2015. október 25., vasárnap

Lenne köziskolaszerű tehetségoktatás? Aligha

Csontváry Kosztka Tivadar:
Marokkói tanító
Az előző, pedagógiai tárgyú írásban már szóba került, az iskolai számonkérés. Ha pedig az iskolai visszatekintéseknél tartunk, akkor a szám kéréseket is érinti a tanár, illetve az iskola szerepe. Ez már csak azért is érdekes lehet, mert az iskola szerepe, és ebből fakadó lehetőségeinek számba vétele határozhatja meg, hogy mit kérhetünk számon az iskolától.

A gondolat különben egy „magánbeszélgetésben” merült fel, melyben az idézőjelet az indokolja, hogy a közösségi portálok kérdésesen tekinthetők magánnak, és az ott folyó polemizálások beszélgetésnek. De ez egy másik, különben nem kevésbé érdekes, történet. Az iskolák szerepén való elgondolkodás alapjait illetően ismét csak a múltból kotornék elő egy szöveget. Kicsit fiatalabbat a tesztek emlegetésekor idézetteknél, de nem sokkal. Az az azokhoz képest két évvel fiatalabb, még mindig a pedagógusképzést érintő, írás is már vagy öt éves. Alapgondolata az, hogy a pedagógus szerepének gyökerei valahol abban a hordalétben gyökerezhet, amikor a kölyköket rábízták a vadászni, messzire elbarangolni már nem képes hordatagokra. Praktikus okokból. Egyszerűen evolúciós, szocializációs előny fakadhat abból, ha az kergeti a vadat, aki utoléri és az gyűjtöget, aki képes rá. Miközben az alap-tapasztalatok továbbadására érthetően azok is alkalmasak, akiknek a tudás már a fejükben van, és szakavatottan képesek megmutatni a kőkés-készítés mesterfogásait. Egyben ovónénik, illetve –bácsik is lehetnek.

Nem állítom, hogy az említett megközelítés minden leendő, illetve gyakorló pedagógus részéről osztatlan ovációban részesült. Emberileg teljesen megértem az okát. Elvégre mitől lenne szimpatikus tanárként az egykori, talán lesántult, vadász szerepbeli utódának szerepében tetszelegni. Különösen, mert a napi oktatáspolitika sem becsüli meg azokat, akik hajlandók betölteni ezt a szerepet. Tekintettel azonban arra, hogy még a konferenciák szünetében sem túl sok tényszerű cáfolatot vágtak a fejemhez, most ismét ebből a szerepfelfogásból indulok ki. Az iskola szerepét illetően. Pontosabban a tehetséggondozással kapcsolatos ténykedését illetően. Azt a tehetséggondozást érintve, mellyel kapcsolatban az említett Facebook-csevelyben a következő véleménnyel éltem: „Az iskola alapvetően nem tehetségfejlesztő és nem tehetséggondozó hely. Sosem volt az. Nem is lehet az. Számon kérni valamit, amire a szerepe szerint alkalmatlan, értelmetlen”. Amennyiben az iskola alatt a közoktatás intézményeit értjük, ahogy magam a továbbiakban ezt fogom érteni alatta. Az idézett vélemény-megfogalmazásnak valószínűleg a közepe az, ami talán kifejtésre érdemes.

Már csak azért is, mert az iskolarendszerrel kapcsolatban folyamatosan azt a szemrehányást hallani, hogy csak a szürkéknek, a középszernek kedvez. Olykor alternatívnak kikiáltott iskolák születnek. Akár karriert is csinálva. Miközben a „tehetséggondozó” iskoláról inkább csak szlogeneket hallunk. Jórészt különben azért is, mert a tehetség az egy olyan képességhalmaz, ami néhány teljesítmény-irányban kiemeli a diákot a középszerből. Miközben azon tárgyak esetében, amelyben ez nem érvényesül, akár súlyosan alulteljesíthet. Ugyanaz a diák. Az iskolai minősítések rendszere ellenben nem tudja hatékonyan lekezelni az erősen aszimmetrikus teljesítményeket. Az ilyen gyermek tehát legkésőbb egy külső megmérettetésen szembesül a haranggörbe közepének kedvező oktatási rendszerrel. Addig persze lehet a szülőket és a gyermeket is valamilyen, kicsit hamiskásan izolált világban inkubálni. Az a fajta iskola, amely alapvetően a társadalmi utánpótlást szolgálja ettől még szükségszerűen „középre lő”. Alkalmasint ezért tudott évtizedes karriert befutni a sablonelvű számonkérések rendszere is.

A társadalmi környezet ugyanis olyan polgárokat igényel nagyobb számban, akik egyszerre képesek a kilós árból kiszámolni a tíz deka parizer árát, kimosni a zoknijukat, illetve megkülönböztetni a vándorpatkányt a repülőgéptől. Kőkés-pattintó őseink példájához visszatérve: a kőkés előállítása az egyedi és csoportos túlélés záloga volt. Az ennek fejbe-csiszolását érdemes volt az ebben járatosakra, tömegképzés gyanánt rábízni. Barlangfestőre ehhez képest alighanem kisebb igény mutatkozhatott. Meg aztán az alapokon túl ezt aligha lehetett volna tömegképzés gyanánt oktatni. Az iskola tehát alkalmas helye a napi rutin, a társadalmi minimum megtanításának, az ehhez szükséges készségek pallérozásának, de szerepe alapján sem tehetségfejlesztő műhely. Így tehetséggondozásban is már bőven túlteljesít akkor, ha nem nyomja el a tehetséget. Mely utóbbihoz azonban olyan tanári kar kell, amelyben nem az önbizalom-hiányos, kiégett, mindenre már csak legyinteni képes tanerők vannak. Bár! Belegondolva a mindenre legyintő tanár legalább nem piszkálja a tehetségeseket sem. Ebből természetesen nem következik az, hogy kész előny a kiégett tanári kar. Az ugyanis a középmezőny késpattintó-képességét sem képes pallérozni.

Mindezek alapján természetesen egy percig sem vonom kétségbe, hogy bizonyos iskolákban halmozódhatnak a tehetséges gyermekek. Például egy zeneszakos iskolában szinte biztosan több zenében jártas diák fog előfordulni, mint egy olyanban, ahol a kertészet van a középpontban. De nagyjából ennyi. A továbbiakra fenntartom, hogy a tehetség egyedi. A tanártól személyében elvárható (lenne), hogy felismerje (általában nem ismerik fel), és ha felismerte, legalább ne nyomja le a középmezőnybe. Noha általában lenyomják, mert az kényelmesebb. A valós tehetséggondozás sosem lesz tömeges. Legfeljebb papíron. A magam részéről a marketing-ízű szövegek helyett már azzal elégedett lennék, ha az iskolák azt a szerepet betöltenék, amire valók. A tehetség szót félretéve a készségek és képességek fejlesztéséből kihozva a maximumot.

Ami a tehetséget illeti, balójában azt hiszem a helyzet az, és továbbra is az marad, hogy a tehetséges gyermekért a szülőnek, a zseniért önmagának kell megharcolnia. Nem egyszer önmagával is. Néha az egész környező társadalommal is. De, ez már szintén egy nagyon más történet.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook