2012. június 18., hétfő

Nyilatkozatok bűvtükrében,

Forrás: http://ideas.wikia.com/
A gazdasági jelenünket és terveinket olvasva olykor tényleg az jut az eszembe, hogy végső soron a káoszelméletet próbálja a kormányzat átültetni a gyakorlatba. Kommunikációját tekintve mindenképpen. Hol egy megemelt tranzakciós adóbevételi elvárással próbálja meg a Matolcsy György sokkolni a mesében még hívőket, hol Varga Mihály erősíti meg, hogy ez az út mégsem az igazi. A jegybanktörvény körüli ügyködés sem sokkal jobb, és néha az az érzésem, hogy a gazdasági válság elleni egyik védekezési eljárás az lenne, ha a hazai kormányzatot képviselőket nem engednék mikrofon közelébe. Legtöbbször ugyanis a hazai valuta árfolyamának rengése jelzi legbiztosabban, ha a miniszterelnök vagy a gazdasági minisztert odaengedik nyilatkozni valamiről.

Néhanap erősítve, de legtöbbször gyengítve az árfolyamot. Már csak azért is gyengítve sokszor, mivel láthatólag egyre kevésbé hisznek a hazai politikai élet prominenseinek. Aminek egyáltalán nem használt az, hogy Orbán Viktor részben hülyének nézte a tárgyaló partnereket az elhíresült „pávatáncos” beszéd kapcsán, részben pedig a középréteget pornóizálta. Ami akkor is politikusi felelőtlenség, ha alighanem mindkét megnyilvánulását valami jópofa kiszólásnak, bratyizó vállveregetésnek szánta az éppen aktuális, és hitből, vagy napidíjért még tapsolni hajlandó közönség felé. Vannak ugyanis helyzetek, amikor nem ártana tudnia egy politikusnak, hogy nem egy falusi kocsmában van, ahol sallerrel fenyegetheti azt, aki nem ad elég gyorsan pénzt, amikor a nagyfiú sört akar. De ezekre bárki mondhatja, hogy már a múlt, és a jelen egészen más. Mondjuk olyan, amiben csak egészséges kompromisszumok köttetnek, miként a jegybanktörvényről nyilatkozta az IMF-tárgyalásokért felelős miniszter. Ki szépséghibája ennek a kompromisszumkészségnek, hogy ezt a jegybanktörvényt sebtében vissza is vonták a kiszámíthatatlanság illusztrációjaként. Vagy nem is azt, amiről Varga Mihály nyilatkozott? Ki tudhatja már ezt ebben a nagy kavarodásban, amit a gazdasági varázspálca elszabadulásai okoznak olykor.

Különben a már többször felhánytorgatott ötletszerűség például az adópolitikában sem a konszolidáció jeleit mutatja. A tünetek ugyanis azt tárják elénk, hogy az adókísérleti játékok folytatódnak. A legújabb célpont az autósok közössége. Nem mintha nagyon szeretném a füstös városközpontokat, de az a kiszámíthatatlanság, aminek hol dugódíjat, hol hídvámot akar szedni a kormány, olyan kort idéz fel, amikor a hűbéri rendszer volt még uralkodó. Bár az kétségtelen, hogy a füstadó még hátra van. Igaz, ezt csak halkan merem leírni, mert a legújabb földosztási történések fényében még ez is eljöhet. De a középkorig nem, csak a közelmúltig visszahivatkozva is nézhetjük azonban a híreket. Ezek fényében is elmondhatjuk, hogy egyrészt ez a múlt határozza meg a környezet jelen hozzánk állását, másrészt nem is annyira a múlt. Ezt mutatja a legújabb költségvetési tervámokfutás is, amelynek számai tényleg csak a varázslatok hatására valósulhatnak meg, ha az elemzőknek hinni lehet.

De a kormányzati jelenértékhez sajnos hozzátartozik az is, hogy a munkahelyteremtés a valamikori ígéretekhez képest a fasorban sincs. Ahogy a tanárelbocsátás sem a foglalkoztatás bővülésének biztos jele. Ám óhatatlanul szem elé tereli azt a problémahalmazt, amit oktatásügy-címkével ellátva képtelen kezelni a kormányzatnak Matolcsy György mellett, az egyik legkonzervatívabban megőrzött tagja, Hoffmann Rózsa. S itt nyugodtan rátérhetnénk arra a számháborúra, amit a kormányzat a külföldre menni szándékozók számával kapcsolatban folytat. Eltúlzott hisztériának aposztrofálva a közvélemény-kutatási adatokat. Holott teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy amennyiben a kormányzat értelmetlen elvárásokat támaszt a különben szinte semmibe nem vett fiatalokkal szemben, akkor az éppen aktuális hitvitáktól függetlenül fog alakulni a külföldön tanulók, illetve munkavállalók száma. Márpedig az államilag finanszírozott keretszámok csökkentése tény, ahogy tény az is, hogy egyfajta fél pénz, „félösztöndíj”, fejében próbálja meg röghöz kötni a végzetteket az oktatási kormányzat. Az pedig már februárban jósolható tendencia volt, hogy a kint-tanulási hullám a középiskolásokat is el fogja érni előbb-utóbb. Az pedig erősen kérdéses, hogy a szakképzés átalakítása milyen következményekkel fog járni, ha beigazolódik az a prognózis, ami az átalakított szakképesítési rendszerre vonatkozik. De elképzelhető természetesen, hogy hamarosan majd arról halhatunk, hogy az oktatásügy is egy tündérmese. Elsősorban azok számára persze, akik hisznek a mesékben.

A valóság azonban nem a számháborúk hittételeihez, és nem is a mesékhez szokott alkalmazkodni. Különösen, mert egy pókerpartiban is komolyabb felkészülés kell egy jó blöffhöz, mint amit a kormányzat elő tud varázsolni. Elég itt ismét Orbán Viktor páváskodó táncára visszautalni. Már csak azért is, mert könnyen előfordulhat, hogy hasonló pávatáncot lejt a hívei által tartott görbe tükör előtt Horthy rehabilitációjával kapcsolatban. A legutóbbi ezt érintő nyilatkozatában ugyanis azt mondta, hogy „A Fidesz az akkori korszak pártjai közül a kisgazdapárttal van legközelebbi rokonságban, amely ellenzékben volt Horthyval szemben”. Ám eközben mintha elfeledkezett volna arról a korábbi hírről, hogy FIDESZ-képviselők gyűjtöttek egy Horthy-emlékműre. De talán csak azért, mert a miniszterelnöki magasságból foglalkozhat a pártjának minden csip-csup képviselőjével. Már csak azért sem, mert kedvenc házelnökének kimosdatása a külpolitikai botránykavalkádból szintén elláthatja némi feladattal. Például azzal, hogy megmagyarázza a Szálasi-kormány miniszterének rehabilitációjáról, hogy az csak kegyeleti aktus. Esetleg a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, éppen a Nyirő-ügy miatt is visszaküldő Nobel-békedíjas Elie Wiesel-nek is. A hazai ellenzék véleménye meg amúgy sem számít, mert ott olyan pártok is vannak, mint a baloldal képviselői. Azokról szólva a „miniszterelnök a baloldalról úgy vélekedett, hogy azt 2010-ben szétzúzták”. Óhatatlanul megerősítve azokat a véleményeket, hogy Orbán Viktor nem ellenfeleket, hanem ellenségeket lát maga körül.

S talán ez is indokolja, hogy hatalmi játszmáiban a szélsőjobbos kártyát sem látszik kivenni a pakliból. Tény ugyanis, hogy ez a kártyalap mindig ott van kéznél, amikor a gazdasági hibák elkezdik kikezdeni a tömeges cselekvési hajlandóság ingerküszöbét. A meggyőzésnél a legyőzés, a vele járó szétzúzással, lehet vonzóbb és látszólag hatékonyabb megoldás. Ha nem is a demokráciák triviális velejárója.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook