Hol a tüntetés mostanában?

Az Amerikai Népszava blogszerzője szerint a tanársztrájk visszafele sült el. Boda András, a Nol.hu-n, arról ír, hogy a kormány semmibe veszi a tanárokat. S mindkét írás origója az a fejlemény, amelynek alapján a kormányzat még szorosabbra fogja az oktatási gyeplőt. Azzal, hogy az oktatási intézmények államosításának új hullámát hirdették meg a hatalom részéről.

Az utóbbi írás szépen leltárba veszi, hogy a szakszervezeteknek nem tetszik a hatalmi gesztus, és az önkormányzatok sem repesnek az örömtől. Az utóbbi érthető, hiszen az iskolai maradék államosítása azt jelenti, hogy a lakosságot képviselő önkormányzatok szava jelentéktelenné válik. Alkalmasint ezzel nem a tanárokat veszi a kormányzat semmibe, hanem a lakosságot. Amely különben szintén mérsékelt szolidaritással kezelte a tanárok megmozdulásait. Nem véletlenül. Annyiban semmiképpen sem véletlenül, hogy a megmozdulások szervezői kemény, mondhatni verítékes munkával érték el, hogy a pedagógusok felhorgadásának társadalmi támogatottsága ne legyen túl széleskörű. S ebben a „munkában” a szakszervezetek sem kímélték magukat. Elég, ha a PSZ állandó, a tiltakozásokat kifárasztó, a megmozdulások hitelességét kikezdő sztrájk-halogatására, vagy a PDSZ vezetőinek sztrájkot sztrájkalap nélkül meghirdető, máséval a csalánt verő taktikájára gondolunk. A közelmúltból.

S bár ez látszólag a tanárok belügye, mégsem az. Akkor semmiképpen nem, ha fellépések, és a fellépéseket koordináló vezetők hitelessége kell, hogy „eladja” a társadalomnak a pedagógusok bárminemű megmozdulását. Márpedig ez a hitelességi deficit már az első tüntetések környékén is inkább szavatolta a ráfázást, mint az eredményeket. Ahogy az sem sokat segített a társadalmi támogatottság megszerzésében, hogy a szerveződések során alapvető kérdésekre nem született válasz. Gyakorlatilag eleve lemondva arról, hogy a pedagógusok bárminemű mozgalma mély társadalmi beágyazottságban gyökerezve, és széles körű támogatottsággal bírjon. Túllépve azon a szűk mozgalmi körön, amely képtelen volt szembenézni azzal az egyszerű ténnyel: a tanár sem több, mint a társadalmi szolgáltatók egyike. Nem egy különleges, alanyi jogon rátermett, és mindenki felett álló entitás. Arról, hogy ezzel a tulajdonképpen egyszerű tükörbe nézéssel is adósak maradtak a pedagógusok. Az állítólag csak a gyermekek és csak a társdalom érdekeit szolgáló mozgalom szólamaiból teljesen kirekesztve mindent, ami a tanárok alkalmasságát, a pedagógus valós társadalmi szerepét, és az annak ellátására való felkészítést, felkészültséget feszegette volna. Holott a gyermek, és a gyermek szülei nem a „PEDAGÓGUSsal” találkoznak, hanem X tanító-nénivel, aki képtelen az oktatásra, illetve Y –al, aki szemet huny igazgatóként Z gyermek-abuzáló viselkedése felett. Meg persze M-mel, aki egy tündér, de egyedüli jó tanára az iskolának. S nem feledhetjük el, hogy a szubjektív benyomások torzíthatnak. De akkor, ha egy mozgalom alanyi jogon vár el támogatást X Y és Z számára, akkor az a mozgalom halálra van ítélve. Társadalmilag. Akkor is, ha a mozgalom vezetői még sokat megtehetnek a hatalom erősítése érdekében.

Akár a személyes hatalmuk érdekében is, ha önnön támogatásukra találnak egy talajvízként feljövő politikai erőt. Ahogy a tanár-mozgalmárok valahogy elfeledkeztek elhatárolódni a Jobbiktól. Annak ellenére, hogy a diszkriminatív viselkedés eleve idegen kellene, hogy legyen a pedagógiától. De nem csak a személyes, hanem a kormányzati hatalom erősítése is szóba jöhet. Az időbeli elhúzódás nyilvánvalóan a kormányzatot erősíti, mert kifárasztja a mozgalmat. Az időbeli elhúzásban pedig az szakszervezetek is megtették a magukét, és a CKP is átveheti az elismerő oklevelet. Azzal, hogy a szorgos műhelymunka ígéretével, de eredményének széleskörű publikálása nélkül még a tanárokat is várakozásra, helyben toporgásra késztette. A társadalmat, a szülőket pedig végképp megszólítatlanul hagyta.

De tudom, hasonlókat már többször leírtam. Amolyan szélmalomharc jelleggel. A különböző internetes vitákban jött is hideg, meg meleg. Olyan véleményekkel is tarkítva, melyekben több volt az indulat, mint a ráció. Ez van, és sok szempontból rendben is van. Egy alapvetően mozgalmi esemény résztvevőinek sokszor lehet meddő azt mondani: állj meg picit, és vegyük számba a helyzetet. Ez természetes. Valószínűleg azt is botorság lenne elvárni, hogy bárki megkövessen a kígyót-békát mondók közül.

Ami elvárható lenne, az nem is ennyire személyes. Illetve nem számomra személyes. Mert az elvárható lenne, hogy mindazok a vezetők, akik falnak vitték a pedagógusokat visszavonuljanak. Azok, akiknek a tevékenysége nyomán a kormányzat tudta: immár kockázat és jelentős tiltakozások nélkül államosíthat. Mert Pukli, Pilz, Sándor Mária, a CKP, a szakszervezetek már eljátszották a nekik szánt szerepet. A tanárok fásultan, kifáradva, a mozgalom a gőzt leeresztve várja az úthenger eljövetelét. De gyanítom, nem lesznek itt nagy lemondások és visszavonulások. Még azt sem tartom kizártnak, hogy a tanármozgalom végleges kifulladás esetén számosan fogják kifejteni: ők megmondták előre. Azok közül is számosan, akik eleddig a gondolatától is irtóztak a mérlegelésnek. Míg a végén már annyian lesznek, akik szóltak előre, hogy azt sem fogjuk érteni: kik voltak akkor tüntetni?

Andrew_s