2015. október 3., szombat

Kell-e a királynak legitimáció?

Furcsa dolog más írásában olyasmiről olvasni, amit korábban magam is érintettem, és ami nem kizárólag a napi hírek ilyen-olyan olvasatáról szól. Még akkor is, ha nem teljesen vonatkoztatható el azoktól. De mégis, egyfajta folyamat-szemlélet, mondhatni szellemi oknyomozás része. A maffiaállammal kapcsolatban, a Halmai Tamásnak és Sebestyén Eszternek, mintegy kedvcsinálónak az ÉLET ÉS IRODALOM LIX évf./39. számában megjelenő írásából, kikerült első rész mindenképpen ilyen.

Annak az oknyomozása, hogy amit naponta tapasztalunk, az hogy fér össze azzal, amit egyénenként sokszor elutasítanak azok is, akik tömegben maguk is naponta tekernek egyet a főhatóság előtti malmokon. De nem cikkismertetőnek szánom a továbbiakat. Akit az írás érdekel, olvassa el a Kanadai Magyar Hírlap vagy a Gépnarancs „hasábjain”. S mielőtt folytatnám, leszögezném, hogy a bevezetésben említettek korántsem azt jelentenék, hogy másolással vádolnám a szerzőket. Pusztán arról van szó, hogy máshonnan nézve másik lejtőjét látjuk ugyanannak a hegynek. Így aztán az egyik pontról oknak látszik valami, ami maga is következmény egy másik pontról szemlélve. Ami, sajnos, a csúcsokra törő oligarchikus uralkodóréteget egyrészt nem érdekli, másrészt nem érinti. Az említett írásnak több pontja lenne alighanem vitatható. Így, legalább is egyelőre csak egyet emelnék ki.

Ezt: Kell-e legitimáció?
Olyan kérdés ez, amely látszólag alapvető akkor, ha az autokratikus vezetés elfogadtatását alapozza meg. Az említett írás szerint is megfontolandó alapvetés az, hogy az „autokrata rendszereknek megfelelő legitimációra van szükségük”. S mert ezt követően hosszan taglalják a szerzők, hogy a maffiokrácia miként képes egyfajta álvalóságot létrehozni a saját legitimálása érdekében, a szerzők válasza sejthető. Sejthetően: igen. Ami részben igaz. Ám a cikk szerzői erre egy elég sajátos választ adnak. Azzal, hogy „az „autokrata rendszereknek ... igyekezniük kell azt a látszatot kelteni és fenntartani, hogy az általuk kiépített rendszer az alávetettek érdekeit szolgálja, az uralom hasznos, helyes és igazságos”. Holott könnyen levezethető, hogy valójában az autokráciának nincs szüksége arra a fajta kommunikációs legitimációra, ami mottója az lehetne: „én csak a te érdekedben nyomlak el”. A levezetés megalapozásához visszanyúlnék egy korábbi íráshoz, ami voltaképpen két részletből tevődik össze. Az egyik rész a társadalommal foglalkozik, mint absztrakt hordával. A második rész azzal, hogy ebből miként vezethető le az a birodalmasodás, amely rendre lezajlott történelemben a társadalmak fejlődési során.

Messzire ugorva, képzeljünk el egy Föld méretű birodalmat. Akár annak végállomásaként, ami számos diktátor dédelgetett álma volt. Hogy legyen saját állama. Ezt a birodalmat képzeljük el az autoriter vezető totális tereként, és az elnyomó-fenyegető rendszer olyan egyensúlyával, ami egyensúlyban levőnek tekinthető az ellátási minimummal. Ellátási minimumnak tekintve azt az ellátottsági szintet, ami alulról is meggátolja egy belső, összehangolt ellenzék kialakulását. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az ellátási szint elvesztésének lehetősége nagyobb fenyegetettség, mint a hatalmi rendszer közvetlen fenyegetése. Alkalmasint megjegyzem: a „legvidámabb barakkban” pontosan ilyen okokból sem volt számottevő ellenzékiség. Akárhány ellenálló került elő utólag. Tehát: van egy totálisan autokrata vezetés alatt álló, Föld méretű, belülről konszolidált birodalmunk. Ha itt feltennénk azt a kérdést, hogy szükséges-e a kommunikációs legitimáció, akkor nagy valószínűséggel egy magabiztos nem lenne a válasz. Befele nincs értelme ezzel foglalkozni, mert a hatalom teljes és a rendszer konszolidált. Kifele meg nincs kinek, hiszen nincs konkurencia, nincs külső bírálat, nem kell kifele „eladni” senkinek a helyzetet, és belülről sincs kihez fordulni alternatíváért. Így mindenféle álvalóság-megteremtésnek igen csekély lenne a piaca.

Valójában persze kisebb „birodalmaknak” sincs valójában szükségük legitimációs kommunikációra ameddig az említett elnyomó-fenyegető alrendszer és az ellátási minimum egyensúlyban van. Ebből értelemszerűen következik, hogy amennyiben a juttatható javak fejadagja csökken, akkor az elnyomásnak nőnie kell. Illetve minél lazább a gyeplő, annál több baksis fogja atomizáltan tartani a társadalmat. Ameddig a rendszer zártan tartható. Nem véletlen, hogy a diktatúrák egyik fő jellegzetessége a fokozódó bezártság igénye. A kulturális, és információs transzparencia csökkentése. Egyben annak csökkentésével, hogy belülről „elszegődhessenek” a konkurenciához. Azaz, nő az igény a vasfüggöny iránt. Valóban még mindig nincs szükség legitimációs kommunikációra. Az említett, „én csak a te érdekedben nyomlak el”, mottóval semmiképpen. Vagy, ahogy az említett cikkben szerepel: az „autokrata rendszereknek ... igyekezniük kell azt a látszatot kelteni és fenntartani, hogy az általuk kiépített rendszer az alávetettek érdekeit szolgálja, az uralom hasznos, helyes és igazságos”.

Ameddig az említett egyensúly megvan, addig erre, befele, nyilvánvalóan csekély szükség van. Jól mutatja ezt a felismerést számos diktátor esetében, hogy kommunikáció nem is az álvalóságok megteremtése irányában hat. Sokkal inkább a hiányzó kenyérmennyiséget pótló, a többi „hordában” alacsonyabb értékű entitást mutató” kiválasztottság-érzés növelése irányába mozdul el. Sokkal inkább egy belsőleg motivált, szellemi vasfüggöny kialakítása érdekében, mintsem a hordatagok érdekeit hangoztatva. Alkalmasint ez az elmozdulás Orbán Viktor kormánykommunikációja esetében is megfigyelhető. Egyre nagyobb hangsúlyt kap a nemzetiesen nemzetieskedő nemzeti melldöngetés, mint a „nektek így jó lesz” motívuma. Mondhatnák azt is, hogy Orbán Viktor rájött: a Halmai-Sebestyén cikkben is említett legitimációs motivumra nincs szüksége.

Alkalmasint pontosan azért nincs, amiért a hordavezérnek sincs szüksége hasonló legitimációra. Ha ugyanis egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja a szerepéből fakad. A szerep pedig állandó. A szereplőtől szinte függetlenül. Az „én a népemmel csak jót teszek” hangoztatására tehát az autokrata vezetés reklámja, és nem fenntartása érdekében lehet szükség. Nem befele, hanem kifele. Azért, hogy külső beavatkozással például az emberi jogok védelmét hangoztatva ne töröljék el. Jól látható ez a kifele és befele szóló kommunikáció különbségét látva. Amit Orbán Viktor esetében is felhánytorgatnak. S ezért érthető az a jól látható jelenség is, hogy a kifele szánt, de befele indifferens kommunikáció „leleplezése” nulla hozadékot hoz az ellenzéknek.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook