2016. április 23., szombat

Demagógisztáni napló: Tanárszervezeti toronymagány

Egy hete arról szóltak a hírek, hogy volt egy tanársztrájk. Most is arról szólnak a hírek, hogy volt valami ilyesmi. Amelynek kapcsán a PDSZ egy kicsit beismerésbe került, hogy mesterségük címere nem kis részben a máséval való csalánverdesés. Míg olvasható olyan vélemény is, hogy szép-szép, de késő már, és kevés is.

Mely utóbbi véleményben van valami. Nem csak betűk halmaza, ha már leírták, hanem lényegileg is. Még akkor is, ha csak 2010 óta hiányolja a tanárok fellépését. Holott valójában, mint azt többször leírtam, a gondok lényegesen mélyebb gyökerekkel rendelkeznek. Még akkor is, ha a kétségtelen: Orbánia oktatáspolitikája az utóbbi évekbe fordult bukórepülésbe. Azzal az oligarchikus uralkodó-osztályt kiszolgáló, és ehhez a vallást köpönyegként forgató szellemi sorvasztással, amellyel ostoba, kiszolgáltatott, és szellemileg visszaszorított szolganépet akar biztosítatni az iskolákkal. Azonban ehhez érdemes számot vetni azzal, hogy ez nem jöhetett volna létre, ha az iskola világának kontraszelektált vezetői, gyakorlatilag pártfüggetlenül, és pusztán a saját ülepük alatti bársonyszékek védelme okán nem szolgálja ki a rendszert. Az a vélemény tehát, amelyik a tanárokat, mint egységes masszát kezelve, egyben szólja le, téves. Legalább is, szeretném remélni, hogy téves.

Miközben igen, a tüntetések létszáma, a jelenlevő sokaság dacára, azt sugallja, hogy a tanárok sem egységesen lépnek fel. Amelyben nem kis szerepe van azoknak a szervezőknek, akik java része ugyanabból a kontraszelektált körből érkezett, amelyik aligha véletlenül nem vette fel a tucatnyi kiáltványpont közé a tanárok alkalmasságának, a társadalmi kontrollnak, illetve a tanárképzésnek a kérdéseit. Ellenben kiváló terepet kapott arra, hogy a saját alkalmatlanságát, politikailag olykor elfogadhatatlan gesztusait érő minden kritikát a tanárok elleni fellépésnek állítson be. Az, amikor tehát olyan adatokkal találkozunk, hogy a tanárok szakszervezeti szervezettsége alig az ötödét érinti a pedagógusoknak, akkor azt érdemesebb árnyaltabban kezelni. Különösen olyan szakszervezetek esetében, amelyek olykor jobban védik a hatalom, mint a pedagógusok érdekeit. A cselekedetekkel. Mert szólamok szintjén éppen úgy tele van a padlás, mint a rendszerváltásokat követően a korábbi ellenállókkal.

Az említett árnyalatokban természetesen nem csak a szakszervezetek mosódnak bele. Ott van például az egykor többet emlegetett, de mára erősen fakuló CKP. Amelyik, minő csoda, nem egy évtizede, de még csak nem a februári tüntetés előtt alakult meg. Még nagyobb csodájára a világnak, azóta sem tett le a társadalom elé egy bárki számára érthető, az akadémiai világtól elrugaszkodó, és kommunikálható programot. Ellenben olykor felböffen valaki abból az irányból azzal: hogy várjatok, mert a szorgos szakik dolgoznak keményen. Kiválóan alkalmas módon arra, hogy a gőzt szép lassan kieressze. Megosztva a tanárokat aszerint, hogy ki hajlandó kivárásra játszani, és ki az, aki nem egereket szülő önérdek-érvényesítő bivalyok látványára vágyna csupán. Akik a CKP hitelességét sem az elvégzett munka, hanem a személyes ismeretség mérlegén képesek csak egyensúlyban levőnek érzékelni.

Márpedig az elvégzett munka, ha tetszik a pálya mellől nézve, igencsak szerény. A szülők százezreit megszólító kommunikáció hiányzik. Az ennek alapjául szolgáló, és valóban a gyermekek érdekeit szem előtt tartó alternatív oktatáspolitikai program hiányzik. Akkor is hiányzik, ha annak munkapéldánya egy szerver oldalfiókjában ott van. Azok számára, akik írták. Meg az ismerőseik számára. Ezzel a két ponttal különben pont az a két pillér hiányzik, amelyre támaszkodva nem elvárni lehetne a társadalmi szolidaritást, hanem kiérdemelni. S amelyek mentén talán nem az oktatási intézményekben dolgozók ötöde érezné magáénak azt. S amelynek közérthető kommunikációja talán nem ébresztene olyan érzéseket sokakban, hogy a tanárok valami külön ketrecben élő kaszt kiváltságos tagjainak tekintik magukat, hanem a köznapilag is a társadalom tagjai. Ha tetszik robotosai. A maguk társadalmi szerepében. Ahogy a kárpitos, az esztergályos, a zöldségkertész sem több. De nem is kevesebb.

Ott a pálya mentén, ahova ki se lát a sok, egymásnak kiosztott vállveregetéstől igen elégedett tanár-szervező. Akiket, a jelek szerint, szigorúan csak befele figyelő, a pálya mentén ácsorgóknak hátat fordító, és azokat legfeljebb ostoba kibicnek gondoló mozgalmi sokaság vesz körül. Holott ez utóbbiak dobják össze azt a pénzt, amiből a tanárt is fizetik, és akiknek a gyermekeit kellene oktatva nevelni, és akiket meg kellene tudni győzni, hogy a szolidaritás csokrait dobálják be a pályára. S akik közt nem egyszer ott vannak azok a tanárok is, akik nem annak az egy ötödnek a tagjai, akik üres kézzel tartják az üres lapokat, miközben üres szólamokat rögtönöznek egy társadalmilag egyre üresebb színpadon.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook