Békemenet a háborúért.

Forrás: HVG, 168óra,Wikipedia

A Békemenet, ha csak a nevét nézzük, könnyen lehetne egy olyan felvonulás például, ami kifejezi a szolidaritást valami háborús konfliktus áldozataival. S alighanem a nagyvilágban számos helyen tényleg sokan tényleg ilyen céllal szerveznének ilyen névvel menetet. De nem nálunk. A Turul harcos népe, a béke jelével, permanens szabadságharcot folytató kormánnyal való szolidaritás örve alatt szervez Békemenetet. Mert a hátrafele nyilazó keresztény ősmagyar harcosok a Turul jegyében, Orbán Viktor szerint, győzni fognak. Ha pedig ez az egész kicsit képzavaros, akkor a kérdésekkel kéretik a KDNP-hez fordulni, ahol alighanem kiváló válaszok vannak az általános emberi értékeket hirdető kereszténység, és a mindenki mást kirekesztő, Turul-jelképes, hatalmi vágyak összebékítésére. A Békemenet szervezői meg alighanem arra is ismerik a választ, hogy miért nem „Kormánymenet” a felvonulás munkaneve.

Már csak azért is, mivel az EU-ellenesség kapcsán alighanem nekik sem, de a résztvevők nagy részének sem teljesen körvonalazódik az a tény, hogy az Európai Unió olyan szövetség, aminek mi is tagjai vagyunk. Az IMF pedig egy olyan szervezet, aminek szintén tagjai vagyunk. Így aztán már a januári, első verziójú menet alkalmából is furcsa volt, hogy az emberek mentek, mint illedelmes reflex-felvonulók. Szépen, tüntetni saját maguk ellen is. Ez a Fent és Lent összeállítása alapján máig sem sokat változott. Így a jelenlegi Bayer-menetre is alighanem érvényes, hogy inkább a kormányzat hatalmi és felelősségáthárítási mechanizmusának, a hatalmi játékoknak a része. Olyan ellenségképeket felmutatva, ami a latrinacsászárság halleluja-osztagának megfelel, és ami legalább a populizmus szintjén értelmezhetőnek látszik. Még akkor is, ha az már az első felvonulás után pár nappal kiderült, hogy elég jelentős a pótcselekvés-értéke a rendezvények. Ugyanis abban a pillanatban, amikor valóban önkéntes, saját hozzájárulásra alapozott, és így a valós támogatottsággal arányos rendezvényt szerveztek, az fényesen megbukott. Nem véletlen tehát, hogy a következő Orbán-támogató összejövetel alkalmából, a hazai közönségnél könnyebben megvezethető, külföldi vendégszurkolókat szerveztek zászlóhordozónak. No meg persze eszük ágában sem volt utána, még egyszer nem akarták demonstrálni a támogatás hiányát, koncertet szervezni.

Nem véletlen tehát, hogy jelenleg, egy nappal a következő Békemenetnek keresztelt kormányerősítő séta előtt, szintén nincs hír arról, hogy utána támogatásdemonstrációra készülne a szervezés. Ezzel szemben már az előkészületek során világos volt, hogy a kormányzat biztosra akar menni. Abban a tekintetben is, hogy a potenciális összetűzéseket megelőzze. Aki ennek alapján valami különleges karhatalmi tettre, netán a TEK-re gondol, annak is biztos igaza van. Azonban ennél sokkal kifinomultabb megoldást választva buszra ültetnek sok gyereket, és tanulmányi kirándulást szerveznek nekik. Egyes vélemények szerint Orbán Viktor beszédére. Ami, beigazolódásakor elég aljas húzás lenne, mivel bármilyen konfliktus esetén a gyermekeket érhetné veszély. De abból a szempontból is távoli képeket idéz, ha a gyermekeket akarnák felhasználni pajzsnak a menet rendjének esetleg kialakuló felbomlása esetén. De talán olyan messzire mégsem kellene elmennünk, mint a genfi konvenciók negyedikjének felrúgása. Még akkor sem, ha Orbán Viktor második kormányzása a forradalmak és szabadságharcok láncolatából áll.

Olyan rigmusokat idézve így a kormánypárti menetelés kapcsán, mint: „A párttal a néppel egy az utunk...”. Elvégre Bayer Zsolt főszervező úrnak igencsak fülébe csenghet a gyermekkorában talán sokat hallott nóta. Abban meg úgysem volt definiálva, hogy melyik párt és melyik nép. Azt a körülmények adták. A szólamokban, a sorok között, lecserélni a pártot Fidesz-re, a népet meg annak egy szűk rétegére igazán semmiség. Különösen, mivel éppen úgy ismerjük azt a választási matematikát, ami jelenlegi kétharmados parlamenti többséghez vezetett, mint a bolsevik jelző eredeti tartalmát. Nevezetesen azt, hogy egy olyan hatalmi alakulatot jelzett, ami csak az akkori törvényhozásban, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1903. évi kongresszusán, volt többségben. Ahhoz, hogy ténylegesen többségbe legyen, nagyon komoly megfélemlítési és leszámolási kampányok kellettek a társadalom szinte teljes keresztmetszetében. Igaz viszont, hogy arra az időszakra, majd annak hazai tükröződésére volt jellemző az is, hogy a párt vezetése hatalmi helyzetből szervezett „spontán” megmozdulásokat a saját hatalmának megerősítésére. Ezen a helyzeten az sem sokat változtat, ha talál olyan, a mindenkori hatalomhoz hű strómanokat, akik névleg bevállalják ezt a szervezést. Hasonlóan ahhoz, amikor a szakszervezetek, a munkásegyletek szervezték „spontán” módon a támogató demonstrációkat. Márpedig ebben az Orbán-kabinetnek érthető rutinja van, hiszen már kipróbált recept nyomán haladhatnak, ha a 2002-es évre gondolunk. Akkor ugyanis hatalmi pozícióból szerveztek az országgyűlési választások két fordulója között öntámogató nagygyűlést a Kossuth térre. Amin, mint azt Rátkai Philiptől tudjuk, két millióan vettek részt. Így aztán majd senki ne lepődjön meg, ha immár a kétharmad birtokában akár négy millióan is el fognak férni a Békemenet harmadik verziójának résztvevői között. Elvégre a számháborúban bármilyen számot be lehet kiabálni. Legfeljebb tévest. De az ugyebár ott is előfordulhat, hogy a kiabáló azt hazudik, amit akar.

Amikor azonban a hatalom szervez ilyen megmozdulást, akkor a számok, legalább részlegesen igazak is lehetnek. Ha ugyanis jelenős egzisztenciális fenyegetettség van, akkor könnyen lehet olyan körülményeket teremteni, amikor „önkéntes” részvételre buzdítanak valakit. Tegyük fel, hogy egy olyan településen, ahol szinte mindenki ismer mindenkit, és az egyetlen megélhetési forrás az, amit az önkormányzat nyújthat, kihirdetnek egy ilyen remek kirándulási lehetőséget. Amennyiben az önkormányzat Fidesz-párti vezetője olyan ajánlatot tesz, hogy „vagy jöttök, vagy szerdától ugrott a munkahely”, akkor vajon hányan fognak otthon maradni? Aligha sokan. S amennyiben az iskola is szervez, például ötöskékkel támogatva a döntést, ilyen kirándulást, akkor alighanem a pedagógus a gyerekekkel együtt fog megjelenni. A szülők közvetetett támogatását is bírva ehhez. Mert melyik szülő akarná, ha ezt követően a gyermeke harmadrendű legyen az esetleg fennálló, amúgy is létező, másodrendűség után? Szintén aligha sokan. S éppen ezért veszélyes az, ha valaki, hatalmi arroganciából, butaságból, bedől a hatalomban a saját retorikájának. Azt hívén a tribün magasából, hogy valóban önként dalolva menetel az, aki látszólag önként és dalolva menetel. Miközben megfelelő rendezéssel valóban lehet olyan képzetet kelteni, hogy elinduljon a győzteshez zárkózás folyamata. Így egyáltalán nem csak önbecsapásról, hanem legalább olyan nagy ívű, és tervezett kommunikációs manipulációról is lehetne szót ejteni, aminek igazán nagy mesterasszonya Helene Bertha Amalie Riefenstahl (Berlin, 1902. augusztus 22. – Pöcking, 2003. szeptember 8.) filmrendezőnő volt. S csak remélhetjük, hogy a hazai hatalom diadala nem egy elhúzódó háborúhoz fog vezetni. A bayeri Békemenet zászlaja alatt.

Simay Endre István

Rétvári Bence árnyékkereszténysége.

Del Parson festményén Jézus
gyermekeket áld meg.
Forrás: www.lds.org

Rétvári Bence kijelentése arról, hogy az élettársi kapcsolat nem keresztény, immár több napja érik a kommunikációs komposzt-halomban. A kijelentés keltette véleményhullámok első gyűrűi szintén felcsaptak, miközben végső soron az államtitkár kijelentése csak reflektál a katolikus lobbi-párt lélek-képviselői közül korábban felszólaló Varga László mondataira. Kicsit talán sarkítva, és ezzel a kiátkozás határáig elsunnyogva a sekélyes mondandójával, de tulajdonképpen megfelelve annak a rendezvénynek, amin felszólalt a KDNP-delegálta kormányközeli seprő. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára csütörtökön Keresztény Értelmiségiek Szövetségének rendezvényén gondolta kifejezni tudatlanságát az emberi kapcsolatok terén.

Az, hogy a családnak, de még a felelősségvállalásnak sem sok köze van ahhoz, amit egy papír képes képviselni, már többször leírtam. Legutóbb éppen Varga László nem kevésbé ominózus kijelentései kapcsán. Ezt csak annyiban ismételném, hogy természetesen sem a szülői felelősségvállalásnak, sem a családként való működésnek sincs semmi köze az említett aktushoz. Mármint egy önkormányzati irodában, vagy egy keresztény templomban lezajlott aktushoz. Amennyiben a jogi aktust értjük ez alatt, és nem valami mást, amitől sokkal inkább függ a gyermekvállalás. Ellenben, amire gondolva az iroda íróasztala alighanem kényelmetlen, míg a templomban tényleg nem illik. Tehát maradjunk meg annál a pontnál, hogy van egy jogi aktus, ami aszerint változik jelenleg, hogy a felek házasságra lépnek-e, vagy „csak” élettársi kapcsolatot jegyeztetnek be az önkormányzati irodában. Az utóbbi az, ami Rétvári államtitkár úr és párttársai, tehát tulajdonképpen elvtársai szerint nem keresztény. Ez magánvéleményeként meg is állhatja a helyét. Elvégre senki nem kényszerítené őt olyan bűnös dologra, hogy pusztán együtt élje le az életét azzal, akit szeret. Minden egyházi hozzájárulás nélkül, és bele a nagyvilág társadalmi ősvadonjába. Magánemberként azt mond, amit akar, és amíg az nem közveszélyes. Egy minisztérium, és ráadásul a közigazgatásért felelős minisztérium államtitkáraként azonban már nem magánember.

Óhatatlanul belekeveredik egy olyan helyzetbe, amibe talán nem is akart. Legyünk optimisták ugyanis, hogy a nyilatkozata csak futó emberi gyengeség, a közösség támasztotta vélt normáknak való megfelelés következménye. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a később kiadott helyreigazítás csak még jobban kiemelte az eredeti nyilatkozat sutaságát. Mert miközben emlegeti az élettársi kapcsolatban született gyermekeket, miként beszélhet azonos neműek kapcsolatára szűkítve csak a kérdést. De talán nem is ez a lényeg, hanem az a kitétele, miszerint az élettársi kapcsolat nem keresztényi. Ez az említett konferencián lehet a csoportnyomás kiváltotta megnyilatkozás, és még lehet akár valóság is. Azonban erre az egyetlen adekvát válasz az lehet, hogy: na és? Ugyanis alapvetően Rétvári Bence kirohanása akkor lehetett volna indokolt, ha ő, mint keresztény, és a papi szalagátvetésben feltétlenül hívő arra kényszerítve érezte volna magát, hogy házasságát felbontva éljen eztán élettársi kapcsolatban csupán. Azonban erről szó nincs. Sokkal inkább arról, hogy ő kíván egy olyan etikai szemléletet rákényszeríteni másokra, ami különben nekik nem feltétlenül sajátjuk. Olyan szemléletet, amit megvallani nem kötelesség, és nem is kizárólagos. A világvallásoknak is csak egyike, és csak a szemellenzősen bátrak, a buták merhetnek olyan kijelentéseket tenni, hogy csak egy adott vallás támogatói tekinthetők egy emberi közösség fontos tagjai. Mert mi légyen a többi vallás támogatóival, vagy az ateistákkal. Milyen jogon állíthat egy kormányzó párt képviselője, a kormány tisztviselője bármit is az ő magánéletük minőségéről.

Miközben tulajdonképpen nem is igaz az említett szemlélet annyiban, hogy az etikai normák egy adott társadalmi együttélési rendszerben értelmezettek. Még az is csak erős fenntartásokkal kezelhető tehát, hogy létezik-e egyáltalán keresztényi etika, mivel, nagy valószínűséggel, sokkal inkább a társadalom etikai normáinak egy vallási szemszögből való értelmezéséről van szó csupán. Miközben az európai kultúrára az évezredes kereszténység eléggé rányomta a bélyegét ahhoz, hogy az egyes emberek szemléletének a mélyében akkor is megtalálhatóak legyenek egyes hagyatékai, ha annak nincs is tudatában. Ami különben korántsem jelenti azt, hogy baj lenne. Elvégre azt, hogy nem illik lopni, illetve megenni fele-, vagy egész barátainkat, alighanem templomok nélkül is el tudjuk fogadni. Az pedig, hogy az utódok felnevelése felelősséggel jár, azt olyan messziről hordozzuk génjeinkben, amilyen régi az anyai ösztön. Ezt valami különleges keresztényi értékként feltüntetni olyan szintű álszentség, amire csak a vallási vakhit és a politika képes. Így természetesen az az állítás, hogy az együttélésnek a felelős utódnevelési feladata csak valami vallási szósszal leöntött etikai kotyvasztó-tégelyből csírázhat ki, az hazugság. Ebből aztán az is következik, hogy nem véletlenül őrzi a Biblia is több helyen annak a nyomát, hogy az utódokról való gondoskodást, illetve a közösség fennmaradását elébe helyezi a formalitásoknak.

Ezt őrzi az a Jézus-nak tulajdonított vágy, hogy a gyermekeket kéretik közel engedni hozzá. Vallásuktól, származásuktól, és a szülőktől függetlenül. Ahol ugyanis ez szerepel a Bibliában, ott mindezen szempontokról szó nem esik. De természetesen messzebbre is visszanyúlhatunk abban a történetfonatban. Abban, amit az I. Constantinus, vagy Nagy Konstantin, római császár által elnökölt niceai zsinaton beszavaztak a Bibliába. Ha ugyanis Onan történetét elolvassuk, akkor megtudhatjuk belőle, hogy voltak akkortájt felavatott paráznák, és az Úr kifejezetten elvárta, hogy az elhalt testvérnek a család más férfitagja támasszon utódot. Legyez az akár sógor, vagy após. Tehát csupa olyan dolog, amitől Rétvári Bencének alighanem libabőrös lenne a háta, ha elolvasná egyszer Mózes első könyvét. S alighanem megállapítaná, hogy valami rémes dolog lehet, ha Jahve ilyen keresztény etikától idegen dolgokat hagyott jóvá. Az olyan apróságoktól pedig aligha hagyná magát zavartatni, hogy Jézus alapvetően nem vallásalapítónak, hanem a zsidó vallás tanítójának tartotta magát. Nem elutasítván az ószövetség, és közte Mózes tanításait. Az meg kifejezett pongyolaság lehet a KDNP politikusai szempontjából, hogy Jézus elfeledkezett rendelkezni arról, hogy csak a keresztény egyházak által szentesített házasságból született gyermek számít igazán gyermeknek. Igaz, akkortájt keresztény egyházak sem voltak, és még maga Jézus is csak Jahve apaságát figyelembe véve kaphatna némi felmentést Rétvári államtitkár úrtól a létre.

A családja ugyan semmi segítséget nem kaphatna, hiszen valójában talán nem is lehetne családnak tekinteni. Kérdés, hogy a mai hazai KDNP-től milyen segítségre számíthatott volna a taníttatásban, az előmenetelben. Mert amennyiben komolyan kellene venni, hogy csak az általuk szentesített házasság eredményezhet családot, akkor Jézus, de még talán az apostolok is bajban lennének a származásukat illetően. A keresztényi egyházak által végrehajtott szertartás szerinti házasságból például biztosan nem származtak. Példaként a helenizált zsidó családban született Pál apostol is felhozható akár. Az egyes, magukat keresztényinek tartó politikusok számára aztán kialakulhat az a furcsa helyzet, hogy ami elég jó volt Jahve-nak és Jézusnak, az nem elég jó Rétvári Bencének, vagy másoknak az államtitkárt delegáló pártban. Az árnyékkormányok mintájára valamiféle árnyékkereszténységet képviselve. Az ugyanis aligha jelenthet mást, amikor a KDNP olyan, kereszténységre hivatkozó, vallási cenzust kíván életbe léptetni a családok minősítésekor, ami végső soron köszönő viszonyba van csupán a kereszténység eszméit megalapozókkal. Elköszönő viszonyba. Sokkal inkább figyelve arra, hogy a keresztény egyházaknak olyan hatalmat biztosítson, ami alapvetően pontosan azt a gazdasági hatalomkoncentrációt készítené elő a lélekkufárság szintjén, ami annak idején a szekularizációs törekvéseket előidézte. Így hazánk valóban élenjáró lehet az állam és egyház kapcsolatának újragondolásában. Amennyiben, pár száz év után, fel lehet majd újítani a szekularizációt célzó törekvéseket. Addig pedig állami jogosítványokat adna bizonyos társadalmi szolgáltatások megtagadására egyes, különben társadalmilag családként jól funkcionáló, együttélésektől.

Ha pedig valakinek kétségei lennének a gazdasági hatásokról, akkor nem szükséges a középkor egyházi vagyonkoncentrálására visszatekinteni. A napi hírekben, és a közelmúlt történéseiben is találhatunk nyomokat. Egyrészt gondolhatunk, hogy hány gyermeket nevelő családtól lehet majd megvonni hosszú távon a támogatásokat, amennyiben egy vallásközpontú lobbi-párt egy tollvonással elintézi, hogy ne is tekintsék ezeket családnak. Egy füst alatt másodrendű zabigyerekké degradálva mindenkit, illetve bárkit, akinek a családja nem tetszik a KDNP-s uraknak. A rövid távon ható tevékenység egyik napokban olvasható híre szerint a piaristák egy kisebb vagyont kaptak csak úgy. Mert azért egy közel egymilliárdos miniszterelnöki adomány mégis egy kisebb vagyon. Még akkor is, ha az érthető magyarázkodásban úgy mellesleg az iskolafejlesztés is szóba került a rend likviditási problémáinak szanálását követő célok között. Azonban érdemes ennek kapcsán esetleg azon is eltöprengeni, hogy az egyházi iskolák mennyire alkalmasak a világnézetileg semleges oktatás következetes végrehajtására. A gyermekekkel való iskolai foglalkozással kapcsolatban pedig szintén lehetnek kétségeink, előfeltevéseink, ha a családok némelyikét a politika is csak megvetéssel képes kezelni. Éppen abból a szempontból, ami egy keresztényi szerzetesrend központi kérdése lehet. A keresztény vallás.

Simay Endre István

Tarlós és az ember.

Nem volt kérdezni. Kérdés van?
Forrás: Blikk

A Fidesz által delegált polgármesterek sorában a főváros főpolgármesterének pozíciója kétségtelenül kiemelt pozíció. Végső soron a hazai lakosság közel ötödének az életkörülményeit, életérzését közvetlenül befolyásoló hatalma van. Ez volt korábban Demszky Gábornak is, akinek ténykedése nem véletlenül csípte több kormányzatnak is a szemét. A jelenlegi főpolgármester, Tarlós István helyzete annyiban is kivételes, hogy ugyanaz a hatalom van kétharmados parlamenti többségben, amelyik hatalom a fenek alá tolta az előmelegített bársonyszéket. Az tehát óhatatlanul jelzés értékkel bír, ha a főváros működtetése még ilyen körülmények között sem zökkenőmentes, és a főpolgármester többször is hatalmi pofozkodásokban, illetve közterület-átnevezésekben látszott megtalálni működése célját. Márpedig szinte biztosan nem attól lesz jobb a közlekedés, hogy egy teret miként mondanak be a hangosbeszélőn.

A lakosság életét sokkal inkább befolyásolja az, hogy mi a helyzet például a négyes metróval, amit a korábban a Fidesz igencsak ellenzett. Ahogy a főváros közlekedése általában sem olyan tényező, ami minden hatást nélkülöző lenne. Legyen az akár a költséghatékonysága, vagy akár a puszta fenntartása, fenntarthatósága. De mert a tömegközlekedési eszközök városképi elemek, egyáltalán nem mindegy, hogy miként néznek ki. Különösen, mivel a kinézetük szolgáltatta megszokás számos embernek igazodási paraméter. Még akkor is, ha erre nem túl sokszor szoktak gondolni. Annak ugyanis, akinek a látásával problémák vannak, annak a színek, a formák nagy segítséget jelenthetnek. Külön feladatot adva azzal, ha esetleg ugyanazon vonalon közlekednek kék különböző árnyalataiban a járművek. Ha pedig változás következik be, akkor érthető, ha az emberek erről tudni szeretnének. Ahogy a főváros dolgairól, a kormányzat és a főpolgármester viszonyáról is joga van tudni bárki városlakónak. De joga van tudni az országban bárkinek, mivel a fővárosi költségvetés esetleges állami megtámogatása minden adózót érinthet. S mert több millió érdeklődő aligha járulhatnak Tarlós István elé a kérdéseivel, marad a nemzetközi gyakorlatban több száz éves hagyomány gyakorlása. Egy-egy riporter vállalja magára a kérdésekre adandó válaszok feltevését. A riportalany pedig egész személyiségével hat, amikor válaszol.

Igaz ez Tarlós Istvánra is, aki legutóbbi ATV-s szereplésekor beégett, de nagyon, amikor a riporter személyét kezdte pocskondiázni. Holott sejthette, hogy Kálmán Olga nem egy Obersovszky-díjas mikrofonállvány. Végső soron elfeledkezve arról, hogy a riporter szerepe nem az, hogy puha nyelvvel illesse a riportalany kimeneti nyílását, hanem az, hogy a bemenetin kipüfögött levegő modulált rezgéseiben a logika, az információ lenyomatát keresse. Ha tehát újra, és újra megkérdezi azt, amire a riportalany csak mellébeszél, akkor az, Tarlós István véleményével ellentétben nem megalázás. A megalázó az, ha a főpolgármester nem méltatja arra a nézőket, hogy világos, egyenes választ adjon. Ad abszurdum, közölje, hogy az adott kérdésre nem válaszol. Teljesen felesleges fenyegetőznie felelősségének részleges átruházásával a riporterre. A kétharmaddal uralkodó parlamenti hatalommal a háta mögött a fenyegetés ugyanis olyan eszköz, ami óhatatlanul a főpolgármester szemléletét tükrözi. Annak a személyiségnek a lenyomatát, mellyel hat riportalanyként. Ez a lenyomat a csütörtöki megnyilatkozás alapján egy szép, nagy tuskó lenyomata. Egy olyan üreges hatalmi tuskóé, amiből megkongatva a bunkóság visszhangzik kifele. Ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy adott esetben ne lehetne a főpolgármesterben némi vélelem arra nézve, hogy a fenyegetés adott esetben nem üres szó csupán. A Fidesz esetében ugyanis az akár koncepciós eljárások korántsem idegenek a napi gyakorlatból. Jól mutatta ezt annak idején, ahogy eljárás indult az olyan önkormányzati vezetők ellen, akiket más úton nem tudtak volna megingatni. Miközben a sajtó munkatársával szemben egy ilyen eljárás, de már maga Tarlós István pökhendi kijelentése is, olyan szinten demonstrálja a sajtószabadság megingatásával való fenyegetést, ami rászorította a főpolgármestert kézben tartókat, hogy hassanak a csorba korrigálása érdekében.

Az csak penészes hab lett a buggyant tortán, amikor a főpolgármester ennek hatására elkezdte menteni, és magyarázni a magyarázhatatlan menthetetlenséget. Gondolt egy nagyot, és akként nyilatkozott meg, hogy a nőtől elnézést kér, de a riportertől nem. Tehát úgy döntött, hogy előadja az udvarias macsó című magánszámát. Alighanem beleszorulva abba a szerepbe, amibe Varga István rántotta bele a Fideszt-t. Miközben valamiért nem jutott el a tudatáig a vita mineműsége. Nevezetesen, hogy nem a családi erőszak kapcsán kell bocsánatot kérnie egy feministától, hanem egy riportertől kellene elnézést kérnie, aki történetesen nő. Ezt jelzi a MÚOSZ állásfoglalása is, miszerint a riportertől is kérjen bátran elnézést a főpolgármester. A magam részéről kiterjeszteném, ezt az elvárást úgy, hogy az emberektől általában kérjen elnézést az ilyen politikusi viselkedésért. De nem vagyok annyira naiv, hogy ebben bízzak. Ennek oka a megnyilatkozás jelzés-értéke. Tarlós István világképében láthatólag úgy rendeződnek el ezek a dolgok, hogy bunkónak lenni szabad bárkivel szemben. Mert az olyan karakán, olyan életszagú, olyan poshadt-kocsmásan férfias. De egy nővel szemben azért ciki. Különösen, ha látják a TV-ben. Mert különben bárki emberi mivoltán szabad ezek szerint átgyalogolnia. Neki, mint főpolgármesternek, akinek a Vezér széket adott. Ha már politikusi hozzáállást, demokratikus szemléletet nem is adott mellé. Budapest főpolgármesteréé minden esetre érdekes hozzáállás egy olyan ember részéről, aki milliók életkörülményeire ható hatalommal bír.

Simay Endre István

Megélhetési földérzés.

Forrás: planetoddity.com

A hazai termőföldek helyzete is olyan téma, ami időről időre megtárgyalást igényel a politikusok részéről Hol azért, mert koncentrált a tulajdonjoga, hol azért amiért nem. Ugyanakkor nehéz kérdések elé is állítja a lózungpolitikát, mivel a termelés számos olyan tényezőtől is függ,a miért legfeljebb az esősámánokat lehetne bűnbakként megnevezni. Az pedig ugyebár egy Turul-komplexusok között hányódó politikai elit számára mégsem biztosan járja. Az azonban biztos, hogy a néha tényleg az lehet az érzése az embernek, hogy az, akinek csak képeskönyvekből szerzett ismeretei vannak a mezőgazdaságról, azok belebeszélnek mindenbe. Míg azok, akik legalább a szomszédjukban láttak már olyat, aki okszerűen használt már kapát életében, az tisztázott tulajdonviszonyokat szeretne, és megélni a földből. Akár csak saját maga számára termelve. S ez az, amire néhanap igen kicsi az esély.

Mondhatni, történelmileg így alakult ki. Annak ellenére ugyanis, hogy az ország élelmiszerbázisát megtermelni képes termelőszövetkezeti struktúra kialakítása sok könnyel kísérve, és korántsem egyszerűen jött létre, gazdaságilag indokolt birtokméretek kialakítása mégis megalapozta a hazai ellátást. S persze, mint tudjuk, exportra is jutott. A kárpótlási ügyek során először gyakorlatilag szétverték ezt a struktúrát, majd elindult egyfajta újraszerveződése a földbirtokoknak. Számos olyan anomáliával kísérve, ami alapján alighanem megalapozott volt az a megállapítás, hogy a rendszerváltó kormány esetében a szervező erőt az 1900-as évek elejének zsellérnosztalgiája szolgáltatta. Elegendő volt ehhez olykor kitekinteni a vonatablakból, és a klasszikus nadrágszíjparcellákra letekinteni a töltésről. Borítékolhatóan a friss földtulajdonosok gyors csődbejutását szolgálva. Különösen, mivel a kárpótlás örömrohamában olyanok is földet tudtak szerezni, akiknek legfeljebb a nagyszülei meséltek a földművelésről, de ebben látták a kiutat. Például azért, mert a rendszerváltáskor gondosan csődbe taszított, és korábban keleti exportra termelő iparágakból az utcára dobta őket az érzelmi gazdaságpolitika. A „ruszkik haza” gazdaságban indokolatlan szólama. Elszigetelve az országot az egyik legnagyobb keleti piactól, és egyben elvágva a korábban kialakított gazdasági kapcsolatokat.

Ennek következménye, hogy Antall József, illetve kormánya örökségéhez tartozik a gyakorlatilag szétvert mezőgazdaság és élelmiszeripar, a hazai buszgyártás bázisának, az Ikarusznak felszámolása. De megsínylette ezt az érzelmi gazdaságpolitikát minden más olyan ágazat is, melynek köze volt a mezőgazdasághoz. Elég a mezőgazdaságot támogató gépgyártásra, vagy a vegyiparra gondolni. Miközben az eredetileg tíz forint körüli árfolyamon nyilvántartott, transzferábilis rubelben számolt orosz államadósság rubelenként egy forint alá inflálása is megtörtént. Az elszámolása kapcsán az államadósság fejében felépítendő négyes metró sehol léte is az „eredmények” közé tartozik. Járulékos hatásként pedig ott állt az orosz államadósságon elszenvedett inflációs veszteség, valamint az említett ágazatokból utcára került milliós vagy ahhoz közeli munkanélküli, és családjuk. Utóbbi azért is, mivel a részmunkaidős mezőgazdasági termelésben érintettek számára sokszor a család megélhetési forrása volt az a munkalehetőség, melynek híján az említett térségekben ma gyakorlatilag mélyszegénység, leszakadás, állandósult és generációs munkanélküliség sújtja a családokat. S ezen keresztül az országot. Táplálva a szélsőjobboldal eszméit, az ország szétszakítottságát, és a szolgaság újratermelését. Így végső soron az ország rendszerváltás utáni eladósodásában, a privatizációs veszteségek kezdeti felhalmozásában, a mélyszegénység kialakulásában, és végső soron a szélsőségek térnyerésében Antall József elévülhetetlen „érdemeket” szerzett. Akkor is, ha nyilván az őt követő kormányfők sem voltak szentek.

Visszatérve a nadrágszíj-tulajdonosokhoz, ők zömmel tőke, és megfelelő szakértelem nélkül vágtak tehát bele a mezőgazdaságba. Olyan parcellarendszereken, amelyeknél pár sor kukorica váltott pár sor krumplit vagy paradicsomot. Kölcsönösen gátolva a növényvédelmet, és ezzel alacsony termésátlagokat juttatva eredményül. S persze ott voltak az időjárási tényezők. Az aszály, vagy éppen a belvíz. A jégeső, vagy a fagy. Márpedig a privatizáció nagy kavarodásában „elfelejtették” közölni, hogy az, akinek nincs jelentős, akár több évre elegendő tőketartaléka, az felejtse el a mezőgazdaságot. Mert az egyik évben jöhet a fagy, a másikban az aszály. S még utána is kell pénz vetőmagra, miközben az ínségesebb években sem kell okvetlen éhen halni. Ezen pedig sem nem változtat, sem nem segít, ha elmennek a Parlamenthez tűntetni. Az legfeljebb a hangulatkeltéshez, politikai zsaroláshoz elegendő, ám a jégesőt aligha állítja meg. Az pedig már a termelés jellegéből adódik, hogy a nagybirtok védettebb az ilyen hatásokkal szemben. A koncentrált földtulajdon esetén mindig lehet olyan dűlő, amit megkímél a fagy, illetve a belvíz. Pufferelve az esetleg kisebb termést adó területek veszteségeit. Az tehát gazdaságilag érthető volt, hogy a nagyobb birtokkal rendelkezőknek inkább maradt tőkéje túlélni, és akár a tönkrement új-zsellérek földjeit is felvásárolni. Ahogy alighanem álszentség lenne azt hinni, hogy a zsebszerződésekről, külföldi befektetőkről szóló hírek, találgatások mögött ne lett volna, illetve ne lenne némi valóság-morzsa.

Ami azonban szintén nem változtat azon, hogy a mezőgazdaság olyan ágazat, amit gazdaságosan csak nagyon nagy hozzáértéssel, és rengeteg kézimunka felhasználásával lehet kis területen művelni. Egyszerű belegondolni abba, hogy mondjuk a földieper termesztése, és a búzáé miként viszonyul egymáshoz ezen a téren. Elfogadva, hogy ez az összehasonlítás ugyanúgy leegyszerűsített, ahogy az előzőek során is biztos volt, aki hasonló értelemben felhorkant. Különben az említett példára is igaz, hogy mindkét növény termeszthető „otthagyva” is. Ám aligha valószínű, hogy ebben az esetben piaci minőséget, és főleg piaci mennyiséget lehetne betakarítani. Ez utóbbi lehet részben nemzetstratégiai kérdés a gabonák, illetve például a burgonya esetében, de mindenképpen olyan gazdaságossági kérdéseket vet fel, ami a mezőgazdaságból élőknek a család zsebébe vágó problémaláncolathoz vezethet. Beleértve természetesen azokat is, akik bérmunkában dolgoznak a mezőgazdaságban, mivel az ő kereseti lehetőségüket is korlátozza a mezőgazdasági ágazatok nyereségessége. Így aztán lehet nyugodtan nosztalgiázni a száz-évekkel előtti birtokstruktúra felett. A jobbágytelkeken végzett kisüzemi termesztés előtt csak speciális esetekben van hosszabb távú kilátás. Ezen, vérmérséklet szerint, lehet természetesen búsulni, vagy dühöngeni, de attól valószínűleg ezek a körülmények fennmaradnak. Ahogy azon is lehet tépelődni, hogy kinek a tulajdonában legyenek a földek, de végső soron ez is tőkeképességi kérdés lehet.

No meg persze politikai kérdés, mivel a kedélyeket jócskán fel lehet piszkálni azzal, hogy ki és milyen körülmények között jutott földterülethez. Azonban itt azt hiszem nem annyira a „ki termesszen” kérdése lapul meg a háttérben, hanem „ki birtokolja a használati jogot” kérdése. Beleértve persze azt is, hogy ki fölözi le annak a hasznát, ha az adott földterületen futballstadion, út, pláza, raktár, benzinkút, szálló, vagy bármi más épül. Arra ugyanis nem igazán láttak napvilágot széles körben programok, hogy milyen évtizedeken átívelő stratégiák lennének a termelés esetleges átpozícionálásra. Kellően intenzív, és hatékony technológiák mellett ugyanis alig vitatható, hogy bizonyos területeken erősen át kellene alakítani a mezőgazdaságot. Akár állami segítséggel is. Azonban nem plázafákat ültetve, hanem valóban a mezőgazdaságban tartva a munkaerőt, és visszaforgatva a hasznot. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy az alacsony termelési kapacitással, aranykorona-értékkel bíró folyók menti, belvizes öntésterületeken nem érdemes erőltetni például a kukorica-termesztést. Már akkor, ha a stratégiai mennyiség más területeken intenzív technológiákkal előállítható. Az azonban, amikor ilyenkor a termelés felhagyásában, és gyomkultúrák vadvirágaiban kezdenek gondolkodni, akkor az aligha segít az ott lakókon. Miközben az említett, nagyobb hatékonyságú technológiák tőkeigényesek.

S ez az, ami a mezőgazdaság környékén nem igazán látszik lenni. Az a befektetendő tőke, amit a sokadszorra meghámozott bankoktól aligha remélhetnek a termelők. A közvetlen állami szerepvállalás sem feltétlenül megoldás. Különösen, mivel jól láthatóan a közmunkaprogramoknál és a klientúra földvagyonhoz juttatásánál sokkal messzebbre nem lát az a vezetés, akinek a falusi lakosság felé is felelőssége kellene, hogy legyen. Ilyenkor természetesen jól jöhetnének a külföldi befektetők, de őket ugyebár a Turul nem szereti. Nem azért, mert tud jobbat, hanem mert „csak”. Mert nem elég magyar. Noha kérdéses lenne, hogy amennyiben most élne, akkor a Turul-klub hívőinek Liszt Ferenc vagy Széchenyi István elég magyar lenne-e? De természetesen a mezőgazdaságban is kereshetünk hasonló, vagy akár még hasonlóbb példákat. Dr. Sedlmayr Kurt, aki a hazai cukorrépa-nemesítés bázisának kialakítója volt Sopronhorpácson, szintén nem annyira a lovon való hátranyilazásra büszke vérmagyarok táborából került ki. Mégis sokat köszönhet neki az ország. Ahogy a turulista névmágiában hívőknek akár Fleischmann Rudolf, a korszerű hazai növénynemesítés megalapozója is okozhat fejtörést. Igaz, ők, és még sokan mások „csak” segíteni akarták az országot, és nem származástani feladványokon, hanem a mezőgazdaság problémáin törték a fejüket. De a sort nyilván lehetne folytatni. Különösen, mivel könnyen születhet válasz akkor, ha valakinek a közvetlen túlélés a holnap kérdése.

Mondjuk akkor, ha a kérdés úgy szól, hogy éhen hal, vagy külföldi tulajdonú földeken dolgozik. Nagyon leegyszerűsítve a kérdést. Ilyenkor a parlamenti szájtépés csak akkor ad megfelelő választ, ha kenyeret is tud adni mellé. Nem hipotetikus, és a termőterületet csökkentő építkezések formájában, hanem valós, évtizedes termesztés-stratégiaként. Amiben a környezettudatos falusi turizmus éppen úgy szerepet kaphat, mint a makkoltatott konda, vagy akár az ártéri erdőtelepítések. Ám ehhez, az oktatáshoz hasonlóan, több évtizedet átfogni képes gondolkodás kellene. A párthiten alapuló politikai janicsárgazdálkodás ugyanis kiépíthet egy szekunder klientúrát, falusi közmunkásnak nevezett zsellérséget, kiszolgáltatott és a kenyérrel zsarolható felvonulásra késztethető szavazóbázist, de többet nem. A hatalomnak természetesen ez elég lehet akkor, ha a falusi lakosságot csak díszletként, a városokban lakók sakkban tartásához kijátszható tömegként kezeli. Akikkel a termelés visszaesésekor a városi lakosság szemben is fordítható, ha ennek látják szükségét. Ez a recept sem új adott esetben. Ugyanúgy kipróbált recept, mint Rogán Antal kommunikációs fordulatai a regisztráció kapcsán. S pont annyit is ér. Annyit, amennyit bevesznek belőle.

Simay Endre István

Gyarmati ápoltak költségvetődése.

Forrás: MTI

Érdekes lenne egyszer azzal kezdeni, hogy az EU és az IMF elsőre elfogadott valamit, amit kormányzat felterjeszt betekintésre. Azonban ez, úgy tűnik várat magára továbbra is. A legutóbb átadott csomagon nem tudjuk, hogy mekkorát kacagtak, vagy sírtak talán, de az biztos, hogy visszadobták. A reakció egy nagyjából egy napos hirtelen felindulás volt Matolcsy György és ápolói részéről, amit egy újabb csomaggal ünnepeltek meg. Olyan módon kommunikálva, hogy az IMF részben további megszorításokat kért azon listaelemekre melyekről már korábban is alighanem hazudott a kormányzat. Részben újabb megszorításokat kért. Vagy sem. Matolcsy szavainak pedig szintén nem túl hosszú a szavatossági ideje. A három lépcsőben bejelentett mintegy ezer milliárdos korrekciók, az inflációval, akár havi tízezer forintos minuszt jelenthetnek fejenként az ország lakosságának. Mi lenne, ha megszorítás lenne?

Az, hogy szakmailag Matolcsy György újabb csomagja miért hibás, azt alighanem igen alaposan fogják még kielemezni. Az azonban szinte már biztosnak látszik, hogy ismét azokat a szektorokat próbálja újabb pióca-manőverekkel megcsapolni, ahonnan a gazdaság vérkeringésének fellendítése várható. Ezért is születhettek olyan értékelések, hogy az új kiigazítási tervezet növekedésellenes. Az ugyanis, hogy a kormányfő és csapata, nem tartja be a szavát, és a bankszövetségnek tett ígéretét, az legfeljebb a bankszövetség elnökét lepi meg. Elvégre maga Orbán Viktor maga jelentette ki annak idején, hogy egyfajta pávatáncot folytat, amiben neki, és általa minden lépés megengedett. Bármit megígérhet, és bármilyen ígéretét megszegheti. Ez neki alanyi jogon jár, mert neki a hangok is megmondták, hogy alanyi jogon igazuk van. Neki és jobb kezének, Matolcsy Györgynek. S alighanem ez az ami a legnagyobb veszélye annak a politikának, amit jelenleg folytat a miniszterelnök. Olyan szintű hiteltelenedés, hogy valóban hitkérdéssé válik az, hogy ki tart ki mellette.

S ebből a szempontból az azeri baltás ügyében is arcát vesztett Szijjártó Péter kinevezése Matolcsy György mellé szekundánsnak nem sokat számít. Két tehetségtelen, hitelét vesztett politikus egy halmazba foglalásával ugyanis semmi sem történt. Illetve pontosan ennyi történt. Politikailag üres halmazok uniója egy újabb üres halmazt eredményezhet csupán. A „kétoldalú beruházási tevékenység erősítése” ugyanis alighanem egy erőteljes lejmolási hadjáratot jelent, mivel nem valószínű, hogy a Sárga folyó következő vízierőművét Magyarországról felvett hitelből finanszírozza a Kínai Népköztársaság. Tulajdonképpen akár erről is lehet hitvitát folytatni. Ahogy a gazdaságért felelős tündérpásztor, és az őt, mesevilági kirándulásaiban, támogató Orbán Viktor megannyi más ténykedéséről is, Ilyen szempontból Rogán Antal alighanem megcélozta az orbanizmus főpapjának a címét. Bár őt már a korábbi csomag sem szorította annyira, hogy szót emelt volna érdemben ellene. De, frakcióvezetőként, természetesen a jelenlegi csomag kapcsán is meg kellett szólalnia a kádári nosztalgiát sem nélkülöző választási fejtörései szünetében.

Rogán Antal tehát rikkancs-, és regisztrációmentő bokros teendői közepette időt szakított a megnyilatkozásra orbanánia legújabb költségvetési ötletei kapcsán. Vezéréhez méltó egyszerűséggel letolva magáról, pártjáról a felelősséget, és egy laza kirohanással az Európai Unióra hárítva azt. Elvégre egy igazi bozótharcos hithű talpnyalója hogyan is tehetett volna másként. A tényekkel meg úgy sem kell foglalkoznia, mivel a hithez azok amúgy is feleslegesek. Az ugyanis, hogy szerinte „a Fidesz képviselői nem hajlandók az államadósság visszafizetését a magyar családokra, a bérből és fizetésből élőkre terhelni”, legfeljebb tényleg csak a tündérmesékben megvalósítható. Ahhoz ugyanis aligha kell különleges közgazdasági szakértőnek lenni, hogy belássa bárki egy ország költségvetésének zártságát. Csak azokkal a pénzeszközökkel tud gazdálkodni a kormány, amit vagy kívülről visznek be a rendszerbe, vagy már eleve az országon belül van. Mivel hazánk nem kőolajexportáló nagyhatalom, és más alapanyag-exporttal sem látszik megfinanszírozhatónak a gazdaság, maradna a termékexport. Ahhoz pedig termelői munka, beruházás, például a külföldiek itteni beruházása, szükségeltetne. Ha nem akarnak hiteleket felvenni, és a beruházások ismerten csökkenő tendenciát mutatnak, akkor közvetve, vagy közvetlenül a lakossági pénzeszközök állnak csak rendelkezésre. Ha úgy tetszik a magyar családok tartalékai, megtakarításai, az általuk termelt értékek ellenértékei, és a hasonló apróságok. Alkalmasint tényleg apróságok, mivel a tartós recesszió amúgy is a tartalékok feléléséhez, az elszegényedés fokozódásához vezet. Rogán Antal tehát nem teljesen világos, hogy miről beszél. Hacsak nem a hatalom iránti feltétlen engedelmesség kinyilatkoztatásaként nem tekintjük a felszólalását.

Az, hogy, szembemenve az EU és az IMF elvárásainak is, a bankok terheit növelik, végső soron ezen alig változtat, mivel külső források bevonása nélkül a bank is lakossági pénzeszközökkel gazdálkodik. Még akkor is, ha ezt közvetve teszi esetleg. A láncolat alján ugyanis szinte mindig az egyes emberek állnak. Akár vállalkozóként, akár munkavállalóként. Az azonban előfordulhat, hogy amennyiben a bank nem helyez ki hitelt a vállalkozásoknak, akkor a munkavállaló is munka, munkahely nélkül marad. De a csekkadó emelése sem hagyja valószínűleg érintetlenül a magánembereket. Az azonban kétségtelenül egy valós álláspont a frakcióvezető úrtól, hogy nem akarják a személyi jövedelemadót emelni. Elvégre a kormányzati tagok, és kedvenc klientúrájuk számárra az egy kulcsos adó úgy jó, ahogy van. Mert egyébként nem biztos, hogy emelni kellene az adókat. Lehet, hogy elegendő lenne a progresszív rendszer visszavezetése. De az olyan szintű presztízsvesztéssel járna, mai nyílt beismerése lenne a miniszterelnöki csapat hozzá nem értésének. Az a kijelenté, hogy „nem vagyunk hajlandók a bérek és nyugdíjak csökkentésére”, igazán semmitmondó. Elvégre az infláció akkor is lecsökkenti a reáljövedelmeket, ha nominálisan nem nyúlnak hozzájuk. S ugyebár emelésről szó sem esett. Csak az adók tekintetében. Összességében pedig Matolcsy Györgynek sikerült meghaladnia Bokros Lajost. Nem okvetlenül tudásban, hanem hatásban. Sikerült a GDP öt százalékának megfelelő mértékről kilencre emelnie a megszorítások mértékét. Kétes dicsőség, de nagy haladás. A szakadékba.

A közvetlen gazdasági hatáson kívül persze a közelgő Békemenet szempontjából is érdekes lehet az új költségvetési csomag. A vakhiten kívül nehéz ugyanis másként értékelni az egy nap alatt összegányolt valamit, mint az EU-nak való behódolási pozitúra felvételét. Márpedig ebben az esetben a januári táblák helyett ideje lehet másik sablont keríteni. Mert miként nem lesz Orbán Viktor nyalonc, ha behódolt. Bár a miniszterelnöknek van még egy hete kitalálni, hogy a Turul melyik tollára van felírva az a tánclépés, ami nyomán csak ezt tehette. Csak ezt, és semmi mást. S biztos lesznek olyanok, akik hitből, vagy napidíjért el is fogják hinni. Azonban szerintem régen rossz, ha egy regnáló miniszterelnök ilyen helyzetbe lavírozza magát. Olyanba, amikor nem a politikailag irracionális Turul-os tündérmesékért, hanem a gazdaságilag racionális lépésekért kell magyarázkodnia a hívek előtt.

