Kövér, a Fidesz, és a kitelepítők magyarsága

Az országgyűlés elnökének határozott problémái vannak a saját személyes múltjának a feldolgozásával. Erre legutóbb a kitelepítésekkel kapcsolatos beszédében világított rá Kövér László. A beszédet a hortobágyi ökumenikus templomban mondta el, és alighanem nagyon pocsék lett volna a hétvégéje, ha ez a hete komcsizás nélkül telik el. Miközben abban azért teljesen igaza van, hogy a kitelepítések korában „magyar fordult magyar ellen”.

Természetesen, a magyar történelmet ismerve, módosíthatjuk a fenti állítást arra, hogy a kitelepítések korában is. Ellenkező esetben azt kellene hinnünk, hogy a fehér lovon közlekedő tengernélküli kormányzó nem volt magyar. Ahogy talán már Koppány, vagy az ellene fellépő király, István sem volt magyar. Már akkor, ha a hazán belüli ellentétekre igaz lenne az az állítás, amit Kövér László tesz. De alighanem ő sem gondolta komolyan a kijelentést a kommunistákra, mint egy ideológiát valló magyarokra beszűkítve. Mármint akkor, ha sikerült valahogy átkecmeregnie a történelemhez közel eső tantárgyakon. Márpedig abban az esetben, ha nem gondolta a kizárólagosságot komolyan, akkor pont annyi értelme volt a megjegyzésnek, mint az általa Alekszander Szolzsenyicinnek tulajdonított gondolatoknak a neves íróhoz társítása. Aki ugyan írhatta volna az idézet szöveget, de egy viszonylag egyszerű internetes keresés alapján is tudható: nem írta. Miközben persze egy hordószónoknak nem kell leragadnia a tényszerűségek apró grádicsain.

Kövér László azzal a kijelentéssel is gondolt egyet rúgni az általa elfeledni vélt, és az MSZMP-től nem túl távol álló, előéletén, hogy „A magukat magyarnak valló kommunisták által a magyarságnak okozott sebek a legfájdalmasabb magyar sebek közé tartoznak”. Ami teljesen világosan mutatja azt a szándékot, hogy a kommunistákat, de lehetőleg a teljes baloldalt kirekessze a magyarságból. Elvégre szerinte nem magyarok, csak magukat magyarnak vallók. Belemenve abba a definíciós csapdába, amibe pártjának egyik kedvenc publicistája is ott üldögél. Aki szerint vannak a magyarok, és a magukat magyarnak valló, de tulajdonképpen állatként definiált „mások”. Kövér László részéről ismételten előhangot adva azokhoz az alighanem hamarosan ismét feltűnő szövegekhez, melyek a baloldal idegenszívűségét kívánják majd újraszínezni. Aligha véletlenül azt követően, hogy megjelent, a KDNP által máris a koncepciós perek alapjaihoz hasonlóan kezelt, tudósítás Bajnai Gordon és Viviane Reding kapcsolatáról. Szigorúan egy magát meg nem nevező, de „higyjükelhogylétező” zártkörű informátortól. Ja, hogy ez az eljárás pont a bolsevikokra volt egykor jellemző? Pont azokhoz a folyamatokhoz vezetett, ami miatt a Hortobágyon kötöttek ki annyian? Ez Kövér Lászlót, és pártjának oldalzavaros frakcióvezetőjét jól láthatóan nem zavarja.

Ahogy az is lerágott csont, hogy a Fidesz egyáltalán nem mentes az egykori MSZMP tagjaitól. Ennek a falnak már Kövér László is nekifutott néhányszor. Például a diáktüntetések kapcsán is. Amivel nincs természetesen egyedül. Orbán Viktor, midőn alsónadrágos korszakát élte, ugyancsak bepróbálkozott hasonlóval. Azonban valamiért láthatóan továbbra is úgy vélik a Fidesz-vezetők, hogy érdemes emellett a pálya mellett játszani a dobszólót. Már csak azért is, mivel ezzel kívánják talán elnyomni a Fideszt érő kritikák hangjait. Esetleg csak a saját lelkiismeretük hangjait, illetve párttársak múltját érő megjegyzéseket. Miközben egyfajta önvallomást is rejthet Kövér Lászlónak a, kitelepítettekre emlékezve tett, felszólalása. S nem csak saját egykori párttagságára kell ez esetben gondolni, hanem éppen a közelmúlt parlamenti döntéseire érdemes emlékeznünk.

Ehhez érdemes felidézni a kitelepítettek egyéni sorstragédiájának egyik okát. A kitelepítések oka ugyanis nem csak az volt, hogy az érintettek nemesek, értelmiségiek, a Rákosi-rendszer vélt, vagy valós ellenfelei voltak. Előfordult, hogy azért éreztették velük sürgős szükségét a lakóhelyük elhagyásának, mert ott laktak, ahol. Például, ha egy olyan lakásban laktak, mely sokkal jobban tetszett egy állami apparátus-lakónak, mint amennyire az illető tisztviselő önmérsékletet tudott volna gyakorolni. Így a neki tetsző lakás tulajdonosa hamarosan a messzeségbe vivő vonatokra várva találhatta magát. A Parlament kormánypárti többsége pedig a minap szavazott egy olyan törvény mellett, ami gyakorlatilag tetszőleges kisajátítási szabadságot biztosít a hatalom, vagy annak egy képviselője, számára. Az előzőek fényében tehát Kövér László fellépése a megemlékezésen önmagában sem kevés cinizmusról, az érintettek lenézéséről árulkodik. A mondatai azonban azt is sugallhatják, hogy alapvetően beismerte, hogy az, aki a hatalom erejével ilyen módon operál, az semmivel nem jobb a múlt század ötvenes éveinek hatalomgyakorlóinál.

Ennek ellenére nem mondanám, hogy Kövér László nem magyar. Éppen annyira magyar, mint a kitelepítettek. S éppen annyira magyar, ahogy magyar volt Rákosi Mátyás, Marosán György, Horthy Miklós, Gömbös Gyula, és még sokan mások is. Függetlenül attól, hogy hatalmi elvárásból, hatalomvágyból, vezérhűségből, antiszemitizmusból, bolsevizmusból, vagy más okból fakadóan a mások életén keresztülgázolva gondolták jobbnak a sajátjukat. Ahogy Kövér László, a valamikori MSZMP szoknyája mellől szalajtott elnököt is nyilván nem a magyarsága, vagy annak hiánya motiválja akkor, amikor megpróbálja mélyíteni a szakadékot magyar s magyar között. A Rákosi-korszak híres, már Kádár által is meghaladott vezérmondata alapján: Aki nincs velük, az ellenük van.

Andrew_s

A föld törvényszélén

Forrás: Facebook

A föld-törvény, pontosabban a földtulajdon körüli viták korántsem az utóbbi napok termését képezik. Ángyán József már múlt októberben eljátszotta a nagy szembeforduló szerepét. Jelen, Fidesz-bőli kilépésének bejelentése nem jelent mást, mint azt, hogy szintet lépett, és más politikai támogatók után néz. Ami nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy kijelentéseinek ne lenne valóságalapja, ténytartalma. Ahogy az sem változott, hogy a föld tulajdonviszonyai neuralgikus pontot jelentenek egy olyan országban, melyben a mezőgazdaság tradicionálisan nagy szerepet kap a gazdaságban, és az emberek szubjektív hon-érzetében egyaránt.

Az utóbbi kapcsán egyébként az is nyilvánvaló, hogy az emberek tömegei manipulálhatóvá válnak azzal, ha valaki látványos akciót folytat a föld tulajdonlásának atomizálása mellett. Ahogy nem kisebb hatást lehet elérni a „magyarok tulajdonolják a magyar földet” szlogen kikiáltásával is. A kettő ötvözésével pedig kifejezetten erős hatás érhető el. S még az sem állítható, hogy az ezekre felfűzött minden politikai gondolat alapvetően problémás lenne. Mint annyi más esetben, nem okvetlenül a céllal van mindig a legnagyobb baj, hanem a módszerekkel és a következményekkel. Megjegyezve, hogy módszer alatt most nem azt értem, amikor a Jobbik transzparensekkel megjelenve okoz zavart a tisztelt házban, mivel az tulajdonképpen akár bele is férhet a játékszabályokba. Legfeljebb szokatlan hazánkban, ahol az álmosítóan unalmas, burkolt anyázásban merül ki sokszor a Parlamenti indulatok tárháza. S amely langyos posványt, tényleg a Jobbik tudott legtöbbször megtörni. Némi zsidózással, és cigányozással is olykor-olykor. S talán itt lehet a veszélye annak, hogy az ellenzék a föld-ügyekre nem igazán tudott valós alternatívákat kidolgozni. Vagy nagyon jól titkolták, gyengén artikulálták a tömeges kommunikáció csatornái elől. Átadva a terepet ezzel ezen a területen a Jobbik-nak, és szimpatizáns szervezeteinek. Amit jól mutat az, hogy az alapvetően karrier-politikusként „működő” Ángyán József első támogatói között ott találjuk azon szervezetek egyikét, mely 2006-ban szerepet vállalt a Kossuth tér humán vizelettel való felültrágyázásában.

Az is teljesen érthető, ha az ellenzék jelentős erői bénán ülnek a reflektorfényben. Abban, amiben a hazai történelmi múlt egyes eseményei villadoznak. Amilyen például a termelő szövetkezetek kérdése. A valamikori TSz-ek létrehozása ugyanis olyan osztályharcos szlogenekkel és nem egy esetben olyan erőszakosan történt, hogy a létük szükségszerűségét elfedi ezek a rárakódott rétegek. Márpedig egy háborúban kivérzett országban elengedhetetlen volt az gépesítéshez, és a modern technológiákhoz alkalmazkodó birtokméret kialakítása. Az a föld-koncentráció, ami már az uradalmi birtokrendszer kialakulásával megindult hazánkban. S ami biztosítja a teljes birtok gazdálkodásának kiegyenlítését. A kisebb birtok ugyanis kitettebb az egyes táblákat sújtó terméscsökkentő eseményekkel szemben. A nadrágszíjparcellák pedig kifejezetten kitettek. Azonban létrehozásuk alkalmas a néplélek megsimogatására és a politikai haszonszerzésre. Amit mi sem bizonyítanak jobban, mint a rendszerváltás utáni föld-sorsok. Amikor nem egy esetben olyanok jutottak tulajdonhoz, akiknek a tudásuk sem volt a csúcson, míg a tőketartalékuk végképpen nem.

Elszegényedésük, bedőlésük prognosztizálható volt. Ahogy az is, hogy ennek a folyamatnak ott lesznek azok a haszonélvezői, akik képesek felvásárolni a földet, vagy a kárpótlási jegyeket. Az akkori pletykák alapján könnyen lehet, hogy, az amerikai első milliók mintájára, hazánkban az első tíz hektárokat nem illik majd feszegetni a jövő földesurainál. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a „minél több embernek adjunk földet” kommunikációja alapvetően hamis lehetett a rendszerváltáskor, és hamis lehet most is. Akkor, ha a leendő kisgazdaságok tulajait sem pénzzel, sem tudással, sem tapasztalattal nem tőkésítik fel, akkor mindenképpen. Ellenben alkalmas arra, hogy az elszegényedett, elkeseredett emberekben hamis reményt keltve az utcára vigyen tömegeket. Elfeledkezve arról, hogy elárulja azt a „B-tervet”, ami a várhatóan bedőlő családokról való gondoskodásról szól majd 5-6-10 év múlva. Hacsak a majdani indulatokat nem egy polgárháborút prognosztizálva kívánja levezetni, illetve egy totális diktatúrával elnyomni. Most azonban lehet transzparensekkel villogni, és kihasználni a közhangulatot. Azt, ami szintén hajlamos megfeledkezni arról, hogy a mezőgazdaság nem zárt gyárépületben zajló, kiszámítható termelést nyujtó ágazat.

Ugyanakkor a Jobbik akciója teljesen világossá tette, hogy a kormányzati erők bármi áron képesek keresztülhajtani az akaratukat. Ami azért kínos, mivel éppen Ángyán József volt az, aki maffia-birodalmak kialakulását leplezte le a föld-tulajdonok újraosztása kapcsán. Biztosítva az akár meddő, kihasználatlan, meg nem művelt, és a közösségektől független birtokok kialakításának, a zsellérség újratermelésének lehetőségét. Ebből a szempontból, a szélsőségesekkel korábban is jó kapcsolatot mutató Wittner Mária, és a velük szemben elég megértő házelnök igen-szavazatának hiánya nem is annyira meglepő. Ami meglepő lehet, az Orbán Viktor fensőséges távolságtartása a föld-törvény megszavazásától. A miniszterelnök gesztusát természetesen lehet a szélsőségek felé gyakorolt gesztusként értékelni, de ebből a szempontból is álságos lenne. Egy olyan törvény kapcsán kacsintva össze az egyeduralmát esetleg utcai gárdákkal megtámogatni képes erőkkel, mely törvény aligha jöhetett volna létre a tudta, és persze beleegyezése, nélkül. Azonban valószínű lehet a gyávaságra alapozott forgatókönyv is.

Orbán Viktor, 1989 óta, ugyanis számos esetben adta már tanújelét annak, hogy komoly problémái vannak a saját személyes kockázatot jelentő helyzetekkel, a valós döntési felelősséggel. Márpedig egy névszerinti szavazás eredményét visszavonhatatlanul az illető személyhez lehet kötni. Ilyenkor teljesen érthető pánikreakció az, ha valaki semmit sem dönt, és távozik a helyzetből. Bízva abban, hogy a technika kiszámított ördögében mindenki hisz, akinek kell. S bízva abban, hogy a pártjában elég sok hűséges katona van, aki vezéréért bármit hajlandó feláldozni. Akár hűségből, akár félelemből, akár a baksisért. Nem csökkentve a Fidesz felelősségét a döntésben. Ahogy az ellenzékét sem a valós, és gazdaságilag is élhető alternatívák meg nem nevezésében. Egy adott törvénnyel szemben ugyanis kevés kehet a hibák, a problémák sorolása.

Andrew_s

Wittner, az elemi gyűlölet egysége

A parlamenti ülést megzavaró, és a földtörvény megszavazását botrányossá tevő Jobbik-akció kétségtelenül a nap híre. Olyan, amire mindegyik párt, illetve pártképviselő joggal tartja szükségesnek a megszólalást. Utólag. Miközben volt, igaz egy másik ügyben, egy olyan azonnali reakció, ami szintén minősítő erővel bírhat. Az alatt, miközben az országgyűlés Horn Gyulára emlékezett.

Azt aligha fogjuk természetesen megtudni, hogy eközben ki mire gondolt személy szerint. Akár az elhunyttal kapcsolatban. Azonban egy nagyon régi kulturális konszenzus hangzik úgy, hogy: „De mortuis nil, nisi bene!”. Amit a hétköznapokban a „halottakról jót vagy semmit” formában ismerünk. Abban az értelemben, hogy nem csak dicshimnuszokat kell mondani a holtakról, ám mindenképpen igazat. Lévén, hogy a halottak nem tudnak védekezni. Sem vádak, sem indulatok ellen. Még annyit sem tudnak tenni, hogy a gyűlölködőt egy lesajnálón gúnyos fintorral jutalmazzák. Márpedig tudjuk, hogy a Fidesz soraiban ül egy képviselő, akiben bőven túl van adagolva az elemi gyűlölet. Legalább annyira, mint azokban, akiknek egyetlen önmegvalósítása, ha a háta mögött szidhatnak valakit a kocsmában.

Nem véletlen talán, hogy Wittner Máriából is akkor szakadt ki az, a Horn Gyula halálára írt bejegyzésben idézett, megjegyzés a volt miniszterelnökről, amikor az érintett már kórházban feküdt. Most, hogy Horn Gyula halott, végső soron a gyűlöletet akár okában fogyottnak is tekinthetné bárki. Wittner Mária minden esetre nem így érezte, mivel a megemlékezés perceiben elhagyta az üléstermet. Azzal, hogy: "Nem fogok tisztelegni egy hóhérnak!" Akkor, amikor a személyes érzéseitől elvonatkoztatva egy politikusnak politikusként kellene tudni viselkedni. Ahogy arra Horn Gyula képes volt politikusi pályafutása során, és képesnek bizonyultak azok is, akik még ott voltak az ülésteremben. Mert szeretni értelemszerűen nem volt kötelező Horn Gyulát akkor sem, amikor élt. De holtában tiszteletet érdemel az a politikus, aki nélkül lehet, hogy a Fidesz sem lenne sehol. Az a politikus, aki a Fidesz-t az akkori kétharmad birtokában is partnerként, ellenfélként, és nem megsemmisítendő ellenségként kezelte. Azt a Fideszt, melynek képviselője Wittner Mária is.

Aki tehát talán sosem került volna olyan helyzetbe Horn Gyula politikusi teljesítménye nélkül, hogy most demonstratívan gyűlölhessen. Mert alig valószínű, hogy a megemlékezésről ne tudhatott volna előre minden képviselő. Ha pedig tudhatott róla, hogy a napirendben ott a megemlékezés, akkor nem volt kötelező bemenni a terembe. Amikor tehát Wittner Mária belépett a terembe, majd „feltünősködésből” távozott, akkor végső soron egy ripacs, egy sértett óvodás cselekvési repertoárját ötvözte a benne égő elemi gyűlölettel. A nagyobbik kormánypártnak azonban úgy tűnik szükséges Wittner Mária jelenléte a soraikban. Talán ő az, aki megfelelő összekötő a szélsőjobb TV-székházgyújtogatói felé. Márpedig a weimari szakácskönyv lapjainak fellapozásához szükség van ezekre az erőkre. Így szükség lehet akár egy Wittner Mária habitusával rendelkező képviselőre, aki képes cinkosan összekacsintani a szélsőségesekkel. Márpedig a jövő hatalmának bebiztosításában szükség lehet erre az összekacsintásra akkor is, ha a kacsintás fegyverhordozójának szociális és politikai érzéke alig múlja felül egy széklábét.

Továbbra sem vitatva azt, hogy Wittner Máriának a magánembernek joga van nem szeretni azokat, akiket ma politikai ellenségeinek tart. Nyilván meg van a maga egyéni sorstragédiája, melynek nyomán erre feljogosítva érzi magát. De Wittner Máriának, a politikai erő képviselőjének meg kellene tudni haladnia. Függetlenül a személyével foglalkozó egyik blog-bejegyzés közléseinek igazságtartalmától. Ha pedig egedül nem megy, akkor pártjának kellene tudni ebben segíteni. Akár azzal is jelzést küldve felé, hogy tisztázzák a Parlament, és egy tanyasi kocsma különbségét a képviselőnő számára. Bár szinte biztos vagyok, hogy az utóbbiban az említett megnyilatkozásoknak nem lenne tere. Így érthető, hogy a demonstratív gyűlölködés színtereként Wittner Mária a Parlamentet, és a képviselői cselekvés-teret választja. Ahol védi a mentelmi jog, és az őt ki nem rekesztő párttársak csendes cinkossága a szélsőségekkel kapcsolatot tartó bunkósághoz.

Andrew_s

Meghitelezték Orbán királyságát

A koronás fők sorába ezennel felsorakozott a magyar miniszterelnök is. Egyelőre még nem szó szerint, hanem az európai médiaszervezetek egyikének interpretálásában. S nem a valóságban, hanem csak rajzfilmen. De azért mégis. Orbán Viktor tehát megélhette azt, hogy királyt csináltak belőle. Kritikaként ugyan, de kicsire nem kell adni.

Szóvivői pedig már élesíthetik a billentyűzetet, és a mikrofonokat. Annak bejelentésére, hogy immár a nemzetközi baloldal összeesküvésébe beleolvadt Viviane Reding után, az European Initiative for Media Pluralism nevű szervezet is. Igaz ugyan, hogy ez a szervezet az Európai Bizottság szakpolitikájának alakításáért küzd, de ez is olyan apróság, ami aligha zavarja majd a kormánypárt szóvivőit. Elvégre küzdenek valamiért. Ezért tehát nyilván a küzdelem hevében követik el azt a mérhetetlen baklövést, hogy gúnyos kritika tárgyává teszik a hazai ősdemokrácia kíméletlen harcosát. Ahogy a kormányzat nevében a német animációs filmről is kifejtették, hogy pusztán az ottani választási kampány lehetett az oka a bohócként való megjelenítésnek. Így némethonból az unió felé haladva tulajdonképpen mégis csak karriert csinált Orbán Viktor. Bohócból királlyá lett.

Nem feledve persze, hogy még az is lehet: a médiaszervezet tud valamit. Nem csak a hazai viszonyok természetéről, hanem a kristálygömbök használatáról is. Az ugyanis, hogy a hazai viszonyok között, és Rogán Antal szerint, még a bal-, illetve jobboldaliság is unortodox, lassan hétköznapivá válik. Ellenben királyválasztásról még nem szóltak a konkrét hírek. Annak ellenére, hogy sajátos előjátékai azért lejátszódtak. Még annak idején, Schmitt Pál lemondása, lemondatása környékén kockáztattam meg annak felvázolását, hogy a kialakuló rendszer lehet egy egyeduralmi berendezkedés csírája. Azóta ugyan Áder János, mintha nem minden tekintetben viselkedne rendes pártkatonaként, de kérdés, hogy mennyire fekszik keresztbe a lényegi kérdéseknek. A Margitsziget átsorolását kezdeményező törvény visszaküldése ugyanis lehet alkalmas arra, hogy ellenállást demonstráljon, de aligha bír komoly súllyal. Legfeljebb Tarlós István morog majd kicsit. De a budapesti főpolgármester elég marginális szereplője Orbán Viktor udvartartásának.

