Rostoványi: Egy fórumon kérdezni is gyáva rektor

Tegnap, gyakorlatilag hirtelen felindulásból meghiteleztem az egykori, Budapesti Kertészeti Egyetem feldarabolását. Szívem szerint most az jönne, hogy megkövetek mindenkit, és hamut szórok a fejemre. Ez még bekövetkezhet, de úgy tűnik nem jött el az ideje. Jöjjön egy kis update az előző íráshoz.

A napi hírfolyam azzal kezdődött, hogy a Vs.hu hírét ugyancsak átvevő HVG közölte: az egyetem, mármint a Corvinus, mit sem tud az egészről. Külön vicc, hogy a Kertészeti Egyetemet, azaz a Budai Campus-t kivégző hír cáfolatának illusztrációja az egykori Közgázon ülő Marx-szobor. A szöveg pedig ezt mondja: „A Corvinus meggyőződése, hogy a egyetemük a magyar felsőoktatás egyik legelismertebb és legsikeresebb intézménye”. A helyesírási hibákkal együtt átvett szöveg hibáitól most tekintsünk el. Attól azonban nem, hogy a jelek szerint a HVG munkatársának, lélekben legalább is, a Corvinus csak és kizárólag a pesti oldalon álló épületben székelő intézményt jelenti. Ez pedig gyakorlatilag, kommunikációs hatását tekintve besorolja a „feláldozható” kategóriába azt a tanintézetet, mely az arborétumával igazi nemzeti kincs, és patinájával hagyományőrző és –teremtő intézmény lehetne. Ha másutt, mondjuk, Skóciában állna. De lépjünk tovább, hiszen ma volt egy fórum is az egyetemen. A Villányi úton.

Valószínűleg lesz még utózöngéje, ahogy elég gyorsan megjelentek a tudósítások a fórumról. Például az Index-en, amelynek híradását érdemes talán a sorok közt is elolvasni. A cím, hogy egy tanszékvezető elsírta magát, nagyon blikkfangos, de tudjuk: nem ez a lényeg. Az államtitkár nyilatkozási pánikja már sokkal érdekesebb. Már csak azért is, mert az olvasó mindjárt a hírt felvezető lead-ben megkapja a hideg-zuhanyt. Palkovics László szavai mindjárt ez alatt jönnek: „Sem háttértanulmány, sem semmilyen döntés nem született a Corvinus Egyetem budai campusának feldarabolásáról és eladásáról”. Amely kijelentéssel kapcsolatban érdemes tudni: a háttértanulmányok hiánya még egy kormányzati döntést nem gátolt meg. Ahogy senki sem látta például a trafik-fóliázásokkal kapcsolatos előzetes hatástanulmányt sem. A döntés megléte? Senki sem állította, hogy megjelent törvény van a feldarabolásról. Amellyel kapcsolatban 2012. óta szondázzák folyamatosan a közvéleményt.

De mit is ír konkrétan az államtitkárra hivatkozva az Index? Ezt: „Az államtitkár szerint arról érdemes beszélni, milyen átalakításra szorul az agrárképzés. Ma ugyanis 14 helyen folyik ilyen, és nem árt elgondolkodni azon, van-e értelme például egymástól 50 kilométerre Budapesten és Gödöllőn is fenntartani egy-egy agrárkart”. Világosan megüzeni tehát a Nagyúr kiküldött ölebe: A Budai Campusnak coki, és menjetek büszkén dagadó kebellel a fenébe. Miért is? Mert ha ingatlan, akkor kérem „Palkovics László a Corvinus budai campusáról azt mondta: az ingatlanok ott nagyon rossz állapotban vannak, felújításra szorulnak”. Sőt! Sokkal olcsóbb felrobbantani, a telket jó pénzért eladni, és a képzést, szétbarmolva elosztani. Mert: „A kormány tervei szerint négy agrárcentrumot hoznak létre az országban. Ez a folyamat még csak most kezdődött el, folyik az intézmények átvilágítása, hogy a profiltisztítást el lehessen végezni”. Tehát szó nincs arról, hogy a Budai Campus megmaradása mellett tette volna le a voksát a kormányzat. Sokkal inkább az ellenkezője olvasható ki mindebból.

Majd születik egy átvilágítás, aminek egyik eredményéről, az ingatlanokról az államtitkár már jó előre nyilatkozott. A profilok tisztítása kapcsán, ennek fényében, épület híján felesleges is a Kertészeti sorsával kapcsolatban ál-naivan várni az eredményt. Nem mintha komoly, évszázados hagyományokkal bíró kertészképzés lenne máshol az országban, de valószínűleg ez sem sokakat zavar. Azon a szinten, ahol már a kormányzati bársonyszékek és az ingatlaneladások kerülhetnek veszélybe. A tudósítás szerint Hegedűs Attila friss példákkal illusztrálta azt, amit egyébként is tudunk. A kormányzati szólamok egy zacsi szotyihéjat érnek. Mert „május elején Palkovics László felsőoktatásért felelős államtitkár Maruzsa helyettes-államtitkárral együtt még azt mondták neki, hogy nyugodjon meg, semmi komoly változás nem lesz az agrárképzésben. Négy nap múlva kiderült, hogy több alapszakot megszüntetnek, miközben bevezetik az osztatlan agrárképzést”. Lehet, hogy Hegedűs Attila sem sokáig lesz már dékán?

S mit olvashatunk a rektor szerepléséről? Hivatkozott a 2011-es székfoglalóra, amikor azt mondat, hogy célja a Corvinus egyben tartása. Rektori munkásságának indulásával párhuzamosan leválasztották a Corvinus-ról a Budapesti Corvinus Egyetem Közigazgatástudományi Karában megboldogult Államigazgatási főiskolát. Hozzácsapva a Nemzeti Közszolgálati Egyetemhez. Jó lenne olvasni Rostoványi Zsolt ezzel kapcsolatos tiltakozását. De eddig csak olyan adatokat sikerült találni, hogy dékánként fordult elő a kar leválasztását megelőzően is az egyetemen. Mélységes csöndben. A mostani fórumon előadott egykori szövegét inkább nem kellett volna talán felidézni. Ha hallgatott volna, talán hitelesebb maradt volna.

Miközben a tudósításból azt is megtudhatjuk, hogy a „fórumról Rostoványi Zsolt egyenesen a Magyar Rektori Konferencia ülésére ment, ahol akár megkérdezheti Palkovics államtitkárt, hogy valóban szét akarják-e szedni a Corvinust”. Igazán karakán kiállás. Vajon miért nem a fórumon, nagy plénum előtt kérdezte meg? A telefon, a webkamera ki van találva, ha úgy adódik. Még akkor is, ha az államtitkár nem meri netán a jelenlétével megtisztelni a fórumot. Nem merte a rektor megkockáztatni, hogy amennyiben „Igen” a válasz akkor szétkapják az épületet? Ugyan kérem! A Kertészetire nem azok járnak fórumozni, akik TV-székházat gyújtogattak. Netán attól félt, hogy kiderül: nem mer még egy kérdés erejéig sem konfrontálódni a hatalommal? Ennyire jól fizetik azt a rektori széket? Esetleg annak megtartásához kell feláldozni a budapesten évszázados felsőfokú kertészképzést? Sumákolás-szag terjeng. A tegnap írtak zárszava alapján: Bojtosodik rektor úr! Bojtosodik! De még megpróbálhat küzdeni ellene.

Bár látnánk!

Andrew_s

Mégsem törlöm, mint a hatalom talán a Kertészeti Egyetemet

Korábban azt hittem, hogy indulatoktól trágár posztból egy is sok. Amit most olvastam, egykori egyetememmel kapcsolatban, attól a biztosítékok egyet tehetnek: kiégnek. Ezért is döntöttem olyan cím mellett, hogy esetleg töröljem az egészet. Aztán maradt. Megadva a lehetőséget, hogy a valamikori Budapesti Kertészeti Egyetemért ma felelős rektor lépése nyomán legyen mit helyesbítenem.

Annak idején volt egy Kertészeti, majd Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem. Sokáig nemzeti-, sőt Európa-kuriózumként, és mindenképpen nemzeti értékként. Egy nem kevésbé híres klubbal, a KEK-kel. Egy ősbaromnak is alávaló húzással odaadták a Közgáznak. De most úgy tűnik vége a Budapesti Corvinus Egyetem Budai Campusának.

A Vs.hu, igaz egyelőre meg nem erősített források szerint, de úgy tudja, hogy a nagyhírű egykori egyetem a kormányzat Vár-ba költözésének esik áldozatul. A természetvédelmi területet jelentő arborétumot, illetve a Campus területét eladják, és a pénz a Vár-rekonstrukciónak nevezett árnyékkormány-építés költségeibe fog befolyni. Egyik patinás áldozataként annak a nagyszerű, és (K)Áder János környezetvédelmi eltökéltségét nem kevésbé jellemző törvényalakításnak, ami szabadrablást enged a természet értékeinek köréből. De természetesen tartsuk nyitva azt a lehetőséget, hogy kacsa az egész. Mert pont akkor kapta fel a média, amikor elvitte a tüzet arról, hogy az EP-ben felmosták Orbánnal az üléstermet. A totális kacsaság csak azért nem valószínű, mert pontosan beleillene abba a vonulatba, ami szétver minden értelmeset, értékeset, és felépíti az Emmi vezetésével azt a kicsinyes teszetosza, szellemileg lerombolt iskolarendszert. Aminek a csúcsán az egyetem már nem több, mint kivénhedt kurva slafrokján a szakadt huzatú gomb.

Pont annyit, mint amennyit az egész felsőoktatási rendszer ér orbániában. Nem véletlen az, hogy aki teheti, menekül a külföldi képzőhelyekre. Nem véletlen, hogy a nép nagy vezérének pici lánya is csak a csókosoknak arcoskodni jár haza. Saját lábán ugyanis kitipegett tanulni külföldre. Aki meg nem teheti, hogy kint tanuljon, az legalább megpróbálja. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor nem meri lezárni a nyugati határokat. Ha mindenki a határok közé kényszerülnek, akiket a jelenlegi kormányzat megvetetett, megtaposott, lenézett, kisemmizett vagy ellehetetlenített, akkor a hatalom napjai percekben lennének megszámlálva. S ezt pontosan tudja a vezér éppen úgy, mint a kormányzati főkaparnok.

De ha már a prostik szóba kerültek. Amennyiben a Kertészeti Egyetem tervezett felszámolása igaz, akkor kedves jó édes szüleit annak, aki kitalálta. Különös tekintettel a kedves anyukára, aki köpte volna a földre időben. S a kedves papát is, aki inkább sámlit csinált volna. Nincs az a ferde sámli, ami ne okozna kevesebb kárt, mint az a baromarcú politikus, akinek a gyomrában buggyant sör hatására ilyen ötletei támadnak. Még akkor is, ha tudjuk: egyedül nem megy. Nem a sámlialkotás, hanem az ilyen döntések kialakulása. Nyilvánvalóan csak az a főhülye mer egyáltalán előjönni ilyen ötlettel, aki tudhatja: az egyetem részéről nem számíthat komoly ellenállásra. S ebben elévülhetetlen érdemei vannak annak az egyetemi vezetésnek, amely évtizedek óta a hatalom taknyának felnyalásában szerezte a legnagyobb kontraszelekciós érdemeket.

Miközben érdemes emlékezni arra, hogy az egyetem arborétumának kiparcellázása már többször felmerült. Főleg azokban a fejekben, akik az egyetemeket csak képről ismerik, és a diplomadolgozatukkal akkor találkoztak talán először, amikor bekötve a kezükbe vették. Azonban az is igaz, hogy az eddigi kísérleteket rendre sikerült „visszaverni”. A hatalmát annyira féltő Rostoványi rektor-úr? elvtárs? Előtt tehát itt a remek lehetőség, hogy bizonyítson. Az, hogy igazolja: nem csak sápítozásban és önsajnálatban jó, hanem képes kiállni valamiért. Akkor is, ha a kormányzat van a másik oldalon. S főleg akkor. A diáksággal szemben nem nagy dicsőség fent hordani az orrát senkinek.

Rohadtul szeretném tehát látni Rostoványi Zsoltnak a bátor kiállását az ügyben. Mert akkor, amikor a saját hatalmának csorbításáért kellett nyöszörögni, akkor ott volt az élen. Alkalmasint akkor is egyetemdarabolásról volt szó. Ha pedig úgy gondolja, hogy az egykori Közgáz megmentésének záloga a Kertészeti Egyetem odahajítása a hatalom kutyái elé, akkor a rektor sem több egy mócsingnál. Egy nulla, egy porszem. Egy senki. Az egy nagyon pocsék szöveg, hogy: a rektor nincs döntési helyzetben. Egy rektor nagykorú, autonóm személyiségnek kellene, hogy legyen. Tehát elő a farbával rektorom. Remélem holnap azt olvashatom, hogy az Emmi-ben éhség-sztrájkol. Megmentendő az egyetemet. Alternatívaként nem fogadok el semmilyen pofázást arról, hogy majd megvizsgálja, mit tehet, megszemléli a helyzetet, és kivár. Mint mindig, ha a hatalommal kellene bajuszt akasztani. Ha az arborétum-eladós, Kertészeti-szétverős hír igaz, és mégis úgy dönt, hogy hallgat, kivár, szemlél és megvitat, akkor tudja, mit tehet Rektor úr? Elmehet a halál faszára. Bojtnak.

Andrew_s

Update-ként a jelenlegi, korántsem rózsás, helyzetről. Közben zajlott az élet. S fórum volt a Villányi úton.

Nyolc legyen a csatornáknak száma

Az apró színesekre is érdemes figyelni. Mert megvidámítják az ember napját. Vagy azért, mert burkolt információkkal láthatják el az olvasót. Az utóbbi kategóriába tartozik az a hír, amely a Sat-tv-radio.hu oldalon jelent meg. Arról, hogy az MTVA miként képzelné el a TV-csatornák kiosztását.

S amelyről, az eddigi információszűkítési törekvéseket ismerve, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy nem viccnek szánják. Holott alapvetően az is lehetne. A hír ugyanis arról szól, hogy a műsorterjesztőknek, 2015. júliusától előírnák, hogy az első nyolc csatornahelyen mely adásoknak kellene felvillanni. Legalább arra a kis időre, amíg a bősz TV-néző el nem kapcsol. Teljesen világos, hogy a lista elején a NER-konform királyi csatornák lennének. Talán azért nem öt, mert a „Gyalog galopp”-ból tudjuk, hogy az ötöt szánkra ne vegyük. Igaz, a klasszikus szatíra alapján háromnál több csatorna nem is kellene. Ellenben a három plusz öt mégiscsak nyolc. Tehát lehet, hogy mégis megoldhatjuk a nagy hír-talányt, hogy miért az első nyolc helyet bérelnék ki a közködösítés-ügyi médiumok számára. Főleg, hogy a hír szerint nem is mind a nyolc hely lehetne kitölthető az MTVA által közpénzből készített kommunikációs kulimásszal.

De természetesen lehet egy másik, nem kevésbé világosan levezethető megfejtése is a varázslatnak. Nem a varázsszámok, mert akkor hét csatorna lenne. Vagy három. Mely utóbbi olyan vészesen látszik visszaköszönni, hogy szinte kiált az univerzális megoldásért. Legyen három csatorna. Orbán elölről, a Fidesz hátulról, és a nemzeti demokrácia úgy derék-tájt. A többit meg törölni is lehetne. Minek is kellene a szorgosan dolgozó, és a nemzeti kompatibilitás jegyében diszkalkuliás Fidesz-szavazót olyan atrocitásnak kitenni, amit a háromnál több szám megjegyzése okozna. Azonban az MTVA láthatóan kihívás-párti. Ezért nyolc a csatornák száma. Nem hét, és nem kilenc. Mert kilenc nem is lehetne. A kilenc már felségsértés számba is mehetne esetleg.

Erre azért gondolhatunk, mert a születési kedv nagy szakértője mintegy két évvel ezelőtt tanújelét adta, hogy kilencig igen komoly nehézséget jelent elszámolni. Márpedig olyan körülmények között, amelyekből látjuk, hogy a mindenható miniszterelnöknek kilencig gond a számolás, ez a korlát nem hágható meg a nép egyszerű orbanistája számára. Ha Orbán Viktornál kilenc a limit, akkor világos, hogy szellemileg felül-licitálni dőreség lenne. A nyolc tehát biztonságosnak tűnhet az MTVA vezetése számára is. Bizonyítva, hogy vannak olyan bátrak, ami már-már kilencig való elszámolást jelenti. De mégsem lépik át a bűvös határt. Mert tudják mivel tartoznak Orbán Viktornak. Például egy olyan távirányítóval, amelyen nincs több gomb.

Mert az átlag távirányítón kétségtelenül több a gomb. Ráadásul nem egy közülük még programozható is talán. A TV-masinákról nem is beszélve. Márpedig ezek árulásra csábítanak. Arra, hogy bármit is ugat a NER-plecsnivel leplombált agytekervényekkel kellően ellátott csatorna-flepniző, a néző mégis azt nézze, amit akar. Ami már csak azért is súlyos árulás lehet, mert már-már felveti az önálló gondolkodás gyanúját. Ami mégiscsak hallatlan, szégyen és gyalázat lenne!

Andrew_s

Egy világnap, amely alkalmából Orbán hallgatott

A világon megtartották a nemi intolerancia-ellenesség világnapját. Hivatalosan úgy hívják, hogy „Nemzetközi Homofóbia, Transzfóbia és Bifóbia Ellenes Nap”, de azért nagyjából mégis inkább arról van szó, hogy viseljük el a másikat azzal a nemiséggel, amilyennek érzi magát.

Az persze egy megint más kérdés, hogy ez szinte minden egyes emberi tulajdonságra igaz. S még csak azt sem mondhatnánk, hogy a nem identitásvállalást körbevevő elutasítottság egyedi. Ha figyelembe vesszük, hogy a történelemben hány embert hurcoltak meg a bőrszíne, a hajszíne, a lakhelye, a származása miatt, akkor a nemiség tényleg csak egy a sorban. S talán az sem egészen véletlen, hogy a rasszisták, az idegengyűlölők köreiből kerülnek ki az egyes emberek nemiségét, nemi viselkedését elítélők. Nem túl nagy hibalehetőséggel az is megkockáztató, hogy az egybites, egység-sugarú IQ-val megvert szélsőségesek alkotják mind a „cigányverők”, mind a „buziverők” derékhadát. Mert mi olyan kis ország vagyunk, hogy nekünk hibbant szélsőségesekből is csak egy tömegre telik. Még akkor is, ha tudjuk: egyes történelmi korszakokban a nemiség puszta létéért is öltek már. De legalább is lenéztek embereket. Vagy tartották másodrendű jószágnak. Alkalmasint talán ezek a korszakok visszhangoznak a nőverés, mint az urak sportjának besorolásába is. Elég, ha az ezzel kapcsolatos parlamenti vitanapok sorsára, vagy Balog József fideszes polgármester vak komondorára gondolunk.

De ez annyira messzire vezet, hogy nem is látszik ebbe az irányba elkalandozni. Még akkor sem, ha elég érdekes lenne megkutatni a hithű orbanisták viszonyát a például nemiséghez általában, a másik nemhez általában, és a homoszexualitáshoz. Kezdve azzal, hogy egyáltalán képesek-e megfogalmazni a saját viszonyukat mindezekhez. Előfordulhat ugyanis, hogy csatlakoznának az ezen témakörökből ismert felmérések korábbi alanyaihoz. Rávilágítva arra, hogy a saját nemiségük megélésének problémái vezetnek oda, ahol az indulatok, a komplexusok a másik viselkedésének megkifogásolásába földelődnek le. Azok az ellenőrző kérdések ugyanis sokszor még magánbeszélgetésekben is kerek szemű bambasághoz vezetnek, hogy: „rendben nem szereted, de mi gondot okoznak személy neked?” Érdemes ugyanis észrevenni, hogy a nagy nemiség-ellenzők többsége erre nem igazán tud válaszolni. Holott a fóbia, a gyűlölet, vagy pusztán az elutasítás elég személyes érzelemnek tűnik ahhoz, hogy a fenti kérdéssel elvárható lenne a megbirkózás.

Függetlenül attól, hogy egy-egy rendezvénnyel kapcsolatban természetesen lehetnek ellenérzések. Nekem is vannak. Visszaolvasható. Ez azonban szerintem igaz lehet egy adott rendezvényre, s annak akár egy adott felszólalójára is. De elég komoly stupiditási index kellene, azt hiszem, a totális általánosításra. Nem mintha nem lehetne a mindennapok politikai, és politikán kívüli kommunikációiban lépten-nyomon megszemlélni ezeket az általánosításokat. Talán ezért is bír, gesztusként, különös jelentőséggel az, hogy tíz követség is csatlakozott az Amnesty International Magyarország fotó-akciójához. Elitélve a nemi identitás vállalásával kapcsolatba hozható hátrányos megkülönböztetést. Ami akkor is jelentős, ha nem okvetlenül értünk egyet az akcióban közzétett egy-egy kép szövegével. Például, azzal, hogy a nemét kellene tisztelni bárkinek. Valószínűleg elegendő lenne mindenkiben az embert tisztelni.

A 2004 óta létező világnappal kapcsolatban, a politikai szereplőket szemlélve. azonban mégis lehet némi hiányérzetünk. 2014-ben a kormányzat részéről még született némi állásfoglalás a világnap alkalmából. Idén, a kormány honlapjain mintha a hallgatás lett volna az uralkodó. Ahogy a kormánypárt honlapja is hallgat. S mintha a miniszterelnök sem igazán nyilatkozott volna ezügyben. Holott megtehette volna. Még akkor is, ha pont annyira lett volna esetleg hiteles, mint a rasszizmus elleni fellépésekről szóló mantrái. Úgyhogy lehet, hogy mégis jobb, hogy hallgatott. Legalább nem kell belső válságot megélnie az egyik oldalon a szélsőségeseket felhasználó magánhatalmi törekvései, és a szélsőségesekkel esetleg szembe menő verbális megnyilatkozásai között. Így nyugodtan avathat hidat, mesélhet a Normafáról, és hajtogathatja a papírrepülőket is akár. Akár a konzultációs kérdőívekből. Beleélve magát abba, hogy a világ is pont olyan számára-kozmetikázott, mint az arcképe a levélen.

Andrew_s

Juhász Péter sikamlós esete a Jobbikkal

A „rendszerváltásra”, így idézőjelben, visszanéző rendezvényeknek úgy látszik megnőtt a politikai keletje. Nem olyan rég a Szakály (idegenrendész) Sándor által fémjelzett Veritas rendezett konferenciát a Parlamentben. Most, úgy látszik, a másfeledik oldal is igyekszik zárkózni. Ki is verte sokakban a biztosítékot. Okkal. S nem a kormányoldalon.

Orbán Viktor és talpnyalói ugyanis nyugodtan hátradőlhetnek, berendelhetik a következő zacskó szotyolát, és békésen köphetnek az egész országra. Az ellenzéknek nevezett hangyaboly el van magában. Békésen szorongatva a bicskát a kezében, és békétlenül forgatva önmagában. A Fidesz számára pedig a piszkos munkát elvégzi a Jobbik. S persze a önmagát demokratikusnak kinevezett politikai ellenzék. Az a banda, amelynek megmondó-emberei részéről a legpregnánsabb ténykedés a 2014-es választások szinte előre eltervezett elvesztése volt. Egy előre kiszámítható, és jól körvonalazható „sikergörbe” mentén. Melynek mentén pont azokat a párt-képződményeket láthatjuk, akik a jelenlegi alternatív rendszerváltó-konferenciát szervezik. Nagyrészt. A DK kivételével. Bár a DK volt az a pária, akit Szárszón is lefelejtettek a színpadról, és amelynek vezetőjével Juhász Péter deklaráltan nem volt hajlandó szóba állni. Gyurcsány Ferenc erre akár büszke is lehetne. Különösen a mostani konferencia fényében. Ahova a Jobbik, a piszkosmunka elvégzése érdekében is hivatalos.

Bár állítólag, és elvileg, mondhatni teoretikusan a szervezők meghívására érkezve. Azt, hogy ez így teljesen rendben van, maga Juhász Péter erősítgette a Facebook-on. Tehát tiszta ex-millás forrásból tudhatjuk, hogy így van ez kérem teljesen jól. Még akkor is, ha az érvrendszerben akkora csúsztatások vannak, amire alapozva földkörüli korcsolyafutamot lehetne rendezni. Ha jégre lehetne változtatni. Önmagában talán szót sem érdemelne, de mostanában Juhász bejátszotta magát a politikai megmondók közé, és hangosabb, mint a rendszerváltás óta valaha. Nem mintha akkor kihallható lett volna a hangzavarból. De nem is kell. Utána is volt, és lesz élet. Még akkor is, ha világos: aki bőszen értékeli újra a múltat, annak jobbára nincs programja a jövőre. Márpedig a „rendszerváltás”, az MSZMP-s Pozsgay Imre szervező munkájával gründolt, emberek feje fölötti hatalomátadási egyeztetést akár el is feledhetnénk. Előre tekintve, és nem állandóan visszafele bámulva. Igaz, ehhez programok kellenének. Amikből, a jelek szerint igen komoly a deficit. Ahogy a választások előtt sem volt. Alkalmasint a Jobbik hirdette féligazságokkal megalapozott lúzungparádéval szemben is sokkal hatásosabb lenne egy reális alternatívákkal számoló, kommunikálható program. De az, láthatóan, hiánycikk.

De jöjjenek inkább az említett csúszkák. Juhász Péter hangszerelésében. Előre jelezve, hogy kiragadások. Terjedelmi okokból. Egy percig sem vonva kétségbe bárki jogát, hogy bekötött szemmel szaladjon konferenciázni. Tehát:

Juhász Péter mondá: „Tudomásul kell venni: a Jobbik ott van a politikai palettán.

Nem azért mert mi leülünk velük vitázni. Hanem azért ülünk le, mert ott van.”

A Jobbik valóban ott van a politikai palettán. Ez kétségtelen. A Fidesz és Orbán Viktor komoly erőfeszítéseinek eredményeként, de valóban ott van. Ezt tudomásul kell venni. Vitatkozni azonban olyanokkal lehet érdemben leülni, akikkel az alapvetések nagyjából azonosak. Ha egyet értek valakivel, hogy „A”-ból „B”-be kell ejutni, akkor lehet vitatkozni az útról, a tempóról, ezer mellékkörülményről. Ha ezt tekintjük, akkor adódik a kérdés: Juhász Péter egy authoriter, csengőfrászos, rasszizmusra alapozott hűbéri oligarchiába kíván eljutni? S ennek édekében megvitatni a visszamutató közös kiindulópontot? Talán ezt kéne bejelenteni egy markáns coming out-tal, és hagyni a dagadt rizsát a fenébe.

Lépjünk tovább: „A politikai legitimáció egy párt esetében azonban nem azon múlik, hogy egy politikailag mást gondoló közösség tagja leül-e vitázni egy antidemokratikus gondolkodású másikkal. A politikai pártokat ugyanis nem az ellenfelek legitimálják, hanem a szavazóik száma.”

A csúsztatás kiveri az ember szemét. A szavazatok ugyanis nem a poitikai, hanem a parlamenti legitimációt „fedezik”. Éppen a Fidesz jelen jelenléte mutatja, hogy ez mennyire nem esik egybe. A sokat hivatkozott kétharmad mögött ugyanis egy ötven százalék alatti valós politikai felhatalmazás van. Már amennyiben politikának a „polisz” ügyeivel való ügyködést és nem a hatalmi manipulációt tekintjük. A „vitát” érintő részt fentebb taglaltam. Az úgy hülyeség, ahogy leíratott a Milla kinyilatkoztatója által. Alkalmasint egy nyilvános vitának természetesen nem csak politikai, hanem erkölcsi, morális tartalma is van. Juhász Péter erről így vall: „Ugyanis az erkölcsi legitimáció az én felelősségem a magánéletben”.Amire nyugodtan mondhatjuk egy nyilvános vita kapcsán, hogy: „a frászt a magánügyed öcsisajt”.

A Jobbik populista, képviselőinek rasszista kiszólásaival, és a féligazságokra alapozó szövegeiről megtudhatjuk zárszóként a tutit: „Egy demokratikus párt csak azt teheti, hogy vitázik minden fórumon ezekkel a gondolatokkal, ezt tesszük mi is.”

Nacsókolom! A gondolatokkal úgy is lehet „vitázni”, hogy alternatív véleményt fejt ki valaki, és megpróbálja annak jobbságáról, emberségéről, valós cselekvésterveiről és realitásáról meggyőzni az embereket. Ehhez éppen, hogy nem egy asztal mellé kell leülni. A féligazságokat nem érdemes cáfolni, mert léteznek. De el lehet mesélni a másik felét, és a teljes halmazra egy átfogó programot adni. Ezzel lassan két éve adós a demokratikusnak önkijelölt ellenzék. S ma sem látszik, hogy létezne. Pedig kellene. Mielőtt a féligazságokból csak a gazság és a programokból csak a pogromok maradnak.

Nem visszamenőlegesen, vitának nevezve, pofázni kellene, hanem előremutatóan, és nem magyarázkodva, dolgozni.

Andrew_s

Benkő: Budapesthez Felcsút közelebb van Budapestnél

SzarNehéz lehet az udvari muzsikusok élete. Különösen, ha nem beszélnek egymással, és mégis meg akarják magyarázni a bizonyítványt. Ebbe a kályhacsőbe szorult bele a jelek szerint az Omega együttes is. Melynek felcsúti kálváriája azzal kezdődött, hogy a basszusgitárosuk lemondta a jelenlétét.

Erre persze lehetett volna azt mondani, hogy Mihály Tamás így gondolja, de azért csak fellépünk a vezérnek világot jelentő stadionban. Ennél, a 2002-ben az orbáni színpadon tapsoló Kóbor János mást gondolt. Szinte dalok jó részét szerző tag koncert-lemondását követő napon megmagyarázta, hogy az építész-szíve viszi Felcsútra. Mert már a korábbi látogatására is így emlékszik: „Diplomás építészmérnök vagyok, és nem is a meccs, hanem leginkább Makovecz Imre miatt mentem, akinek a tervei alapján készült a stadion”. S most mindenki fojtsa el a mosolyát, akiben olyan kérdések merülnének fel: vajon rá mernék-e bízni a házuk megtervezését Kóbor János diplomás építészmérnökre? Amitől még persze nyilván egyéni és szubjektív véleménye lehet bárkinek a felcsúti stadionról. Akinek tetszik, tessen. Akinek meg nem tetszik, annak engedtessék ez is meg. Ameddig ezért a véleményért nem jár azonnali megkövezés. Tehát Kóbor Jánosnak, a magánembernek nyugodtan tetszhet az a stadion. Ez azonban mit sem von le abból, hogy a stadion léte egyfajta hatalmi szimbólummá vált, és ott fellépni politikai gesztus a hatalom felé. Ez nem biztos, hogy jól van így, de attól még nem lesz másként. Akinek nem tetszik, az elmehet a vezérhez panaszra. Akinek talán nem lett volna kötelező a kertje végébe stadiont építtetni. Ha van két krajcárért politikai érzéke és demokratizmusa.

A május elején megjelent Kóbor-szöveget, elhelyezve oda, ahova való, egyébként el is feledhettük volna. Ha a történetnek itt vége. Még akkor is, ha a Kóbor 2002-es tapsonctársa, Kokó fel is kavarta kicsit az udvartartás körüli állóvizet. Azonban bekövetkezett az, amire a bevezetőben céloztam. Az Omega felcsúti fellépésre ácsingózó tagjai elfelejtettek egyeztetni a témában. S ez megbosszulta magát. Megjelent ugyanis egy interjú Benkő Lászlóval, a billentyűssel. Aki aztán úk megvilágításba helyezte a fellépést a Pancho Arénában. Benkő szerint sem a politika játssza a fő szerepet, de nem is stadion szépsége. Praktikus okai vannak kérem, akárki megtudhassa. Mégpedig a geográfiai praktikum, ami szerint kihagyhatatlan, mert „Közel van Budapesthez”. Illetve azért is, mert, „ha ugyanis Győrbe vagy Debrecenbe visszük a bulit, akkor az egy vidéki koncert lesz”. Világos tehát. A nyugati határszélhez közelebbi és vélhetőleg népesebb Győr egy kis vidéki porfészek. Ahogy Debrecen sem több egy lesajnált vidéki kócerájnál. Bezzeg Felcsút! Az igen. Szinte a világ közepe. De vidéknek aztán nem vidék. Hiszen a Vezér is ott született. Hogy is lehetne vidék!

Nos, e helyről szeretném Benkő Lászlóval, a billentyűssel megosztani a Magyarország földrajzával kapcsolatos hatalmas titkot: Budapesthez Budapest van legközelebb. Ha tényleg ezen múlik, miért nem a fővárosban van a koncert? S különben is. Mi a fenének kell megmagyarázni? Nem lenne egyszerűbb bejelenteni: „elmegyünk kérem segget nyalni, mert félünk, hogy Pataki ránk küldi az UFÓ-kat”. A nagy kérdés nem az, hogy miért megy az Omega Felcsútra. Ez sejthető. De miért kell mindenkit hülyének nézni?

Andrew_s

Szellemi romvár-építést helytettesít a kivándorlás

A közvélemény-kutatások kapcsán sokszor vannak, és érthetően vannak fenntartások. Alighanem a TÁRKI, kis eltéréssel, mostanában kiadott adatait is fogják majd kritikával illetni. Vagy sem. Vagy mégis. A tendenciák azonban olyanok, amelyeket akár az utcán elcsípett beszélgetések, vagy hírmozaikok alapján is össze lehet rakni.

A két adat-tendenciát azért is érdemes talán egymás mellé tenni, mert mindkettő a magyarok és az idegenség viszonyát érinti. Nem okvetlenül az idegeneket, hiszen önmagában az „idegen” fogalma is elég rugalmas tudhat lenni. Egészen odáig is beskálázódva, hogy „mindenki idegen, aki nem én vagyok”. S mielőtt azt hinnénk, hogy ez valami speciális orvosi eset, elég a miniszterelnök idegengyűlöleti kérdőívére, illetve annak beharangozási „szövegkörnyezetére” gondolni. Sok szempontból pont ezt az attitűdöt képviseli, és pont azokat az egybites rasszistákat szólítja meg, akik szintén így működnek. Még akkor is, ha hallhatunk lózungokat az orbáni nemzeti demokrácia tárgyköréből, a magyarság összefogásáról, és hasonlókról. Holott egybiteséknél pontosan ezek azok a hívószavak, amikkel transzparenst képesek ragadni. Azt ugyanis pontosan tudja mindegyik, hogy ő magyar. Ha azt sem tudja, hogy az üknagyapja honnan jött, akkor is. Következésképpen mindenki más gyanús. Ha hasonló táblát szorongat, akkor kaphat némi engedményt, de azért gyanús. Lehet persze azt mondani, hogy ez mégis valami speciális orvosi állapothoz, egy beszűkülten paranoid állapothoz, és egy ezzel kapcsolt önmeghasonláshoz vezet. De az tegye ezt szóvá, aki látta a vezér közszemlére bocsátott leleteit.

Ellenben a TÁRKI egyik, közel egy hetes, adatsora, ami ezt a témát érinti, éppen arról tudósít, hogy Magyarország xenofóbiában is jobban teljesít. Azt mondják a közzétett adatok, hogy csúcson az idegenellenesség. Ez azonban kérdéses dolog. Alig valószínű, hogy az idegenellenesség az úgy támad, mint a fájdalom az ajtórésbe szorult kisujjban. Úgy, hogy az egyik pillanatban még nincs, a másikban pedig már idegenellenes a népesség zöme. Azt az idegenellenességet, amit ma mérnek, alighanem egy éve, de könnyen lehet, hogy egy évtizede is meg lehetett volna állapítani. Ahogy sokszor meg is állapították a látens xenofóbia nullától jelentősen eltérő meglétét. S ez az a pont ahol érdemes arra a bizonyos orbáni kinyilatkoztatás-kampányra asszociálni, amit az idegenekkel kapcsolatban tett a kormányfő. Az egyébként látens idegengyűlöletet a felszínre hozta, manifesztálta, és kinyilvánítását trendivé tette, a Fidesz, illetve a kormányzat melletti hűségeskü szintjére emelte.

Orbán Viktor tehát tulajdonképpen elérte azt, aminek szándék-előszele már jó ideje lengedezett. Azt, hogy aki Fidesz-hivő, az jó magyar, aki nem, az nem magyar. Nem kimondva, de a sorok közt pontosan megüzenve a híveknek, hogy mi az elvárt vélemény. Tulajdonképpen az említett közvéleménykutatás sok szempontból a hétköznapi fasiszta-képző első osztályának sikeres záróvizsgáját is jelenti. Amelynek a fényében nem igazán lehet csodálkozni a másik adatsoron. Azon, amely a kivándorlási hajlandóságot volt hivatott demonstrálni. S ami alapján a potenciális emigránsok számában is jól teljesít az ország. Függetlenül attól, hogy ennek kapcsán a DK mire szólítja fel, vagy mire nem a kormányt. A helyzet ugyanis az, hogy gyakorlatilag minden tizedik ember fontolgatja, illetve napirenden tartja a távozást. Ez pedig azt jelzi, hogy töretlenül tart a gazdasági exodus Magyarországról. Amit egy pillanatig sem kell csodálni annak fényében, hogy a kormányzat továbbra is hűbérbirtokként gondolja kezelni az országot és közmunkaprogramokkal kozmetikázni a statisztikákat.

Azonban a megugró kivándorlási hajlam mögött már valószínűleg megjelenik a politikai helyzetre adott személyes válaszok sora is. Az a válasz, amit a lakosság arra az említett, egységsugarú, megközelítésre ad, ami szerint „az a magyar, aki Fideszes”. Esetleg Jobbikos, hungarista, és hasonló. Mely megközelítés akkor is megjelenik a közbeszédben, és a köz beszédében, ha erre csak közvetett a kormányzati felhívás. Aztán, amikor ezt a tendenciát első körön sikerre sikerült vinni, akkor lehet megkeresni, hogy ki mindenki az, aki nem elég magyar. Aztán, egy idő után eltöprengeni azon, hogy miként tovább. Az ugyanis világos, hogy a legképzettebbek, a munkaerejükben bízók, a legalább nyelveket tanulni hajlandók, a legkevésbé korlátozottak (korlátoltak?) mozdulnak leginkább.

Azok, akik szellemi vagy fizikai munkájukkal segíthetnék ki az országot abból a gödörből, ahova a paranoid, ellenségkereső politika lökte. A gödör tehát viszonylag egyre mélyebb lesz. Amihez csak gratulálni lehet a kormányzatnak. Mert Magyarország árokmélyítésből és gödörásásból, és a társadalom szociális abortuszából is jól teljesít.

Andrew_s

Kokó is elhagyta az orbáni naszádot

Forrás: 444.hu/

Régi megfigyelés az, hogy a hajó süllyedésének, megroggyanásának egyik legbiztosabb jele, hogy a bordázat finom neszeire érzékeny élőlények csendben, de biztosan távoznak. Annyira, hogy ez a népi bölcsességek egyikévé vált az évszázadok során. Képletesen is alkalmazott módon. Az egyes hatalmi, igazgatási, gazdasági szervezetek omlására vonatkoztatva.

A Fidesz esetében az elsők közt menekülő Tölgyessy Péter elindulása a damaszkuszi úton alighanem egyfajta rajtpisztolyként dörrent némelyek fejében. Mert alighanem kényelmesebb még időben alkalmazni a rugalmas elszakadás művészetét, mint utólag magyarázkodni. Állítván, hogy ott sem volt sosem. Figyelmeztetésként ott vannak az MSZMP egykori káderei. S az a görcsölés, amellyel próbálják feledtetni, hogy nem csak a spenótnak nem álltak ellen, de még az óvóbácsiról is lenyalták a szmötyit. A másodhasznosításút is. Csontig. Esetleg lengőbordáig. Orbán Viktor elsüllyedését sejteti az öröklési találgatásokon kívül az is, hogy egyre többen, egyre bátrabban szólnak be. Azok közül is, akiknek első erőfeszítése alighanem a nyelv kihúzása a fenekéből annyira, hogy meg tudjanak szólalni. Az említett egykori SZDSZ-es parafakorong csak az első ellebegő hívek egyike lehetett. Aki megadta az említett jelet: köpönyeget fordíts.

Még akkor is, ha a pillanatnyi elfordulások még óvatosak. Még látható a visszavonulási útvonal biztosításának az igénye. Ahogy a korábban mindenféle eseményen az orbáni slepphez tartozó Tőkés László is csak az értetlenségének adott hangot. Igaz, abban az értelemben, hogy Orbán Viktor nemzetpolitikáját nem érti. Felróva a vezérnek, hogy kit támogatott és kit nem a romániai választásokkal kapcsolatban. Mely bírálatban nyilván az is súlyt kapott a püspöknél, hogy nem azt, akit ő gondolt támogatandónak. De a bírálatban természetesen ott van a visszavonulás lehetősége. Elvégre, ha Orbán és a Fidesz konszolidálja a hatalmát, akkor majd csak meg fogja érteni Tőkés is a nemzetpolitikáját. Ha pedig véletlenül a Jobbikkal fog koalícióra lépni a Fidesz, akkor Tőkés még mindig elmehet támogatásáért egyházának a Horthy-fétist avató lelkészéhez. Megmagyarázva, hogy azért nem értette Orbánt mert az nem volt elég szélsőjobbos.

De a hazai médiában mégsem Tőkés László, akinek a köpönyeg-lebbentését a nagyobb visszhang kísérte. Egy, a Fidesz környékén annak idején felbukkant bokszoló is úgy gondolta, hogy ideje elmagyarázni a hülyéknek: ő aztán sosem volt fideszes. Kovács „Kokó” István ezt a Hír TV-ben gondolta szétkürtölni. Ez pedig alapvetően vérciki. Sokkal cikibb, mint akár Tölgyessy, akár Tőkés esetében. Kokó ugyanis sikeres sportember volt. S mint ilyen sokaknak, és pártfüggetlenül, példakép, A sport a közképben mégis csak a tisztességről, a tisztességes versenyről, az őszinte teljesítményekről, és általában az önmeghatározottságról szól. De legalább is erről, ezekről kellene szólni. Valamint a gerincről. A sportolókat tehát körbeveszi egyfajta nimbusz. Még akkor is, ha sok botrányhőssé lett sportoló próbálja ezt rombolni. Nem véletlen tehát, hogy a politikusok is szeretnének ebből olykor részesülni. Ahogy a sportoló, mintegy másodállásban, ember is. Nyugodtan meg lehet a maga párt-kötődése, személyes meggyőződése.

Így lehet, hogy annak idején sokan meglepődtek azon, amikor némelyikük elköteleződött egyes politikusok mellett, de a közélet láthatóan napirendre tért felettük. Még azt követően is, hogy annak idején az elhíresült, „kétmilliós” röpgyűlésen, a Kossuth téren segítettek Orbán Viktornak, hogy hatalmon levő politikusként ünnepeltethesse magát. Márpedig a sportolók közül, ott és akkor, Kovács „Kokó” István is ott állt. A Fideszt támogatva. A részleges, de a Fidesz mellett nyilvánvalóan tapsoló tribün-névsor az MNO akkori írása szerint:

„Számos neves közéleti személyiség, olimpiai bajnok, zenész, színész vett rész a Kossuth téri nagygyűlésen. Mások mellett Bessenyei Péter, Bánffy György, Balázs Péter, Buzánszky Jenő, Csapó Gábor, Cseke Péter, Cseh Tamás, Csukás István, Egerszegi Krisztina, Fábry Sándor, az Edda együttes tagjai, Grosics Gyula, Güttler Károly, Gyarmati Dezső, Gyurkovics Tibor, Homonyik Sándor, Kerényi Imre, Kóbor János, Kovács Kokó István, Kovács Ákos, Kovács P. József, Makovecz Imre, Melocco Miklós, Mészöly Kálmán, Nemcsák Károly, Pitti Katalin, Reviczky Gábor, Sasvári Sándor, Schmidt Pál, Szabad György, Szandi, Usztics Mátyás és Varga Miklós.”

Kokó sem utoljára ott mutatkozott Orbán Viktor társaságában. Azt mondani tehát, hogy „ő aztán soha”, igazán sportemberhez méltatlan gesztus. Mondhatta volna azt, hogy megvezették, kiábrándult, csalódott. Talán még el is hinné a többség. Míg ez a megoldás igazi kiütést mért Kokó egykori múltjára. Kár volt érte.

Miközben persze olvasgatjuk majd a későbbi híreket. A damaszkuszi úton megnövekedő rágcsálóforgalom jelzéseként valószínűleg még jó pár hirtelen megvilágosodott orbanista fog jelentkezni. Azzal, hogy ő sem volt ott. S különben is, a másik vonalon beszélt vidékről, amikor a jelen Fidesz-vezérrel fényképezték. A végén pedig, a selfie-k mintájára, majd elkezdődhet az önkiretusálások kora. Az embereké, akik ott sem voltak. A saját bevallásuk szerint.

Andrew_s

Pécs: Magántatarozás közrabszolgákkal

Forrás: Libcom.org

A pécsi Fidesz-szervezet igazán nem mondhatja, hogy nem szerepelnek a médiában. Igaz, nem a sikertörténetek közt, de beszélnek róluk. Úgyhogy hálásak lehetnek Fodor Ibolyának. Alighanem ezért nem is penderítik ki, mondatják le. Ne is tegyék. Kell egy ilyen emblematikus figura, mint egy falat penészes kenyér.

Különben tényleg kell. Mert az ő esetei azok a cseppek, amelyekben a tenger képviselve van. Ahogy a Horthy-fétist avató lelkész egyház-társa, az Emmi vezetőjeként szorgalmazza a szegregációt, úgy látható a pécsi eseményekben tükröződni a törzsökös Fidesz-szemléletet. Ami nagyjából a „nekem mindent, nektek coki” jelmondattá is sűríthető. A legutóbbi hír kapcsán is olvashatjuk, hogy Fodor Ibolyát lelkiismeretét eddig mindössze hazaárulózás, sikkasztás, adóvégrehajtás, fenyegetés érinthette volna meg, amennyiben az RTL-nek hitelt adunk. Azonban azt látva, hogy a pártja végső soron csak a frakcióból tette ki, vagy az RTL forrásai tévesek, vagy a lelkiismeret hiányzik. Miközben a frakció-elhagyás kapcsán emlékezhetünk egy másik közbotrány-gyanús esetre. Annak idején a vak komondorok védnökét is csak a frakcióból utálták ki. Alkalmasint Balogh Józsefet újraválasztották, tehát minden nagyon szép, az asszony verve még szebb, a Fidesz moralitása meg olyan, amilyen. Ilyen.

A pécsi ügyekhez visszatérve, a legfrissebb ügy a sokat emlegetett közrabszolgasággal kapcsolatos. A közmunkás ugyebár az, aki kénytelen elfogadni a minimálbér alatti munkabért is. Ráadásul elvárják, hogy ezért, időben különben csak az éve egy részére limitált alamizsnáért is legyen hálás. Pontosabban azért, hogy ez idő alatt legalább dolgozhat. Mert különben elmehet legelni. Már akkor, ha nem akar éhen dögleni. Amely perspektíva különben közmunkásként is benne van az előtte álló életpályamodell redőiben. A közmunkát a helyi vezetés teszi lehetővé, és így a helyiérdekű Döbrögik kegyelméből telik olykor zsírra a száraz kenyér mellé. Talán ezért is gondolhatja bármelyik helyi bársonyszék-foglaló, hogy a közmunkás az ő személyi szolgálatára rendeltetett szolga, akinek kutya kötelessége bármit, bárhol megcsinálni.

Az aktuális hírek szerint Fodor Ibolya albérletében is közmunkások serénykednek. Annak érdekében, hogy frissen ki legyen tatarozva, és a naccságos asszony jól érezze magát. Formálisan a KÉK Közhasznú Egyesületnél kellene alkalmazni a közmunkásokat, de hol van az előírva, hogy az említett politikus által vezetett egylet ne delegálhatná, csodák csodájára, abba a lakásba dolgozni, amit majdan, puszta véletlenségből, Fodor Ibolya foglal majd el. Állítólag albérletként. Ami azért felvet egy további kérdést is. Nevezetesen, azt, hogy az albérletet általában a tulajdonos dolga tatarozni. Így az RTL valószínűleg hibát követett el azzal, hogy Fodor Ibolyától kért választ arra nézve, hogy kik dolgoznak a lakásban.

Neki ugyanis ehhez semmi köze. A tulajdonosnak azonban igen. Így a fideszes Döbröginé nyugodtan kimászhat pár átlátszó lózunggal a helyzetből. Mindaddig, amíg esetleg ki nem derül valami egyéb turpiság. Mert nyilván egészen más lenne a kartársnő fekvése, ha kiderülne például, hogy a tulajdonos esetleg az önkormányzat, vagy valamely, az önkormányzat holdudvarába tartozó természetes-, vagy jogi személy. Ahogy az is komoly módosító tényező lehet, ha a tulaj esetleg némi nyomás hatására, az említett egyesülettel kellett, hogy szerződjön. Netán Fodor Ibolya átvállalta, némi lakbérengedményt kiharcolva a tatarozás költségeit? S ebben az esetben az általa vezetett egyesület vele kötött szerződést az általa majd lakni kívánt albérlet tatarozására? Ez furcsa lenne. Nem azért mert a morál szökőkútjának hirtelen feltörésére várok. Azonban annyira ostoba nem lehet, hogy az ellenzéknek ilyen magas labdát dobjon fel.

Habár a jelen magyar ellenzéknek... Úgyhogy bármi elképzelhető. Az azonban nyilvánvaló, hogy a közmunkasorba taszítottakat valóban rabszolgaként hajlamosak kezelni a nép nagy barátai.

Andrew_s

Más Őrség?

Nem is olyan rég emlékeztem meg az Őrség-könyvek egyik tagjáról. A hazánkban megjelent utolsó előtti kötetről. Ami után teljesen értelemszerűen elolvassa a műfajt és Szergej Lukjanyenko alternatív világát kedvelő olvasó a következő kötetet is. Még akkor is, ha a címlapon társszerzőt lát felbukkanni. Ami óhatatlanul azt jelzi, hogy a megindította az íróstársak fantáziáját.

A társzerző, ebben az esetben, tényleg inkább szerzőtárs, mert kötet két író három írását rejti. Ellentétben azzal, ahogy Lukjanyenko a Nappali Őrséget jegyezte a később önálló kötettel (Káosz-Őrség) is jelentkező Vlagyimir Vasziljevvel. Vitalij Kaplan „tollából” kér írás került be a Más Őrség (Galaktika Könyvek) címen megjelent kötetbe. Az Őrség-könyvek világát megteremtő szerző tehát „kisebbségben” van jelen a könyvben. Oldalszámot tekintve mindenképpen. De, ha egészen őszinték akarunk lenni, akkor egyébként is. Vitya, történetét olvasva, mely a kötetben a legelső, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy valahogy nem az igazi. Sokkal inkább olyan érzésünk lehet, mintha belelapoznánk egy festő vázlatfüzetébe. Adott az alapötlet, és adottak a szereplők. Adottak természetesen a Fénypártiak és a Setétek is. S mégis. Ahogy az Új Őrségben megjelenik a rendőrséggel együttműködő szál, úgy itt valahogy a titkosszolgálat kerül az asztalra. Összességében olyan benyomást keltve, hogy valójában az előző kötetből kimaradt egyik szál vázlatát olvassuk.

Amiért érdemes a kötetbe belefogni, az ennek a novellának az esetében inkább az a bizodalom, hogy egy következő regény cselekvését sikerül majd jobban elhelyezni a maga koordinátái közt. Ahogy a kötet utolsó írása esetében is lehet ilyen elvárásunk. De nem biztos, hogy pont ehhez ragaszkodnék. Nem azért mert csapnivaló, hanem azért mert kedvelem a macskákat. Még akkor is, ha tudom, a macska nem szolga, és nem is önzetlen barát. De tud nagyon kedves, jó szándékú és simogatni való lenni. Ha akar. Lukjanyenko egyik korábbi művében már megjelenik a gondolat, hogy a macska képes kapcsolatot tartani a Homállyal. Kaplan ezen az úton haladva írja le az emberi kommunikációt értő, és megértő macska, Aramis történetét.

A kötet közepe, és terjedelmében is legtestesebb írása az, amelyik nekem leginkább „bejött”. Nem csak azért, mert a legjobban találta el azt az ösvényt, amelyet Lukjanyenko és korábban Vasziljev kezdett kitaposni. Kaplan írását olvasva a pravoszláv hit iránt elkötelezett Másféléről ezt ugyanis kétségtelenül megállapíthatjuk. Eközben érdekes gondolati szálon is elindulhatunk abba az irányba, hogy miként viszonyulhat egyáltalán a hit, a szinte fanatikus hit a mágia-használathoz. Illetve ahhoz, ami a hétköznapokban mágiának tűnik. Ugyanakkor a „Megfosztó” szerepkörével maga az Őrség-világ is bővül. S az, ami különösen szimpatikus ebben az írásban az az, hogy eközben sehol nem kerül szembe a már megismert játékszabályokkal, illetve szereplőkkel.

A címben jelzett kérdésre a választ mindenki maga keresheti a kötetben. Akkor is a kötet címlapján nincs kérdjel.

Más Őrség

Szergej Lukjanyenko – Vitalij Kaplan

Galaktika Fantasztikus Könyvek

ISBN: 9786155508004

Kiadás éve: 2014

Andrew_s

Orbán feloszlatná az EU-t

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

A halálbüntetés, mint olyan nem éppen életpárti büntetési forma. Amellett elég irracionális is, ha az esetleges döntnöki tévedések lehetőségét tekintjük. A bíróságok és diktátorok sem tévedhetetlenek. Legfeljebb az utóbbiak, kellő számú verőlegénnyel elérhetik, hogy tapsoljanak is a hülyeségeikhez, és akár istennek is tekintsék.

A magukat istennek hívők szép példái az egykori fáraók. Alkalmasint arra is példák, hogy a népek mennyire emlékeznek rájuk. Nem szívesen, vagy szívtelenül, hanem általában. Amitől persze az uralkodásukat nyögőknek nem voltak a hétköznapjaik jobbak. A mai piramisépítő stadion-mániás vezérrel is így lehetnek sokan. Alapjában véve fütyülnének arra, hogy ki a miniszterelnök, ha a hétköznapokat nem a közmunkasággal megspékelt munkanélküliség árnyéka lengené be, és a gazdaság dübörgését a piaci bérekkel megfinanszírozott beruházások zaja biztosítaná. Az ünnepségekre kirendeltek parancs-vastapsa helyett. Ellenben legalább lehet hozzá is imádkozni: „Mindennapi gumicsontunkat, ad meg nekünk! Ó, Orbán”. Amely gumicsontok sorába szánta valószínűleg a halálbüntetést is.

A veje villanyvilágításos üzletei, a lánya köz-sajátlábon tipegése, a saját kiszólásai, a megjelenő hatalmi konkurencia, a putyini lealázás, és hasonlók elleni figyelemelterelésként például remek ötletnek tűnhetett a halálbüntetés előrángatása. A megfelelő pillanatban leporolva a témát. A saját pártja által megszavazott trafiktörvény egyik, az egész országot felháborító gyilkosságban elhunyt, áldozatának sírján táncolva. Némi gesztust gyakorolva az embertelenségben hívőknek, és meglegyezgetve saját isteni küldetéstudatát is. Ott, a keresztfolyosón. A Napóleonok és Jézusok termei közt. Egyben, a halálbüntetés belengetésével üzent az ellenzéknek is: „lesz majd nemulass, csak ugassatok”. Egyelőre azonban az Európai Unió az, amely elég erőteljesen beintett. Amíg ugyanis itthon a hívő orbanistáknak, illetve a hitetlenek való üzengetések, és a Jobbik elé kacsintók felé tett gesztusok sorában esetleg elsikkadt volna a halálbüntetés felélesztésének ötlete, addig az EU komolyan vette a pávatáncos fekete és barna tütüben ellejtett lépéseit. Még az Európai Parlament jogi bizottságban a néppárti csoportja is elhatárolódott Orbán Viktortól. Ami azért elég tekintélyes maflás.

Nem véletlenül. Az EU egyik alapvetése ugyanis éppen az, hogy: halálbüntetés márpedig nincs. Annyira, hogy az ellenzésnek európai emléknapja is van. A bevezetése egyben az uniós kizárást is jelenthetné. Ami, minden nemzeti lózungtól függetlenül igen komoly csapás lenne az országnak. Nem ideológiailag, hanem gazdaságilag. A jelen erőviszonyok ugyanis azt jelentik, hogy az uniónak nem okvetlenül van szüksége egy gennyedő kelésre a Kárpát-medencében, miközben Magyarországnak igencsak szüksége van az onnan érkező beruházási támogatásokra, kereskedelmi megrendelésekre, és technológiákra. S ezen az sem segít, ha a hazai innovációk motorját jelentő újabb generációt sikerül kiutálni az országból. Ahogy lehet, és kell is büszkének lenni az amerikai atom-csapat tagjaira, de az mit sem von le abból, hogy gyakorlatilag kiüldözték őket az országból. Alkalmasint az időközben, talán a baltermelés hiányosságai miatt, megfeneklő keleti irányú nyelvcsapások sem váltják ki az uniós forrásokat. Ahogy a hangossá parancsolt vastapstól is éhen lehet halni.

Nem véletlen tehát, hogy Orbán Viktor, a királyi rádióban szokásos vezér-beszédben megpróbálta értelmezési tartományában bővíteni a kijelentését és annak EU-s reakcióját. Nagyjából a „kurvának állni, de szűznek maradni” gondolatnak az implementálását idézve. Azt fejtegetve, hogy javaslata szerint „a halálbüntetés bevezetésének kérdése legyen tagállami hatáskör az Európai Unióban”. Ami, tekintve a az egyik uniós normáról való közösségi lemondást jelentené, gyakorlatilag az EU feloszlását is jelentené. Orbán Viktor tehát tulajdonképpen megpróbált selyemzsinórt küldeni az EU-nak. De a politikai prostitúcióra visszatérve: úgy szeretne tag maradni, hogy közben alapnormákat sérthessen. Nyilvánvalóan nem a hirtelen felszínre tört szép lelke miatt, hanem mert a pénz nagyon is jól jön. Elvégre sosem lehet tudni, hány éhes hűbéri zsebet kellhet még megtölteni. Elvégre ő az élet pártján van. A saját hatalmi élete pártján például feltétlenül. Ha az ország bele is döglik esetleg.

Andrew_s