Simay Endre István

Visszanézve 2002-re.

Az időpont 2002. Azoknak a választásoknak az utózöngéi, melyek levezényléséért a jelenlegi belügyminiszter és a jelenlegi miniszterelnök vállalt felelősséget, és amelyet akkor a Fidesz elvesztett. Nem hegyomlás-szerűen, de határozottan. Annyira, hogy Kósa Lajos, szinte komplexus-szerűen, máig választási csalásokat emleget ezzel kapcsolatosan. Majd kirobbant a Medgyesi Péter ügynöki tevékenységével kapcsolatos botrány, és közben némi hídlezárási akciók voltak a választások eredményei miatt is. S meg kell emlékeznünk Pokorni Zoltán könnyes beszámolójáról arra nézve, hogy nem igazán volt beszélő viszonyba a kedves papával. Így sem megtudni nem tudta tőle, hogy aláírt-e bárminemű beszervezési lapot, de megbeszélnie sem sikerült vele, amikor hirtelen megvilágosodott.

Az akkori körülmények figyelembe vételével idézek vissza egy fórumbeírást, mely az Index fórumának egyik topiknyitója volt. A szövegben mindössze a nyilvánvaló helyesírási hibákat javítva. Az eredeti beírás, mintegy a szöveg hiteléül is. A szövegben említett blokád, lévén az időpont 2002. év, a hídfoglaló akcióval kapcsolatos. A fórumbeírás a következő:

Andrew_s válasz | megnéz | könyvjelző 2002.07.04 12:15:27 (topiknyitó)

Nem szokásom topikot indítani, és főleg nem politikait. Talán ez első és utolsó is lesz, de hátha nem. Amiért megteszem az az, mert szerintem kicsit rövidlátón nézzük ezeket az ügyeket.

Most a különböző oldalak egyaránt a blokáddal és környékével vannak elfoglalva. Pedig a dolog szerintem ennél lényegesen összetettebb. Mert nézzük a forgatókönyvet:

1. Orbán kivonul az országból, de előtte még gondoskodik a D209-es ügy kirobbantásáról.

2. Rogán és Pokorni heves támadásokat intéz M. P. ellen, miközben Varga látszólag higgadtan próbálja az adótörvényeket kritizálni.

3. Rogán a másik sapkájában, mint Fidelitas ébren tartja a bizonytalanságot a szavazások kapcsán.

4. Orbán ellen gyenge viszonttámadás indul, mintegy figyelmeztetésként a herceghalmi ügyben, de erre a válasz a neje közvetítésével egy kissé agresszív válasz.

5. Figyelmeztetés megy Pokorninak is, hogy először a saját portájukon sepregessenek. Nem ért belőle.

6. Kirobban Pokorni ügye, aki szemmel láthatóan idegileg megroppan és ahelyett, hogy állná a sarat, lemond. Az összeroppanás nem meglepő, hiszen a többiek folyamatos lejáratódás miatt egyre több szakad a nyakába. De valószínűleg túljátssza a szerepét, mert nyilatkozatának második fele már nem hiteles.

7. Aligha véletlen a nyilatkozat időzítése. Annak másnapján tudható, hogy M. P. külföldön van és nem túl életszerű a tüntetés annak másnapjára való spontán megjelenése.

8. Pokorni ugyan hiteltelen, de számíthatóan kelt némi együttérzést.

9. Ezt előre bekalkulálva és a miniszterelnök távollétét kihasználva mégiscsak eldörren Rogán rajtpisztolya: Hidra magyar. (Hogy a Fidesz és a szervezők egyformán párt-semlegesnek kiáltják ki a tüntetést az nem túl életszerű)

Potenciális lehetőségek:

10a. A belügy tehetetlenül szemléli (taxisblokád minta) és felheccelt tömeg túllépi a határt, és sikerül a teljes várost eluralni, bizonyítandó a jelenlegi kormány tehetetlenségét.

10b. A tömeg akár csak egy pofont lezavar valamelyik közrendőrnek és láncreakció-szerű verekedés tör ki, bizonyítandó a belügy alkalmatlanságát.

10c. A karhatalom lépi át a tömegoszlatáskor még elviselhető határt.

10d. A karhatalom egy békésebb lebeszélés után kivezényli a rohamrendőrséget. Kiemelnek néhány hangadót, és biztosítják a főváros közlekedését. Ahogy ezt Londonban, Dublinban vagy bárhol másutt megtennék.

Úgy tűnik a 10d verzió jött be, de tulajdonképpen nem ez a lényeg. A lényeg a jobboldal számára a terep előkészítése a parlamenti interpellációkra. Ezt valószínűleg a még talpon maradt és amúgy sem túl népszerű Rogán fogja elövezetni, miközben a háttérben ott fog ülni „szegény” Pokorni. Így várható, hogy a parlament következő ülésének elejét Rogán fogja uralni, újra megzavarva a napi ügyek intézését.

Akár odáig elmenve, hogy némi szájhabzással fog interpellálni a karhatalom erőszakossága, fellépése, stb. miatt. Elfelejtve a főváros közlekedésének biztosíthatóságát. Amellett Rogán már csak azért is a legalkalmasabb, mert ö a Fidelitasban is kezében tudja tartani a mozgalmat.

Közben Kövér és a többiek a háttérben maradhatnak és készülhetnek a nagy visszatérésre.

Amiért érdemesnek tűnt felidézni a kort és a beírást, az részben Kósa Lajos említett, a választási csalások gyanújával dobálódzó reakciója a regisztrációval kapcsolatban. A másik, nem kevésbé lényeges momentum az, hogy Rogán Antal már akkor sejthetően egyike volt a Fidesz olyan erős embereinek, akiben elegendő hatalomvágy van ahhoz, hogy előre törjön, és elegendően szervilista ahhoz, hogy ne jelentsen veszélyt Orbán Viktorra. Mint már tudjuk, némileg várnia kellett a frakcióvezetői posztra. De egy igazán jó szolga nem lehet türelmetlen. Inkább pont arról ismerszik meg, hogy türelmesen kapar a háttérben, mígnem az asztalról lehullajtott hatalmi morzsácskát nem sikerül a szájába kapni. Addig pedig nem érdekli, hogy mi kerül a szájába, vagy ki a nyelve elé.

A Fidesz ellenzéki tevékenységét azóta már megismerve, az akkor írtak szintén nem járnak nagyon messze a megtörténtektől. Ellenzéki erőként felléptek a tandíj ellen, amit most más néven, de bevezettek. Felháborodtak az emberek nevében szinte minden strukturális átalakítás ellen, ám most sorra hozzák a forradalmi kormány szerkezet-felforgató lépéseit. Legyen szó akár oktatásról, államigazgatásról, adótörvényekről. A híres-hírhedt parlamenti bojkott-lépésekről, melyek névleges oka az öszödi beszéd volt, talán kár is külön megemlékezni. Mert azt ugyan fennen hangoztatták, hogy a haza nem lehet ellenzékben, de elfeledkeztek arról az apróságról, hogy a haza nem egy párt. Azóta természetesen már tudjuk, hogy Orbán Viktor szemléletében a haza az igenis egy párt, vagy inkább egy személy. Az államelnök-államfői szerepre törő Orbán Viktor.

Azt is tudjuk azóta, hogy elég a Fidesz-képviselő Wittner Mária, vagy Schmitt Pál szerepvállalására gondolni a 2006-os NÖPiF-en a Kossuth téren. Ahhoz elég, hogy lássuk, a Fidesz-től alighanem nem állt túl messze a nyílt szerepvállalás a zavargások kirobbantásában. Ahogy Révész Máriusz fellépése a rendőrsorfal előtt is olyan gesztus volt, amit egyszerre lehet provokálónak vagy helyzetmegoldónak tekinteni. Az azonban biztos, hogy a megvert képviselőről készült demonstratív képek propaganda-értékét igyekeztek akkortájt kellően kihasználni. S azóta azt is tudjuk, hogy milyen parlamenti lépéseket tettek az üggyel kapcsolatban. Igaz, nem 2002-ben, hanem egy választási ciklussal később. nem kevésbé sértődötten a választási vereségért. Ám, ahogy a tendenciákat lehetett látni korábban, alighanem ma is hiú ábránd azt hinni, hogy az események nagyléptékű forgatókönyve nincs lefektetve valahol a Fidesz vezérkarában. Egyre jobban alárendelve az egyszemélyi vezetés kinyilvánított vágyának. S egyre kevesebb esélyt adva annak, hogy ki lehessen siklatni arról a pályáról, ami visszavezet a de facto egypártrendszer világába. S ezért lehet különösen veszélyt rejtő az, ha az ellenzék feladja ehhez a labdát. Akár akarva, akár csak felelőtlenségből, és akaratlanul.

Simay Endre István

Rogán Antal kádárista rántott-szelete.

A belfoldihirek.com képének felhasználásával

Rogán Antalból kitört a nosztalgia. A nosztalgia azok iránt a korok iránt, amikor olyan alantas kommunikációs húzásokat engedett meg magának a regnáló kádárista hatalom, amihez valóban barakk-szociológia kellett. Akármennyire legyen is a legvidámabb barakk, és akármennyire jogos sokak nosztalgiája az iránt a rendszer iránt, ahol legalább lefektetett játékszabályok mentén szervezhette meg ki-ki a maga életét. Igen, tudtuk: pártitkárba nem rúgunk, és így több a nyugtunk. Rogán Antal a Fidesz frakcióvezetőjeként, tehát a Fidesz nevében döntött úgy, hogy a globális hülyének nézés stratégiája mentén szervezi tovább viszonyát a hazai lakossághoz.

A frakcióvezetői nyilatkozatokkal kapcsolatos első agyzakkanás az volt, hogy Rogán Antal a választói névjegyzéket korábban megalapozó nyilvántartás megszüntetését helyezte kilátásba. Olyan nyilvánvaló kommunikációs aljassággal, ami mögül nem a lóláb fityeg elő, hanem sokak alighanem azt a szervet is emlegették magukban, mely a hím ló hátsó lábai közt szokott előfordulni. A regisztrációval, pontosabban a hazai lakosság regisztrációjával kapcsolatos legnyomósabb ellenérv ugyanis az volt, hogy létezik olyan lakcímnyilvántartás, ami feleslegessé teszi a regisztrációt. Nosza, jött hát a Fidesz frakcióvezetője, és mit ki nem talál? Hát szüntessük meg az említett adatbázist. Egyből megoldódik a gond. Az övé. Ha ugyanis az említett nyilvántartás megszűnik, akkor a regisztráció elleni ellenérvek egyik legerősebbike hipp és hopp okafogyottá válik. A választási előmanipulációk nagyobb dicsőségére. S globális szegénységi bizonyítványt kiállítva. Részben a Fidesz-ről, amiért ilyen szegényes a fantáziájuk. De a lakosságról is, mivel feltételezik, hogy ezt csont nélkül lenyelik. A nagyobbik baj, hogy a korábbi reakciók, és a szerveződő Békemenet 3.0 alapján valószínűleg ebben igaza is van Rogán Antalnak.

De ez persze még nem kötődik a kádárista nosztalgiához. Arra a mai napig kellett várni. Előjátékaként érdemes rátekinteni a regisztrációs javaslatok két neuralgikus pontjára. Az egyik az a bizonyos 15 napos előzetes jogvesztő idő, ami Kósa Lajos javaslata alapján, az regisztrációs herce-hurcával általában, egész az Alaptörvényig is eljutna. A másik a regisztráció technikai korlátozása. A mintegy két hetes határidő eleve kizárja azokat, akik az említett időszakaszban töltik be nagykorúságukat, vagy más okból gátoltak a regisztrációban. Például technikailag. Nem lévén internetes jártasságuk és lehetőségük, és esetleg fizikailag sem képesek eljutni a regisztráció színhelyére. Maradna számukra a levélben történő szavazás, ami az eredeti javaslatok alapján kizárt lenne a Magyarországon élő, a magyar postát igénybe venni képes magyar állampolgárok számára. A magyar állampolgárok állampolgársághoz kötődő demokratikus jogainak üdvéért. A Fidesz szerint. Nos, ez utóbbi az, ami Rogán Antalból előcsalogatta azokat a régi szép időket, amiről olvasott talán. Bár az 1972-ben született politikusnak, feltéve róla az újságolvasás képességét, némi személyes képe is lehet erről a korszakról.

Köztudott, és közismert kommunikációs eljárás volt az a megoldás akkortájt, hogy amennyiben a PÁRT, így, csupa nagybetűvel, elhatározott valami kellemetlen intézkedést, akkor gőzerővel megindult a lakosság puhítása. Ha tehát mondjuk a másfélszeresére kellett emelni a hús árát, akkor elkezdték a suttogó propaganda eszközeivel és újságcikkekben lebegtetni a duplázott húsárakat. Ezen persze sokan kiakadtak, a kocsmában jól berúgtak, és szidtak mindenkit. A falvakban a városiakat, amiért a fejük felett döntenek, míg a városokban a TSz-tagokat, amiért már megint drágább lesz az élelem. Megosztva az embereket, ami önmagában is elég manipulatív hatalmi húzás. De különösen savazott gerincű megoldás annak fényében, hogy amikor a PÁRT felé visszaszivárogtak a hangulatjelentések a kellemetlen fogadtatásról, akkor nagy kegyesen „csak” másfélszeresére emelték az árakat. Úgy kommunikálva mindezt, hogy meghallgatták a NÉP szavát, és annak hatására, meghajolva a NÉP szava előtt mérsékelt az emelés. Amitől persze még éppen úgy drágább lett a megélhetés, de látszólag a lakosságot meghallgatva döntöttek, és ugyanakkor elérték a tervezett áremelést is.

Ha ezt összehasonlítjuk azzal a taktikával, amit a kormány, és annak vezető pártja a Fidesz alkalmaz, nehéz nem észrevenni a párhuzamot. A regisztráció teljesen nyilvánvalóan antidemokratikus. Ennek az az oka, hogy korábban egy általános és valósan demokratikus választójogi rendszerbe épít be jogi cenzusokat. Ilyen például a levélben történő szavazás kizárása is, mivel korlátozza a részvételi jogot. De egyébként ugyanígy korlátozza a részvételi jogot a két hetes teljhatalmat biztosító 15 napos korlát éppen úgy, mint Kósa Lajos kedvenc vesszőparipája, a műveltségi cenzus is. A lakosság megosztásában tulajdonképpen a regisztrációnál már csak az lenne hatásosabb, ha parancsba adnák a belföldi magyaroknak, hogy utálják a külföldieket, és viszont. Bár hatásában a jelen választási törvénytervezet alig kisebb jelentőségű. Ugyanakkor az is teljesen nyilvánvaló, hogy az egyik legkomolyabb korlátnak jelenleg a levélbeli szavazás kizárása lehet. Rogán Antal tehát jön, és roppant nagy kegyességgel kijelenti: ez levélbeli regisztráció megnyílhat akár a hazai lakosság számára is.

Hatalmas engedményként feltüntetve a kormányzati párt részéről. Holott tulajdonképpen a regisztráció ettől még megmarad, és a puszta ténye is tekinthető antidemokratikusnak. Ugyanis annak ténye is elvesz jelenleg érvényes szabadságjogot. Annak a szabadságnak a jogát, ami a titkos szavazáson való, állampolgároknak alanyi jogon járó, részvétellel kapcsolatos. Különben ezt részvételt támogatta meg a már említetten megszüntetésre kijelölt adatbázis. Rogán Antal tehát bízik benne, hogy mindenki a nép szavára meghajló, engedékeny párt engedményt kivívó frakcióvezetőjeként fog rá feltekinteni a levélbeli regisztráció megengedése kapcsán. Részben hajazva a családon belüli erőszakkal kapcsolatos magánszámára. De voltaképpen tehát tényleg leporolva azokat a harminc-negyvenéves kommunikációs recepteket, melyekre azért még emlékeznek pár százezren az országban. Felvetve azt a kérdést, hogy miért a nagy bizodalom abban, hogy korlátlanul élhet az agyzavar emberi jogával. S akkor bizony visszaköszön az ellenzéki szívességtétel október 23.-a kapcsán, és az, hogy Orbán Viktor a napokban prezidenciális rendszerben kezdett ismét gondolkodni. Vészforgatókönyvvel, vagy anélkül. Márpedig egy centrális egyeduralkodót nem fog tudni erőszak nélkül elszámoltatni senkit. Abban pedig joggal bízik a Fidesz-KDNP önhatalmi lobi-szövetsége, hogy az emberek nagy része nem polgárháborús körülményekben gondolkodik. Bár a prezidenciális, egyszemélyi vezetés kialakításának ez is kedvezne. Volna ok kihirdetni a rendkívüli állapotot, és egyszemélyi centrális vezetést bevezetni. Természetesen ideiglenesen. Elsőre. Így Rogán Antal talán nem is annyira a pillanatnyi, korszakos időzavar áldozata, mint inkább a Vezére iránti feltétlen lojalitás embere. Egyengetve az utat számára a lakosság újabb provokálásával. S még közel egy hét van október 23.-ig.

Simay Endre István

Kormánypárti ellenzéki gesztusok októbere?

Forrás: ateliercheri.com

A Milla egyesületté való alakulása, illetve Bajnai Gordon meghívása az október 23.-i rendezvényükre, és ezzel párhuzamosan a pártok felkérése, hogy csak pártazonosságuk, a párt-logók, feltüntetése nélkül vegyenek részt a rendezvényen kissé megkavarta az állóvizet. Az, hogy a különböző nyilatkozatokat ki, és miként értékeli, nyilvánvalóan egyéni beállítottság kérdése is. Beleértve azt is, hogy a Milla mennyire tekinthető de facto is egyesületnek a bejegyzéstől függetlenül, vagy mennyire lehet számítani arra, hogy pártszerű funkciót fog betölteni. Akár már az októberi megemlékezés kapcsán is. Az azonban kétségtelen, hogy számos, a Millával vitatkozó, vagy azt kritizáló nyilatkozat kapott lábra a kormányzat ellenzékének részéről is.

Ez azt is sugallhatja, hogy a várható összefogás helyett, a szalámizás kovásza lehet az egyesületté váló Milla. A kormányzati oldalon meg hátradőlhetnek, és feltéphetik a következő chips-es zacskót, amint páholyból figyelik az eseményeket. Azt sem vitatom, hogy a következő fejtegetés alkalmas arra, hogy indulatból reagáljon bárki. Aki úgy gondolja, hogy amit a Milla, vagy az ellenzék tesz, az csak jó lehet, az akár most hagyja abba az olvasást. Azok is, akik szerint van olyan ellenzéki erő, amely szekrényében őrzi a bölcsek kövét. Azonban azon is lehetne vitát nyitni, hogy mi osztja meg jobban az ellenzéket? Az, ha logó-alapú cenzust vezet be egy szervező, vagy az összefogás demonstrálására is alkalmas azon gesztus, hogy jól láthatóan több párt képes együtt elviselni egymás arcát. Miközben a hatalom buszokkal vitt gyermekekkel megerősített hatalom-párti megemlékezésre készül.

A hatalom meghosszabbításához vezető úton ugyanis az egyes pártok aligha jelentenek jelenleg komoly akadályt. Ugyanakkor egy esetleges összefogás kétségtelenül komoly fejtörést okozhatnak Orbán Viktornak és csapatának. Akár Gyurcsány Ferenccel, mint a miniszterelnök személyes mumusával, akár nélküle. Így végső soron minden olyan akció a kormányzat malmára hajtja a vizet, ami kommunikációs, szervezési problémák okán válik alacsony hatásúvá, vagy eleve megosztja azokat, akik nem értenek egyet a vezetés politikájával. Sajnos ilyen rendezvényekben az ellenzék nem szűkölködik. Ahogy a Milla sem. A kommunikációs bakik közül talán a legmarkánsabb az alternatív köztársasági elnök körül kialakult helyzetet lehet talán kiemelni. Mint arra emlékezhetnek sokan, annak idején, márciusban Dopeman-t kiáltották ki alternatívaként. Ez az adott pillanatban lehetett talán egy jó vicc, de alapvetően inkább szolgálta azt, hogy a Milla komolytalansága kapcsán dobjon fel magas labdát. Mert Schmitt Pállal szemben lehetett talán egyfajta gúnyolódás, alapvetően szinte sugallta azt az értelmezést, hogy az egyik legmagasabb köztársasági méltóságot akarják nevetségessé tenni. Nem Schmitt Pált, hanem a tisztséget. Ezzel azok számára adva gyúanyagot, akik szerint az ellenzék az ország képviseletére alkalmatlan tömörüléseket támogat.

A szervezési bakik közül, véleményem szerint, az egyik legjellemzőbb az azeri baltás gyilkos kiadatásával kapcsolatos tiltakozás volt. Nem azért, mintha időszerűtlen lett volna, vagy oktalan lett volna. Azonban a felszólalók sorrendjének megválasztása a helyszíni tapasztalatok szerint is leginkább arra volt alkalmas, hogy az emberek a rendezvény végén egy „itt is voltunk” kézlegyintéssel hagyják el a helyszínt. Az tömeg érzelmeit leginkább megérintő Balavány-felszólalást ugyanis a rendezvény elejére „sikerült” beiktatni, amivel eleve biztosítani lehetett egyfajta lefele tartó ívet a felszólalok során keresztül. Ezzel kissé vérszegény benyomást keltve a teljes rendezvénnyel kapcsolatban. Egyben feladva a kommunikációs labdát abban az értelemben a hatalom reakciójához, hogy: „Ki beszél itt diktatúráról, ha szabadon lehet tiltakozni. Ha pedig nem sikerül nem százezres tömegeket megmozgatni, vagy érzelmeket általánosan felcsigázni? Hát istenkém, az ellenzék, látjátok erre képes. A többség láthatóan minket támogat”. Ezzel végső az orbanista kommunikátorok malmára hajtva a vizet, és a szelek közül sokat kifogva az ellenzéki vitorlákból. Ezen az sem változtat, hogy láthatóan nem a Milla az egyetlen, ami hasonló labdákat volt képes szétszórni maga körül.

Megemlékezhetünk ugyanis az Alaptörvény operaházi gálájának estéjére időzített műsoros estre is, amit számos szervezet biztosított részvételéről és támogatásáról. Az Index akkori tudósítása alapján, de a helyszíni élmények alapján is számosan és igen hangosan nehezményezték Orbán Viktor új alaptörvényének tető alá hozását. Arra a kérdésre nehéz lenne válaszolni, hogy ki döntött, és milyen elvek alapján a szervezésről, részvételről. Az azonban biztos, hogy a rendezvény időpontját illetően a tömegben is igencsak hallani lehetett az értetlenséget. Különösen azt az apróságot, hogy a nagy vehemenciával tető alá hozott tiltakozás érdemi részét gondosan befejezték addigra, amikorra a kormányzati gálaműsor befejeződött. A még ott maradt tiltakozókkal pedig szemmel láthatóan, majd a nyilatkozatokban hallhatóan nem igazán vállalt közösséget egy számot tevő ellenzéki csoportosulás sem. Végső soron szintén inkább a kormányzatnak téve gesztust ezzel az „ott voltunk, de ugye nem zavartunk” rendezési megoldással.

S mielőtt félre értené bárki, nem a 2006-os megmozdulásokhoz hasonló helyzetet, a fél város feldúlását, vagy a szélsőjobbnak gesztust tevő zavargásokat hiányolom. Azonban aligha kétséges, hogy ez a fajta „tiltakozósdi” a másik véglet, és óhatatlanul az idealista értelmiségiek műbalhéjává silányíthatja a megmozdulásokat. Eleve leseperhetővé téve azokat, mivel aligha jelenthetnek olyan lépést, ami azzal képes megmozdítani tömegeket, hogy azok az azonnali cselekvésben bízhatnának. Igaz, ezzel nagy könnyebbséget téve a szervezőknek, de hatalmas gesztust is gyakorolva az Orbán Viktor környezetében ténykedőknek, a Turul árnyékából kiabálóknak. S ezen előzmények után támadtak kétségeim a 2012. október 23.-ával kapcsolatos Milla-rendezvény kapcsán. Az ugyanis tudható a reakciók kapcsán, hogy mind az egyesületté alakulás, mint a párt-logók elleni kirohanás olyan tényező, ami nem erősíteni, hanem gyengíteni látszik az előzetes hatást. Alighanem az utóbbit ismerte fel Kónya Péter. Ő, az ATV-nek adott nyilatkozata alapján, pártostól lát szeretettel mindenkit az általa indított, és a Szolidarítás mozgalom zászlajával fémjelzett, csatlakozó menetében. Ezt különben később „írásban” is megerősítették a mozgalom kiadványában: „A Szolidaritás elnöke arra kért mindenkit – a demokratikus pártokat: DK-t, MSZP-t, LMP-t és más szervezeteket –, hogy együtt a Szolidaritással a Clark Ádám térről vonuljanak a Szabad sajtó útjára. Hozzák a saját zászlóikat, jelvényeiket, mindent, amit akarnak, csak – mint mondta – legyünk együtt, mutassunk erőt és azt, hogy képesek vagyunk együtt közösen fellépni az Orbán-rezsim ellen”.

Azonban Kónya Péter fellépése nélkül egy olyan helyzet alakulhatott volna ki, és ez végső soron még mindig nem kizárt, hogy az egyes pártok elszigetelődnek a Milla rendezvényétől. A pillanatnyi állapotok, nagyjából egy héttel az említett rendezvény előtt, egyébként még mindig ebbe az irányba látszanak hatni. Amire végső soron rásegíthet, hogy immár nem egy interneten szerveződött közösség rendezvényéről, hanem egy konkrétan bejegyzett, vagy bejegyzésre váró szervezet rendezvényéről van szó. Ami akár párton belüli meghasonlásokat eredményezhet az ellenzéki körökben. Ez utóbbira példa az LMP esete. Függetlenül attól, hogy pártként ki mennyire szimpatizál az említett párttal. Miközben alighanem borítékolható, hogy mindez nem jöhetett volna létre, ha Juhász Péter az októberi megemlékezés után jelenti be az egyesületté alakulást. Olyan látszatott keltve jelenleg, hogy a Milla vezetője előbb cselekedett, mint gondolkodott. Mert jelenleg az az árnyékkormány, amit talán össze lehetne állítani, szinte minden ellenzéki pártból igényelne embereket. Ami jelenleg kétségesnek látszik. Az azért nagyon kellemetlen lenne, ha azt kellene feltételezni, hogy szándékosan történt így a bejelentés időzítése.

Röviden az ilyen helyzetben azért összefoglalnám, hogy a kormányzatnak milyen ellenzéki fellépés, „eseménynaptár” lehet a szimpatikus:

1. Legyen belülről megosztott, és lehetőleg a pártjain belül is legyen megosztottság;
2. Az ellenzéki rendezvényeken ne alakulhasson ki olyan hangulat, ami a hangoskodáson túlmenő tevőleges akciókhoz vezethet;
3. Az ellenzék ne alakíthasson ki olyan egységfrontot, ami alkalmas lehet összehangolt cselekvésre;
4. Az előző pont értelmében ne alakulhasson ki olyan ellenzéki rendezvény, melyen a kormányzatot elutasító szervezetek tagsága „összeadódó” tömegként jelenhessen meg;
5. A mégis megrendezett ellenzéki események létszáma elegendő legyen a demokrácia meglétének valószínűsítésére, de az előzők teljesülése miatt alapvetően tehetetlen legyen;

A lista talán folytatható, talán vitatható. Az azonban szinte biztos, hogy jelenleg a kormányzat keresve sem találhatna magának kényelmesebb ellenzéket, mint aminek vezérrendezvényére jelenleg a Milla készül. Ha ebben „az úgy kezdődött, hogy visszabeszéltek” állapotban kellően óvódás partnerek nélkül semmire se menne egyedül. Szinte tálcán hozott gesztuscsokrot nyújtva át Orbán Viktornak.

Simay Endre István