Ugyanakkor számos elszólásából tudjuk Orbán Viktornak, hogy alapvetően semmi kifogása nem lenne a kancellári rendszerrel sem. Ahogy a diktatúra sem volt, már annak idején sem, olyan állapot, ami ellen komolyan fellépett volna. A jelen helyzetet illetően tehát az európai médiaszervezet talán nem teljesen lő mellé. Még akkor sem, ha a formális királyválasztás nem zajlott le. Azért persze a hirTV már kezdheti gyártani az ellenrajzfilmet. Hátha a korábbi, a német animációs filmre készített válasszal nem égtek elég nagyot. Esetleg majd prezentálnak egy tudósítást, ami szerint meg nem erősített hírek szerint, amit egy magát meg nem nevezni akaró hírforrás szivárogtatott ki, Bajnai Gordon maga rajzolta a filmben a királyi szereplőt. Ezt követően már csak egy lépés lesz, hogy a KDNP, vagy ahelyett esetleg a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság beperli a volt kormányfőt. Azt, hogy miért, majd kitalálják menet közben.

De lehetne például felséggyalázással, vagy a korona megsértésével vádolni. A rajzfilmben szereplő korona ugyanis nem olyan, mint a magyar korona. Sokkal inkább hasonlít a mesefilmekben szereplő stilizált jelképekhez. Így ebből is látszik, hogy az European Initiative for Media Pluralism nevű szervezet semmit sem tisztel. Még a magyar koronát sem. Ezért aztán teljesen nyilvánvaló, hogy a rajzfilm miatt Békemenetet is kellene szervezni. No meg persze tömeggyűlést valamelyik Turul-szobor tövében. Ha pedig elég nagy tömeg gyűlik össze, akkor összedobhatnák a pénzt néhány sebtében legyártott jégtáblára is. Kivonulva a Duna jegére. Elvégre, ha már amúgy is bedobták a köztudatba azt a királyválasztást, akkor igazán nem okozhat gondot a dolog.

Andrew_s

Pártkormány a lejtőn

Ahogy a híreket olvassuk, a Fidesznek, és vezérének igencsak szüksége lesz lehívni az újabb ellenségkép-tartalékokat. Az Európai Unió például mégsem teljesen esett hasra a matolcsyzmus, és annak orbáni tálalása előtt. Világossá tették, hogy a tartós hiányfedezetet illető kétségeik alapján, végtelen sajnálattal bár, de nem érzik magukat meggyőzve. A gazdasági szabadságharc mellett azonban a morális küzdelmek terén is lejtőre került Orbán Viktor politikája. Miközben Rogán Antal legutóbbi megszólalása után tulajdonképpen az általános szerepzavar is kinéz. Ráadásul egyre kevésbé lehet a hagyományos ellenségképekben gondolkodni, mivel agyonbeszélték, kiüresítették az idők során.

A gazdasági lejtőt talán kár nagyon ecsetelni, mivel beszélnek mostanában eleget róla. Például Varga Mihály legújabb csomagja kapcsán. Az ellenségkép is készen áll, hiszen a megszorításokért egyértelműen csak az EU lehet a felelős. Ahhoz az adóprésnek, az elszabott különadóknak, a piaci munkabérekhez képest rabszolgaszinten fizetett közmunkaprogramoknak miért is lenne köze. A Vezér zsenijét nem kezdheti ki a kritika. Az úgy van jól, ahogy kommunikálják. Aki nem hiszi, az kérdezze meg orvosát, vagy gyógyszerészét. Illetve a szemészét, akitől megrendelheti a kötelezően előírt, Fidesz-konform, rózsaszín szemüveget. Azzal világosan láthatja majd azt, amit Rogán Antal is segít megvilágítani. Már annak a hadjáratnak a szünetében, amit Kövér László lát. Mert ő egy látó. Ott is látja a hadszínteret, ahol különben talán nem is lenne.

De mit is mond a Fidesz frakcióvezetője? A haditudósítás szerint azt, hogy „a baloldali kormányok minden alkalommal feltették a kezüket, amikor a nagyvállalati érdek a családok érdekével ütközött, és a bankok mellé álltak”. Holott, mint tudjuk a történelmi példák alapján, a tőkekoncentrálódás melletti kiállás, a kizsákmányolás fokozása általában a jobboldal szokása. A baloldal szokta a népérdeket, a dolgozókat képviselni. Rogán Antal tehát lefektette Turul-hon unortodox jobboldaliságát azzal, hogy véleménye szerint itt még az oldalak is fordítva vannak. A baloldal áll ki a tőkekoncentrálás mellett, és ők, a jobboldali konzervatívvá vedlett, liberálisból öregedett fiatal demokraták állnak ki a tömegek oldalán. Ami persze, látva az adópolitikát, az oligarchikus tőkekoncentrációt, a trafik-korrupciót, a hatalom kisajátítását, nem igaz ugyan, de Rogán, és alighanem a vezére, szerint jól hangzik. Márpedig, ha jól hangzik, akkor mondani köll. Ahogy szavalták anno a 2006-os gumilövedékezés mantráját is.

Ami alól most ugyancsak sikerült kihúzni a morális szőnyeget. Nem mintha korábban sok morális alapja lett volna a TV-székház felgyújtásának, de az ugyebár már régen volt. A mantra maradhatott volna még attól. Bár azért némileg gyengíthette volna már az azeri orgyilkos kiadatásának botránya is. Mert már akkor felmerülhetett volna, hogy a külföldiek politikai indíttatású erőszak-tevékenysége miért elfogadhatóbb Orbán Viktornak, mint a hazai. Akiben akkor maradt volna kétség a más szemében oly szívesen szálkaként látott kettős mércét illetően, annak megérkezett a felmentő sereg. Németh Zsoltnak, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkárának személyében. Szerinte ugyanis teljesen rendben levő a török kormány brutális fellépése a tüntetőkkel szemben. Igaz, Németh Zsolt volt az, akinek az azeri fogolymutyi kapcsán is kijutott az a szerep, hogy nagyrabecsülését fejezze ki a bakui vezetés felé. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a Fidesz, a trafik-ügyletek után, a külpolitikában is lendületet vett a lejtőn.

Az említett ellenségképek kapcsán természetesen örökérvényűként leporolható az, hogy világ-összeesküvés zajlik, melynek célpontja Orbán Viktor. A vezér, akinek zsenialitását nem érti meg az arra méltatlan nagyvilág. Nagyjából ebbe a vonulatba illik bele az a „leleplezés”, melynek alapján Viviane Reding is felzárkózott a lejárató-kampány csapatába. A kilógó lólábak úgysem zavarják a híveket. Főleg akkor nem, ha legkomolyabban egy olyan párt látszik venni az ügyet, ahol az alapideológia amúgy is hitelvi. A KDNP döntött ugyanis úgy, alighanem egy kormányzati munkamegosztás alapján, hogy feljelent. Elvégre egy hit-dogmákon edzett pártkatonákból álló csapatot nem érdekelnek olyan apróságok, hogy először talán az állítást kellene hitelt érdemlően valószínűsíteni. Legalább az alapul szolgáló tudósítást illetően. Ellenkező esetben a KDNP feljelentése nem más, mint a koncepciós perek korának előhírnöke. Amikor iratnak valakivel egy meg nem nevezett, és meg nem erősített forrásra hivatkozó tudósítást, amit senki meg nem tud erősíteni, és a bizonytalan forrás miatt cáfolni is értelmetlen. Majd erre hivatkozva beperelik azt, akit nevesíteni kértek a „tudósításban”. Biztosítva azt, hogy a választások környékén kicsit kivonják a forgalomból.

A Párt(ok?), és a kormány tehát elindult azon a lejtőn, melynek vége, annak idején, a mai Terror-háza helyét is magába foglalta. Rogán Antalnak meg kellene szólni, hogy ezen a lejtőn a bolsevik baloldal és nem a konzervatív jobboldal szokott csúszkálni.

Andrew_s

A Propelleren szintén olvasható

Horn Gyula halálára

2013. június 19.-én, hosszú betegség után, 81 éves korában elhunyt Horn Gyula korábbi miniszterelnök. A hír rövid, míg annak a korszaknak a taglalása, melyben politikai pályáját befutotta, aligha lehet egy blog-jegyzet feladata. Majd megjelennek a hosszú elemzések, könyvfejezetek, és könyvek arról, ami munkásságát jellemezte. Beleértve a vasfüggöny lebontásában játszott szerepét, és azt is, hogy a parlamenti kétharmad birtokában is visszafogott politikusként tudott viselkedni.

Sok tekintetben beírta magát a politika hazai, és európai történelmébe. Ráadásul nem elrettentő példaként. Amit sok hazai politikai tankönyv-szereplő nem mondhat el magáról. S éppen ezért végső soron végtelenül szomorú, hogy betegségéről az ország akkor szerezhetett igazán tudomást, amikor a Parlament egyik legbunkóbb felszólalása elhangzott: „három éve ott vergődik a Honvéd kórházban, mert képtelen meghalni”. Felállítva a kormánypárti képviselők lokális tahósági rekordját, mely azért hull vissza a hatalomra, mert nem kérték fel azonnal a gyűlöletkomplexusba beszűkült képviselőnőt a távozásra. Wittner Mária maradt képviselő, maradt Fidesz-képviselő. Maradt. Fellélegezhet, és talán kicsit megnyugodhat. Az, aki már akkor sem tudott védekezni, már felülről nézheti a kicsinyes vergődéseket. Miközben már életében, aktív politizálásának utolsó évtizedeiben elérte azt a politikusi magasságot, melybe sok politikus csak görcsösen kapaszkodni szeretne. Már csak azért is, mert miközben sokan a múlt átírására törekszenek, még emlékezhetünk Horn Gyula reakciójára a pufajkás múltat illetően.

Felállt a Parlamentben, és nem tagadta, nem akarta az adatokat ezer évekre titkosítani. Nem kezdett hecckampányba a felszólaló ellen, és nem olvasta politikai ellenfelei fejére, hogy egy pártból indultak, és korántsem olyan makulátlanok, mint szeretnének látszani. Vállalta a személyes múltját, és vállalta a felelősséget is. Nem a felelősség elmaszatolásában, hanem vállalásában, és megbeszélésében látta a megoldást. Ismerve, politikusként, a csodák három napos határidejének szabályszerűségeit. Ahogy korábban, a vasfüggöny lebontásában is személyes felelősséget vállalva járt el. Nem adta ki gebinbe a cselekvést, a kockázatvállalást. Tudva, vagy csak érezve azt, hogy a valós kockázat vállalása nélkül nincs valós teljesítmény. Anélkül lehet a kijárt utat dágvánnyá taposni, de csak ritkán lehet előre jutni. Lehet a tények ellen állóháborút folytatni, de a lövészárkok csak mélyülnek eközben. Igaz, Horn Gyulának politikai ellenfelei voltak, és nem ellenségei. Ellenségként mások kezelték. S míg politikai eredményeit külföldön elismerték, még láthatta a hazai ellenségeskedés mélyülését a Horn-kormányt követő években.

Nem háborúzott, „csak” győzött. Külföldön elismerve, itthon szinte elfeledve. Olyan politikusként, aki el tudta fogadni, hogy Magyarország Európában van. S olyan politikusként, aki el tudta fogadtatni másokkal is, hogy hazánk európai ország. Akkor is, ha nyilván nem volt tökéletes. Ahogy kormányzása sem volt tökéletes. Számos hibától terhesen teltek azok az évek is. Azonban a jelen kormányzat legalább elmondhatja: ebben felülmúlta. A Bokros-csomag megszorításai például mára meghaladott emlékekké váltak. Ahogy a Tocsik-ügy is csak kisstílű játszadozás volt a trafik-botrányra tekintve. De eredményeinek és hibáinak mérlegét még sokan meg fogják vonni, szeretném elvenni a történészek kenyerét ebben.

Most azonban, hogy Horn Gyula földi útja véget ért: Nyugodjék Békében.

Andrew_s

A jelen EU biztosa, és a jövő utcája

Forrás: Erdely.ma

Az MNO nagy hírrel lepte meg az olvasóit. Eszerint komoly konspiráció zajlik a választások meghekelésére. A főszereplője nem más, mint Viviane Reding igazságügyi biztos. Magyar összekötője pedig ki is lehetne más Lovas István szerint, mint Bajnai Gordon. Kis szépséghibái ugyan vannak a közölt információnak, de ettől még természetesen a hirTV is átvételre alkalmasnak tartotta. Talán nem is véletlenül a Gyurcsány Ferenc beszéde utáni időszakra időzítve a közlést.

Az a konferencia ugyanis, amin elhangozhattak a nehezményezett kijelentések, napokkal korábban, június 6. és 9. között, volt. Ráadásul egy zártkörű megbeszélésként szervezve, amin nem feltétlenül az Európai Bizottságban viselt tisztségét képviselve vett részt Viviane Reding. Ehhez képest a Magyar Nemzet című orgánumnak, a tudósítás szerint az „Európai Bizottság egyik, most is névtelenséget kérő olasz tisztségviselője” nyilatkozott az ott elhangzottakról. Amin azért érdemes eltöprengeni, mert a zártkörű konferencia vagy tele volt az EB olasz tisztségviselőivel, vagy valaki nem teljesen komplett. Ha ugyanis nem voltak számolatlanul ott az olasz tisztségviselők, akkor csak sikerülhet nevet találni a megnyilatkozóhoz. Amennyiben pedig nem teljesen akarja mindörökre elveszteni az arcát az illető, és nem is teljesen tökkelütött, akkor nyilvánvalóan hallgat a zártkörű konferencián elhangzottakról. Amennyiben pedig nem volt jelen a konferencián, akkor a közlés hírértéke nagyjából annyi, hogy „valaki látta annak a fényképét, aki ott volt a konferencia előterében, és halotta, amint a kávéscsészék is azt pletykálják, hogy...”. Amitől, természetesen, akár el is hangozhatott valami olyan, amiből Lovas István következetett valamire, de ezt azért tényként kezelni korai lehet.

Még akkor is, ha nem vitatom el a hirTV jólértesültségi vágyát. Azt, ami joggal jellemezhet minden médiát. S nem csak azt, amelynek tudósítója örömködve számolt be a helyszínről a TV-székház felgyújtásakor. Ugyanakkor az is látszik, hogy egy öszödi típusú megoldással próbálhat a kormányközeli média operálni. Mindezt azonban olyan terepen, ahol láthatólag nem mozog otthonosan. Így aztán az egész vádhalmazt az EB gyakorlatilag egy mozdulattal söpörte le az asztalról. Ha tehát abban bíztak, hogy bárki leáll magyarázkodni, akkor nyilvánvaló a tévedés. De aligha volt talán bárki is annyira naiv, hogy egy, a körülményeit tekintve a hihetőség határán mozgó kiszivárogtatásra nekiáll valaki is megmagyarázni az MNO munkatársának a közlési hitelesség kritériumait. Sokkal valószínűbb, hogy a közleménynek szinte kizárólag hangulatkeltő hatása volt. Egyben persze igazolva azt a kincstári megsértődést is, amit Hörcher Ferenc elemzése is felemleget. De a hangulatkeltésre, különösen Gyurcsány Ferenc beszédét követően, igencsak rá lehet szorulva a hatalom.

Az ugyanis kétségtelen, hogy a belső legitimitás komoly válságává növekedhetnek a trafikokat és a földügyeket érintő korrupciós hírek. Akár olyan szintű válsággá, ami a választások megnyerését is veszélybe sodorhatja. Ez utóbbi különösen annak fényében lehet kellemetlen, mivel a kormányzat szinte mindent bevet, ami a jogrendszer határain belül bevethető. Azonban ettől eltekintve sem igazán képzelhető el a vereség csendes tudomásul vétele egy olyan vezetőtől, aki valami folyamatos harctéri idegességben kommunikál. Még a vízállásjelentésről is. S azért, hogy ne kelljen a képzelőerőre hagyatkozni, példaként állhatnak a 2002-es választások. Akkor is ugyanaz az Orbán-Pintér páros ismerte el legitimnek a választásokat, akiknek hívei később egy hidat tartottak blokád alatt. Választási csalást emlegetve. Amikor tehát a jobboldali publicisztika előre elkezd a választások külföldi manipulálásáról cikkezni, az felfogható a vereség esetén utcán megvívandó legitimációs háború előkészítésének is.

Egyben, Orbán Viktor eddigi taktikájának megfelelően, a vezetőtől elfele mutogatva, és másban keresve a bukás okát. Ugyanakkor érdemes az olyan kijelentésen is elgondolkodni, mint: „biztosították a bizottsági alelnököt arról, hogy olyan jelentéseket fognak kiadni, amelyek utalnak arra, hogy az ország területén voltak, akik láttak a szavazófülkék fölé helyezett, rejtett kamerákat”. Ezzel gyakorlatilag előre hiteltelenítve azt, ha a hatalom ténylegesen megfigyelést tervez a szavazófülkéknél, s esetleg lebukna vele. Azonban akkor is rejtett fenyegetést hordozhat, ha a hatalom nem merészkedne idáig. Még akkor is, ha a különböző pártok megfigyelőinek jelenlétében a kamerák kihelyezésének bajosságát illetően tápláljuk magunkban a hitet. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy egy ilyen lehetőség meglebegtetése alkalmas lehet otthon tartani azokat, akik Orbán Viktor ellen szavaznának, de olyan közösségben, ahol a „lebukás” gyakorlatilag az egzisztenciális nyomorral lehet egyenértékű. Az MNO-ben közöltek talán önmagában nem, de annak várható ismétlése a papagáj-trollok, és szóvivők által, megvalósíthatja a szavazás manipulálására tett kísérletet. Óhatatlanul visszaigazolva azokat az állításokat, amelyek a fülkék magányában is ható félelemről szólnak.

Mert kár lenne áltatni magunkat azzal, hogy Lovas István közleménye az első, és utolsó a sorban. Az eddigi pávatáncok lépésrendje szerint már akár tényszerű igazságként hajtogatva fog visszaköszönni a szóvivői közleményekben, illetve parlamenti felszólalásokban. Akár azzal a koreográfiával, „hogy ugye nem igazak, a megfigyelési állítások”. Amire majd feláll a miniszterelnök, vagy belügyér, és természetesen majd cáfol. Ezzel azonban folyamatosan a felszínen tartva a gondolatot, és biztosítva, hogy közbeszédben igenis jelen legyen, és hasson. A mégis bekövetkező vereség esetén pedig jöhet az említett „B-terv”. A „B-középpel” az utcákon, szinte azonnal követelve a választási eredmények megsemmisítését, és a kilépést az Európai Unióból. Mely utóbbit, igaz 2020-ra, Pálffy István már szintén bedobta a köztudatba. Miközben persze, a kormánypárti hagyományok szerint, felszólította Bajnai Gordont, hogy cáfolja azt, ami állításként sem bizonyított. Felzárkózva ezzel párttársához, Surján Lászlóhoz, aki az EU-biztos bizonytalan megtámadásában látta artikulálva véleményét. Mert korántsem biztos, hogy a zárt ülésen az, és úgy hangzott el, amit a publicisztika szintjén arról közölnek, illetve sugallnak jelenleg a politika egyik oldalán. Ugyanakkor az már most lemérhető, hogy komoly taktikai előkészítése zajlik annak a választásnak, melyen Orbán Viktor csak biztos befutónak tudja magát elképzelni.

Andrew_s

Hétköznapi pofonpolitika

A minap pofon vágtak egy terhes nőt a nyílt utcán. Az elkövető egy villamosvezető, akit felfüggesztettek állásából. A BKV sajnálja a történteket, és az ügy látszólag elsimult. Az Index megtalálta a pofon vágott hölgyet, és az ügy innentől kezdett dagadni a neten. Lévén, hogy az Index Facebook-oldalán megjelentek az esetnek azok a kommentálói, akik szerint teljesen rendben levő volt az a pofon. Annyira, hogy már más internetes írások kezdték kínossá tenni az esetet.

Hamarosan megjelent az Index szerkesztőségének elhatárolódása is a saját olvasóinak egy részétől. Ami a késedelmesség okán kicsit olyan hatást kelthet, mint Vidnyánszky megkésett ejnye-bejnyéje Kerényi buzizására. De most tekintsünk el ettől. Az a lényeg, hogy legalább valaki, aki olvasta a beírásokat, az elhatárolódás mellett döntött. Amiről talán érdemes szólni, az nem a szerkesztőségi reakció, hanem az, amire reagálni voltak kénytelenek. Az ugyanis, bármilyen egyoldalú is legyen a merítés, mégis csak egyfajta, ráadásul önként adott közvélemény-kutatási eredmény. Amiből azért az mindenképpen leszűrhető, hogy az olvasók java része igencsak frusztráltan élheti mindennapjait. Részben ezt is kompenzálva az interneten, ahol kiereszthetik a gőzt. Virtuálisan, a maguk személyében, ám minden kockázat nélkül odaállva a villamosvezető mellé, és Barabbást kiáltva, lekeverve egy pofont a villamos elé lépő nőnek. Esetleg kettőt. Esetleg még hasba is rúgva, ha már terhes. Mert minek is szaporodjon az olyan, aki a piros lámpa ellenére lelép a járdáról.

Tehát nem csak frusztráltak a népek, de valamiért teljesen rendben is van sokak szemléletében, hogy a nyakon kell vágni azt a szabálytalankodó tyúkot. S itt kiemelném a villamosvezetőt, mivel az első hír beszámolt róla, hogy miután lehiggadt, maga kért vizsgálatot önmaga ellen, és vállalta a pofon minden következményét. Ellentétben azokkal, akik csak az interneten, illetve tömegben roppant bátrak, és pofozkodók. Bár, tekintettel arra, hogy nem is olyan régen egy képviselő vak komondora gáncsolta fel, súlyos testi sértést okozva, a képviselő élettársát, talán nem is csak az interneten bátrak sokan. Már akkor, ha nincs ott a nő mellett egy olyan kísérő, aki számon kérheti az aktuális atrocitást. Mert azért az a vak komondor is csak akkor nagyon bátor, ha védi a szoba tanú nélküli magánya, illetve a mentelmi jog. Ahogy az internetes beírókat a távolság, és a közvetlen felelősség kockázatának hiánya. Felszabadítva azt, ami bent van. Ott bent, a személyiségükben. A mindennapi szemléletükben. Azt a reakciót, ami szerint a nőt, aki hibázott igenis joggal találta arcon a tenyér. Elfeledkezve arról természetesen, hogy ők oly tiszták, és bűntelenek, mint a paráznát megkövezni vágyók. S elfeledkezve arról is, hogy mit szólnának, ha őket érné egy-két pofon valaki idegentől. Valakitől, aki szerint hibát követtek el. Elfeledkezve arról, a különben régóta, legalább formálisan, elfogadott normáról is, hogy: nőt nem verünk. Akkor sem verünk, ha nem terhes, és pláne nem, ha terhes.

De az internetes reakció-halomnak van egy másik, tulajdonképpen kellemetlenebb, közösségileg veszélyesebb olvasata is. Az, hogy a leírói úgy érezhetik, hogy ez a véleményük teljesen rendben levő, a széles világ elé tárható. Mondhatni, trendi. S alighanem itt érhető tetten az a felelősség, ami a vargapityuk ténykedéséből következik. Amikor ugyanis a politikai hatalom képviselője szerint teljesen rendben levő lehet a nem teljesen készséges társ pofonnal ágyba zavarása, akkor nehéz ettől a mindennapokban elvonatkoztatni. Általánossá, vagy szinte elvárttá, de mindenképpen eltűrtnek sugallva azt, hogy a pillanatnyi feszültség igenis, levezethető egy nőn. Ha pedig hibázott is, akkor meg különösen viselje el a cédája. Amikor pedig kiderül, hogy több, a hatalmat képviselő politikus is komoly következmény nélkül verheti asszonyát, akkor egyre inkább egyfajta normát sugall a kiszolgáltatottak helyzetével való visszaélés. Amire persze lehet azt mondani, hogy az általános közvélekedés az, ami a hatalomban levőket is eléri. Azonban a hatalom felelőssége mindig nagyobb. Mert mindig nagyobb a normát adó szerepe. Ha nem tesz valamit eltűrtté, és egy viselkedést következetesen elutasít, akkor az aligha válik olyanná, amivel az interneten lehet büszkélkedni. Akár csak vélemény formájában is.

Miközben persze tudom, hogy egy permanensen harcos hatalmi retorika, és a mindennapokban érezhető megalázottság szorításában sokakban pattanhat el a cérna. Mert kár enne elfeledni, hogy a pofon nem csak fáj, hanem megaláz is. A virtuális, a verbális pofon is. Nem állítva persze, hogy Orbán Viktor minden híve veri a nőket. Ahogy azt sem állíthatnánk, hogy mindenki, aki veri a nőket automatikusan a Fidesz szavazója lenne. Azonban szinte biztos, hogy azok szemében, akik folyamatos frusztrációban élnek, könnyebben talál célt az említett harcos retorika. Egy olyan vezetőtől is, aki szemében a harc mindennapos, a szélsőségek elviselhetőek, és elvárt, de legalább is eltűrt a kézcsók.

S tudom, most sokan azt mondhatják, hogy merész egy ív a villamosvezetői pofontól a magas politikáig eljutni. Pusztán azért, hogy orbánozzunk egy jót. Nekik azt tudnám erre mondani, hogy érdemes lehet arra figyelni, hogy az internetes beírások csak tünetek. Akkor is, ha veretesek, és akkor is, ha bunkók. Tünetei annak a személyiségnek, amit, akit a mindennapok befolyásolnak. A mindennapokra pedig kár lenne kétségbe vonni a politika kommunikációjának, az abban részt vevők viselkedésének a hatását.

Andrew_s

Varga Mihály gatyamadzagja

Varga Mihály bejelentette az első komolyabb csomagját, mely alapos megszorításokkal érkezik. Végső soron ténylegesen felzárkózva a nagy pénzügyi mesemondók sorába, és ezzel töretlenül haladva az elődje által kijelölt úton. Még bejelentéseiben sem ragaszkodva az igazság minden rétegének kifejtéséhez. Ezt jól mutatja az, hogy a bankszövetség még a csomag bejelentésének a napján meghazudtolta Varga Mihály számos kijelentését. Ami azért nem okvetlenül szolgálja azt, hogy fokozza a pénzügyi kormányzatba vetett bizalmat.

Márpedig az ország gazdasága igencsak rá lehet szorulva erre a bizalomra. Az ugyanis szinte közhelyszámba megy, hogy a pénzügyi szektor az, ami biztosíthatná a hitelt azokhoz a beruházásokhoz, amelyek a valós foglalkoztatás növekedéséhez is elvezethetnének. Mármint országon belül. Aminek a jelentőségét a külföldi beruházókat megtizedelő külpolitikai bakik értékelhetik fel. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ebben a szektorban viszonylag magasak a fizetések, és alapvető a magasabb képzettség és a nyelvtudás megléte az alkalmazottaknál. Az itt kialakuló munkanélküliség egyrészt magas létszámarányos fogyasztás-visszaesést, másrészt fokozott elvándorlást generálhat. Ezekre persze az orbanizmus öntudatos híve, és a populista szlogenek nagybani fogyasztója csak legyint. Azzal, hogy „menjenek csak a népnyúzó csirkefogók”. Azonban talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mennyiben használ az ország jövőjének, ha a képzett, innovatív gondolkodásra képes, és esetleg több ország kultúrája felé is nyitott emberek távoznak. Ezen nem csak Varga Mihály csomagja kapcsán kellene elgondolkodni. Akkor persze, ha a jövőcél túlmutat a vályogvetős, Turul-nosztalgiás sóhajtozáson.

Az éppen aktuális megszorító-csomagra visszatérve, a kormányszóvivő már a bejelentést követő nap kora reggelén szükségesnek tartotta csökkenteni annak újdonságértékét. Érthető módon igyekezve csökkenteni a bejelentés szubjektív súlyát. Bízva abban, hogy a lekicsinylőn legyintős kommunikáció könnyebben lenyelhetővé teszi az a békát, amit felszolgált a pénzügyminiszter. Miközben a túlzottdeficit-eljárás alóli végleges mentesülés varázsszavát duruzsolja. Kiemelve, hogy az újabb megszorítások értelme egy olyan tartalékalap létrehozása, amely az ez alóli tartós kikerülés záloga. Ezzel különben elismerve azt, hogy a kormányzat minden eddigi intézkedése alkalmatlan volt a stabilitás biztosítására. Ha ugyanis valóban egy önfenntartó növekedési pályára állt volna a gazdaság, akkor nyilvánvalóan a növekedéstől, és nem egy rendkívüli puffer-alaptól kellene várni a csodát. Varga Mihály új csomagja tehát egy menetben cáfolja sikeresen a győzelem-mesés kormányfői szövegek egészét. Alighanem egy olyan szereposztás mentén, ami neki osztja ki a csendes ítélet-végrehajtást a miniszterelnöki öndicshimnusztól zengő hordó árnyékában.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy miközben a pénzügyi szektorban hagyott pénzeket alapvetően az elvárható haszon mozgatja, a központi alapok szétosztását az önkény is szabályozhatja. Alkalmasint a választások előtt biztosítva egy olyan tartalék felhalmozását, amit kivonnak a gazdasági szabályszerűségek hatálya alól. No meg a gazdasági törvények alól is. Szabad felhasználást téve lehetővé akár a népszerűség fokozására, akár az üzletfelek újabb forrásokkal való lefizetésére. S persze akár újabb Békemenetek indítására. Például annak érdekében, hogy fenntartsák azt a társadalmi közérzeti stresszt, ami segítheti az újraválasztást. Az ugyanis, hogy mit mond a kormányzat egy intézkedésről, az az égvilágon nem jelent semmit. Maga Orbán Viktor jelentette ki, hogy semmit sem számít, amit mondanak. Ez esetben egy olyan pénzügyi alapról, aminek igencsak jelentősnek kell lennie. Ha ugyanis legalább nagyságrendben nem közelít az államháztartási hiányhoz, akkor önmagában értelmetlen lehet az a kijelentés, hogy alkalmas lenne annak pufferelésére. Így Varga Mihály kijelentése nyomán biztosak lehetünk benne, hogy igen komoly pénzek állhatnak majd rendelkezésére a kormánynak a választások orientálására. Mások gatyamadzagának százmilliárdos meghúzása árán.

Andrew_s

Gyurcsány és a taktikai kirohanás

Forrás: ATV

Gyurcsány Ferencről sok mindent mondtak már a hívei és ellenfelei egyaránt. A Fidesz nem egyszer fellángoló fóbiáit számba véve, kis híján ellenséget írtam. De maradjunk a demokratikusabb megfogalmazásnál. A legutóbbi Gyurcsány-beszéd is olyan, amit alighanem még sokszor fognak idézni, elemezni. Eközben dicsérni és leszólni egyaránt. Nagy Imre házánál ugyanis elég indulatosan szólt a jelen korról, és a jelen kormányzatról. Valamint arról az Orbán Viktorról, aki éppen Nagy Imre újratemetése kapcsán kezdte meg a hatalmi szemfényvesztést.

Ez utóbbit ugyan nem Gyurcsány Ferenc mondta, de azért még emlékezhetünk arra a borostás, de már akkor felelősségpánikos fiatalemberre, aki akkor a mai kormányfő volt. Végső soron nem mondva semmit, ami közvetlen személyes kockázatot jelenthetett volna. Ellenben felvonultatva mindazokat a retorikai, és általános kommunikációs jegyeket, melyek egy populista népvezért kell, hogy jellemezzenek. Utólag persze könnyű okosnak lenni. Miközben láthatjuk, hogy a jelen vezetésben sem vállal szinte semmilyen személyes kockázatot kormányfő. Folyamatos bűnbakkeresésben van, miközben a felszínes kommunikációs húzások jellemzik. Valamint az, hogy megpróbálja mindenkinek azt mondani, azt üzenni a sorok között, amit az illető hallani akar. Ezzel szemben az, amit Gyurcsány Ferenc olykor mond, az igen sokaknak nem tetszik. Alkalmasint az öszödi beszéd sem szivárgott volna ki, ha pártjának minden tagja maximálisan egyet ért vele a politikai populizmussal való szakítás gondolatában. Mert azért a maga szövegkörnyezetében inkább ezt, a politikai hazugságspirál létét hánytorgatta fel.

Ebből a szempontból az a beszéd, miként arra a DK vezetője most hivatkozott, valóban egyfajta korszakváltást jelentett a politikában. Annyiban is, hogy a következményei is új korszakot nyitottak. Megindítva az utcai csőcselék-politizálást, valamint az azzal való fenyegetést. Lebegtetve azt, hogy az ellenzék esetleges győzelme esetén lesznek majd olyan Békemenet-aktivisták, akik majd igyekeznek flaszterkővel igazolni mérhetetlen megbántottságukat. A Nagy Imre házánál mondott beszédben emlegetett félelemkeltés ugyanis egyáltalán nem csak a véleményszabadságra, a közvetlen demokráciára igaz. A sunnyogó pánik ráadásul alattomosan hatékony eszköz is lehet azok kezében, akik már megmutatták: a TV-székház felgyújtása is csak egy csettintés kérdése.

Ugyanakkor Gyurcsány Ferenc beszédét aligha emiatt fogják sokan emlegetni. A kormánypárt részéről már csak azért sem, mert a trafik-, és föld-mutyik még el nem vart szálainak útvesztőiben nem biztos, hogy hálás téma. A nyelvezete, és az indulati megnyilvánulásai alighanem sokkal meglepőbbek voltak sokak számára. Holott ezek valójában szinte törvényszerűnek is tekinthetők. A finomkodó stílus ugyanis egyrészt nem viszi át a média ingerküszöbét, másrészt nem is nagyon érinti meg az embereket. Az előbbi alighanem lemérhető a beszéd reakcióiból. Az utóbbi pedig nyilvánvaló. Az, aki munkahely nélkül, a túlélésért küzdve egy dühös legyintéssel kezdi, illetve zárja a mindennapokat, az nem grafikonokban, százalékokban, aránypárokban gondolkodik. Az, aki így járt a jelen kormányzat intézkedéseinek hatására, könnyebben megszólítható úgy, hogy a „krumplileves legyen krumplileves”, a végtermékként kapott „szar pedig legyen szar”. Miközben persze, ha már „krumplileves”, érdemes figyelembe venni, hogy a DK vezetője mindent megtett azért, hogy a Kádár-nosztalgiát átélőket is megszólítsa, és ne kirekessze. Egyfajta megértéséről biztosítva azokat, akik számára az 1980-as évek korántsem jelentették azt a földi poklot, amit az akkori kor, azóta hatalomba került, haszonélvezői szeretnének bemesélni nekik azokról az évekről.

Ilyen szempontból a beszéd egy nagyon is taktikus, és jó taktikai érzékkel elmondott beszéd volt. Már csak azért is, mert az utóbbival kihasználta azt, hogy személyét, és sok szempontból a pártját is, máig sokan összesorolják az MSZP-vel. Ha tehát valóban az ellenzéki összefogás a cél, akkor ez a beszéd még ezen a téren is jó szolgálatot tehet. Márpedig azok után, hogy Gyurcsány Ferenc kifejezetten nem akarja jelöltetni magát miniszterelnöknek, végső soron valahol erre lehet az előre. Visszaigazolva kicsit azt is, amit korábban írtam az ellenzéki lehetőségekről: „az ellenzék tehát a kétbalkezes, a nem-jelölt, és a celeb triójára korlátozódik jelenleg”. Miközben a nem-jelölt az, aki egyáltalán képes lehet felvenni Orbán Viktorral szemben a retorikai kesztyűt. Azzal pedig, hogy nem kíván közvetlen kihívó lenni, de mégis az ellenzék emblematikus szereplője, Gyurcsány Ferenc igen komoly tüzet vonhat magára. Azt pedig már az éhségsztrájk kapcsán is felvetettem, hogy ennek nagyon is komoly szerepe lehet a későbbiek szempontjából. Az ugyanis világosan látszik a bajnaizós, gyurcsányozós kirohanásokból, hogy a Fidesz egyre rosszabbul teljesít nyomás alatt. Az egyszemélyi vezetés ugyanis világosan megbosszulja magát akkor, ha egyre több paraméter alapján kell tudni reagálni. Amit csak fokozna, ha hivatalosan is bejelentenék például Vadai Ágnes apirantúráját egy jelöltségre.

Ezért aztán, miközben valós kommunikációs haszna is lehet egy nem igazán kertelő, és szűziesen óvatoskodó megszólalásnak, a közvetett hatás sem lebecsülendő. Azzal, hogy az ellenzéket állásfoglalásra kényszerítheti, az összefogás előmozdítását segítheti. Azzal pedig, hogy Orbán Viktor csapatának újabb megnyilatkozásra kell reagálni, és ehhez konzultációs futamokat folytatni a Vezérrel, lassíthatja a kormánypárt érdemi reakcióját az ellenzéki lépésekre.

Andrew_s