 |
| Fotó: EISimay |
Október 23.-án az emberek egy része ünnepel. Meg a
kormányzat, az. Az a kormányzat, amelynek nevéhez fűződik az ezen a napon
kikiáltott köztársaság eltörlése. Az ország nevéből. Alaptörvényileg. Az a
kormányzat, melynek vezetője a bátrak bátra. Vagy, ha nem, hát látott olyat.
Képregényben.
Bár a történet pár napja indult. Amikor az Index
összeállítását olvastam arról, hogy ki hol lesz. Orbán Viktor külföldön. Ahogy
tavaly, úgy idén sem mond beszédet. Beszédet az ő népéhez intézve. A nagy
októberi magyar szocialista forradalom emlékére. Mert Nagy Imre sok minden
volt, de antikommunista nem igazán. Lehet, hogy lett volna persze. De ezt nem
tudhatjuk. Kivégezték. Pedig érdekes lett volna tudni, hogy lett volna-e olyan
antikommunista klerikális konzervatív, mint Orbán Viktor. Aki szinte, már-már ifjúkommunistává
alakult. Midőn rájött, hogy a liberalizmus jobban hoz a konyhára. Ám az meg
elutasítja az abszolutizmust. Így Orbán Viktor is továbbfejlődött. De lesz még
kérem ő királypárti is. Csak ki kell várni. Míg megkapja a koronát. Onnan a
Parlamentből. Amely előtt sok arra méltatlanból csinált hősi halottat a
gépfegyver. Akik emlékére aztán összecsinálták a teret. Mert az ünneplő
tömegeink már csak ilyenek.
Megünnepeljük a vesztes csatáinkat. Mert a magyar földön
született állami formációk abban mindig jobban teljesítettek. Ahogy abban is,
hogy még ezekből sem tanulunk. Így állami segédlettel utálhatjuk az idegeneket.
Akik közül Aradon többen is mártírhalált haltak. Viszont fennakadt szemmel
csodálhatjuk azokat a hősöket, akik az első pofoncsattanásra elhúztak, és
rohadt messziről osztották azt a keveset, amijük volt. Észből. Mert nekünk a
vesztes csaták megünneplésén kívül ilyen hősökre is futja. Ebben is igen jól
teljesítünk. Aztán elnevezünk róluk tereket, és szobrokat állítunk nekik. Nem
mintha jobban örültem volna, ha Kossuth Lajos itt marad annak idején.
Amerikában is elég sokat tudott feleslegesen beszélni.
S valójában nem is róla, Kossuth-ról, jutott mindez
eszembe. Sokkal inkább Novák Elődről, akik megkezdte az ünnepi
komcsizást. Egy olyan kormányzati vezetés uralmától elviselve, amelynek
vezérpártjában, illetve holdudvarában halmozottam fordulnak elő az MSZMP és a
KISZ egykori tagjai, funkcionáriusai. A színhely is jellemző. A hírek szerint
Novák Pongrátz Gergely szobra előtt beszélt. Akit Corvin-közi főparancsnokként
szoktak emlegetni. De aki az első hangosabb pofoncsattanásra lemondott erről a
tisztségről, felült egy járműre, és Bécsig meg sem állt. Majd a kockázat
múltával, 1990 után hazajött és bezsebelte a tapsokat. De időközben biztos
nagyon hősiesen ellenállt. A hazajövetelnek. Mert odakint azért mégis
kényelmesebb volt, mint itt. Esetleg egy börtönben. Szóval, egy igazi hős volt.
Szobrot neki. Ja, van. Ott beszélt Novák. Akkor még egyet. Hogy Orbán is
beszélhessen valahol.
Mert a miniszterelnök egy állami ünnepen nyilván azért
nem beszél, mert nincs hol. Mert különben ő nem fél semmitől. Talán a hangoktól
egy kicsit. De azokat elnyomja a taps. Ha elég hangos. Az meg csak pénz és
korbács kérdése. Úgyhogy ezek szerint az orbáni hatalom miniszterelnöki
beszédének főbb alapkövetelményei a szobor, lehetőleg önmagáról, kellő
mennyiségű pénz a statisztákra, illetve kellő mértékű fenyegetettség a
statisztáknak, ha mégsem lenne elég pénz. Orbán-szobrunk nincs, tehát beszéd
sincs. Olyan okot fel sem tételezhetünk Pannónia bátrának esetében, hogy
szimplán gyáva kiállni az emberek elé. De nincs egyedül. Áder János elment
sörözni Bajorországba. Semjén Zsolt pedig Nigériába
távozott. Holott I. Ferenc pápához is elmehetett volna a Vatikánba. Igazán
ideje lenne. Tolmácsolni a pápának, hogy Magyarország üzeni: ne beszéljen
csacskaságokat menekült-ügyben, és ne hivatkozzon állandóan emberségre,
megértésre, meg hasonlókra.
Azért persze mégis csak ünnep az október 23-a.
Munkaszüneti nap. Azt is megértem, ha valakinek pusztán ezért jeles nap. Ha valakinek
a belét maga után húzva kell teljesítenie a mindennapokban a puszta létért,
akkor neki már csak ezért ünnep az ünnep. Elvégre nem állhat mindenki annyira a
saját lábán, mint a miniszterelnök rokonsága, barátai és üzletfelei. Abban az
országban, amelyben szinte csak a kiválasztottak kegyében bízhatnak számosan.
Akár a napi túlélés biztosíthatóságában is. Mely túlélés sokaknak nem adatott
meg 1956 után.
Azoknak, akik valóban egy jobb országért, egy élhetőbb
Magyarországért ragadtak fegyvert. Nem egy nyilas restaurációért, nem a mások
feletti hatalom megszerzéséért. A státuszhősökre emlékszik a hatalom eleget. A
hatalom, amelynek vezetője távollétével adózik az ünnepnek. Nem először. De
rendre megfeledkezik azokról, akik nem akarták a halált. De még csak nem is
hősöknek születtek.
Rájuk emlékezve emlékezzünk meg a sorozott bakákról.
Azokról, akik rosszkor voltak rossz helyen. Azokról, akiket sorozott kiskatonaként
lincseltek meg a később hősként emlegetett mészárosok. Azokról, akik bennégtek
a tankokban. Olyan Molotov-koktélok nyomán, melyeket lopott borospalackokba
töltött lopott benzinből „kevertek”. Az ártatlan, a személyükben ártatlan
áldozatokra emlékezve legyen ünnep október 23-a.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése