hiánya, kaotikus ismerete súlyos belpolitikai problémákhoz is vezethet. De olyan történelmi áthallásokat is eredményezhet, az akkor vadonatúj államtitkár, L. Simon László, magángazdaságának miniszterelnöki meglátogatása során figyelhettünk fel. Azonban a kultúra nyilvánvalóan sokkal több, mint pusztán a történelem. Benne vannak a mindennapok ismeretei éppen úgy, mint a jövő generációk számára átadott tudás. A rombolása tehát a jövőnek adott akkora maflás, hogy a csőd adja a másikat. Ami akkor is igaz, ha a gondolkodásra való képesség kiterjesztése a pillanatnyi hatalomgyakorlás számára nagyon kellemetlen is lehet.

L. Simon Lászlót azonban senki nem vádolhatja azzal, hogy ne lenne hű kiszolgálója, akár ebben is a kormányzati hatalomnak. Elvégre nem tudhatjuk, hogy azon a bizonyos vezéretetésen mi hangzott el az államtitkárnak kiutalt protokolláris buksi-simogatás közepette. A vádakra, hogy érintett a földmutyikban, ne is figyeljünk. Hiszen már az államtitkár úr is megmondta, hogy nem a szomszéd nyert. A Népszava híre alapján: „L. Simon László állítása szerint ugyanakkor Dörömbözi László nem a szomszédja, bár azt nem tagadta, hogy gyerekkora óta ismeri a szerencsés pályázót”. Az persze más kérdés, és a látogatás óta sem nagyon került megvilágításra, hogy egy kulturális államtitkárnak miért a földügyei, miért a magángazdasága, és miért nem mondjuk a könyvtára az, ami miniszterelnöki meglátogatásra érdemes. Igaz, abban az esetben, ha a nemzeti kultúrfelelősnek a könyvtára lenne érdekesebb, mint a birtoka, akkor esetleg feltűnne, ha nem lenne pénz könyvkiadásra. S akkor, ha az illető nem a miniszterelnöknek is tetsző gyümölcsfáin nyugtatná a szemét, talán az is érzékenyebben érintette volna, hogy 2-2,5 milliárdos, az általa felügyelt területet érintő, zárolásról érkezett hír. Akkor ugyan még lehettek kétségek a megszorítás végigfutásáról. Ám mára elmondhatjuk, hogy az államtitkár úr legnagyobb helyeslése mellett zajlik a kulturális megszorítás.

A Mandiner tette közzé, az MTI-re hivatkozva, hogy L. Simon László a bejelentett zárolások szükségességét hangoztatta. Arra hivatkozva, hogy elsődleges cél a költségvetés stabilitása, és a kulturális élet szereplői értsék meg, hogy pénz márpedig nincs. Talán a pozíciójának jobban megfelelt volna egy olyan szöveg, hogy „Tisztelt hölgyeim és uraim, küzdöttem, alulmaradtam, jön az úthenger”. A kőbányai nyilatkozat azonban azt mutatja, hogy az államtitkár nem küzdött, és a kulturális élet lobbi-ereje gyakorlatilag nulla. Az, hogy ilyen esetben legalább a lemondása is felmerülhetne az államtitkárnak, az csak annak juthat eszébe, akinél Orbán Viktor nem pálinkázott. Ellenben minden művész, alkotó, és a szellemi élet megannyi szereplője kezdheti szervezni, énekesek előnyben, a sajnálkozó kórust. L. Simon László a saját bevallása szerint ugyanis „nehezen éli meg, amikor arra érdemeseknek nem adhatja oda a kért támogatást”. Különösen milyen nehezen élné meg, ha a saját birtoka jövedelméből kellene odaadnia bármit is. Bár volt valami magyar annak idején, aki ilyesmit követett el. Igaz, őt, aki „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” felajánlotta minden jószágának egyévi jövedelmét, nem L. Simon Lászlónak, hanem Széchenyi Istvánnak hívták. S arról sincs hír, hogy Orbán Viktor meglátogatta volna. Bár lehet, hogy Kerényi szerint ez sem kizárható. De szinte biztos, hogy a kultúráért felelős államtitkár az ilyen jellegű történelmi áthallásokat ki kérné magának.

Az tehát szinte biztos, hogy a hazai kultúra mindennapjai gyors lefolyású sallerben részesül. Ám, hogy a szolgaképzési program ne csak carpe diem szellemében valósuljon meg, Hiffmann Rózsa is letette a garast. Talán ecsetelni sem érdemes, hogy nem a sajátját. Nem érkezett hír ugyanis arról, hogy jövedelméről lemondott volna. A máséról ellenben minden további nélkül. Szerinte ugyanis a felsőoktatási intézmények simán kigazdálkodják azt a hétmilliárdocskánál kicsit többet, amit ezen a területen zároltak. Hoffmann Rózsa tehát ezek szerint mindent tud, és kisujjában van a megannyi oktatási intézmény naprakész költségvetése, oktatási munkája, és megannyi tennivalója. Nem tudhatom, hogy tanárként kikkel lehetett körülvéve, de beleeshetett abba a csapdába, ami így került megfogalmazásra annak idején: „Ne higgyük, hogy mindig igazunk van! A tanári pálya könnyen kialakíthat bennünk ilyen téveszméket, tekintve, hogy időnk nagy részét nálunk képzetlenebb és kisebb tudású gyerekek között töltjük. Ez gyakran felsőbbrendűségi tudatot, komoly személyiségtorzulást okoz, ha nem figyelünk eléggé magunkra.” Az időpont 2002, és a szerző, akár hiszik, akár nem, nem más, mint Hoffmann Rózsa. Márpedig mostanság mintha nem kellően figyelne magára az oktatáspolitikai főnökasszony. Esetleg csak magára figyel, vagy titkosították azt a hírt, ami alapján megtudhatnánk, hogy mikor tárgyalt a most oktatáspolitikai maflás-rendben részesített intézmények vezetőivel. Azon a konferencián, amin ezt, legalább részben, szinte feltűnés nélkül megtehette volna, nem volt a részt vevők között.

A gondolkodó
Forrás: Wikipedia

Az azonban minden esetre megállapítható, hogy az ország jelenlegi, illetve jövőbeni kulturálódásáért, kultúrszínvonaláért felelős két „szakpolitikus” közt akarati egység van. Abban az akaratban egységeseknek tűnnek, hogy szerintük a Vezérnek igaza van, és ennek érdekében, védelmében a teljes spektrumot alul lehet finanszírozni. Ők aztán bele nem szólnak semmi pénzért. Izé, bocsánat, a mások semmi pénzéért, hiszen az övéké biztosnak tűnik. S bár most, november 12.-én van Auguste Rodin-nek, a híres Gondolkodó megalkotójának születésnapja, a gondolkodás alól lehet, hogy egyre többen kapnak felmentést. Lehet, hogy a legutóbbi pereskedések is ennek következményeként jöhettek létre.

Simay Endre István

Orbanista ezoterika.

Az ezoterika az emberiség történelmével egyidős, és sokszor sorolják ebbe a körbe azokat a legtöbbször látszólag megmagyarázhatatlan kapcsolatokat, ami emberek, vagy az ember és környezete között alakul ki. Néhány, a kultúrtörténet során először ide sorolt jelenségre később többé-kevésbé pontos magyarázat született a természet és társadalomtudományok fejlődése során. Míg nem egy esetben egyfajta okkult tartalommal is használják magát a fogalmat. Azt, hogy a lelki, szellemi kapcsolat mennyiben tartozik az okkult tanok közé, azt persze nem célom minősíteni, de a spirituális kapcsolatok egy részét, valamint a fényképek alapján való jóslást alighanem be lehetne sorolni az ezoterika nagy gyűjtőfogalma alá. Még akkor is, ha miniszterelnökről van szó.

Az utóbbi, a fényképes jóslás kapcsán volt miniszterelnökről, és mindjárt kettőről is. Előre leszögezem, hogy az, ha a regnáló kormány hatalmi centruma egy civil mozgalmon keresztül próbálja lejáratni a potenciális ellenfelet természetesen nem a jóslás szintje. Szimplán gerinctelenség, ha bebizonyosodik. Az azonban, amit ennek kapcsán reinkarnációként emlegetnek, az már a ködös elvontság ugarán ugat. Márpedig az MNO, részben az MTI-re hivatkozva, azt kérdést vetette fel, hogy Bajnai Gordonban reinkarnálódna-e Gyurcsány Ferenc. Most tekintsünk el attól a cseppet sem elhanyagolható apróságról, hogy a reinkarnálódás halálesetet tételez fel, és vigyázó szemünket az indokra vessük. Egy folyóirat és egy könyv borítójának összehasonlításaként „meglepő hasonlóságra bukkant Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc kapcsán az MNO”. A meglepődés oka kéztartás és az arckifejezés hasonlósága. Úgyhogy a jövőben mindenki nagyon vigyázzon, hogy miként gesztikulál, mert jönnek az állami kéztartásfelelősök, és még talán meg is bírságolják, ha valami okkult tudományokkal kapcsolatba hozható festményre hasonlít a kéztartásuk. De legalább rá lehet fogni, hogy az adott boszorkánymester az illetőben reinkarnálódott. Azért persze az ilyen tudósítások összeállítóinak is van mitől félnie. Mert elképzelhető, hogy azok, akik kevésbé fogékonyak a kormányzatilag előírt ezoterikára, mint a narkotikumokra, netán útra kerekednek. Azzal az elhatározással, hogy ők is kérjenek abból, amit az MNO szerzője esetleg használ.

No, de a rejtélyes kapcsolatok kapcsán a regnáló miniszterelnökkel sem lehetünk adósak. Illetve, ha esetleg el is feledkeznék róla, az Alaptörvény nagy dekoratőre nem tesz ilyet. Közel egy évvel ezelőtt Kerényi Imre még azt nyilatkozta, hogy Orbán Viktor szereplése egy festményen a miniszterelnök odapottyanását jelenti csupán. Az illusztrációk vándorkiállításának megnyitójára már teljes mértékben megtalálta a választ még erre is. Ha ugyanis tényleg mindannyian spirituális kapcsolatban vagyunk Orbán Viktorral, akkor nyilván a festő is abban volt korábban, és maga Orbán Viktor adott neki tudatalatti parancsot a pottyantásra. Elvégre az, akit a diktatúra sem zavart korábban, nyilván a szellemi síkok közt bolyongva sem kér, hanem utasít. De Kerényi kijelentése egyben orbanánia egyik új, kötelezően betartandó, hittételét is előrevetítheti. Innentől elég, ha csak páran tartanak közvetlen kapcsolatot a Vezérrel. Mindenki másnak kötelezettsége a gondolatok szintjén is betartani mindent, amit a miniszterelnök szeretne. Különben gondolati felséggyalázást követ el, amit a spiritiszták aztán majd felfednek, és mindjárt büntetnek is. Bár, jobban belegondolva talán senkinek sem kell közvetlen kapcsolatot tartania a miniszterelnökkel.

Például Kerényi Imre lehet, hogy már régen a titkos vajákos-céh nagymestere, és most csak véletlenül elszólta magát. Szinte már látjuk, amint ül egy félhomályos, az alaptörvényi változások módosításainak módosításaival kitapétázott szobában, kikapcsolt telefonnal és vár. Várja a nagy jelenést. Lehet az is, hogy álmában megjelent neki Orbán Viktor, és sugallta neki, hogy az Alaptörvény illusztrációinak jegyében győzni fog. Például a józan ész felett, mely győzelme szinte tökéletesre sikerült.

Simay Endre István

A neveléstudomány munkavilága.

A munkaalapú társadalom víziója újra és újra felbukkanó kommunikációs fordulat a miniszterelnök nyilatkozataiban. Legutóbb október közepén, Orbán Viktor kongresszusi beszéde kapcsán volt téma, és visszaköszönt Matolcsy György jövőképe kapcsán is. Most egy pillanatra feledkezzünk meg arról, hogy hazánkban minden jel szerint, még a workfare is lehet unortodox, s arról is, hogy Hoffmann Rózsa apokaliptikus oktatáspolitikája szilánkokra hasogatja magát az oktatást, és benne a szakoktatást, a felsőfokú szakképzést is. Ellenben ne feledkezzünk meg arról, hogy az oktatásnak, valamint az oktatáshoz, az oktatási intézményekhez, a neveléshez kapcsolódó tudománynak azért mégis csak van némi köze ahhoz, hogy a jövő hétköznapjainak emberei megállják a helyüket a munka világában.

Ez lehet, hogy újdonság lenne az oktatáspolitika irányítójának, aki csak azt tudja, hogy miként lehet behódoló pózt felvenni a költségvetési megszorításokat bejelentő hatalommal szemben. Azonban kevésbé újdonság a különböző iskolákban dolgozók számára, akik ott ülnek a költségvetés és az elvárások malomkövei között. Így érthető az, hogy az iskolai munkához kapcsolódó tudományos munkák seregszemléje, az Országos Neveléstudományi Konferencia (ONK), évről évre számot tarthat a témával közelebbről foglalkozók érdeklődésére. Az idei, XII. konferenciát, részben talán a kormányzati kommunikációra is reflektálva, „A munka és nevelés világa a tudományban” címen rendezték meg a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. A konferencia programja is azt mutatja, hogy számos tudományos műhelyből érkezett előadók adtak számot az utóbbi idők munkáiról. Nem egy esetben azt is sugallva, hogy maga a neveléstudomány egészére igaz az, ami az egyik szekcióban megfogalmazódott a mindennapokra. Az, hogy tulajdonképpen a paradoxonok világa.

Ennek megítélése nyilvánvalóan lehet egyéni vélemény kérdése. Az azonban biztos, hogy akár a nemek (gender), vagy akár a tanár szerepét tekintve az oktatásban, eltérő vélemények alakulhatnak ki. Nem függetlenül nyilvánvalóan a környezettől. Azon társadalmi környezettől, melyben egy iskola, és benne a gyermek „működik”. S persze nem függetlenül a diák egyéni képességeitől, és készségeitől, mivel azok nem esztergapadon alakulnak olyanná, amilyennek megismerjük. Így érthető, hogy a konferencia előadásai között, a teljesség igénye nélkül, hallhattunk az informális tanulással foglalkozót éppen úgy, ahogy a megváltozott képességű diákok tanításának problémáit feltárót. Ahogy hallhattunk nevelésetikáról, az internetes játékok hatásáról, a szövegértésről, és a Waldorf-módszer atyjáról, az iskolai konfliktusokról, vagy a már említett nemiségi hatásokról. Végső soron tényleg szinte minden metszetét felvillantva a munkaerő-piac bemeneti oldalán működő iskola-világnak. Az pedig talán külső, és közös szorítások hatásának is köszönhető, hogy a korábbi konferencián tapasztalható megosztottság mintha kevésbé élesen érvényesült volna. Pontosabban, az egyes tudományos iskolák, kutatói körök továbbra is elkülönültek, de mintha megindult volna valami közeledési, a kötelező érdek-udvariasságon átlépő, folyamat. Mert nekünk az akadémiai világban is Mohács kell talán. Ha ennek, és a hasonló konferenciáknak semmi más hatása nem lesz, mint a tudományos közvéleményben, közéletben megszüntetni a nem egy esetben kontraszelektálódásra emlékeztető elhatárolódásokat, már nagy eredményt könyvelhetnek el a jövőnk érdekében.

Az előadásokra visszatérve, természetesen szintén egyéni érdeklődés kérdése az, hogy ki melyik szekció előadásai iránt viseltet nagyobb érdeklődéssel. A konferencia anyagai közötti konferenciakötetben a többit is elolvashatja. Igaz, ehhez részt kell venni, mivel a korábbi évek gyakorlatával ellentétben a konferenciakötet nem került ki az internetre. Tekintettel azonban arra, hogy a konferenciák jellemzői közé tartozik, hogy sokszor évek múltán is érdekessé válhat egy-egy előadás témája, vagy az előadás adatai, remélhetőleg előbb-utóbb elektronikusan is rendelkezésre fog állni a teljes anyag. Akkor talán abban is bízhatunk majd, hogy talán azok is elolvassák, akiknek az oktatáspolitika közelében van a munkaszékük. Mert nem csak a konferencia anyaga lehet érdekes évek múltán. Az szinte triviális, hogy az iskolákban végzett munka hatásai évtizedes, nem egy esetben nemzedékekre kiterjedő hatással bírnak. S csak remélni lehet azt is, hogy az esetleges kritikai lehetőségre a politika reakciója nem a hasonló rendezvények, néhány iskolához hasonló, ellehetetlenítése lesz.

Simay Endre István

Az LMP tényleg, és miről tárgyalna az Együtt 2014-el?

A választási rendszer Fidesz-interpretációjával kapcsolatos törvényekkel kapcsolatban az egyik hír arról szól, hogy a nagyobbik kormánypárt ódzkodik azt előzetes normakontrollnak alávetni. Ami persze megint csak felveti az ellenzék abbéli felelősségét, hogy összefogva az Alkotmánybíróság elé hurcolják majd a regisztrációval dúsított szabálygyűjteményt. A kétharmaddal szembeni egységfront ugyanis elérhetné még, a különben is elég sok sebből vérző regisztráció felülvizsgálatát is. De az összefogások kapcsán a jelenleg Parlamenten kívüli erőkkel való kapcsolattartásban is folyamatosan alakulnak a frontok. Szinte ahogy az időjárási frontok áthaladnak.

Nem egy esetben a Bajnai Gordonnal fémjelzett, és népszerűségben az egyik legerősebb ellenzéki erőnek tartható, mozgalomhoz való viszonyulás ad témát még akár az egyes pártokon belüli erővonalak megrajzolásához is. Ahogy ezt az LMP példája mutatja. Egyben jelezve, hogy nevezheti egy párt magát bárhogy, a politika egyes hatásai alól nem tudja magát kivonni. A közös politikai erőtérnek lehet ugyan nekifeszülni a névmágia erejével, de alapvetően a saját nyakába folyhat ettől a saját leve. Így aztán maradhatna az, hogy az említett közös erőtérben megkeresni azt az utat, ami a tagságnak, a vezetőségnek, és nem utolsó sorban a választóknak is vállalható. Az LMP esetében ennek egyik halmazválasztó faktora az Együtt 2014 Mozgalomhoz való viszonya. A párt és annak egyes politikusait tekintve egyaránt. Az egyik, a HVG-n megjelent összeállítás szerint Bajnai Gordon bejelentkezése megütötte az LMP-t. A csapás hatását abban látják, hogy az egyik, Schiffer András által képviselt irányzat szerint senkivel nem szabad közös platformra kerülniük, olyan kormány létrejötténél bábáskodni, melyet „az elmúlt 20 év bármelyik miniszterelnöke vezet”, Miközben legutóbb az LMP frakcióvezetője, Jávor Benedek, olyan nyilatkozatot tett, hogy mégis csak tárgyalni kellene.Mintegy mellékesen azért megjegyezhető, hogy Bajnai Gordon bejelentkezése nem csak az LMP-t, hanem a DK-t is meglegyintette. Sokan gondolhatták úgy, akár a DK-ban is, hogy Bajnai Gordon visszatérése a napi politikába valamilyen módon Gyurcsány Ferenc oldalán fog megtörténni. Ez, mint tudjuk, nem következett be. De ez természetesen csak felszínesen érinti az LMP-t, és azt a kettős helyzetet, amibe egyre inkább belebonyolódik.

A kettősség felveti a Varánusz-blogon is feszegetett kérdést, hogy kiért, miért is harcol tulajdonképpen az LMP? A másik oldalról, a párhuzamok oldaláról nézve nem nehéz észrevenni, hogy a Millához hasonló dilemma kezd körvonalazódni az LMP környékén. A Milla esetében a pártokhoz való általános viszony okozott értelmezési problémát az október 23.-i események kapcsán. Szembeállítva Juhász Péternek a pártokat kirekesztő szemléletét a politikai realitást inkább képviselő mindenki felé való nyitást jelentő Kónya Péter által közvetített meghívóval. Az, akkor sokkal inkább a részt vevők megosztását inkább szolgálta, mintsem azt az egységes, szövetségben megfogalmazható fellépést, amit Bajnai Gordon is meghirdetett. Sok szempontból az ilyen viták kicsit hajaznak azokra, melyek a „ki volt a kommunista?” című társasjáték keretében zajlik. Ha erre most páran fel kapják a fejüket, tegyék nyugodtan. A párhuzam annyiban mindenképpen áll, hogy egyformán fittyet hányni látszik a politikai realitásokra. Azokra a realitásokra, melyek számolnak pár olyan mellékkörülménnyel, amiről az egyes politikai oldalak populistái megfeledkezni látszanak.

A legnyilvánvalóbb ezek közül, hogy a rendszerváltás környékén nem az égből pottyant ide az országba egy vadonatúj lakosság. Márpedig azok, akik itt éltek, és nem több határon túlról ideérkezve játszották el a születéstől ellenállók szerepét, azok valamilyen szinten megtanulták túlélni a szocreált. Akármelyik pártban is vélték utána megtalálni a politikai boldogulásukat, vagy jobb esetben ideáikat. Ezért is botorság az a kirohanás, amit a miniszterelnök tett legutóbb. Bár Orbán Viktortól már szinte az lenne a furcsa, ha nem a támadásban, az ellenségkép rajzolásában látná a kínos kérdések válaszát. Valahogy ilyen ötletnek tűnik annak felvázolása, hogy pártokkal márpedig nem, hiszen a pártot választó szavazók megszólítását hiába tervezi egy egyesület olyan módon, hogy kirekeszti a pártokat. S ugyanilyen elvarázsolt ötletnek tűnik elszigetelődni egy olyan mozgalomtól, mely képes lehet megszólítani a különböző politikai szervezeteket. A közös, és az LMP által is elfogadottnak látszó cél, a kormányváltás, irányába csatornázva be a támogatásokat. Ez utóbbi elszigetelődésnek csak akkor lenne számottevő értelmezési tartománya, ha az LMP valóban képes lenne tömegeket megszólítani. Azonban sok szempontból sikerült ugyanabba a könyökcsőbe tévednie, mint a Millának.

A valós tömegek legjelentősebb része az, akit a bizonytalanok között tartanak nyilván. Lehet persze, különben értelmetlenül, azon számháborúzni, hogy ezek hány százaléka pártválasztó, aki nem meri felfedni preferenciáit, és mekkora a tényleg mindenkire legyintők aránya. Az arányoktól függetlenül alighanem biztos, hogy az előbbieket nem lehet megszólítani a pártokat és a pártok vezetőit ignoráló megnyilatkozásokkal. De ugyanilyen biztosnak tűnik az is, hogy az utóbbi kategóriát egy ilyen szöveg sem szólítja meg. Bajnai Gordon tehát akár a Millával is szembekerülhet ezen az alapon, miközben az LMP meg vele kerülhet szembe, ha nem Jávor Benedek irányvonala jut túlsúlyba. Miközben, egyet értve a Varánusz szerzőjével, az LMP nem vált tömegpárttá, és az ökopopulizmuson kívül nagyon kevés hozzáadott értékkel sikerült a politikumhoz közeledni. Ezzel végső soron nem tette önmagát megkerülhetetlenné Bajnai Gordon szempontjából, miközben, a Millának is köszönhetően, a szavazótábor könnyedén elolvadozhat. Erre persze lehetne az a válasz, hogy az LMP-nek érdeke lenne felcsatlakozni egy olyan mozgalomhoz, amely képes mérhető népszerűségre szert tenni, és esélye van a kormányt leváltani. Ugyanakkor korántsem biztos, hogy az Együtt 2014 számára főnyeremény egy olyan szövetséges, mely önmagával sincs konzisztens viszonyba. Különösen akkor nem, ha sikerül a bizonytalanok jobboldalra kacsintó rétegeit is megszólítani.

Azonban az is elképzelhető, hogy amennyiben ez bekövetkezik, és az LMP csatlakozása a kormányváltó mozgalomhoz kérdéses marad a belső pártharcok miatt, akkor még egy önzőbb forgatókönyv is létjogosultságot kaphat. Eszerint az LMP a Együtt 2014 sikerében sem feltétlenül lesz érdekelt, és még a kormányváltásban is alig. Függetlenül attól, hogy jelenleg mi a kommunikáció fő csapásiránya. Ha ugyanis az Együtt 2014 megerősödik, az nyilvánvalóan elszipkázhatja az LMP potenciális szavazóit, és így az LMP esetleges parlamenti részvétele is megkérdőjeleződhet. Ugyanakkor előfordulhat, hogy Bajnai Gordon gyengítésével a kormányváltáshoz nyilvánvalóan kevés, de a képviselőállításhoz elegendő szavazatra számíthat. Ez persze nem teljesen más politika, mint a képviselői önzésen alapuló korábbi politikai színjátékok, de azért elég emberi. Lehet persze, hogy amennyiben Bajnai Gordon már most hajlandó lenne belemenni pozícióalkukba, akkor egyszerűbb lenne kifogni az olykor duzzogó sértett sündisznóként mindenfele támadó LMP vitorlájából a szelet. Kérdés persze az, hogy milyen áron, és érdemes-e belemenni egy olyan alkudozásba, mely óhatatlan láncreakciót váltana ki a többi csatalakzó esetében. Ám az ettől függetlenül még előfordulhat, hogy a csatlakozási tárgyalásokat felvillantó LMP-s szándék éppen egy ilyen alkudozásba próbálja beleszorítani az Együtt 2014 vezetőjét. Mert a képviselői fizetés azért egy kicsit magasabb, mint amit esetleg főállású ökotüntetőként be lehet seperni.

Simay Endre István

Orbán tudatalatti diktátuma.

Forrás: http://www.gandul.info/

A véletlen elszólások sokszor vezettek már odáig, hogy rejtett szándékok lepleződtek le, és szinte ki sem mondható gondolatok bukkantak felszínre. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy a pillanatnyi feszültség, a frusztráltság az idegesség könnyebben vezet olyan állapotokhoz, amelyben a személyes önkontroll lazulása miatt gyorsabban törnek felszínre azok a gondolatok, melyeket utána kínos hallgatás, vagy még kínosabb magyarázkodás követhet. Valami ilyesmi járhat az ember eszébe akkor, amikor Orbán Viktor akaratlan beismerését olvashatja a tudósításokban arról, hogy voltaképpen milyen volt a viszonya a kádári éra belpolitikájához, és az akkori hatalomgyakorlás mindennapjaihoz.

A parlamenti munka során, az azonnali kérdések című szakaszban ugyanis arra a kijelentésre ragadtatta magát az MSZP-s képviselőkkel szembeni megszólalások során, hogy: „Én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát. Ezek az önök párttársai voltak”. Itt aztán némi hatásszünetet kellene tartanom, de mert írásbeli műfaj, kinek-kinek magára bízom, hogy tart, vagy nem tart egy kis szünetet annak érdekében, hogy teljes mértékben átérezze a kijelentést. Azt a kettősséget, amit az idézet, és sok tudósításban viszontlátható szavak jelentenek. Az egyik triviális része a kijelentésnek nyilvánvalóan egy vád a jelenlegi baloldal felé, miszerint az MSZP-ben ülnek azok, akik, úgymond, „csinálták” a diktatúrát. Amire persze fel lehetne tenni azt a réges-régi lemezt, hogy a jelenleg ma konzervatívnak megvilágosodott oldal képviselői között, és a pártok holdudvarában szintén jócskán találhatók olyanok, akik emlékezhetnek a saját MSZMP-s, vagy KISZ-tagkönyvükre. De ez a lemez már annyit forgott, hogy szinte átlyukadt az internetről unalomig ismert névsorok elemei mentén. Így aztán Orbán Viktor azon kijelentése, hogy kinek a párttársai vettek részt aktívan a kádári világ útvesztőinek kijelölésében, enyhén szólva is komoly történelem-ismereti hiányosságokat tételez fel. A parlamenti képviselők, és az ország lakosságának egészét tekintve egyaránt. De nem is ez a kissé komolytalan kitétel az, amiért érdemes lehet elgondolkodni a kiemelt két mondat.

Különösen az, amiben a miniszterelnök gyakorlatilag elfogadja a diktatúrát, mint hatalomgyakorlási módszert. Elvégre ő nem harcolt a diktatúra ellen, amiből persze az is következik, hogy közvetve elismeri saját betagozódását az akkori párthierarchia rétegei közé. Ez különben szintén nem lenne túl nagy negatívum, mivel a párttagságtól teljesen függetlenül sokaknak meg kellett hozni valamilyen szintű kompromisszumokat. Így ez önmagában csak akkor válik kellemetlenné, ha valaki váltig az ellenkezőjét szeretné sugallni, miközben igazgató, tanszékvezető, pártfelügyelet alatt álló cég munkatársa, minisztériumi tisztviselő, stb. volt. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy a személyes és családi egzisztenciális biztonság érdekében sokan kialakították azt a kompromisszumos játékteret maguknak,ami egyrészt a lehető legnagyobb szabadságot biztosította neki magának, és betartotta azokat a játékszabályokat, amit a legvidámabb barakk házirendje reá rótt. Azok, akik akkortájt már éltek, nem nagy rácsodálkozással fogják ennek beismerését sem kezelni. Akik meg nem éltek akkortájt, azoknak valójában mindegy. Remélhetőleg.

S ont ez a reménycsomag az, amibe Orbán Viktor kijelentése belegázol. Ha ugyanis számára, aki közben miniszterelnök lett, a diktatórikus jellegű hatalomgyakorlás már akkor, az 1980-as években, sem volt elítélendő, akkor erősen kérdéses lehet, hogy most mennyire lehet demokratának tekinteni. Így óhatatlanul felértékeli azokat a törekvéseket, melyek a kézi-vezérléses irányítástechnikák felé viszik el a közéletet. S persze átértékeli azokat a kijelentéseket, amiket maga Orbán Viktor tett a prezidenciális rendszerrel kapcsolatban. Nem azért, mintha egy elnöki rendszer alapvetően diktatórikus, authoriter és antidemokratikus rendszer lenne. Azonban a maga erősen centralizált voltával kétségtelenül egyszerűbb belépést biztosít a teljesen egyszemélyi, akár erővel biztosított hatalomgyakorlás irányába. Így aztán cseppet sem lesz irigylésre méltó helyzetben az, akire majd a magyarázatok találása és közreadása jut szerepül. Nem azért, mintha a miniszterelnök környezetében nem lennének olyanok, akik bármit, bármikor és bárkinek el tudnak mondani. Azonban ezek között egyre kevesebb van, akit komolyan is lehet venni. Márpedig amikor nem vesznek komolyan valakit, akkor tulajdonképpen könnyen beletévedhet abba az utcába, amikor decibellel próbálja az érveket helyettesíteni. Óhatatlanul inkább erősítve az erővel támogatott hatalomgyakorlás látszatát, mintsem gyengítve Orbán Viktor kijelentésének hatását.

Azt a hatást, ami mögött kétségtelenül ott marad az a tartalom, ami a Fidesz vezetője által megcélzott hatalmi struktúrát sejteti. Válasz nélkül hagyva természetesen azt a kérdést, ami visszaható módon is ott lebeg a tudósításokban idézett mondatok mögött. Az, hogy amennyiben Orbán Viktor az MSZMP párthierarchiájában, esetleg a KISZ hierarchiájában sikerrel debütál a neki megfelelő sínekre állva, vagy térdelve, akkor nem Orbán Viktornak hívnák-e azt, aki átmenti a teljes szocreál diktatúrát. Mert ugyebár ő nem harcolt a diktatúra ellen. Miközben természetesen tudom, hogy a „ha” nem történelmi kategória. Azonban az akkori viszonyok aligha maradtak hatás nélkül arra a fiatalemberre, akit ezek szerint, az általa akkor el nem utasított, diktatúra a második-harmadik vonalba száműzött. Lehet, hogy a valós képességeinek megfelelően, de a személyes hatalmi ambícióival ellentétesen. Értelmezhetővé téve azt is, hogy jelenleg, a kétharmados parlamenti szavazótábort a kezében tartva, miért tesz meg a miniszterelnök szinte mindent a hatalom megtartásáért. Legyenek azok akár az államosítási lépések éppen úgy, mint a választási törvények rugalmas, és folyamatos alakítgatása. A diktatúra ugyanis elsősorban hatalmat jelent. Hatalmat egy olyan szervezet kezében, melynek vezetője akár korlátlannak érezheti a saját hatalmát. Az egykori, magát valószínűleg örök másodiknak érző, ifjú politikus pedig érezheti úgy, mint kitartásának istentől való jutalmát, a jelen hatalmát. Orbán Viktor eközben egész egyszerűen elvesztette azt az élet-dimenziót, amiben nem rendelkezik hatalommal, és nem ő a megmondóember. Mert neki ez a helyzet visszasüllyedést jelentene. Vissza abba a szférába, ahol ismét csak a második helyen van. S ezzel a saját személyisége szerint ez nem a második helyet, hanem a leírtságot jelentené. Azt a leírtságot, amit sajátos módon a jelenlegi, önkontrollt vesztett kirohanásaival szinte önmegvalósító jóslatként érhet el. Egyszerűen azért, mert egy demokratikus ország miniszterelnöke, ha tényleg demokrata, nem lebegtetheti meg diktatúrát, mint eszközt.

Felvetve azt, hogy ilyen körülmények között mennyire képes megőrizni a saját személyiségének épségét. No meg persze azt a kérdést is, hogy mennyire tekinthető ép személyiségnek az, ami már a tényektől sem hagyja magát zavartatni, és minden probléma mögé egy összeesküvés-elméletet kell önmaga felmentése érdekében kreálnia. A felmentést ebben az esetben nem csak az önmaga előtti felmentésre értve, hanem azok szemében is felmentést kreálva, akik átállíthatnák a teljhatalom felé vezető vágányok váltóit. Addig természetesen, amíg pusztán a hatalom gyakorlásának eszköztára nem képes biztosítani azt, hogy a „parlament felállva, vastapssal üdvözölje népünk nagy vezérét”. Az, hogy Orbán Viktor személyisége hol tart ezen az úton, legfeljebb találgatni lehet. Ahogy számos esetben olvashatóak is ezek a találgatások. Tulajdonképpen feladva a lehetőséget arra, hogy érdemei elismerése mellett, és egészségi állapotára hivatkozva kiszálljon a hatalmi harcból. Azonban aligha valószínű, hogy esetleg Selmeczi Gabriella ilyen irányú bejelentéssel állna elő. Annak fényében ugyanis, hogy Matolcsy György legutóbb is a 2020-ig tartó hatalmukról tudósított, sokkal valószínűbb egy másfajta magyarázat. Első körön természetesen a baloldalt téve felelőssé, hogy kihozta az elszólást a miniszterelnökből. Utána jöhet a korlátok nélkül való média gazsága, amiért ne hallgatja agyon azt, amit Orbán Viktor mondott. Elvégre, mint azt már Schmitt Pál bukása kapcsán is megtudhattuk Kövér Lászlótól, az újságíró tehet arról, ha a politikai vezetők bármelyike hibát követ el. Ahogy az már demokráciában lenni szokott. Az olyan „demokráciában”, amikor külön gyereket tartottak a király csemetéje helyetti büntetések begyűjtésére.

Simay Endre István

Az előítéletről, diszkriminációról, idegenekről.

S kezdetben vala a diszkrimináció. Az emberi közösségek történetében szinte biztosan, hiszen az egyes közösségek önmeghatározásával párhuzamosan megjelenik a többiek megkülönböztetése is. Ez gyakorlatilag törvényszerű folyamat, mivel alighanem már a törzsi szerveződésben leledző őseinknek is szüksége volt valami olyan jellegzetességre, ami alapján egyrészt meghatározták saját magukat, és az összetartozás érzését nyújtotta, másrészt a törzs tagjait elkülönítette mindenki mástól. Gyakran hallani azt, hogy a diszkrimináció valami ördögtől való jelenség. Ugyanakkor, talán éppen az ezt hangoztatók szoktak megfeledkezni arról, hogy maga a diszkrimináció nem okvetlenül negatív, káros tartalmú fogalom. Gyakorlatilag a mindennapjaink része.

Mert diszkrimináljuk, elkülönítjük-e egymást, egymás közösségeit nap, mint nap? Természetesen igen. Normális esetben az egyes közösségek összetartozását szinte naponta demonstráljuk. Elég például a családokra gondolni, hiszen a családok általában elkülönítik egymást. A gyerek nagyon gyorsan megtanulja, hogy kik a családtagjai. De ugyanígy megtanulja, hogy kik az osztálytársai, és nagyon gyorsan kialakul, illetve kialakítható a „mi osztályunk”, és a „többiek” viszonyrendszere egy iskolában. Ennek nem egy esetben jól látható jelét is keresik, ahogy a spontán ifjúsági csoportokban, amiket egy időben például, nemes egyszerűséggel, legaleriztek, és manapság lebandáznak, szintén kialakul az önazonosítás jelképrendszere. Titkos kézfogások, esetleg tetoválások, speciális jelképek formájában például. A nagyobb társadalmi szerveződésekre pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy amiként kicsiben, úgy nagyban is. Nem titkos kézfogások, hanem például zászlók segítségével, nemzeti szinten különböztetik meg magukat az egyes nemzetek egymástól. Még akkor is, ha a beszélt nyelv, ami különben szintén alkalmas diszkriminálásra, azonos, vagy nagyon hasonló.

Az elmondottak fényében csak az mondható el, hogy a diszkrimináció még akkor is az emberi társadalmak sajátja, ha ez sokaknak nehezen elfogadható. Az elfogadás gátja ugyanis általában nem maga a diszkrimináció a szó szoros értelmében. Már csak azért sem, mert az előbb említett, mindennapi, formáit sokszor észre sem veszik. Így a negatív fogalom-fogadtatás oka az a másodlagos tartalom, amit a közbeszéd, és a közviselkedés rétegez rá a megnevezésre. Ahogy kifejezetten kirekesztő tartalommal ruházza fel a szegregációnak, mint a diszkrimináció egy formájának, gyakorlati megjelenése. Olyan jelentéstartalommal felruházva, amit sajnos tényleg nehéz elhatárolni, mivel például az idegengyűlöletet részben kétségtelenül ez alapozza meg. Ahhoz ugyanis, hogy ne szeressük az idegeneket, meg kell tudnunk határozni, hogy kik is azok. No meg persze azt, is, hogy amennyiben a hozzánk képest idegeneket meg akarjuk határozni, akkor igencsak alaposan definiálni kell, kellene tudni azt is, hogy mi kik is vagyunk. Nem véletlen tehát az, hogy a hétköznapi idegengyűlölők vagy külső jegyek, például bőrszín alapján működnek, illetve nagy hanggal szoktak olyan adatokkal, elméletekkel dobálózni, melyek nehezen ellenőrizhetők, vagy amelyek cáfolatához a megszólítottakról feltételezik a felkészültség hiányát.

Az idegenek gyűlöletéhez azonban a diszkrimináció önmagában kevés, mivel a diszkrimináció tényétől tulajdonképpen egy kézlegyintéssel elintézhető lenne a másik mássága. Nagyjából azzal, hogy: „Kreol? Na és!”. Így érdemes egy másik, nem kevésbé lényeges tényezőre is vetni egy pillantást. Ez pedig nem más, mint az előítélet. Már csak azért is, mivel ez a kifejezés, a diszkriminációhoz hasonlóan, a szómágia áldozatává vált az utóbbi időkben. Holott alapvetően szó nincs arról, hogy csak és kizárólag negatív tartalmat hordozna, mivel sokszor akár életmentő is lehet. S nem csak abban az értelemben, hogy akiről feltételezem a nyitott késsel való mászkálást, azt biztosan nem provokálom, és inkább elkerülöm az utcán. Ebben az értelemben szinte természetesen életmentő lehet a dolog. De számos esetben, talán szintén őseinktől örökölten, gyakorlatilag reflexesen vagyunk előfeltevéseink alanya. Elvégre az, aki egy vadállat morgását meghallotta, inkább félreugrott előbb, és csak aztán kezdte vizsgálni a helyzetet, hogy nem csak egy törzs-társa tréfálta-e meg. Ám szinte biztosan ugyanez a viselkedés tapasztalható a modern nagyvadak esetében is, mivel az úton sétáló inkább félreugrik a mögötte felhangzó motorbőgés hatására, mintsem kipróbálja a sofőr fékezési reflexeit. De az előbbi hasonlattal élve a társadalmi ragadozókat is inkább elkerüljük, mivel aránylag kevés Batman rohangál közöttünk.

A problémák az előítélettel ott szoktak elkezdődni, amikor az olyan tulajdonságokra kezd kivetülni, ami egyrészt nem azonosítható be egykönnyen, másrészt, ezzel párhuzamosan nem rendelkeznek egyértelmű külső jegyekkel. Elég a mentális képességekre gondolni, vagy az olyan komplex fogalmakra, mint a „becsület” vagy a „hazaszeretet”. A mentális képességek mérése, az egyes képességek, készségek beazonosítása csak nagyon szélsőséges esetekben egyszerű, és még ebben az esetben is lehetnek kirívó példák. Elég lenne az „idiot savant” kategóriára gondolni. A külső jegyek, esetleg nyilvánvaló viselkedési deficienciák alapján sokszor akár le is írható azon embertársainkra, akik egy-egy területen mégis kiugró képességekkel rendelkeznek. Ha a külső jegyek alapján ítélnénk csak meg ezeket az embertársakat, akkor vajon jól tennénk-e, ha engednénk a benyomásoknak alapos ismeret nélkül? Márpedig a történelem során sokszor az elkülönítés, a harag, a gyűlölet és a megvetés céltáblái voltak, még azokban a korszakokban is, amikor a keresztényi etika nagyobb dicsőségére már nem ölték meg őket a születést követően, vagy gyermekkorban. S ezekben az esetekben olyan tényezőkről beszélhetünk, melyek mentális, illetve érzelmi tesztekkel elég jól behatárolhatók.

Amikor olyan fogalmak kapcsán alkotunk ítéleteket, amelyek kapcsán magunknak is inkább érzéseink, mint definicióink vannak, akkor eljuthatunk ugyanahhoz a meghatározási dilemmához, mint a diszkrimináció kapcsán említett „kik vagyunk” kérdése. Azzal, hogy pontosan kellene tudnunk, hogy „mik, milyenek vagyunk”. Elvégre korántsem biztos, hogy amit mi becsületesnek gondolunk, az a környezet számára is az. Nagyon sarkítva a példát olyan ez, mint a partizán, illetve a terrorista fogalma. A megszállt ország ellenálló csoportjai a megszállók szemszögéből biztosan terroristák, míg a lakosság számára ők a felszabadulásért harcoló partizánok lehetnek. Miközben az egyes ember számára mindkét esetben a „hazaszeretet” a mozgató rugó. Nincs tehát olyan biztos mérce, ami alapján az ilyen fogalmakat pontosan kalibrálni lehetne. Még akkor sem, ha törvényekbe lefektetett játékszabályok mentén gondolkodunk. Ahogy ugyanis azt éppen a hétköznapok mutatják, nem mindent érzünk becsületesnek, igazságosnak, ami a törvények betűi szerint különben rendben is lenne.

Amiért pedig ennyit foglalkoztam a témával az az, hogy a fizikai lét jól felismerhető veszélyeinek síkját elhagyva, és dinamikáját tekintve lehet gond az előítéletekkel. Amikor olyan egyedi jellemzők megítélésével párosul, összekapcsolódik azokkal a diszkriminációs jegyekkel, melyek közösségi és nem egyedi jellemzők. Legyen az akár bőrszín, beszélt nyelv, állampolgárság, vagy bármi más, ami alapján egy adott csoporthoz tartozás beazonosítható. Akár a fizikai veszélyérzetre is visszahatva különben, amikor egy adott jellemzőt fizikai veszélyforráshoz kapcsolunk. S mielőtt azt hinnénk, hogy ezek csak negatív tartalmúak, van pozitív előítélet is. Az olyan kijelentések, mint a „magyarok tehetségesek”, illetve a „németek precízek”, semmivel nem kevésbé előítéleten alapulnak, mint az „arabok lusták” kitétel. Holott teljesen nyilvánvaló, hogy nem minden magyar egy potenciális Jedlik Ányos, és nyilván vannak trehány németek, illetve szorgos arabok. Ugyanakkor nehéz nem látni, hogy az előítéletek tartalma egyfajta „hierarchiát” is jelez. Akit a hierarchiában azonos, vagy magasabb szinten kezelünk, ahhoz hajlamosak vagyunk pozitív, míg a többiekhez inkább negatív tartalmú előfeltevésekkel viszonyulni.

S ez akár történelmileg beágyazott hierarchiát is takarhat. Amikor ugyanis bármely kultúra felsőbbrendűségének képzete megjelenik, az nyilvánvalóan csak valakiknek az alsóbbrendűségét feltételezve értelmezhető. Amikor tehát, a korábbi példánál maradva, a keresztényi európaiak felsőbbrendűségének képzete megjelenik a pogány arabokkal szemben, akkor nyilvánvalóan egy negatív képzettársítás is megjelenik. Nem kis részben az akkori keresztes hadjáratok szervezőinek felelősségéből, melyek során ezreket öltek meg tulajdonképpen előítéletességből. S ez az a pont, ami, kis vargabetűvel, ismét elvezet az idegengyűlölethez. Ahhoz ugyanis, hogy a másikat ellenségként kezelje valaki, könnyebb út vezet a negatív előítéletességen keresztül. Ami különben fordítva is igaz, hiszen ellenséghez könnyebb negatív képzeteket kapcsolni. Végső soron olyan önerősítő ciklussá válva, ami a végén akár teljesen elszakadhat konfliktus valós forrásától. Egyfajta absztrakt síkra emelkedve, és akár generációkon, történelmi korokon keresztül átörökítve az előítéleteket, és vele az ellenérzéseket. Lényegesen elszakadva már az eredeti okoktól, törekvésektől, és nem egyszer újratermelve azt a problémát, amit társadalmi szinten képviselni képes. Egyszerűen azért, mert összemossa a racionális eseteket az irracionális ítéletalkotással. Egyfajta féligazságok hálóját vetve ki, ami különben politikai okokból nem egy esetben kihasználásra is került.

Az ugyanis még a negatív előítéletek esetében sem állítható, hogy az, illetve a diszkriminatív gondolkodás, vagy akár a kettő együtt, azonos lenne az idegengyűlölettel. A gyűlölet ugyanis egy érzelmi viszonyulás, ráadásul nem is azonos a szeretet hiányával. Ahogy embertársaink zömével szemben is inkább közömbösek vagyunk. Nem szeretjük, de nem is gyűlöljük. Tudomásul vesszük a létét. Amikor tehát valaki eljut arra a pontra, hogy érzelmileg kezd viszonyulni a tőle különbözőhöz, az egy olyan minőségi ugrás, aminek megtételéhez nem egy esetben valamilyen külső pöccintés kell.

Simay Endre István

A matolcsyzmus hoffmanni cipőfűzője.

Matolcsy György legutóbbi megszólalása alapján idézhetnénk a régi, igaz nem dakota közmondást: „a cipész maradjon a kaptafánál”. Igaz, ennek alapján nem tudni hol kellene dolgoznia, mert az ország jelenlegi recessziója, és a folyamatosan felbukkanó „jövőre kilábalunk” hangoztatása alapján a közgazdaságtan sem jön be. Legutóbb azonban nem ebben, hanem az ifjúság és oktatáspolitika tárgykörében mondott maradandót. Annak kapcsán tette le a kommunikációs névjegyét, hogy a szakképzést alaposan átalakítják, illetve egy füst alatt reagált arra is, hogy a legújabb hírek szerint immár adatokkal alátámasztható a Fidesz-kormányzás alatt felerősödött kivándorlás.

Az, hogy az előbbi bejelentése talán nem annyira a gazdasági tündérfelelős, mint az oktatásért felelős szakszemélyzeti vezető feladata lenne, teljesen mindegy. Hoffmann Rózsának szintén alighanem másik cipőgyárban kellene állást keresnie. Egy másik kaptafánál. Mert jelenleg egy kaptafára készült szemlélettel segít a kormányzatnak az éppen aktuális bozótharcokban. Így aztán figyelmezhetünk Matolcsy Györgyre, aki szerint a kivándorlás teljesen rendben van, és tulajdonképpen tiszta haszon az országnak. A nyilatkozatot az ATV hivatkozza, és annak alapján: „Nagyon-nagy előnyünk származik a jövőben majd abból, hogy vállalkozó a magyar, tengerre száll, kimegy Angliába, Németországba, Franciaországba. Éveket kint vannak, majd tudást, tőkét hoznak haza, esetleg egy angol lányt, vagy fiút – és igen bővülünk, nyerünk”. A gazdasági ügyekért felelős miniszter nyilatkozatára a legsommásabb reakció talán az, hogy a kormányzati szereplőknek lövésük sincs a valós helyzetről. S ebben lehet valami. Annak ellenére, hogy a jelenlegi állapot egy meglehetősen hosszú folyamat eredménye. Olyan tendenciáké, amelyek egy részében a jelenlegi oktatáspolitika inkább a gyorsításban érhető tetten. Noha a jelenlegi kormányzati szereplők egy részének a felelőssége a felsőoktatás tömegképzéssé tételében is szerepe van.

Az sem vitatható, hogy a külföldön való tapasztalatszerzésnek sok évszázados hagyományai vannak. Annak idején a céh-rendszeren alapuló szakképzés korában teljesen természetes volt, ha valaki nekivágott, a még leginkább csak Európát felölelő, nagyvilágnak. Jelentősen bővítve ezáltal a személyes-, és munka-tapasztalatait. Azonban a jelen állapot, és az akkori rendszer közt teljesen nyilvánvaló a különbség. Amikor ugyanis a fiatalok azért távoznak, mert a megélhetésüket bizonytalannak, a jövőjüket még bizonytalanabbnak látják, és a belpolitika instabilitásai sem teszik a helyzetet vonzóbbá, akkor a kivándorlás alapja sokkal inkább egyfajta szociálpolitikai menekülés, mintsem a tapasztalatszerzés vágya. A mostani kivándorlás inkább az amerikai kitántorgási hullámmal mutathat talán némi analógiát, ha már a történelmi példákat akarjuk erőltetni. Azonban inkább önmagához lenne értelme mérni a mostani korszakon belül. S amit tulajdonképpen Matolcsy György is megtehetne, ha volna bátorsága szembenézni a tényekkel. Azokkal a tényekkel, melyek mintegy mellékhatásai annak a jövőpusztító és a jelent erodáló gazdasági ténykedésének, ami miatt a fiatalok egyre nagyobb számban látják veszélyben a személyes holnapjaikat. Igaz, akkor szembesülne azokkal a folyamatokkal is, melyek a zsákmányszerzés és az oktatás züllésének kapcsolatát mutatják. Márpedig akkor, ha valaki veszélyben látja akár az egzisztenciális, akár a fizikai biztonságát egy adott országban, akkor aligha valószínű, hogy nagy számban hozná haza a tapasztalatait. Az időközbeni megtakarításait pedig különösen nem akkor, ha azt kell látnia, hogy a kormányzat gazdaságpolitikája alapvetően egy zabrapoltika. Talán a régmúlt betyárromantikájától sújtottan.

De az is teljesen nyilvánvaló, hogy Matolcsy György elfeledkezett egy teljesen nyilvánvaló, és nem is túl régi vitáról. Nevezetesen a fiatalok röghöz kötésével kapcsolatos politikai kampányról. Ha ugyanis az elvándorló fiatalok rejtett kincsek, akkor miért kellene őket ideláncolni. Akár erőnek erejével is. Elvégre akkor hadd menjenek, és keressenek maguknak párt, és sokasodjanak, és kamatozzon az a kincs. Érthető azonban, ha ez azért annyira talán már nem is szimpatikus, mivel egyáltalán nem biztos, hogy a külföldön kamatozó fiatal családostól hazajön. Miközben megérteni vélem Matolcsy György szándékát az említett kijelentéssel. Bajnai Gordon ugyanis tett egy olyan kijelentést az októberi beszédében, hogy olyan országot szeretne, ahova nem visszahívni kell a fiatalokat, hanem olyat, ahol érdemes maradni. Nem is olyan rejtetten utalva a röghöz-kötési és túrórudis kampányokra. A miniszter tehát alighanem kicsit ezt akarta volna ellenpontozni egy olyan kijelentéssel, ami szinte már kormányzati erénnyé emeli kivándorlásra kényszerülést. A baj azonban tényleg az, hogy szegény tündérfelelősünk nem érti a folyamatokat. Így azt sem, hogy tényleg ég és föld a különbség a céh-világ és napjaink között, valamint az önként, mondjuk ösztöndíjjal való ideiglenes távozás és a gazdasági-, illetve egzisztenciális menekülés között. S még csak azzal sem áltathatja magát, hogy a ma tengerre szálló magyar rájuk fog szavazni a következő választásokon. Lévén nem az Eldorádó országát hagyják maguk mögött.

Az meg csak külön pikantériája a helyzetnek, amire céloztam korábban már. Az, hogy az oktatáspolitika hazai nagyasszonya eközben lapul és hallgat. S amikor megszólal, vagy tárcájának valami brossúrája napvilágra kerül, akkor is jobb lenne, ha hallgatna. Elég a köznevelési törvényre gondolni, melynek tavalyi elfogadásával gyakorlatilag elodázták a pedagógusok életpályamodelljének életbe lépését, állami kézbe vették az oktatás, és újraszabályozták a tankötelezettséget. Elvezetve egy olyan állapothoz, hogy idén, október végére a nagy lendülettel beharangozott, és az állami felügyeletet megvalósító intézmény, a Klebelsberg Iskolafenntartó Központ (KIK), még mindig csak papíron létezik. Miközben igazolódni látszanak azok a félelmek, hogy az állam belebeszélni ugyan mindenbe bele akar beszélni, ám fizetni nem kívánja az iskolák fenntartási költségeit. Az pedig csak természetes, hogy a KDNP delegálta mindentudó államtitkár-asszony nem tapasztalt sztrájkhangulatot az iskolákban. Amely tapasztalatairól a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) által Budapesten szervezett találkozón mesélt, Egy alighanem ahhoz hasonló összejövetelen, amin egy párttársa, Rétvári Bence korábban a családok és ezzel a gyermekek egy részének diszkriminálásáról értekezett. Ám Hoffmann Rózsa, a gyermekek nevelését annyira szívén viselő oktatáspolitikus nem tette szóvá párttársa mentalitását.

Az persze megint más kérdés, hogy mi az, amit az államtitkár-asszonynak esetleg elmondanak azok a pedagógusok, akik közalkalmazottként megfélemlítve érzik magukat. Azokról az iskolaigazgatókról sem feledkezve meg, akiket a fenntartó önkormányzat esetleg politikai megbízottként helyez a tisztébe, és akik szintén aligha fogják tekergetni azt a csövet, amin a méz csöpög a szájukba. Esetleg még le is másolják kicsiben, ami nagyban zajlik, és látványpolitikát folytatva szobrot állítanak iskolatámogatás helyett. Az, hogy eközben pedagógusok tucatjai kerülnek szopóágra, aligha zavarja talán a politikust. Ahogy Hoffmann Rózsa szerint nyilván a legnagyobb rendben van az a tendencia is, ami a digitális világban való közlekedés készségét veti vissza az informatikaoktatás csökkentésével. Minden esetre nagy kirohanást ez ellen a tendencia ellen sem halottunk az oktatáspolitikát vezénylő tábornok-asszonytól. S könnyen lehet, hogy még hosszan lehetne sorolni azokat a pontokat, amik lassan de biztosan hatnak a szolganemzet, a fásultan buta utódgenerációk kinevelésének irányába. Hoffmann Rózsa védő szárnyai alatt. Mármint a hatalmát védő szárnyai alatt. Elvégre szinte biztosan neki is csurran-cseppen egy kis mézecske akkor, ha sikerül döntésképtelen, kiszolgáltatott embereket „előállítani” a korszerűnek egyre kevésbé mondható, inkább toporgó oktatáspolitika vívmányaként. No meg persze akkor, ha tényleg újabb kormányzati periódusokban lesz lehetősége meghatározni az állam nevében a „ki miben tudatlan” köznevelési programját. Felfűzve a Hoffmann-Matolcsy tengely hegyeket megmozgató, és a kormányzás szellemiségét vonszoló cipőfűzőjére.

Simay Endre István

Névteleneknek a névtelenekről.

Forrás: Orthodoxcandles

A november első napja sokkal inkább az emlékezésé, és kevésbé a politikáé. Ilyenkor kellene tudni megemlékezni azokra, akik előttünk jártak. Nem csak a „történelemcsinálókra”, hanem az emberekre általában. A történelmet nagyban alakítóknak ugyanis megvannak a maguk ünnepei. A szenteknek, államvezetőknek, tudományos kiválóságoknak szobor, emléktábla, és külön nap dukál a naptárban. Arra nézve, hogy kinek melyik fontos, nem érdemes vitát nyitni. Ahogy azt hiszem az sem nagyon lehet vita kérdése, hogy jelentőségük értékét sokkal inkább az szabja meg, amit maguk után hagytak. Erről tanúskodnak a vastag fóliánsok szerte a könyvtárakban. S bár a novemberi ünnepnapokon természetesen rájuk is emlékezünk, emlékezhetünk, érdemes talán megemlékezni a többiekről is.

A Mindenszentek napján (november 1.), majd az azt követő Halottak napján (november 2.), melyet sokszor a hétköznapokban összevontan is kezelnek. Érdemes, egy pillanatra, azokra gondolni, akik nélkül egyikünk sem lenne itt. Sem az e sorokat író, sem az olvasók. Azokra az ember-milliárdokra, akik nem tettek talán semmit. Semmi olyat, amitől bekerültek volna a történelemkönyv lapjaira. „Csak” éltek, szerettek, haltak az élet nagy körforgásának rendje szerint. S ezzel megtették a legtöbbet, amit a ma élőkért megtehettek. Forgatták azt a bizonyos kereket. Miközben naponta táplálkoztak, majd haláluk után visszaadták a Földnek, ami a földdé. Annak a sorsnak a részeként, ami az osztrigától a császárokig mindenkit utolér. Így, miközben elődeink nemzedékeinek névtelen tömegein keresztül hozzánk ért a lét, bennünk van mindenből egy kicsi. Egy kis osztriga, és egy kis császár. Nem tudván különbséget tenni az egyes atomok, molekulák között, a halottakra emlékezve talán ezen is érdemes eltűnődni egy pillanatra.

Azon a közös örökségen, amitől mindenkinek része van egy kicsit a mamut után futó vadászból, a törzsi sámánból éppen úgy, mint Néróból vagy Szent Johannából. Az úrból, és a szolgából. Miközben az ismert elődök, a szűkebb vagy tágabb család halottainak emléke felett gyertyát gyújt valaki, a családján keresztül megemlékszik az egész világról. Melynek egy pontjaként megteheti azt, amit az elődei megtettek. Akkor is, ha maga nem fog szerepelni a nagy könyvek lapjain. A puszta lét szintjén természetesen, és saját választásán túl, amúgy is bekerül a nagy anyag-malomba. De az mindenkinek a saját választása, hogy a szellemét is bedarálni hagyja-e, vagy utódainak olyan képet ad tovább, amitől számukra lesz élhetőbb a világ.

Simay Endre István