Bátorság? Elvtársak?

1989-ben újratemették Nagy Imrét. Június 16-án egy borostás ifjú vérbő és bátor kiszólásként adta el azt, ami addigra teljesen nyilvánvaló tény volt. Így Orbán Viktor minden személyes kockázat nélkül, a gyávák bátorságával ágálhatott a szovjet csapatok kivonásáról, mely hónapokkal korábban, áprilisban már megindult. A jelenlegi miniszterelnök személyiségétől függetlenül azonban érdemes erről azért megemlékezni, mert a rendszerváltást követő érzelmi gazdaságpolitikáért nagy árat fizettünk.

Elég a mezőgazdaságra és a feldolgozóiparra gondolni, melynek komoly felvevő piaca volt Keleten. Elég azokra a családokra gondolni, amelyek tagja munka nélkül maradtak annak következtében, hogy a keleti piacot szétverték. Azt, amelynek újjáépítése érdekében, az annak idején „bátorság, elvtársak!” szólammal hatalomba köszönő, Orbán Viktor kényszerül kanosszát járni Moszkvában. Idén januárban sem először. Ami a múltat illeti, elég azokra a termékekre, alapanyagokra gondolni, amelyeket ezt követően, az 1990-es évektől nem mezőgazdasági termékekért, hanem valutáért kellett beszerezni. S igen, ez egy végletekig leegyszerűsített kép, ami sokak számára akár demagógnak is tűnhet. Vállaltan az, hiszen azok számára, akiknek a keleti piac érzelmi alapon történő szétverése, bocsánat leépítése, esetleg átstrukturálása, tartós munkanélküliséget hozott, elég egyszerű a képlet. Egyszerűen esett szét az addig tervezhetőnek, kiszámíthatónak tűnő élete, és vált a rendszerváltás páriájává, szociális zombijává. Ha véletlenül egy munkásszálláson lakva dolgozott azon iparágak egyikében, melyet a „zseniális” gazdaságpolitika érintett, akkor egyszerűen vált fedélnélkülivé és talajtalanná. Miközben természetesen a gazdasági valóság összetett. Legalább annyira, mint a szovjet/orosz államadósság sorsa.

Melynek fejében többek között 4-es metró sem épült. Nem mintha a jelenlegi megoldás olcsóbb lenne, vagy rövidebb ideig tartó beruházássá vált volna. Viszont biztos sokkal szabadságharcosabb, és a szabadságharc eszméin mégiscsak egyszerűbb közlekedni, mint a metrón. Azoknak biztos egyszerűbb, akiknek biztos munkahelye van a képviselőházban, és szolgálatilag autókázhatnak. Azoknak végül is a közterek átnevezése is részletkérdés, mivel van aki fejben tartsa helyettük. Ráérnek érzelmileg politizálni, és pillanatnyi eszmeszüleményekkel bombázni a nagyérdeműt. Bocsánat, ez is demagógnak tűnhet, bár a legtöbb ember ma is a „felszab-térre” megy, és „moszkván” ad randit az ismerősöknek. Ez utóbbi kapcsán egyébként érdekes lenne ismerni Vlagyimir Putyin gondolatait abban a pillanatban, amikor megköszönte, hogy a „Városliget egyik sétányát Lev Tolsztojról nevezték el”. Bár könnyen lehet, hogy ennél komolyabb gondolatokkal volt elfoglalva. Még akkor is, ha az utóbbi évtizedek utáni fordulatról beszélt eközben. Mely évtizedes tartamot az MTI, minő meglepetés, tíz évként adta ki eredeti, és utólag korrigált, közleményében. Ahogy valószínűleg a keletre és nyugatra egyaránt rugó március 15.-i beszéd is csak egy strigulát ért.

Abban a licitjátékban, amiben az egész ország fizeti meg a hülyeségi felárat abban a pillanatban, amikor nyilvánvalóvá válik a kitettsége a külföld felé. Beleértve az atomerőmű sorsát és tulajdonlását is, mint hazai energetikai bázis fontos részét. De természetesen a teljes energetikai szektort, és a mezőgazdaságot is. Melynek lehetne talán még mindig szerepe a munkanélküliség csökkentésében, ha nem érzelmi, hanem szakmai alapon szerveznék ujjá. Amihez alighanem az életüket a populizmus tábortüzénél melengető politikusoknak újjá kellene születni. De legalább is újragondolni, hogy milyen droidokat is keresnek. Bár lehet, hogy akkor a szintén energetikát érintő, és ráfizetésesnek tűnő E.On üzlet sem jött volna létre. Ugyanis a jelenlegi földtani helyzetben nem látszik több olajkutunknak és földgázlelőhelyünknek lenni attól, hogy Orbán Viktor megállapodásokat köt. Ahogy az esetleges ráfizetés attól sem válik fényes győzelemmé, ha már hónapokkal ezelőtt megindult a magyarázkodás ebben az ügyben.

Mert a magyarázkodásnak alighanem konjunktúráját teremti a pillanatnyi személyes szimpátiaérdekektől fűtött, és esetleg személyiségi túlkompenzációktól fűtött nyilatkozatok sora. Mert emlékezhetünk arra is, amikor a Fidesz köreiből leszólták a keleti nyitást az előző kormányzati ciklusban. Holott az, ha mindig magyarázkodni kényszerül egy kormányzat, és a végső indokok mögött személyi döntés, és érveként a „csak” húzódik meg, aligha bizalomépítő. A politikában azonban talán többet ér a másik fél meg nem sértése, mint a talán tényleg protokoll-bakival kitett zászló. Egy miniszterelnöknek azonban a zászló vásznának esése helyett a zászló képviselte néppel, annak hosszú távú sorsával kellene inkább foglalkozni. A zászló személyes igazgatása lehet ugyanis látványos, de az ország igazgatása, az ország, és nem saját, javának szolgálata munkaköri kötelessége lenne. Miközben azt is elismerjük, hogy a vászonfodrozáshoz kevesebb személyes kockázat is társul, mint a következményeket vállaló olyan kiállásokhoz, melyek mögött nincs olyan előre eldöntött helyzet, mint 1989. június 16.-án.

S bocsánat, ha mutyisztánban ez is demagógnak hangzik.

Andrew_s