A hiúságot sokszor sorolják a káros tulajdonságok közé.
Az is. Különösen, ha megalapozott. A megalapozott hiúságot legtöbbször nem is
annak, hanem önbizalomnak hívják. Sokak szerint ez is káros, és az önbizalom-hiányos
környezet elkezd címkézni. A címkén olyan szavakkal, mint: hiúság, nagyképűség.
A következőkben pont ez következik az iskolai tesztek kapcsán. Akit ez zavar,
ne is olvassa tovább.
Még akkor sem, ha szinte biztosan sokan ismerik azt az
érzést: mondanak, illetve leírnak valamit, amire legtöbben rá se bajszintanak
(legfeljebb koppintják), majd hirtelen visszaigazolást találnak a
mondandójukra. Aki erre úgy reagál, hogy „a
francba, már megint igazam volt”, és bánatában leissza magát, annak részvétem.
Személyiségét végzetesen megfertőzte a többségi szürke massza által
rákényszerített önmarcangoló műszerénység. Amely kényszert különben sosem
értettem igazán. Ha valaki gyorsabban old meg egy matematikai feladatot, mint
az osztálytársai, az miért ne lehetne rá büszke. Lehet, hogy a gyengébb matekos
gyorsabban futja le a százat. Márpedig a futóverseny győztesétől senki nem
várja el, hogy bánatosan zokogni kezdjen. Hamut szórva a fejére, amiért jobb,
mint a többiek. Az iskolaévek során azonban sokan és sokszor találkoznak azzal
a jelenséggel, hogy a jobb tanulónak szinte a fű alatt kell elsunnyognia egy
szaktárgyi versenyre. Ha pedig a tanórákon is jobb a többieknél, akkor az őt
érő korosztályi gúnytól igen kevéssé védi az iskola. Ha pedig olyasmit mer
kérdezni, amire a tanár se tudja a választ? Akkor jobb, ha legtöbbször elbujdokol.
Mert a különben természetese jelenségre a tanárok önérzete legtöbbször heves védekezéssel
reagál. Lemarva a gyermeket, froclizva a szülőt, vagy csak egyszerűen
elhanyagolva a későbbiekben mindkettőt.
Az iskolai tesztek világa ide úgy kapcsolódik, hogy
elvileg a tanári szubjektivitás kikapcsolására és egyben a tanuló
tudásszintjének felmérésére szolgálhatnának. Az, hogy az objektivitása hiú
álom, korábban részletesen kifejtettem. Nem sokkal azt követően, hogy az akkor,
2008-ban már létező, és országosan rendezett kompetenciamérések kapcsán
bátorkodtam leírni: a
tesztalapú mérés korántsem biztosan mér. Azt sem és az objektivitás hiú vágyát
sem ezen a blogon, hanem másutt,
még az euroASTRA-n boncolgatva. Elkerülve
a teljes önismétlést csak annyit megjegyezve itt, hogy az akkori véleményem az
volt: a teszteken nyugvó, tesztmegoldásokra szocializáló iskolai mérések
tesztorientált, sablonelvű oktatást „okoznak”. Alkalmasint kiölve a fejlődéshez
leglényegesebbet: az önálló gondolkodás serkentését, és vele intuíciót. Ha ugyanis
elképzeljük ősünket a barlangban, aki a helyváltoztatásról csak azt a tesztet
töltötte volna ki, hogy:
Oroszlánt hallasz, mozgásod:
a) sétáló;
b) szaladó;
c) pánikszerűen rohanó;
Akkor kétségtelenül kevesen halnak meg az oroszlántól (c
válasz), de sosem találják fel a kereket. A teszt tehát egy statikus állapotnak
kedvez. Sok erőforrással egy ösvény összes fűszáláról felhalmozva minden
információt. De anélkül, hogy új ösvényt nyitna valaki. Mert eszébe sem jut
talán.
Talán erre a megállapításra juthattak a nagy vízen túl
is, ahol pedig igen szép hagyományt teremtettek az élethosszig tartó
sablon-kitöltésnek. Talán megszületett a felismerés: annyian lemajmolták az
amerikai oktatási modellt, hogy lassan nincs honnan innovációra még képes
agyakat szivattyúzni. Mindenesetre, a The New York Times egyik legújabb
híre azt mutatja, hogy az Obama-kabinet szakítani akar az iskolai tesztek túlsúlyával
a vizsgákban, szintfelmérőkben. Az iskolaidő mintegy két százalékára redukálva
a szellemi egyenirányítást szolgáló visszakérdezésre fordított időt. Ami akkor
is egyfajta előrelépés, ha változtatás bejelentésekor óvatosan fogalmaztak. Emlegetve
a várható hatások felmérését, az esetleges differenciált változtatást, azt is, hogy
senkit nem akarnak hátravetni a változtatással. S talán azt, hogy senkit nem hagynak
a tanulmányi út szélén, egy kicsit komolyabban vehetjük az USA, mint
Magyarország jelene esetében.
Azonban az kétségtelenül előremutató, hogy legalább
elindult a gondolkodás a változtatás irányában. Visszaigazolva részben azt is,
ami tendenciájában elgondolkodva, már mintegy hét éve felmerült a tanárképzés
során általam írtakban is. A hiúság, az önérzet? Az kérem legyezgetve lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése