Iskola - nem prűdeknek való vidék

Forrás: Youtube

Az a felvetés, illetve kérdés, hogy „prűdek legyünk, vagy szabadok”, elég széles skáláját indíthatja el a gondolatoknak. Még akkor is, ha a kérdés alapvetően egy, a középiskolai óvszer-automatákkal kapcsolatos írás nyomán merült fel. Amely óhatatlanul felveti a szexualitás, illetve a szexuális nevelés kérdését. Beleértve a tinik abortuszainak kérdéskörét is.

Az iskolai automaták kérdése, szükségessége különben az utóbbiak miatt vált, illetve válhatott volna köz-kérdéssé. Az ötlettel, az általános elterjesztéssel egyébként pont a tízenévesek abortuszra-járásának visszaszorítása volt a Langmár Bettinát motiváló egyik, nem is jelentéktelen, tényező. Mint a vele készült beszélgetésből megtudhatjuk: nem lett milliomos az ötlete által. Amin lehet szendénmosolyogni, vagy akár értetlenkedni is. Mármint akkor, ha kellő alakoskodási készség szorult valakibe. Illetve akkor is, ha nagyjából fogalma sincs a középiskolák világáról. Ami egyben azt is jelenti, hogy kórosan amnéziás. Mert sem a saját tinédzser-korára nem emlékszik, sem azokra a hírekre, amelyek azért fel-felbukkannak a különböző hírcsatornákon, illetve fórumokban. Miközben az sem kizárt, hogy a kettő elegye működik sokakban. Inkább nem emlékeznek a saját korosztályuk múltjára, és ezért szelektíven vakok és amnéziásak lesznek. Egy belülről, egyfajta önvédelemből, felkorbácsolt prüdériával. Amelynek egyik árulkodó, és alapvetően sokaknál hazug mondattal: „bezzeg az én koromban”.

Egyébként ez a most katedrán álló tanárokra, és a tanárképzésben előforduló tanárjelöltekre is igaz. Ennek egyik emléke közel tíz éves. Akkor a tanárképzés egyik próba-órájának tematikája lett volna egy minta-óra a szexuális életről, és a szexualitásról általában. Egy olyan korosztálynak, amelynek tagjai a felmérések szerint már általában túl vannak „gólya hozza a káposztásba” mottójú meséken. Akkor, az óra-tervezetek megbeszélésén vetettem fel, hogy a bevállalósabbaknak felvetném azt a gyakorlati tesztet, amely egy óvszer felhelyezését jelentené egy banánra. Amely ismeretterjesztő módszer egyébként ismert más országokban. Illusztrálásként kitettem az asztalra egy doboz, celofánnal zárt, bontatlan óvszercsomagot. A tanárjelölteken végignézve látszott, hogy nagyjából olyan reakciókat váltott ki, mintha egy napok óta döglött patkányt helyeztem volna az asztalfőre. Jelezve, hogy a tanárrá avatásukat követően kétségessen lennének alkalmasak egy osztálykiránduláson megesett diák-közi aktus emberi „utógondozására”.

Holott a diáknak ilyen esetben túl sok választása nincs. Vagy a szülő, vagy a tanár, vagy a kortárs csoportok. Amikor tehát a tanár nyilvánvaló gesztusokkal adja tudtára a diákjainak a saját elzákózását, szégyenérzetét, értetlenségét, prüdériáját, akkor tulajdonképpen magára hagyja a tanítványait. Mert lehet fanyalogni azon, hogy a diákok korán elvesztik a szűzességüket, de ettől még elvesztik. Nem egy esetben a tiltott gyümölcs édességében bízva. Ahogy nem egy esetben a kortárs csoportnyomásnak engedve. Amit elméletileg ugyan kezelhet a pedagógus, de a gyakorlatban nem foghatja, éjjel-nappal, minden diákjának a kezét. Maradna tehát a felvilágosítás, az együttérzés, és olykor, ha nem marad más, a kríziskezelés. Az emberi kríziseké is. Amelybe az utólag megbánt esetek ugyanúgy beletartoznak, mint a szinte már abúzussal felérő csoportnyomás.

Amelyről nem egy esetben beszélnek, de amit nagyon ritkán kezelnek a helyén. Akkor, amikor egy addig cikiznek valakit a többiek, míg csak lefekszik valakivel. Amolyan „most boldogok vagytok?” módon. Ami hosszú távon legalább olyan romboló lehet, mint a tényleges erőszak. Csak sokkal nehezebb kezelni. Nem elméletben, hanem a gyakorlatban. Ha pedig visszaemlékszünk a, valószínűleg inkább csak a jéghegy csúcsát leleplező, gólyatábor-botrányokra, akkor azt is felmérhetjük, hogy ez a csoportnyomás a középiskolásnál érettebbnek, felkészültebbnek gondolt korosztályokban is hat.

Annak nyomán, ahogy alapvetően inkább elzárkóznak az oktatási intézmények az óvszerek közelségétől, az az érzésem, hogy az elzárkózó iskolákban a tanárok többsége a kortárs-abúzusok kérdésétől is elzárkózik. Amíg nem tevőleges, nem nyilvánvaló az erőszak. Ebben az érzésemben nagyon szeretnék egyébként csalódni. Mert ez a csalódás azt jelentené, hogy a tanárok többsége nyitott az intim kérdések bizalmas megbeszélésére. Egyébként, szerintem, az őszinte, és nem elzárkozó, pedagógus a prűdebb pályatársaknál a csoportnyomást is eredményesebben tudja, tudhatja csökkenteni. Például azért, mert hamarabb észreveszi a jeleit. Akkor is, ha a gyermek nem tudja, illetve nem akarja, a szüleivel megosztani az ilyen irányú problémáit. Ahogy nem minden szülő sem indítja azzal el a csemetét az osztálykirándulásra, évfolyambulira, hogy a kezébe nyom egy csomag óvszert.

Meg merem kockáztatni, hogy azt sem tartanám az ördög művének, ha ez a kísérőtanár csomagjából állna bárki rendelkezésére. Mert még mindig ezt tartom, ezt tartanám ahhoz képest a jobb megoldásnak, mint az óvszer-automatákat telepíteni gondoló vállalkozóval közölt beszélgetésben olvasható szomorú statisztikát. Ami alapján „hazánkban évente nyolc-tízezer ezer tinilány esik teherbe, és nagyjából a fele abortuszra meg”. Aki szerint a prüdéria megold mindent, annak a történelmet ajánlanám. Azt a részét az emberiség történetének, hogy Európa lakossága nem halt ki az egyházi, és igencsak álszent, prüdéria legsötétebb korszakában sem. Megritkulni sem emiatt, hanem a járványok miatt ritkult meg időnként.

Andrew_s