 |
 |
A menekültekkel kapcsolatban nem egy esetben merül fel,
hogy korántsem csak életerős felnőttek alkotják a tömeget. Akkor sem, ha a
magyar autokretén elit szeretné ezt a képet kidomborítani. A valóságban a
menekültek között számos család, és így gyermek is megtalálható. A The New York
Times oldalán megjelent
riport alapján mintegy kétmillió traumatizált gyermek.
Természetesen szó nincs arról, hogy mind a két milliónyi
gyermek egyedüli célja lenne, hogy a hazai elit csemetéi elől eligyák az
iskolatejet. Így az oligarcha és a menekültkérdés politikai haszonélvezői
fújják ki nyugodtan a levegőt. Még csak nem is a hazai gyermekszegénységi, és
éhezési adatokkal szeretném folytatni. Elvégre már a nagy Harrach
is megmondta: gyermekéhezés nincs, csak rossz szokások. De még a kereszténység
eszméitől meg nem érintett KDNP-t sem akarom most idekeverni. Kár is lenne.
Közük nem volt a menekültekhez. Segíteni? Ugyan már. Majd pont ők! Pusztán mert
keresztények? Azt elég kérem pofázni. Decibelben meg jók. Segítségben meg
senkik. Tehát hagyjuk is a kormánypárt klerikális lobby-platformját aszalódni a
felejtés bugyraiban. Szóra sem érdemesek.
Ellentétben a gyermekekkel. Azzal a közel két millióval.
Belőlük még lehet EMBER. Ha nem halnak éhen. Ha testük kiheveri a fizikai
traumákat. Ha a személyiségük kiheveri az emberi traumákat. Ha a családjuk is túléli
mindezt. Mert azért a gyermek elsődleges szocializációs környezete mégiscsak a
család. Ha háború van, ha bombáznak, ha a szomszédot az ablakuk alatt fejezik
le, akkor az, ami marad. Menekülő szülők, vagy menekülni képes nagybácsi,
szomszéd, tényleg segítőkész ismerős. Menekítve a reményt. Abban bízva, hogy
legalább a gyermek túléli azt, amibe oly sokan belehalnak. Testileg, vagy
lelkileg.
Olyanok segítségével, mint a Jordániában dolgozó Dr.
Mohammad Abo-Hilal. Egy szíriai pszichiáter a rengetegben. Aki maga is
menekült. A The New York Times oldalán videót is közölnek, melyben megszólal az
orvos, de megszólalnak a kezelésre szorulók is. Mesélve a bombázásokról, a
halálról, a túlélésről. A segítők pedig mindenről, amiben segíteni kellene a
gyermekeknek. Relaxációs technikákkal, és mindazzal, ami feldolgozni segít a
traumákat. Játékokkal, rajzokkal, biztonságos környezettel, étellel.
S akkor megint előtolakodnak azok a hazai reakciók, melyek
szerint a menekültek gyermekrajzait a köztisztaság, az ételosztást a hazai
szegények, az iskoláztatást a szegregáció védelmében igyekeztek hazánkban
meggátolni. Nem feledkezve meg a arról a MIÉP-ből Fideszbe táncolt
polgármesterről sem, aki a játszóteret féltette a menekült gyermekektől.
De nem feledkezve meg azokról a hazai civilekről sem,
akik valóban segítettek a menekülteknek. Nagyoknak és kicsiknek. Reményt adva,
hogy Emberek is élnek közöttünk. Ahogy a nagyvilágban is. Remélve, hogy talán
ők, és a Dr. Mohammad Abo-Hilal-hoz hasonló segítők szemlélete győz. Legalább
hosszú távon. Még akkor is, ha olykor azokat látjuk a hangadók szerepében, akik
legfeljebb biológiailag emberek. De akiknek szellemét egy csúszómászó, egy
féreg is kikérné magának.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése