2018. március 3., szombat

Demagógisztáni napló: Oktatási lózung-fórum

Vannak olyan nyelvi fordulatok, amelyek úgy égnek bele a közbeszédbe, hogy csak sejteni véljük a mögöttes tartalmukat. Nem újdonság ez, és talán csak véletlen, hogy éppen most sokaltam be egy kicsit. Még akkor is, ha talán magam is használtam korábban, jobbára valószínűleg idézetként, a szakmával való tárgyalásra való utalódást. Most azonban az oktatással kapcsolatban kifejezetten zavarni kezdett.

Talán azért is, mert a diákság kezdeményezését, a Független Diákparlament szerepvállalását követően kifejezetten zavaró a politika rányomulása a helyzetre. Akkor is, ha a nyomulók között egyes szakszervezetek is ott vannak. Akkor meg különösen, ha arról a szakszervezetről van szó, amelynek elnöknője már végigkiszolgálta a politika szinte teljes palettáját. Ami akkor is igaz, ha a Fidesz most éppen nem vett részt a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) fórumán. Nem egyedüli távolmaradóként, ha tekintetbe vesszük, hogy a tudósítás szerint, csak az MSZP, a Demokratikus Koalíció (DK), a Jobbik, az LMP, a Magyar Liberális Párt (Liberálisok), a Modern Magyarországért Mozgalom (MoMa) és a Momentum fogadta el az invitálást a tucatnyi meghívottból.

Egyébként ezzel kapcsolatban akár azon is el lehetne gondolkodni, hogy a többieknek az oktatás ügye lényegtelen, vagy a Gallóné-féle egyletet nem tartják tárgyaló félnek. A hazai közállapotokat ismerve az elsőn sem csodálkoznék, és az utóbbit sem tartanám meglepőnek. Ugyanakkor a határozatlanság idejét populizmusba öntő szavak nem a szakszervezeti vezetőktől, hanem Hiller Istvántól kerültek idézésre. Amennyiben, mert a 2011-ben elfogadott törvény megbukott, ezért az „MSZP új közoktatási törvényt alkotna a szakmával folytatott egyeztetést követően”. Na ez az! Elképzelem, amint az MSZP, mint emberek sokasága felemelkedik a kényelmes karosszékből, és elmegy az oktatáshoz, mint szakmához vendégségbe. Megisznak egy pofa sört, és egyeztetnek. Nagyjából úgy, ahogy a mesebeli város beszélgethetett a szintén mesebeli széllel.

De elfogadom, hogy a hiba bennem van. Amennyiben legalább a választások előtt elvárnám, hogy ne személytelen, számon nem kérhető semmikkel dobják meg a közvéleményt. Ha nem lehet, mert esetleg nem merik nevesíteni, hogy „X” tárgyalni fog „Y”-al, akkor inkább ne is hozzák szóba a témát. Mert akkor legalább nem feltűnő, ha egy adott szakpolitikai kérdésnek nincs politikai felelőse, és halvány lila gőzük sincs, hogy kivel, illetve honnan kezdjenek neki az egyeztetéseknek. Ahogy esetleg arról sincs, hogy valójában miről szeretnének egyeztetni. Tudva, hogy a 2010 előtti állapotok éppen úgy rosszak voltak, mint a 2011 utániak. Legfeljebb azt engedve vitatni, hogy csendes zuhanás, vagy sikoltó mélyrepülés zajlott-e korábban az oktatásban.

Amely oktatásban egyébként nem is minden pénz kérdése. De elhiszem, hogy a látatlanban beígért 35 százalékos béremelés nagyon komoly mézadag a madzagon. Felér egy intenzív buksi-simogatással. Amely béremelés, ha nominális, feltételhez alig kötött, és nincs mögötte egy évtizedekre szóló, gyakorlatilag nagykoalíciós konszenzus, akkor pont annyit fog segíteni az ország szürkeállományán, mint az eddigiek. Gyakorlatilag semmit. Az utóbbira, a szakmai pangásra különben garancia lehet az a mozgalmárság is, amely Tanítanék mozgalom még a tanárok nagy részét sem volt képes megszólítani. A szülők nagy részét megszólítani pedig már meg sem próbálták. Amely kijelentésemen természetesen lehetne vitatkozni. Lehet is. De a tévedés esélyét erősen csökkenti, hogy nem látunk százezres pedagógustüntetéseket, és a pedagógusokkal szolidaritásból felvonuló milliókat. Amely megszólítatlanságot természetesen megannyi ötletes magyarázattal lehet menteni, de azért a nagy mellényű színpadosdi elég rohamléptekkel inflálódott el. Már csak ezért is jó lenne, ha egy párt nem a szakmával egyeztetne, hanem a fentiek értelmében pontosan tudhatnánk, hogy ki fog kivel, illetve miről egyeztetni. Milyen felhatalmazásokkal, és milyen legitimitással. Mielőtt még azt hinnénk, hogy valami személytelen háttérmutyi zajlik. A gyermekek, a jövő nemzedék sorsáról.

Egyébként elfogadom, hogy pénz nélkül nem megy. Azonban talán érdemes lenne megpróbálni a fordított retorikát. Nem úgy pénzt kérni az egyik, illetve pénzt ígérni a másik oldalon, hogy senki nem tudja sem a fedezetét, sem a célját. Hanem előállni egy szakmai programmal, ami mögött legitim, és számon kérhető felelősök vannak. Aztán megmondani, hogy ez mibe fog kerülni az egyik oldalon, és mennyit hoz a végrehajtásban részt vevők konyhájára. Így a szavazáskor mindenki tudhatja, hogy a voksa nyomán kitől mit kérhet számon, és nem tehet szemrehányást a költségekről sem.

De sejtem, a következmények nélküliség országában ez olyan renitens megoldás lenne, hogy a gondolatától is idegláz gyötörné a politikusokat. Valószínűleg szinte pártfüggetlenül.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook