2017. június 6., kedd

Az állatkert, mint szociokukucs

Forrás: Budapesti Állatkert
Rájöttem, hogy amennyiben a mikrotársadalmak általános ismeretszintjét, illetve a gyermekhez való viszonyt akarja valaki felmérni, akkor arra az egyik legalkalmasabb hely az állatkert. Oda ugyebár az említett társadalmak, a családok járnak ki a szemük fényének nevezett egyedekkel, a gyermekekkel. A felméréshez így nincs más dolga az embernek, mint sodródni a tömegben. S kicsit figyelni. Bár, néha, figyelni sem kell. Az ostobaság olyan lehengerlő, és néha olyan harsány, hogy bunkócsapásként találja el az embert.

Mi tagadás, néhány ilyen bunkó csapása után kezdtem csak figyelni az embereket, a családokat. Az igazi sötétség persze az, amikor a kiírás szerint is szürkületben élő állatot a telefonnal fényképezve képen vakuzza a gyermekével közlekedő családanya. Aki, vélhetőleg a legnagyobb felháborodással venné tudomásul, ha az állatkertben biztosított félhomályban a gyermekét vakuznák meg a kápráztató élmény átnyújtásának jegyében. De a gyermeket kísérő elmebajnok, eközben „természetesen” elmondja a tuti információkat is a csemetének. Ami éppen eszébe jut. Majd el is rángatja a gyermeket a következő ketrec vagy terrárium irányába. Amit teljesen meg tudok érteni. Mert esetleg a csemete még el találja olvasni, hogy mit írnak az állatkáról „hivatalosan”, és akkor oda lenne a szülői tekintély. Amelynek képviselője talán már az otthoni hűtőszekrényben üldögélő sört látja csak maga előtt. De hát ugye a szomszédék is kigyüttek azzal a kockafejű kölkükkel, nehogy mán mi ne gyüjjünk ki a zóóba.

Természetesen szó nincs arról, hogy mindenkinek mindenhez alanyi jogon értenie kell. Botanikától, atomfizikáig. De az állatkertben igen sok információt megosztanak a nagyérdeművel. Az állat élőhelyéről, szokásairól, táplálkozásáról, származásáról, anatómiájáról, és megannyi másról. Ehhez egy dolgot kétségtelenül tudni kell. Legalább egy kicsit olvasni. Ezt követően már csak egy verébugrást kellene tenni abban az irányban, hogy az embernek szülőként legyen egy pici igénye az ismeretszerzésre. Nem is tartósra. Csak annyi időre, ameddig tolmácsolja a gyermeknek. Akár felolvasva a táblákról. Akár annak érdekében is, hogy a gyermekét ne tegye ki túl harsány közröhejnek, ha véletlenül megjegyzi, és szóba hozza azt, amit az ő szüleje pótfecsegett neki. Ehhez persze az is kellene, hogy a szülő partnernek, embernek, és ne alattvalónak, illetve a szabadidőt kötelezettségbe osztó koloncnak tekintse a csemetét.

S ezért gondolom, hogy érdemes kimenni az állatkertbe, és egy picit figyelni a családokat. Olyan helyeken, ahol nem igazán lehet triviális ismeretekkel hablatyolva megugrani az információs lécet. Nyilván nem hivatalos statisztikaként, hanem benyomásként, de felmérhető, hogy korántsem ritka az ostobaságok magabiztos terjesztése. Lefele. Hierarchikusan. Úgy, hogy a meseírók nem egy ilyen információmorzsáért arannyal fizetnének. Mert éppen csak azt nem lehetett hallani, hogy a földimalac a levegőből lecsapva ragadja fel áldozatát. De talán csak várni kellett volna még egy kicsit. Ugyanakkor, hogy ne legyek igazságtalan, számos olyan családdal is összesodort a hétvégi látogatás az állatkertben, ahol a szülő meg merte mondani a gyermeknek, hogy nem tud mindent. Majd elolvasta az írott malasztot, és igyekezett továbbadni azt. A megcélzott korához igazítva a mondandót. Nem is mindig túl hangosan, mert felemelte a gyermeket. Hogy lássa is, amiről szó van. Ahelyett, hogy fennhangon szitkozódna, amiért „direkt odatettek egy deszkát, hogy ne lehessen belátni”.

A tanulság? Az nincs. Személyes benyomás csupán, mely megerősíti azt, hogy az ostobaság sokszor harsány. Míg a másokra odafigyelő gondosság sokszor csendes, és nem is olyan feltűnő. Azért persze jó lenne, ha az utóbbi többségében hihetnénk, és nem tekintenék sokan trendinek a harsány hülyeséget. De ez messzebbre vezet. Azért persze jó lenne az általános műveltséggel is átlépni bizonyos deszkákon. Legalább az igényt felkeltve a belsőkorlátok elbontására. De ez is messzebbre vezetne. S nem is ismerem a királyi utat. Amiben biztos vagyok az az, hogy tanároknak, pedagógusoknak szinte kötelezővé tennék egy-egy ilyen figyelve sodródó látogatást. Állatkertben, múzeumban és hasonló helyeken. Nem a saját osztályukkal, hanem „csak úgy”. Ártani biztos nem ártana.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook