2012. október 19., péntek

Megélhetési földérzés.

Forrás: planetoddity.com

A hazai termőföldek helyzete is olyan téma, ami időről időre megtárgyalást igényel a politikusok részéről Hol azért, mert koncentrált a tulajdonjoga, hol azért amiért nem. Ugyanakkor nehéz kérdések elé is állítja a lózungpolitikát, mivel a termelés számos olyan tényezőtől is függ,a miért legfeljebb az esősámánokat lehetne bűnbakként megnevezni. Az pedig ugyebár egy Turul-komplexusok között hányódó politikai elit számára mégsem biztosan járja. Az azonban biztos, hogy a néha tényleg az lehet az érzése az embernek, hogy az, akinek csak képeskönyvekből szerzett ismeretei vannak a mezőgazdaságról, azok belebeszélnek mindenbe. Míg azok, akik legalább a szomszédjukban láttak már olyat, aki okszerűen használt már kapát életében, az tisztázott tulajdonviszonyokat szeretne, és megélni a földből. Akár csak saját maga számára termelve. S ez az, amire néhanap igen kicsi az esély.

Mondhatni, történelmileg így alakult ki. Annak ellenére ugyanis, hogy az ország élelmiszerbázisát megtermelni képes termelőszövetkezeti struktúra kialakítása sok könnyel kísérve, és korántsem egyszerűen jött létre, gazdaságilag indokolt birtokméretek kialakítása mégis megalapozta a hazai ellátást. S persze, mint tudjuk, exportra is jutott. A kárpótlási ügyek során először gyakorlatilag szétverték ezt a struktúrát, majd elindult egyfajta újraszerveződése a földbirtokoknak. Számos olyan anomáliával kísérve, ami alapján alighanem megalapozott volt az a megállapítás, hogy a rendszerváltó kormány esetében a szervező erőt az 1900-as évek elejének zsellérnosztalgiája szolgáltatta. Elegendő volt ehhez olykor kitekinteni a vonatablakból, és a klasszikus nadrágszíjparcellákra letekinteni a töltésről. Borítékolhatóan a friss földtulajdonosok gyors csődbejutását szolgálva. Különösen, mivel a kárpótlás örömrohamában olyanok is földet tudtak szerezni, akiknek legfeljebb a nagyszülei meséltek a földművelésről, de ebben látták a kiutat. Például azért, mert a rendszerváltáskor gondosan csődbe taszított, és korábban keleti exportra termelő iparágakból az utcára dobta őket az érzelmi gazdaságpolitika. A „ruszkik haza” gazdaságban indokolatlan szólama. Elszigetelve az országot az egyik legnagyobb keleti piactól, és egyben elvágva a korábban kialakított gazdasági kapcsolatokat.

Ennek következménye, hogy Antall József, illetve kormánya örökségéhez tartozik a gyakorlatilag szétvert mezőgazdaság és élelmiszeripar, a hazai buszgyártás bázisának, az Ikarusznak felszámolása. De megsínylette ezt az érzelmi gazdaságpolitikát minden más olyan ágazat is, melynek köze volt a mezőgazdasághoz. Elég a mezőgazdaságot támogató gépgyártásra, vagy a vegyiparra gondolni. Miközben az eredetileg tíz forint körüli árfolyamon nyilvántartott, transzferábilis rubelben számolt orosz államadósság rubelenként egy forint alá inflálása is megtörtént. Az elszámolása kapcsán az államadósság fejében felépítendő négyes metró sehol léte is az „eredmények” közé tartozik. Járulékos hatásként pedig ott állt az orosz államadósságon elszenvedett inflációs veszteség, valamint az említett ágazatokból utcára került milliós vagy ahhoz közeli munkanélküli, és családjuk. Utóbbi azért is, mivel a részmunkaidős mezőgazdasági termelésben érintettek számára sokszor a család megélhetési forrása volt az a munkalehetőség, melynek híján az említett térségekben ma gyakorlatilag mélyszegénység, leszakadás, állandósult és generációs munkanélküliség sújtja a családokat. S ezen keresztül az országot. Táplálva a szélsőjobboldal eszméit, az ország szétszakítottságát, és a szolgaság újratermelését. Így végső soron az ország rendszerváltás utáni eladósodásában, a privatizációs veszteségek kezdeti felhalmozásában, a mélyszegénység kialakulásában, és végső soron a szélsőségek térnyerésében Antall József elévülhetetlen „érdemeket” szerzett. Akkor is, ha nyilván az őt követő kormányfők sem voltak szentek.

Visszatérve a nadrágszíj-tulajdonosokhoz, ők zömmel tőke, és megfelelő szakértelem nélkül vágtak tehát bele a mezőgazdaságba. Olyan parcellarendszereken, amelyeknél pár sor kukorica váltott pár sor krumplit vagy paradicsomot. Kölcsönösen gátolva a növényvédelmet, és ezzel alacsony termésátlagokat juttatva eredményül. S persze ott voltak az időjárási tényezők. Az aszály, vagy éppen a belvíz. A jégeső, vagy a fagy. Márpedig a privatizáció nagy kavarodásában „elfelejtették” közölni, hogy az, akinek nincs jelentős, akár több évre elegendő tőketartaléka, az felejtse el a mezőgazdaságot. Mert az egyik évben jöhet a fagy, a másikban az aszály. S még utána is kell pénz vetőmagra, miközben az ínségesebb években sem kell okvetlen éhen halni. Ezen pedig sem nem változtat, sem nem segít, ha elmennek a Parlamenthez tűntetni. Az legfeljebb a hangulatkeltéshez, politikai zsaroláshoz elegendő, ám a jégesőt aligha állítja meg. Az pedig már a termelés jellegéből adódik, hogy a nagybirtok védettebb az ilyen hatásokkal szemben. A koncentrált földtulajdon esetén mindig lehet olyan dűlő, amit megkímél a fagy, illetve a belvíz. Pufferelve az esetleg kisebb termést adó területek veszteségeit. Az tehát gazdaságilag érthető volt, hogy a nagyobb birtokkal rendelkezőknek inkább maradt tőkéje túlélni, és akár a tönkrement új-zsellérek földjeit is felvásárolni. Ahogy alighanem álszentség lenne azt hinni, hogy a zsebszerződésekről, külföldi befektetőkről szóló hírek, találgatások mögött ne lett volna, illetve ne lenne némi valóság-morzsa.

Ami azonban szintén nem változtat azon, hogy a mezőgazdaság olyan ágazat, amit gazdaságosan csak nagyon nagy hozzáértéssel, és rengeteg kézimunka felhasználásával lehet kis területen művelni. Egyszerű belegondolni abba, hogy mondjuk a földieper termesztése, és a búzáé miként viszonyul egymáshoz ezen a téren. Elfogadva, hogy ez az összehasonlítás ugyanúgy leegyszerűsített, ahogy az előzőek során is biztos volt, aki hasonló értelemben felhorkant. Különben az említett példára is igaz, hogy mindkét növény termeszthető „otthagyva” is. Ám aligha valószínű, hogy ebben az esetben piaci minőséget, és főleg piaci mennyiséget lehetne betakarítani. Ez utóbbi lehet részben nemzetstratégiai kérdés a gabonák, illetve például a burgonya esetében, de mindenképpen olyan gazdaságossági kérdéseket vet fel, ami a mezőgazdaságból élőknek a család zsebébe vágó problémaláncolathoz vezethet. Beleértve természetesen azokat is, akik bérmunkában dolgoznak a mezőgazdaságban, mivel az ő kereseti lehetőségüket is korlátozza a mezőgazdasági ágazatok nyereségessége. Így aztán lehet nyugodtan nosztalgiázni a száz-évekkel előtti birtokstruktúra felett. A jobbágytelkeken végzett kisüzemi termesztés előtt csak speciális esetekben van hosszabb távú kilátás. Ezen, vérmérséklet szerint, lehet természetesen búsulni, vagy dühöngeni, de attól valószínűleg ezek a körülmények fennmaradnak. Ahogy azon is lehet tépelődni, hogy kinek a tulajdonában legyenek a földek, de végső soron ez is tőkeképességi kérdés lehet.

No meg persze politikai kérdés, mivel a kedélyeket jócskán fel lehet piszkálni azzal, hogy ki és milyen körülmények között jutott földterülethez. Azonban itt azt hiszem nem annyira a „ki termesszen” kérdése lapul meg a háttérben, hanem „ki birtokolja a használati jogot” kérdése. Beleértve persze azt is, hogy ki fölözi le annak a hasznát, ha az adott földterületen futballstadion, út, pláza, raktár, benzinkút, szálló, vagy bármi más épül. Arra ugyanis nem igazán láttak napvilágot széles körben programok, hogy milyen évtizedeken átívelő stratégiák lennének a termelés esetleges átpozícionálásra. Kellően intenzív, és hatékony technológiák mellett ugyanis alig vitatható, hogy bizonyos területeken erősen át kellene alakítani a mezőgazdaságot. Akár állami segítséggel is. Azonban nem plázafákat ültetve, hanem valóban a mezőgazdaságban tartva a munkaerőt, és visszaforgatva a hasznot. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy az alacsony termelési kapacitással, aranykorona-értékkel bíró folyók menti, belvizes öntésterületeken nem érdemes erőltetni például a kukorica-termesztést. Már akkor, ha a stratégiai mennyiség más területeken intenzív technológiákkal előállítható. Az azonban, amikor ilyenkor a termelés felhagyásában, és gyomkultúrák vadvirágaiban kezdenek gondolkodni, akkor az aligha segít az ott lakókon. Miközben az említett, nagyobb hatékonyságú technológiák tőkeigényesek.

S ez az, ami a mezőgazdaság környékén nem igazán látszik lenni. Az a befektetendő tőke, amit a sokadszorra meghámozott bankoktól aligha remélhetnek a termelők. A közvetlen állami szerepvállalás sem feltétlenül megoldás. Különösen, mivel jól láthatóan a közmunkaprogramoknál és a klientúra földvagyonhoz juttatásánál sokkal messzebbre nem lát az a vezetés, akinek a falusi lakosság felé is felelőssége kellene, hogy legyen. Ilyenkor természetesen jól jöhetnének a külföldi befektetők, de őket ugyebár a Turul nem szereti. Nem azért, mert tud jobbat, hanem mert „csak”. Mert nem elég magyar. Noha kérdéses lenne, hogy amennyiben most élne, akkor a Turul-klub hívőinek Liszt Ferenc vagy Széchenyi István elég magyar lenne-e? De természetesen a mezőgazdaságban is kereshetünk hasonló, vagy akár még hasonlóbb példákat. Dr. Sedlmayr Kurt, aki a hazai cukorrépa-nemesítés bázisának kialakítója volt Sopronhorpácson, szintén nem annyira a lovon való hátranyilazásra büszke vérmagyarok táborából került ki. Mégis sokat köszönhet neki az ország. Ahogy a turulista névmágiában hívőknek akár Fleischmann Rudolf, a korszerű hazai növénynemesítés megalapozója is okozhat fejtörést. Igaz, ők, és még sokan mások „csak” segíteni akarták az országot, és nem származástani feladványokon, hanem a mezőgazdaság problémáin törték a fejüket. De a sort nyilván lehetne folytatni. Különösen, mivel könnyen születhet válasz akkor, ha valakinek a közvetlen túlélés a holnap kérdése.

Mondjuk akkor, ha a kérdés úgy szól, hogy éhen hal, vagy külföldi tulajdonú földeken dolgozik. Nagyon leegyszerűsítve a kérdést. Ilyenkor a parlamenti szájtépés csak akkor ad megfelelő választ, ha kenyeret is tud adni mellé. Nem hipotetikus, és a termőterületet csökkentő építkezések formájában, hanem valós, évtizedes termesztés-stratégiaként. Amiben a környezettudatos falusi turizmus éppen úgy szerepet kaphat, mint a makkoltatott konda, vagy akár az ártéri erdőtelepítések. Ám ehhez, az oktatáshoz hasonlóan, több évtizedet átfogni képes gondolkodás kellene. A párthiten alapuló politikai janicsárgazdálkodás ugyanis kiépíthet egy szekunder klientúrát, falusi közmunkásnak nevezett zsellérséget, kiszolgáltatott és a kenyérrel zsarolható felvonulásra késztethető szavazóbázist, de többet nem. A hatalomnak természetesen ez elég lehet akkor, ha a falusi lakosságot csak díszletként, a városokban lakók sakkban tartásához kijátszható tömegként kezeli. Akikkel a termelés visszaesésekor a városi lakosság szemben is fordítható, ha ennek látják szükségét. Ez a recept sem új adott esetben. Ugyanúgy kipróbált recept, mint Rogán Antal kommunikációs fordulatai a regisztráció kapcsán. S pont annyit is ér. Annyit, amennyit bevesznek belőle.

Simay Endre István


1 megjegyzés:

  1. A kárpótlás a legnagyobb tragédia: 1. a téeszekben mindenkinek a nevén maradt a földje, mi több, bár nyilván kevés, de életjáradékot is kapott utána (!; a téeszek beállt nagyüzemek lettek, melléküzemágakkal, ahol gépészek, asztalosok, stb stb dolgoztak, a nyugdíjat is a téesz adta. A kárpótlási jegyekkel üzérkedés folyt, pici földeket kaptak és sokan nem is ott, amit elatak, annak ellenértékét hónapok alatt felélték. NEM volt annyi paraszti józanság, hoyg legalább akkor ne adják el, hanem kivárják, amíg ára lesz...A magyar agrárgazdaság szétverése (teljes vertikummal, cukorgyárak, konzervgyárak, húsüzemek BELEÉRTVE) valamint a szakszervezetek szétzilálása Antall igazi öröksége - ráadásul semmit nem kapott érte a Nyugattól (még ehhez sem volt esze). Az újabb jobboldali merénylet, hogy Európa egyik legjobb mg művelhető földjeit a helyi gazdák elől "kiszervezik", oligarchák és panamások kezébe kerül, akik kegyelem nélkül eladják iszonyatosan magas áron a (másutt egyáltalán nem, vagy csak kevés eladható, és sokkal nehezebben művelhető)földet. Elszegényített ipari rabszolgák (külföldi cégeknek eladott bérmunkások), az értelmiségi bérmunkások mellé a földműves rabszolgák most társulnak. Ezt építette fel pár év alatt a jobboldali-konzervatív-keresztény kurzus. Zsellérek, jobbágyok, megfélemlített, egzisztenciálisan is üldözött értelmiség, ipari alkalmazottak - a baloldal hátországa...

    VálaszTörlés

Comments on Facebook