 |
| Csontváry Kosztka Tivadar: Marokkói tanító |
Az előző, pedagógiai tárgyú írásban már szóba került, az
iskolai számonkérés. Ha pedig az iskolai visszatekintéseknél tartunk, akkor a
szám kéréseket is érinti a tanár, illetve az iskola szerepe. Ez már csak azért
is érdekes lehet, mert az iskola szerepe, és ebből fakadó lehetőségeinek számba
vétele határozhatja meg, hogy mit kérhetünk számon az iskolától.
A gondolat különben egy „magánbeszélgetésben” merült fel,
melyben az idézőjelet az indokolja, hogy a közösségi portálok kérdésesen tekinthetők
magánnak, és az ott folyó polemizálások beszélgetésnek. De ez egy másik,
különben nem kevésbé érdekes, történet. Az iskolák szerepén való elgondolkodás
alapjait illetően ismét csak a múltból kotornék elő egy szöveget. Kicsit fiatalabbat
a tesztek emlegetésekor idézetteknél, de nem sokkal. Az az azokhoz képest két
évvel fiatalabb, még mindig a pedagógusképzést érintő, írás is már vagy öt
éves. Alapgondolata az, hogy a pedagógus szerepének gyökerei valahol abban a
hordalétben gyökerezhet, amikor a kölyköket rábízták a vadászni, messzire elbarangolni
már nem képes hordatagokra. Praktikus okokból. Egyszerűen evolúciós,
szocializációs előny fakadhat abból, ha az kergeti a vadat, aki utoléri és az
gyűjtöget, aki képes rá. Miközben az alap-tapasztalatok továbbadására érthetően
azok is alkalmasak, akiknek a tudás már a fejükben van, és szakavatottan
képesek megmutatni a kőkés-készítés mesterfogásait. Egyben ovónénik, illetve –bácsik
is lehetnek.
Nem állítom, hogy az említett megközelítés minden leendő,
illetve gyakorló pedagógus részéről osztatlan ovációban részesült. Emberileg
teljesen megértem az okát. Elvégre mitől lenne szimpatikus tanárként az egykori,
talán lesántult, vadász szerepbeli utódának szerepében tetszelegni. Különösen,
mert a napi oktatáspolitika sem becsüli meg azokat, akik hajlandók betölteni
ezt a szerepet. Tekintettel azonban arra, hogy még a konferenciák szünetében
sem túl sok tényszerű cáfolatot vágtak a fejemhez, most ismét ebből a
szerepfelfogásból indulok ki. Az iskola szerepét illetően. Pontosabban a
tehetséggondozással kapcsolatos ténykedését illetően. Azt a tehetséggondozást
érintve, mellyel kapcsolatban az említett Facebook-csevelyben a következő
véleménnyel éltem: „Az iskola alapvetően
nem tehetségfejlesztő és nem tehetséggondozó hely. Sosem volt az. Nem is lehet
az. Számon kérni valamit, amire a szerepe szerint alkalmatlan, értelmetlen”.
Amennyiben az iskola alatt a közoktatás intézményeit értjük, ahogy magam a továbbiakban ezt fogom érteni alatta. Az idézett vélemény-megfogalmazásnak valószínűleg a közepe az, ami talán kifejtésre
érdemes.
Már csak azért is, mert az iskolarendszerrel kapcsolatban
folyamatosan azt a szemrehányást hallani, hogy csak a szürkéknek, a középszernek
kedvez. Olykor alternatívnak kikiáltott iskolák születnek. Akár karriert is
csinálva. Miközben a „tehetséggondozó” iskoláról inkább csak szlogeneket hallunk.
Jórészt különben azért is, mert a tehetség az egy olyan képességhalmaz, ami néhány
teljesítmény-irányban kiemeli a diákot a középszerből. Miközben azon tárgyak
esetében, amelyben ez nem érvényesül, akár súlyosan alulteljesíthet. Ugyanaz a
diák. Az iskolai minősítések rendszere ellenben nem tudja hatékonyan lekezelni
az erősen aszimmetrikus teljesítményeket. Az ilyen gyermek tehát legkésőbb egy
külső megmérettetésen szembesül a haranggörbe közepének kedvező oktatási
rendszerrel. Addig persze lehet a szülőket és a gyermeket is valamilyen, kicsit
hamiskásan izolált világban inkubálni. Az a fajta iskola, amely alapvetően a
társadalmi utánpótlást szolgálja ettől még szükségszerűen „középre lő”.
Alkalmasint ezért tudott évtizedes karriert befutni a sablonelvű számonkérések
rendszere is.
A társadalmi környezet ugyanis olyan polgárokat igényel
nagyobb számban, akik egyszerre képesek a kilós árból kiszámolni a tíz deka parizer
árát, kimosni a zoknijukat, illetve megkülönböztetni a vándorpatkányt a
repülőgéptől. Kőkés-pattintó őseink példájához visszatérve: a kőkés előállítása
az egyedi és csoportos túlélés záloga volt. Az ennek fejbe-csiszolását érdemes
volt az ebben járatosakra, tömegképzés gyanánt rábízni. Barlangfestőre ehhez képest
alighanem kisebb igény mutatkozhatott. Meg aztán az alapokon túl ezt aligha
lehetett volna tömegképzés gyanánt oktatni. Az iskola tehát alkalmas helye a
napi rutin, a társadalmi minimum megtanításának, az ehhez szükséges készségek
pallérozásának, de szerepe alapján sem tehetségfejlesztő műhely. Így
tehetséggondozásban is már bőven túlteljesít akkor, ha nem nyomja el a
tehetséget. Mely utóbbihoz azonban olyan tanári kar kell, amelyben nem az
önbizalom-hiányos, kiégett, mindenre már csak legyinteni képes tanerők vannak.
Bár! Belegondolva a mindenre legyintő tanár legalább nem piszkálja a
tehetségeseket sem. Ebből természetesen nem következik az, hogy kész előny a
kiégett tanári kar. Az ugyanis a középmezőny késpattintó-képességét sem képes
pallérozni.
Mindezek alapján természetesen egy percig sem vonom
kétségbe, hogy bizonyos iskolákban halmozódhatnak a tehetséges gyermekek.
Például egy zeneszakos iskolában szinte biztosan több zenében jártas diák fog
előfordulni, mint egy olyanban, ahol a kertészet van a középpontban. De
nagyjából ennyi. A továbbiakra fenntartom, hogy a tehetség egyedi. A tanártól
személyében elvárható (lenne), hogy felismerje (általában nem ismerik fel), és
ha felismerte, legalább ne nyomja le a középmezőnybe. Noha általában lenyomják,
mert az kényelmesebb. A valós tehetséggondozás sosem lesz tömeges. Legfeljebb
papíron. A magam részéről a marketing-ízű szövegek helyett már azzal elégedett
lennék, ha az iskolák azt a szerepet betöltenék, amire valók. A tehetség szót
félretéve a készségek és képességek fejlesztéséből kihozva a maximumot.
Ami a tehetséget illeti, balójában azt hiszem a helyzet
az, és továbbra is az marad, hogy a tehetséges gyermekért a szülőnek, a
zseniért önmagának kell megharcolnia. Nem egyszer önmagával is. Néha az egész
környező társadalommal is. De, ez már szintén egy nagyon más történet.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése