2015. október 25., vasárnap

A tesztek (még)sem nőnek az égig

A hiúságot sokszor sorolják a káros tulajdonságok közé. Az is. Különösen, ha megalapozott. A megalapozott hiúságot legtöbbször nem is annak, hanem önbizalomnak hívják. Sokak szerint ez is káros, és az önbizalom-hiányos környezet elkezd címkézni. A címkén olyan szavakkal, mint: hiúság, nagyképűség. A következőkben pont ez következik az iskolai tesztek kapcsán. Akit ez zavar, ne is olvassa tovább.

Még akkor sem, ha szinte biztosan sokan ismerik azt az érzést: mondanak, illetve leírnak valamit, amire legtöbben rá se bajszintanak (legfeljebb koppintják), majd hirtelen visszaigazolást találnak a mondandójukra. Aki erre úgy reagál, hogy „a francba, már megint igazam volt”, és bánatában leissza magát, annak részvétem. Személyiségét végzetesen megfertőzte a többségi szürke massza által rákényszerített önmarcangoló műszerénység. Amely kényszert különben sosem értettem igazán. Ha valaki gyorsabban old meg egy matematikai feladatot, mint az osztálytársai, az miért ne lehetne rá büszke. Lehet, hogy a gyengébb matekos gyorsabban futja le a százat. Márpedig a futóverseny győztesétől senki nem várja el, hogy bánatosan zokogni kezdjen. Hamut szórva a fejére, amiért jobb, mint a többiek. Az iskolaévek során azonban sokan és sokszor találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a jobb tanulónak szinte a fű alatt kell elsunnyognia egy szaktárgyi versenyre. Ha pedig a tanórákon is jobb a többieknél, akkor az őt érő korosztályi gúnytól igen kevéssé védi az iskola. Ha pedig olyasmit mer kérdezni, amire a tanár se tudja a választ? Akkor jobb, ha legtöbbször elbujdokol. Mert a különben természetese jelenségre a tanárok önérzete legtöbbször heves védekezéssel reagál. Lemarva a gyermeket, froclizva a szülőt, vagy csak egyszerűen elhanyagolva a későbbiekben mindkettőt.

Az iskolai tesztek világa ide úgy kapcsolódik, hogy elvileg a tanári szubjektivitás kikapcsolására és egyben a tanuló tudásszintjének felmérésére szolgálhatnának. Az, hogy az objektivitása hiú álom, korábban részletesen kifejtettem. Nem sokkal azt követően, hogy az akkor, 2008-ban már létező, és országosan rendezett kompetenciamérések kapcsán bátorkodtam leírni: a tesztalapú mérés korántsem biztosan mér. Azt sem és az objektivitás hiú vágyát sem ezen a blogon, hanem másutt, még az euroASTRA-n boncolgatva. Elkerülve a teljes önismétlést csak annyit megjegyezve itt, hogy az akkori véleményem az volt: a teszteken nyugvó, tesztmegoldásokra szocializáló iskolai mérések tesztorientált, sablonelvű oktatást „okoznak”. Alkalmasint kiölve a fejlődéshez leglényegesebbet: az önálló gondolkodás serkentését, és vele intuíciót. Ha ugyanis elképzeljük ősünket a barlangban, aki a helyváltoztatásról csak azt a tesztet töltötte volna ki, hogy:
Oroszlánt hallasz, mozgásod:
a)    sétáló;

b)    szaladó;

c)    pánikszerűen rohanó;
Akkor kétségtelenül kevesen halnak meg az oroszlántól (c válasz), de sosem találják fel a kereket. A teszt tehát egy statikus állapotnak kedvez. Sok erőforrással egy ösvény összes fűszáláról felhalmozva minden információt. De anélkül, hogy új ösvényt nyitna valaki. Mert eszébe sem jut talán.

Talán erre a megállapításra juthattak a nagy vízen túl is, ahol pedig igen szép hagyományt teremtettek az élethosszig tartó sablon-kitöltésnek. Talán megszületett a felismerés: annyian lemajmolták az amerikai oktatási modellt, hogy lassan nincs honnan innovációra még képes agyakat szivattyúzni. Mindenesetre, a The New York Times egyik legújabb híre azt mutatja, hogy az Obama-kabinet szakítani akar az iskolai tesztek túlsúlyával a vizsgákban, szintfelmérőkben. Az iskolaidő mintegy két százalékára redukálva a szellemi egyenirányítást szolgáló visszakérdezésre fordított időt. Ami akkor is egyfajta előrelépés, ha változtatás bejelentésekor óvatosan fogalmaztak. Emlegetve a várható hatások felmérését, az esetleges differenciált változtatást, azt is, hogy senkit nem akarnak hátravetni a változtatással. S talán azt, hogy senkit nem hagynak a tanulmányi út szélén, egy kicsit komolyabban vehetjük az USA, mint Magyarország jelene esetében.

Azonban az kétségtelenül előremutató, hogy legalább elindult a gondolkodás a változtatás irányában. Visszaigazolva részben azt is, ami tendenciájában elgondolkodva, már mintegy hét éve felmerült a tanárképzés során általam írtakban is. A hiúság, az önérzet? Az kérem legyezgetve lett.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook