Társadalmi gépház-közöny

Az ÉS-be tervezett egyik, és részleteiben a netre került írással kapcsolatos véleményt megfogalmazva, megfogalmazódott az ellenzéki kudarcszéria egyik lehetséges oka. De csak a felvetés szintjén. Így, annak ellenére, hogy a Halmai – Sebestyén szerzőpáros által jegyzett írás második része is publikálásra került, magam az előző gondolathoz kanyarodnék vissza.

Teszem ezt különben azért is, mert az említett, a magyar polip szellemiségével, és kapaszkodási pontjaival, foglalkozó írás az ellenzéki kudarcokat sok szempontból mintegy felülnézetből szemléli. Ezt a nézőpontot kétségtelenül nehéz elkerülni, mert kétségtelen, hogy az autoriter rendszerekben meghatározó a hierarchikus pót-papa. Azonban sajátos módon ez a társadalmi pót-apaság nem csak az autoriter rendszerek jellemzője. S ezen a ponton kanyarodnék vissza az előző írást lezáró gondolati fonal felvételéhez. Ehhez a ponthoz:

„Ha ugyanis egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja a szerepéből fakad. A szerep pedig állandó. A szereplőtől szinte függetlenül.”

Ezen, különben az egykori hordalétet emlegető, és a humánetológiai szempontot kiemelő szálon továbbhaladva juthatunk el oda, hogy az alfa-szerep valós betöltője valóban indifferenssé válhat. Mármint akkor, ha elég messziről nézzük. A távolságot ebben az esetben a hierarchikus távolságként képzelve el. Márpedig egy társadalmat, mégpedig egy hierarchikus társadalmat szemlélve, a csúcson levő igencsak messze van ebből a szempontból azoktól, akik a „horda” hétköznapi tagjai. Márpedig az utóbbiak azok, akik okkal „gyanúsíthatók” meg az ÉS-ben megjelenő írás által is emlegetett „társadalmi apakomplexussal”. Amely komplexus sok szempontból inkább tünete az alfa-szereplő iránti horda-lojalitásnak, mintsem oka lenne. Az azonban kétségtelen, hogy az evolúciósan beégetett hierarchia-keresés nem csak a társadalmi, hanem ideológiai pótpapák iránt is lojális tömegek megjelenését ugyancsak szolgálta. Absztrakt alfa-szereplőként ugyanis megjelenhetnek a különböző istenségek is. Az absztrakt alfa elemelkedése mindennapoktól azt eredményezi, hogy a vallási motivációtól hajtott horda-lojalitás felülírhatja a napi tapasztalatokat, a földi világ alfa-szereplői iránti „hűséget”.

Ez a történelem során két ponton is jól tetten érhető. Az egyik, hogy számos uralkodót hánytak már kardélre az istenek nevében, vallási vezetők utasítására. A másik, hogy ugyanennek az elkerülésére a földi hierarchia csúcsain levők nem egyszer hivatkoznak egyfajta istentől eredeztethető leszármazásra, uralkodási jogra. Akár csak olyan formában, hogy gesztusokat tesznek egy-egy egyháznak. Cserébe az ideológiai védelemért. Nem véletlen tehát, ha a szekularizált állami környezetben személyes alfa-szerepre törő diktátor egyházi szimbólumokra, vallási jelképekre és isteni szózatokra kezd hivatkozni. Megpróbálva, többnyire sikerrel, az egész társadalmat áttolni az ideológiai absztrakt alfa tiszteletének küszöbén. Ha sikerrel jár, hosszú távon nyert ügye lehet. Ha önmagát sikerül az említett kettős felhatalmazás által kijelölt vezetőnek feltüntetni, akkor különösen sikerre számíthat. Nem véletlen tehát, ha sok diktátor igyekezett a hierarchia csúcsán egyfajta vallási vezetőként is feltűnni. Függetlenül attól, hogy a hit tárgyára biggyesztett címkén a „kereszténység” vagy a „szocializmus” felirat ékeskedett.

Ugyanakkor ez a folyamat, amit különben az említett Halmai – Sebestyén féle írás, noha kicsit másként, de szintén érint, nyilvánvalóan csak az egyik oka annak, hogy az ellenzék jelenleg nem rúg labdába. A bevezetésként említett gondolat egy másik pólusán megjelenik az a jelenség is, hogy tényleg mindegy az alfa-szereplő „személye”. Alkalmasint akár egy társadalmi szinten ugyancsak absztrakt szereplő is betöltheti ezt a szerepet. Mert ez egy istenben hívő világkép egyetlen istenében pontszerűen megjelenő ideológiai absztrakcióhoz hasonlóan társadalmi absztrakció is létezik. Ha belegondolunk, akkor legdemokratikusabb választások alkalmából felálló kormányzati hatalom pontosan ugyanúgy szerepelhet absztrakt alfa-szereplőként a társadalom többsége számára, mintha egyetlen személy töltené be a csúcsvezetést. Elég az olyan köznapi vélemények-indokokra utalni, hogy a „kormány tudja”. Holott a kormány a legritkább esetben egy személy.

Ha pedig elfogadjuk, hogy akár egy demokratikus választás eredményeként felálló irányító-testület is lehet alfa-szereplő, akkor ebből az is következhet, hogy alulról nézve tényleg tök mindegy a szerep betöltőjének kiléte, miben léte. Különösen azért, mert a napi problémák sodrából felpislantva egy homályos pontnak látszik a király is, meg a parlament is. Onnan nézve a falusi elöljáró, a kerületi hangadó van közel. Ha mögötte érezhető az össznépi alfa támogatása, akkor tényleg részletkérdés az utóbbi. A helyi vezető el tudja érni, hogy ne lopják el a biciklit a kocsma elől, akkor az összes magasztos eszme elmehet a búsba. Az esedékes államformával, parlamenttel, királlyal és diktátorral együtt. A személyes érintettség közvetlen megtapasztalását leszámítva ugyanis tényleg mindegy az onnan már szinte minden esetben pontszerűnek látszó társadalmi alfa-szerepet betöltő személy vagy testület.

Ezért az a fajta ellenzékiség, ami a magasztos eszmék iránti fogékonyságot tételezi fel, eleve bukásra ítélt. Jól látszott ez jelenség hazánkban már a választások előtt is, amikor a szélsőségesek meg is lovagolták a maguk féligazságaival. Miközben a másik oldalon még a választási véghajrában is legfeljebb az önbecsapást szolgáló levél-fétiseket lobogtatták. Olyanok aláírásával, akik lehetnek ugyan önjelölt zsenik, vagy szűk kör közjelölt zsenijei, alul senkit nem szólítanak meg, és puszta létezésük is részletkérdés. Az ellenzék jó része egyszerűen nem ismerte fel azt a tényt, hogy létük nem több a társadalmi alfa-szerepért vívott, a világtól elrugaszkodott csata porfelhőjénél. Miközben, ameddig nem a sógort lövik tarkón, a szélsőjobb sem látszik többnek. Amely jelenségnek a Jobbik kifejezetten haszonélvezője tudott, és tud lenni. Néhány csápot lebocsátva a hierarchia aljára képes meghúzni a hierarchia iránti lojalitás szálait. Kihasználva különben azt, hogy az országos szintű társadalmi alfa-szereplő személye iránt kifejezetten közömbös az, aki számára csak sok áttételen keresztül jut el a fenékbe rúgás.

Ott „lent” dolgozni kell és adót kell fizetni. Akárki lesz a király. S akkor is, ha a királyt parlamentnek hívják. Ott lent a gépházban teljesen mindegy, hogy ki kiabál lefele, mert lapátolni kell a szenet, és tocsog az olaj. Onnan lentről úri huncutság az alfa-szerepekért, a szócső felső végének birtoklásáért, vívott száj-karate.

Andrew_s