Konferencia a nevelődésről

A XI. Országos Neveléstudományi Konferencia Budapesten került megrendezésre az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának épületében. A megnyitóról az első nap tapasztalatairól esett szó másutt, és ahhoz a maga nemében itt sem sokat tudnék. A „Közoktatás, pedagógusképzés, neveléstudomány - a múlt értékei és a jövő kihívásai.”, mint munkacím megállja helyét. A munkacím mögött pedig igen sok minden van. Sokszor akár azon is elgondolkozva, hogy végül is mennyire érték a múlt, és mennyire érték a jövő.

Mert a konferenciától is eltekintve a nevelés alanyai és tárgyai a jövő nemzedék emberei, a ma gyermekei. Sokszor inkább ez az, ami elgondolkodtató lehet egy tudományos konferencia kapcsán. Különösen egy, a nevelésről, a pedagógiáról szóló konferencia kapcsán. Nem cáfolva azt, amiről korábban megemlékeztem, hiszen a technikai lehetőségek, a szervezési lépések olyan külső körülmények, melyek a technikai hátterét adják egy konferenciának. A nagy kérdés sokszor nem ez, hanem a tartalom. Vagy az, ami a látszólagos tartalom mögött van. Mint a rejtett tanterv az iskolai oktatás során. Az a mögöttes eszmerendszer, amelyet akarva, vagy inkább akaratlanul is átadunk.

A konferenciák is ilyenek, mivel alapvetően azért szerveződik egy tudományos konferencia, hogy ott a napi aktualitások fényében ki-ki megmérje, megméresse életének ezt megelőző hosszabb-rövidebb szakaszában követett tudományos tetteit. Közben óhatatlanul benyomásokat gyűjt, és ötletek cserélnek gazdát. Végső soron egyfajta kutatói szocializáció is zajlik egy-egy ilyen rendezvényen. Ezért is lehet lényeges, hogy a kezdők mielőbb megtapasztalhassák a mélyebb vizeket, és az is, hogy az úszómesterek kellő tapintattal, és türelemmel nyesegessék a szárnyakat. Így óhatatlanul a kölcsönös nevelésről is szól, szólhat egy konferencia. S nincs ez másként akkor sem, ha a konferencia témája maga a nevelés tudománya. Így óhatatlanul a nevelődésről is szólva.

Különösen azért is, mert az előadók nem egy esetben szintén diákok. Doktori iskolák hallgatói, akik számára fontos lehet a más intézményben dolgozókkal való találkozás. Nyilvánvalóan fontos lesz ez a későbbiekben is, de a kezdeteknél kiemeltebb a jelentősége, hogy ne a belterjesség, a kizárólag egymás előtti megméretés legyen a mozgási terep. Elvégre ismert kollegák közt könnyebb bátornak lenni, és a kudarc sem akkora, mint mások, a költségvetési támogatások oltárai előtt konkurensként megjelenő pályatársak előtt produkálva az eredményeket. Joggal mondhatja bárki, hogy mindennek semmi köze a neveléstudományhoz, és bármely tudományos konferencia esetében igaz. S a felvetés jogos. Azonban amiért pont ennek a konferenciának a kapcsán gondoltam leírni, az az, amit az előbb említettem. Egy olyan konferencián, az idei neveléstudományi konferencián is bőven volt példa található a kollegák egymásnak mesélésére, ahol elvileg, a konferencia nevéből következően, a nevelődés is lehetett volna a fő szempont. Így végső soron még a következő tudósgenerációval szemben is lehetett talán adóssága az előadások sorának.

De néhány beszélgetést végighallgatva, és néhány előadás közönségébe beülve sokszor az az érzése támadhatott a hallgatónak, hogy a tudományos műhelyek belvilágából hiányzik valami. Valami, ami a nevelés tudománya szempontjából elengedhetetlen. Hiányzanak a gyermekek, és hiányzanak az emberek. Nem abban az értelemben, hogy az adatok ne róluk szóljanak valamilyen formában. Mert nyilvánvaló, hogy a kérdőívek kitöltőiként, a statisztikai adatok mögött ott vannak. De amikor színes grafikonok bemutatása tölti ki az időt, és magasztos módszertanok felett zajlanak viták, akkor valahogy mégis hiányérzete alakulhat ki annak, aki nem az adott doktori iskola, tanszék, kutatóhely belterjéből, érdeklődéstől hajtva ült be az előadásra. Az egyes felsőoktatási és kutatói iskolák módszertanai feletti viták, vagy az ilyen vitákat is megelőző egymás köztiség ugyanis elidegenít.

Bármely konferencián ez lenne az eredmény, de egy, alapvetően a gyermekekről szóló, az ő jövőjüket megalapozó tudományos konferencián mégis hatványozottan kelt hiányérzetet. S persze ennek ellenkezője is ezért hathat üdítőnek. Amikor az előadásban egyszer csak megjelenik a tanár, aki képes kibeszélni az elefántcsonttornyok aktuális példányából. Amikor olyan filmrészlet kerül levetítésre, ami a szülőkről szól, amikor olyan beszélgetés foszlányai ütik meg az ember fülét a szünetben, mely nem a napi pozícióharc helyezkedéseit célozza.

S akkor az, akinek nem mond semmit, hogy milyen rejtett, csak a naponta látott kollegák által értett célzások vannak a sorok között, egy kicsit úgy érezheti, hogy repedezik a máz. Vagy inkább páncél? Mert kétségtelen, hogy a csak érdekből és érdekről folyó beszélgetések egyfajta páncélt húznak az emberek köré és az emberek közé is. Amikor minden szó és gesztus mérlegelendő, akkor sajnos nem csak az előadás tematikája mögül, de a beszélgetések mögül is kikopik az ember. Amikor pedig az érdekviták, a tudományos szekértáborok közötti mezsgyén a nevelés ügye van, akkor a vesztes könnyen a következő generáció lehet.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a tudományos háttérre, a vizsgálódásokra ne lenne szükség. De legalább ilyen szükség lenne arra is, hogy miközben a grafikonokat nézegetjük, ne feledkezzünk meg valami sokkal fontosabbról. Nevezetesen arról, hogy a tudománynak kell általában az emberért lenni. A jelen konferencia kapcsán, miközben nagyon jó ellenpéldákat szolgáltató előadásokat is hallgathattam például a drog-prevencióval, a tanyasi óvodákkal kapcsolatban vagy idézhetném ellenpéldaként a poszterszekció befogadóan kollegális légkörét is, azért maradt némi hiányérzetem. S nem a grafikonok szépsége vagy az egyes tudományos iskolák főbb eszméinek megismerése kapcsán.

Simay Endre István