2015. október 23., péntek

1956 státuszhősei helyett...

Fotó: EISimay
Október 23.-án az emberek egy része ünnepel. Meg a kormányzat, az. Az a kormányzat, amelynek nevéhez fűződik az ezen a napon kikiáltott köztársaság eltörlése. Az ország nevéből. Alaptörvényileg. Az a kormányzat, melynek vezetője a bátrak bátra. Vagy, ha nem, hát látott olyat. Képregényben.

Bár a történet pár napja indult. Amikor az Index összeállítását olvastam arról, hogy ki hol lesz. Orbán Viktor külföldön. Ahogy tavaly, úgy idén sem mond beszédet. Beszédet az ő népéhez intézve. A nagy októberi magyar szocialista forradalom emlékére. Mert Nagy Imre sok minden volt, de antikommunista nem igazán. Lehet, hogy lett volna persze. De ezt nem tudhatjuk. Kivégezték. Pedig érdekes lett volna tudni, hogy lett volna-e olyan antikommunista klerikális konzervatív, mint Orbán Viktor. Aki szinte, már-már ifjúkommunistává alakult. Midőn rájött, hogy a liberalizmus jobban hoz a konyhára. Ám az meg elutasítja az abszolutizmust. Így Orbán Viktor is továbbfejlődött. De lesz még kérem ő királypárti is. Csak ki kell várni. Míg megkapja a koronát. Onnan a Parlamentből. Amely előtt sok arra méltatlanból csinált hősi halottat a gépfegyver. Akik emlékére aztán összecsinálták a teret. Mert az ünneplő tömegeink már csak ilyenek.

Megünnepeljük a vesztes csatáinkat. Mert a magyar földön született állami formációk abban mindig jobban teljesítettek. Ahogy abban is, hogy még ezekből sem tanulunk. Így állami segédlettel utálhatjuk az idegeneket. Akik közül Aradon többen is mártírhalált haltak. Viszont fennakadt szemmel csodálhatjuk azokat a hősöket, akik az első pofoncsattanásra elhúztak, és rohadt messziről osztották azt a keveset, amijük volt. Észből. Mert nekünk a vesztes csaták megünneplésén kívül ilyen hősökre is futja. Ebben is igen jól teljesítünk. Aztán elnevezünk róluk tereket, és szobrokat állítunk nekik. Nem mintha jobban örültem volna, ha Kossuth Lajos itt marad annak idején. Amerikában is elég sokat tudott feleslegesen beszélni.

S valójában nem is róla, Kossuth-ról, jutott mindez eszembe. Sokkal inkább Novák Elődről, akik megkezdte az ünnepi komcsizást. Egy olyan kormányzati vezetés uralmától elviselve, amelynek vezérpártjában, illetve holdudvarában halmozottam fordulnak elő az MSZMP és a KISZ egykori tagjai, funkcionáriusai. A színhely is jellemző. A hírek szerint Novák Pongrátz Gergely szobra előtt beszélt. Akit Corvin-közi főparancsnokként szoktak emlegetni. De aki az első hangosabb pofoncsattanásra lemondott erről a tisztségről, felült egy járműre, és Bécsig meg sem állt. Majd a kockázat múltával, 1990 után hazajött és bezsebelte a tapsokat. De időközben biztos nagyon hősiesen ellenállt. A hazajövetelnek. Mert odakint azért mégis kényelmesebb volt, mint itt. Esetleg egy börtönben. Szóval, egy igazi hős volt. Szobrot neki. Ja, van. Ott beszélt Novák. Akkor még egyet. Hogy Orbán is beszélhessen valahol.

Mert a miniszterelnök egy állami ünnepen nyilván azért nem beszél, mert nincs hol. Mert különben ő nem fél semmitől. Talán a hangoktól egy kicsit. De azokat elnyomja a taps. Ha elég hangos. Az meg csak pénz és korbács kérdése. Úgyhogy ezek szerint az orbáni hatalom miniszterelnöki beszédének főbb alapkövetelményei a szobor, lehetőleg önmagáról, kellő mennyiségű pénz a statisztákra, illetve kellő mértékű fenyegetettség a statisztáknak, ha mégsem lenne elég pénz. Orbán-szobrunk nincs, tehát beszéd sincs. Olyan okot fel sem tételezhetünk Pannónia bátrának esetében, hogy szimplán gyáva kiállni az emberek elé. De nincs egyedül. Áder János elment sörözni Bajorországba. Semjén Zsolt pedig Nigériába távozott. Holott I. Ferenc pápához is elmehetett volna a Vatikánba. Igazán ideje lenne. Tolmácsolni a pápának, hogy Magyarország üzeni: ne beszéljen csacskaságokat menekült-ügyben, és ne hivatkozzon állandóan emberségre, megértésre, meg hasonlókra.

Azért persze mégis csak ünnep az október 23-a. Munkaszüneti nap. Azt is megértem, ha valakinek pusztán ezért jeles nap. Ha valakinek a belét maga után húzva kell teljesítenie a mindennapokban a puszta létért, akkor neki már csak ezért ünnep az ünnep. Elvégre nem állhat mindenki annyira a saját lábán, mint a miniszterelnök rokonsága, barátai és üzletfelei. Abban az országban, amelyben szinte csak a kiválasztottak kegyében bízhatnak számosan. Akár a napi túlélés biztosíthatóságában is. Mely túlélés sokaknak nem adatott meg 1956 után.

Azoknak, akik valóban egy jobb országért, egy élhetőbb Magyarországért ragadtak fegyvert. Nem egy nyilas restaurációért, nem a mások feletti hatalom megszerzéséért. A státuszhősökre emlékszik a hatalom eleget. A hatalom, amelynek vezetője távollétével adózik az ünnepnek. Nem először. De rendre megfeledkezik azokról, akik nem akarták a halált. De még csak nem is hősöknek születtek.

Rájuk emlékezve emlékezzünk meg a sorozott bakákról. Azokról, akik rosszkor voltak rossz helyen. Azokról, akiket sorozott kiskatonaként lincseltek meg a később hősként emlegetett mészárosok. Azokról, akik bennégtek a tankokban. Olyan Molotov-koktélok nyomán, melyeket lopott borospalackokba töltött lopott benzinből „kevertek”. Az ártatlan, a személyükben ártatlan áldozatokra emlékezve legyen ünnep október 23-a.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook