(Felső)oktatási kísérletezések.

A felsőoktatás, úgy tűnik, az adórendeletekhez hasonlóan kifogyhatatlan tárháza a kísérletezésnek. Egy korábbi ötletrohamról már szóltam korábban, de az akkor még aktuálisnak tűnő koncepciót elerodálta az idő. Nem az évszázadok tapasztalata, hanem a perc-százak politikuma. Akkor még úgy tűnt, hogy a nagy múltú Corvinus lényegében megy a levesbe, és általában is felforgatásra kerül a felsőoktatás. Ez utóbbi továbbra is napirenden van, hiszen a papír és az értekezleti jegyzőkönyvek szinte mindent kibírnak. A diákság nem feltétlenül. Bár a kormányzati oldalról bírált hivatalos és a napi közlekedés során elcsípett félszavakból leszűrt nem hivatalos közvélemény-kutatás alapján a diákság egyre hajlamosabb a lábával szavazni.

S ebben az esetben nem elsősorban a lábbal való szőlőpréselésről van szó, az újjászervezet ismerős-családi tulajdonú nagybirtokokon. Sokkal inkább arról, hogy az állam által korlátozott keretszámok hatására a külföldi tanulás mellett döntenek. Ahogy tendenciaszinten ugyancsak felvetettem már ennek a lehetőségét hónapokkal ezelőtt is. Ám, az oktatáspolitikát az ilyen apróságok nem látszanak zavarni, és újabb felsőoktatási egyetemátszervezési ötlet látott napvilágot. Ez immár zónákba sorolná az egyetemeket, mely Prokrusztész együttműködési modelljét is átültetheti esetleg a gyakorlatba. Mert a felsőoktatásba hatalmi szóval bel lehet avatkozni, de kérdés, hogy mennyire érdemes. Ahogy az is lehet kérdéses, hogy mennyire volt értelme a korábbi Orbán-kormány által elindítani a tömegképzés felé a felsőoktatást. Az azonban szinte biztosan káros, ha a napi közgazdasági bakik okozta problémák, vagy a politika éppen aktuálisan népszerűnek hitt szólamai függvényében változnak a koncepciók.

A korábbi tömegképzéses irány ugyanis jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a szakképzésben szerezhető bizonyítványok illetve az amúgy sem magasra taksált érettségi társadalmilag elinflálódott. Pontosabban felgyorsította ezt az amúgy is létező folyamatot. Most, hogy nincs pénz a felkeltett felsőoktatási várakozások megfinanszírozására kicsit kapkodó, vagy akár szemforgató megoldásnak tűnnek a fiatalok életpálya-tervezésének igényeit semmibe vevő oktatáspolitikai nyilatkozatrohamok. A tanulmányok családi tervezése ugyanis évtizedes program, és nem Hoffmann Rózsa éppen aktuális álmainak alapján zajlik a legtöbb családban. Különben ez az a bizonytalanság, ami röghöz kötés nélkül is kilendíthet valakit a határon. Márpedig az oktatáspolitikában jelenleg, a jelek szerint, a kiszámíthatatlanság az egyetlen kiszámítható paraméter. Még intézményi szinten is, mint azt az említett átszervezési ötlet is jelzi.

Nem mintha minden szép és jó lenne. Alighanem ráfért volna az oktatásra egy tabula rasa. Akár az akadémiai rendszertől némileg függetlenítve is. De az, amire jelenleg a kormányzat képesnek tűnik, az a diákok jövőjének megszorítása. Miközben hallgatólagosan szemet hunynak azok felett a tendenciák felett, melyek hazafisági kérdést csinálnak abból, ami alapvetően megélhetési kérdés. Ha ugyanis egy, a közeljövőben családalapító, fiatalnak nincs biztos pályaképe, nincs még hozzávetőlegesen sem kiszámítható megélhetési lehetősége, és a munkahelyek számának csökkenése prognosztizálhatóbb, mint az elhelyezkedés tervezhetősége, akkor hiába lenget zászlót, vagy kart bárki. A populista szólamok lehetnek kedvesek a fülnek, de kevesek a gyomornak. De ettől még persze lehet újra és újra átszervezni az egyetemeket és főiskoláknak. Legalább a nagy közoktatási puzzle-játékosoknak van munkájuk, és fontosságuk tudatában ítélhetnek abban a hiszemben, hogy meg nem ítéltetnek sosem.

Simay Endre István