A demonstráció, a tömeg és a döntések

Egy színmű a hatalomról is
(forrás: http://mek.niif.hu)

Az utóbbi időben csökkenni látszik a társadalmi apátia. Abban az értelemben biztosan, hogy egyre inkább megjelennek az utcai demonstrációk, és tömegeket megmozgató, politikai rendezvények. A jelenleg is tartó folyamatnak egyfajta előjátéka lehet az, hogy már az előző év, 2011 Karácsonyán politikai megmozdulás vezette be az ünnepeket. A megmozdulások sorozatában kétségtelenül van valami varázsa annak, amikor a nemzetközi és hazai porondon sem keveset bírált kormányzat mellett jelennek meg tüntetők az utcán. Nem azért, mintha egy kormányzat mellett probléma lenne kiállni, hiszen a véleményszabadság gyakorlásába természetesen ez is belefér. Ahogy az is, ha a kormányzat ellen tüntetnek az utcákon. 

Sokkal inkább azt érdemes esetleg végiggondolni, hogy mi motiválhatja akár egy ilyen megmozdulás szervezését, akár az azon való részvételt. Még akkor is, ha politológusok, és szociológusok még alighanem sokáig fogják elemezni azokat az árnyalatokat, mellyel egy ilyen demonstráció gazdagítani fogja a közéleti szivárványt. Talán egyszerűbb fordított sorrendben kezdeni a gondolkodást, és a részvételi motiváció felöl közelíteni. Ebben, az egyes eszmékkel szembeni vakhitet leszámítva, az egyik vezérmotívum lehet az, hogy az emberek általában nem szeretnek szembesülni a rossz döntéseikkel. Legyen az akár életvezetési, akár közéleti döntés. Az előbbiek közé sorolható például egy hitel felvétele, míg a másikba sorolható például a választásokon leadott szavazat. Vagy akár a szavazástól való távolmaradás. Mert lehet ugyan olyan felelősségkerülő módon dönteni, hogy valaki nem dönt közvetlenül. De ezzel, akár tetszik neki személy szerint, akár nem, technikailag azt a döntést hozta, hogy aláveti magát mások döntésének. Tehát valójában nem úszta meg döntés nélkül. 

Ha azonban meghozott valaki egy döntést, akkor a személyiség egyensúlya érdekében, szereti azt hinni, hogy jól döntött. Figyelmes hallgatással fogja jutalmazni azt, aki megértőnek bizonyul, és mentségeket kínál, és tömegesen is pártjára áll annak, aki felmenti a hibák alól. Eközben számos kompenzációs mechanizmus képes életbe lépni abban a pillanatban, ha a döntés hibásnak bizonyul. Ezek egyike az, amikor a megválasztott politikai hatalom nyilvánvalónak tűnő hibákat halmoz fel. Jól követhetően lesz a választóik között egy olyan réteg, akik egyfajta szelektív felejtésre ítélik önmagukat. A folyamat végén pedig akár maguk is elhiszik, hogy valójában nem is arra az erőre adták le szavazatukat. Természetesen, amikor a hatalomra jutottak valamilyen módon megerősítik ezt a pozíciót, az amnézia szinte azonnal elmúlik, és az ellenzékre szavazók között is megjelennek a szelektíven felejtők. Az is nyilvánvaló, hogy ezt a folyamatot nem annyira a valós hibák léte vagy nem léte fogja manipulálni, hanem sokkal inkább a hatalom látszatának megmutatása. Hasonlóan ahhoz, mint amikor az alfa-hím egy hordában vicsorog és megdöngeti a mellét. Végső soron óhatatlanul megfigyelhető tehát a hatalomhoz zárkózás, és ellenzéki szerepben is ezért lehet vonzó egyfajta hatalmi kommunikáció. Akkor is, ha nincs mögötte valós politikai elhatározás, cselekvési terv. Miközben nyilvánvaló, hogy ezt a szerepet, a hatalomkommunikációs vezérszerepet, hitelesen csak az olyan karizmatikus vezető képes betölteni, akiben valóban meg van a hajlam és képesség erre a fajta kommunikációra.

Azonban az is biztos, hogy ez nem alkalmas, csak a hívek egy részének mozgósítására akkor, ha a hibás döntések megszülettek, és akár nyilvánvalóvá válhat, hogy a döntések egy része visszavonásra érett. Ehhez nem kell feltétlenül külföldi nyomásgyakorlás egy ország vezetésére, de kétségtelen, hogy ennek megjelenése sem kizárt. Elérkezhet ugyanis egy olyan állapot, amikor megérheti a nyilvánvalóan rossz döntésekre rálicitálni. Ha ugyanis a döntési lánc eléri azt a pontot, amikor kiveri a biztosítékot, akkor a vezető egy újabb húron kezdhet játszani a tömegek lelkén. Tegyük fel, hogy olyan döntéseket hoz, melyek önmagukban kevés nemzetközi, de jelentős belföldi hatással bírnak, és nem túl pozitív hatással. Ilyen lehet például akár az egy kulcsos jövedelem-adó is. Nyilvánvalóan hibás, visszavonásra érett döntés. De mert az ellenzék is követeli a visszavonását, a hatalmi centrum nem vonhatná vissza anélkül, hogy presztízsveszteséget ne szenvedne. Miközben óhatatlanul erősítené az ellenzéki kommunikációt. 

Jobb megoldás lehet további olyan, akár gazdasági, akár politikai beavatkozásokkal élni, melyek tovább feszítik húrt. Ha ugyanis sikerül elérni azt a szintet, mely esetén egyes gazdasági szereplő-rétegek vagy különösen külföldi politikusok is felemelik a hangjukat, akkor a visszavonási döntések közvetlen személyes felelőssége jelentősen csökkenthető. Ennek akár elébe is lehet menni azzal, ha a közhangulatban amúgy sem a gáncstalan lovagok képét őrző gazdasági szereplőket eleve bűnbaknak szemelnek ki. Ilyenre is volt példa, hiszen a pénzintézetek sokak szemében nyilvánvalóan szálkát jelentenek. Talán azóta, amikor az első pénzváltó kiállította az első adóslevelet. Nem is mindig alaptalanul talán, de a kölcsönt felvevő, vagy jövedelmében aránytalanul elmaradó szemében biztosan. Ugyanakkor biztosan nem lesznek kevesen, akik a személyes rossz döntések következményeinek egy részét is szívesen áttestálják másra. A kezdetben kedvezményesnek tűnő, de később drágává vált hitel felvétele például ilyen. A kedvező korszakban például nem igazán voltak tömegtüntetések a kedvezőség okán. Később azért mégis vonzó, és a belső feszültséget csökkentő lehet az, ha legalább egy kicsit mást lehet a hitelfelvételi döntésért hibáztatni. Ebben az esetben a pénzintézetek akkor is kéznél vannak, ha az árfolyam-politikára a kormányzati erőknek van nagyobb természetes ráhatása.

Visszatérve a döntési sorozatokhoz és a húr feszítéséhez, tehát biztosan szimpatikus lesz, ha hatalmi helyzetből a személyes döntések kudarcához is bűnbakot kínálnak. Ez nyilvánvalóan meg fogja nyerni mindazok szimpátiáját, akik nem szívesen szembesülnek a saját döntési hibáikkal. Ahhoz azonban, hogy a hibás döntések visszavonása ne okozzon jelentős presztízsveszteséget, ez nyilvánvalóan nem elegendő. Sőt, akár káros is lehet. Vonzóbbnak tűnhet, ha olyan húron kezdenek játszani, mely a nemzeti büszkeséggel rezonál. Nem azért, mintha baj lenne a nemzeti büszkeség. De az ezzel való visszaélés már lehet problémás. Különben éppen azért lehet ezt a húrt megpengetni, mert ez egyike azoknak a közös nevezőknek, melyek politikai nézettől szinte függetlenül ott rezegnek szinte mindenkiben. Ha tehát olyan hangulatot lehet kelteni, hogy ezt megsértve, úgymond a külföld kényszeríti ki a hibás döntések visszavonását, az nyilván sokakban felmentést fog kijárni a hatalomnak. Ez akkor is végigvihető út, ha nem történik meg a döntéscsomagok bevezetése előtt olyan előkészítés, mely egy nevezőre hozza az országot korábban diktátumok végrehajtására kötelező hatalmakat azzal a szövetségessel, akihez az ország népszavazással csatlakozott, de ahonnan a döntéscsomagok kritikája is várható.

Ezt az utat járva végső soron kettős haszon is learatható. Az egyik kétségtelenül a személyes felelősség áthárítása egy országon kívüli erőre. Tehát az ellenzéket nem látványosan erősítő módon lehet kikényszeríttetni a döntések egy részének visszavonását. A másik haszon nem független ettől. Mert miközben a hibás döntések egy része „kényszer hatására” visszavonásra kerül, a hatalmi centrum olyan kommunikációs helyzetet teremthet, amiben a nemzeti öntudat egyedüli felkent képviselőjének szerepében tűnik fel, mely ellen, lám, támadás indult külföldről. Így a saját támogattatására egyszerűbb tömegeket mozgósítani. Már csak azért is, mert a „kényszerítést”  jó kommunikációval, egy külön propaganda-szálat nyitva, úgy is be lehet állítani, hogy a „szegény” miniszterelnököt bántják. Egyfajta sajnálat gerjesztette együttérzést biztosítva a különben nem biztosan meggyőzhetők egy részében. Miközben, az előzőekkel párhuzamosan besöpörhető mindenki, aki nem ért egyet a hatalom képviselte nézetekkel, a nemzet ellen munkálkodók címkéje alá. Sokakban valóban kínos érzeteket keltve, és kellemetlenné téve a hibás döntések kritikájának nyílt felvállalását. Mert egyfajta „az állam én vagyok” kép kialakulását, kialakítását segítve a hatalom számára, az ellenzéki hangok, a hatalomhoz zárás, a beinduló öncenzúrázó folyamatok hatására, akkor is halkulni fognak ilyen körülmények között, ha nem kerül sor nyílt cenzúrára, illetve az ellenzék nyílt üldözésére. Utána természetesen kényelmesen lehet a kommunikációs manipuláció eredményeként, a pulpitussá nemesült hordó magasából rámutatni az ellenzőkre, hogy gyengék és kevesek. S természetesen ők a hibásak minden maradék rosszért, kritikáért. Egyenlőségjelet téve a vezető kritikája, és a nemzet elítélése közé.

Miközben természetesen működik az a mechanizmus is, ami a kommunikációs lehetőségek szinte természetes aszimmetriájának következménye. A hatalomnak, és a hozzá közel álló, azt támogató köröknek, mindig szélesebb körű lehetőségei vannak a médiában, és ezzel a tömegek hangulatának kezelésében, mint a mindenkori ellenzéknek. Ez oldal-független, és tulajdonképpen már az ókorban is ismert jelenség volt. Ha akkortájt nem is volt lehetőség olyan széleskörűen tömeges gyorstájékoztatásra, mint manapság. A tömegek manipulálásának tudománya sem sokkal frissebb keletű múltra keltezhető. Amiért a hatalom szerepe sokszor felelősségi kérdés, az éppen ez a szélesebb körű lehetőség. A lehetőségekkel való élés ugyanis felelősséggel is jár. Akár szereti valaki bevállalni ezt a felelősséget, akár nem. Ez azonban sajátos módon akár ellentétes hatást is kelthet. A történelem szolgál ugyanis számos olyan példával, amikor egy-egy karizmatikus vezető hatalmas tömegeket tudott részben önkéntes, részben megfizetett, részben megfélemlített alapon megmozgatni olyan történelmi, politikai és gazdasági célok, ideológiák mentén, melyeket a történelmi folyamatok később nem igazoltak vissza. Ha tehát a hatalom irányából, azt támogatva kezdenek olyan akciókba, amely tevőlegesen, vagy hallgatólagosan pártolja a hatalmi centrum saját céljait éltető tömegmegmozdulásokat, az komoly gyanút ébreszthet a saját hatalomgyakorlási céljaival kapcsolatban. Akár megalapozott, akár megalapozatlan a gyanú. 

S ehhez nem is kell a közelmúlt századainak európai történelméhez fordulni példaként. Mert maga a jelenség már a drámairodalom klasszikusaiban is megjelenik. Elegendő ehhez Julius Caesar halotti beszédére gondolni:

„A rossz, mit ember tesz, túl éli őt;

A jó gyakorta sírba száll vele.

Ez legyen Caesar sorsa is. A nemes

Brutus mondá, hogy Caesar nagyra vágyott:

Ha ez való, úgy súlyos bűne volt,

És Caesar érte súlyosan lakolt meg.

Most, Brutus engedvén s a többiek,

(S Brutus derék, becsületes férfiú),

Jövök beszélni holt Caesar fölött.

Barátom volt ő, hozzám hű s igaz.

De Brutus mondja, hogy nagyokra tört;

S Brutus derék, becsületes férfiú.”

Shakespeare: JuliusCaesar. (Fordította: Vörösmarty Mihály

Miközben nem véletlen az sem, hogy az említett sorokat nem egy esetben a tömegmanipuláció példájaként emlegetik. Ám azt sem árt szem előtt tartani, hogy Róma valós gazdasági és politikai problémáit sem az említett beszéd, sem Caesar megölése, sem az ezt követő polgárháborús helyzet oldotta meg. Mert a kommunikációs eszköztár alkalmas lehet az indulatok felkorbácsolására, a felelősség elkenésére és másra hárítására, a rossz döntések elfedésére, végső és a történelmi példák alapján senkinek sem kívánt módon emberek, embercsoportok, nemzetek elleni indulatkeltésre. De a felkorbácsolt indulatok nem mindig maradnak végig kezelhetőek, és a hatalmi centrum hibás döntéseinek következményeit sem teszik semmissé. Mert a feszültség levezetése az elért eredményeket tönkre tudja tenni anélkül, hogy jobbat nyújtson helyette. Ahogy a háború is el tudja pusztítani a termést, de az elpusztult termés okozta éhínségnek nem tudja elejét venni.

Simay Endre István

Elnöki címmargó. II.

Gumicsont. Ez lehet talán az a szó, ami eszébe juthat annak, aki ismét és ismét azzal szembesül, hogy már megint a köztársasági elnök doktori védése kerül az olvasnivalók boncasztalára. Gumicsont. Ugyanez lehet az a szó, ami egy írás szerzőjének akkor juthat az eszébe, amikor újabb gondolatokat készül lejegyezni ugyanebben a témában. A helyzet az, hogy mindkét megközelítésben van nem is kis igazság. Az egyik oldalon aligha mondhatnánk azt, hogy nincs olyan gondolat, melyet szerzője ne méltatna leírásra. A másik oldalon pedig ugyanennek a szerzőnek ott motozhat az ördög a nyúltagya környékén, hogy végső soron rászedték.

Nem a szónak abban a szoros értelmében, hogy hazudtak volna neki. S nem is az ő végtelen optimizmusa miatt. Sokkal inkább azért, mert a nyilatkozatok hallgatása, az újabb és újabb hírek elolvasása során kevés kétsége maradhat, hogy az igazság bizonyos rétegei nem teljesen vannak kibontva. Vagy nem szabályszerűen vannak kihajtogatva. Idáig tehát azt is mondhatnánk tényleg rászedték, és ennek tudatában is lehet. Azonban előfordulhat az is, hogy olyan táncban vesz részt akaratlanul, melynek táncrendjét előre és manipulatívan megkoreografálták. Mármint azt követően, hogy Schmitt Pál doktorijával kapcsolatban kirobbant a plágium-gyanú. Mert miközben óhatatlanul átgondolásra érdemes a jelenség, és mi tagadás ezen a blogon sem először írok ezzel kapcsolatban, valójában úgy tűnik, nem következett be jelentős fordulat a köztársasági elnök környékén. De a felsőoktatásban általában sem.

De talán érdemes mégis pár mondatot, pár gondolatot pazarolni mégis erre a gumicsont-jelleget felvevő történetre. Már csak azért is, mert alighanem lassan fog lecsengeni, és a végső közhangulati egyensúly kialakulása nem a közeljövő kommunikációs vívmánya lesz valószínűleg. Erről alighanem gondoskodni fog az a részben öngerjesztő jelenség, melynek még ez az írás is részét képezheti. Mert újabb, és újabb héjait lehet lefejteni a történetnek, újabb gondolatokat fűzve hozzá, és újabb arcát látva, esetleg láttatva a történetnek. Melynek a korábbi soraimban is több oldalát próbáltam körbejárni, kicsit talán megvilágítani.

Az egyik maga a plágiumtörténet megjelenése, és az első reflexiók annak a kisdoktorinak a védésére, mely mára sokkal inkább egyfajta névhasználati konvenciókban hasznosul. Lehetővé téve a dr. cím használatát. Magam az „Elnöki címmargó.” címet viselő pár sorban próbáltam erre reflektálni. Kiemelve, hogy a plágium gyanúja, vagy akár a plágium ténye is csak az egyik oldala a történetnek. Azon egyszerű oknál fogva, hogy egy doktori cím odaítélésében több egyetemi szakember, és végül maguk a bírálatot végzők is szerepet kapnak. Márpedig, ha ez utóbbiak nem teszik szakmailag és etikailag is megtámadhatatlanul a dolgukat, akkor mit várhatnak el a doktorit beadó „tanulótól”.

Végső soron ezt a gondolatmenetet igyekeztem jobban kifejteni egy későbbi írásban, mely éppen erről a fokozatok odaítéléséről szólt elsősorban (Közfokozatvilág). Sajnos az azóta hallott hírek nemhogy cáfolták volna, inkább erősítették az ott leírtakat. Mert mi mást, mint a különböző tudományos, illetve egyetemi fokozatok köztudati erózióját szolgálná az is, amikor a Doktoranduszok Országos Szövetségének vezetőségi tagja, Nagy Zoltán, óvatosan bár, de fokozatosan visszavonulót készít elő. Nyilatkozva az ATV élő adásában (http://atv.hu/cikk/video-20120119_nagy_zoltan), s nem is csak Schmitt Pálnak, hanem saját magának is. Mert amikor azt ecseteli, hogy az egykori egyetemi doktorik odaítélésének szabályait az egyetem határozta meg, és nem tévesztendő össze a jelenlegi doktori címekkel, akkor egy füst alatt védi a köztársasági elnököt, és maszatol el finoman olyan kérdéseket, melyek különben nem lennének megkerülhetőek. Ugyanis aligha volt olyan egyetem, mely szabályzatában ne tiltotta, vagy esetleg előírta volna a plágiumot. A címek különbségét ugyanis azzal kapcsolatban kezdte emlegetni, hogy kiderültek az újabb plágiumgyanús részek Schmitt Pál dolgozatában.

Abban a dolgozatban, mellyel kapcsolatban már petíció is született a vizsgálatok elindíttatása érdekében. Ami akkor is jelentős lépés lehet, ha önmagában a petíció valószínűleg nem nagy hatással fog bírni, és az egész folyamatban a köztársasági elnök halogatása akár a saját céljainak a malmára hajthatja a vizet. Ahogy ugyanis a „Fokozati hitel.” című bejegyzés vége felé írtam, ha a sikerül addig kihúzni a vizsgálatokkal, amíg a fokozatok feletti vita kifárasztja a közvéleményt, akkor a vizsgálat bármely eredményét, különösen az elítélőt is előre elhitelteleníthetik a viták. Főleg akkor, ha a közvélemény fárasztásának mintegy mellékhatásaként a fokozati rendszert is sikerül elhitelteleníteni.

S ebből a szempontból különös jelentőséget kaphatnak az olyan interjúk, megnyilatkozások, melyek egyikét Nagy Zoltán adta. Megjegyezve ugyan, hogy fontos lenne a fokozat mögött levő valós teljesítmény, de egyben szinte a sajtót téve felelőssé, hogy ezen csorba esett. Igazi kommunikációs csavarral fogva ki a szelet előre egy tetszőleges későbbi vita vitorlájából. Mondván, hogy a tudomány képviselőinek kell eldöntenie a továbbiakat. Megfeledkezve kissé arról az apró mellékkörülményről, hogy éppen a tudomány képviselőinek képviseleti megalapozottságával kapcsolatos kételyeket táplálhatja a plágiumgyanús, és egyéb hibáktól sem mentes doktori disszertáció megvédhetősége. Kiváló eredménnyel, mint tudjuk. Egy eléggé árulkodó megjegyzés különben szintén elhangzott. Eszerint a Doktoranduszok Országos Szövetsége a törvény erejénél fogva a doktoranduszokat alanyi jogon képviselő egyfajta kamara. Tehát erőteljesen érdeke lehet szövetség vezetőségi tagjának a törvényi státusz megőrzése és ennek megtámogatására egy hatalomkonform álláspont, illetve fellépés megvalósítása. Ami önmagában érthető lehet, de alkalmatlanná válhat a fokozatok iránti bizalom megerősítésére.

Ugyanakkor mindez talán nem sokat változtat azon, hogy alapvetően kezd valami gumicsontszerű jelenséggé válni a köztársasági elnök doktorija. Azért is, mert gyors változásokra aligha számíthatunk. Schmitt Pál ugyanis már korábban sok szempontból elhiteltelenítette saját magát. A hatalom iránti szervilizmusa okán már korábban, még főpolgármester-jelöltként sem tudta megtartani a függetlenségnek legalább a látszatát. Ezek a kétségek köztársasági elnökként is elkísérték. Ehhez adódtak hozzá azok a mosolyt fakasztó hibák, melyeket a magyar nyelv használata kapcsán, vagy a beszédei során elkövetett. Amikor a plágium gyanúja publicitást nyert, az már sokkal inkább csak újabb lépcsőfokot jelentett. Az újabb plágiumgyanús részek felbukkanása ezen már túl sokat nem tud valószínűleg rontani. Mondhatnánk azt is, hogy feltétlen híveit, és tisztségének haszonélvezőit éppen úgy nem fogja befolyásolni, mint ahogy azokat sem, akiknek már amúgy is kétségeik vannak. S ezen az sem változtat, ha olyan törzsanyagokra történik hivatkozás, melynek léte szinte kizárólag Schmitt Pál dolgozatára korlátozódik. Nem lévén része általában a doktori dolgozatoknak.

A tudományos fokozatok rendszerét tekintve éppen így kevés rövid távú hatása lesz valószínűleg. A tudományos közélet alapvetően kevéssé érdekelt egy teljes tabula rasa-ban. Ennek az oka az, hogy a kontraszelekció az akadémiai és egyetemi rendszerekben elég hosszú ideje fennáll ahhoz, hogy az alulról jövő felülvizsgálatra meglehetősen rezisztens legyen. A támogatási döntések kézben tartásával ugyanis erőteljesen befolyásolható, hogy hol milyen mértékben lehet teret adni egy-egy tudományos karriernek. Szükség esetén az akadémiai rendszeren kívülre penderítve azt, akinek a viselkedése kínossá válhat. Így végső soron minden petíció ellenére alighanem a fokozatok presztízse sem fog sokat javulni egyhamar. Tovább fenntartva, vagy a maszatoló megnyilatkozásokkal táplálva is a kétségeket a tudomány képviselőivel szemben. Nem az egyes kutatókkal, tanárokkal szemben, hanem általában a fokozati és akadémiai rendszerrel szemben. Amiben persze szerepet kaphatnak az olyan tényezők is, hogy személyes és kedves ismerősök előtt lehetett Schmitt Pálnak megvédenie a dolgozatot.

Így legfeljebb valami folyamat elindulásában lehet csak bízni. Abban, hogy miközben ezek a látszólag körkörös viták zajlanak, marad energia más kérdéseket is végiggondolni. Akár a tudományos közéletben is inkább a tudásra és nem a pozícióra fordítva a figyelmet. A köztársasági elnök esetében pedig méltányolva a vidám perceket hunyva szemet egy-egy újabb félresikerült megnyilatkozása felett. Mert az, akár dr. -rel, akár dr. nélkül, aláírtak sokkal nagyobb hatással fognak bírni a későbbiekre. Beleértve a hazai tudományos világ finanszírozását is. Melytől cserébe valószínűleg nem fog túl nagy kokit kapni.

Simay Endre István

Fokozati hitel.

Petició plágiumügyben

Miközben a köztársasági elnök doktori címét megalapozó dolgozatot ért plágiumgyanú a nyilatkozatok kereszttüzébe került, számos gondolatot ébresztett mind a védés vélhető körülményeivel, mind az azt érintő opponensi bírálatok megszületésével, megalapozottságával, valamint azok szakmaiságával kapcsolatban. Részben talán ezeknek is köszönhető, hogy egy petícióval nyitva megszólalt a másik oldal is.  Pontosabban a harmadik oldal, mivel az igazi másik oldal a plágiumgyanúba került dolgozat szerzője lenne. Aki azonban a jelen sorok írásakor, miközben az eljövendő napokra ígér valamiféle reakciót, még leginkább a hallgatás ködébe burkolódzik. S igazán rossz májúnak kellene lenni ahhoz az állításhoz, hogy azért, mert ilyen sokáig tart a szakértő beszédíróknak valami kommunikálható történetet összeütni. Tehát nem is teszek ilyen rosszmájú kijelentést, és mindenki figyelmébe ajánlom azt a tényt, hogy köztársasági elnöknek lenni komoly elfoglaltság.

Tehát lássuk azt a harmadik oldalt, aki megnyilatkozott a plágiumgyanú kapcsán. Nem más ez, mint azoknak a köre, akik saját bőrükön érzik mindazt a hátrányt, amit a tudományos közélet el nem fogadása okoz. A tudás amúgy sem magas társadalmi presztízsén csak ronthat ugyanis, ha az akadémiai minősítő-rendszerbe vetett bizalom is meginog. Nem is csak azért, mert a hazai közélet még erőteljesebben vonja meg a vállát egy cím emlegetésekor. Hanem alighanem azért is, mert a rendszer kompromittálódását követően a nemzetközi tudományos közélet is legfeljebb csak egy lesajnáló félmosollyal fogja jutalmazni a hazánkban védett tudományos fokozatokat. Alighanem ez is közrejátszott abban, hogy internetes aláírásgyűjtés is indult a http://www.peticiok.com webcímen a köztársasági elnök dolgozatával kapcsolatban.

Egy kis előítélet

Az ne tévesszen meg senkit, hogy például Népszabadság Online az MTI-re hivatkozva még doktoranduszok petíciójáról tesz említést az internetes aláírásgyűjtés oldalára hivatkozva. Ez a tévedés ugyanis az MTI-nek köszönhetően több helyen is elkövetésre került. Elvégre a Magyar Távirati Irodánál is nagyon elfoglalt emberek dolgoznak. Igazán nem várható el tőlük annak figyelemmel kísérése, hogy a ph.d. fokozat nem a doktoranduszok, hanem a címet megvédettek sajátja. Az Index erre az MTI-s tévedésre egy, a témával foglalkozó cikk lábjegyzetében hívja fel a figyelmet. Bár ezt egy előítélettel megspékelve teszik. Kiemelve, hogy szerintük „… jóval nagyobb hitele van plágium-ügyben annak a petíciónak, amit nem doktoranduszok, hanem doktorok írtak alá.” Amivel kapcsolatban azért feltehetnénk a kérdést, hogy ugyan mitől van nagyobb hitele.

Annak a felismeréséhez ugyanis, hogy a plágium súlyos etikai vétség aligha kell doktori fokozat. Attól az egyetemistától, aki a puskázást sem tartja a vizsgákon való átjutás egyedül üdvözítő módjának, ugyanúgy el tudom hitelesnek fogadni a plágiumot elítélő véleményt, mint bármelyik akadémikustól. S éppen a doktoranduszoktól lehet igencsak hiteles a minősítési rendszer megtisztítása és presztízsének helyreköszörülése. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a már fokozattal rendelkezők olyan hallgatólagos megegyezések nyomán kapták meg a címet, mely igencsak szálka lehet annak a szemében, aki nem háttérüzletek árán szeretne előre jutni a tudományos címlétrán. Mindez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy a petíciót elindítók jó szándékát vagy tudományos felkészültségét szeretném kritikával illetni. Az Index-en megjelent sorok sokkal inkább azt az előítéletet tükrözik, mely könnyen kontraproduktívvá teheti a jó szándékot is.

Még akkor is, ha Schmitt Pál menekülni látszik a nyilvánosság elől, és hallgatásba burkolódzik. Miközben a köztársasági elnök hallgatása, valamint az őt eközben kurtán-furcsán támogató nyilatkozatok sajátos módon elhitelteleníthetik a jelenleg fokozattal rendelkezők kezdeményezéseit. Mert előidézhetnek egy olyan fogadtatási légkört, egyfajta állapotpontot, amikorra az egykori címodaítélés körülményeivel kapcsolatos kételyek a jelenleg lefolytatható vizsgálataival szemben is előítéletet ébreszthetnek. Ugyanis eléggé hosszan a lovak közé ejtve a gyeplőt sikerülhet kételyt ébreszteni magával az egész minősítési rendszerrel, a fokozatokkal általában. Különösen, mivel a tudományos fokozatokkal kapcsolatban a köz ismeretei nem teljes körűek, az előítéletek, és a negatív esetek sem kedveznek ennek. Ezzel mintegy meghitelezve azt a kétséget, hogy vajon milyen körülmények között kapott címet az, aki most kritikát akar gyakorolni, vagy akár csak részt vesz a majdani felülvizsgálatban. De, természetesen, azt is könnyelműség lenne állítani, hogy a köztársasági elnök halogatott megszólalása mögött ilyen hátsó szándékok munkálnának. Mert a teljes tudományos rendszer önvédelemből való kikezdését mégsem szívesen tételezném fel az országot reprezentáló személyről.

Simay Endre István

Közfokozatvilág.

A köztársasági elnök egyetemi fokozatának kérdése alighanem olyan állóvizet kavart fel, ami csak látszólag őrizte a felszínen a nyugodt víztükör jellemzőit. Miközben a mélyben elég régóta a nyugtalan örvények világa uralkodott. Ezt mutatja az, amit a nyilatkozatok és ellennyilatkozatok sugallnak. Mintegy utólag felmentve az egyetemet a doktori cím odaítélésével kapcsolatban, és előre nyitva hagyva a kaput az eljövendő időszakokra is. Az előtt mindenképpen, hogy meglehetős felületességgel lehessen kezelni a fokozatok odaítélésének körülményeit.

Mert mi mást lehetne abból gondolni, amikor az egyetem dékánja ad hangot olyan véleménynek, ami szerint a plágiumgyanún kívül is számos hibát tartalmazó dolgozat megvédése körül minden a legnagyobb rendben van. S minden a legnagyobb rendben is volt. Beleértve azt is, hogy a dolgozatot bírálók nem tették szóvá az utókornak megörökített helyesírási hibákat, nyelvi következetlenségeket sem. Márpedig alighanem elvárható lenne még egy szimpla középiskolai dolgozattal kapcsolatban is a szabatos fogalmazás és a megfelelő helyesírás. Még akkor is, ha elfogadjuk azt, hogy stílustörések, kisebb nyelvtani hibák óhatatlanul becsúsznak, becsúszhatnak.

A fentieknek nem azért van jelentősége, mert a nemzeti öntudat kialakulását sejtjük mögötte. Már csak azért sem, mert bármely nyelven írt dolgozat esetében elvárható. Azért lenne szükséges elvárás, mert az egyértelműséget szolgálják. Márpedig egy tudományos dolgozatnál, és a doktori dolgozat azért mégis inkább ez a kategória, szükség van arra, hogy világosan kitűnjön belőle a szerző közlendője és az állásfoglalása. Nem a politikai, hanem a szakmai állásfoglalása. Mert még egy politológusnak sem a politikai elfogultságát, hanem a politika-tudomány keretein belüli felkészültségét lenne jó mérni egy fokozatszerző dolgozat kapcsán. Az persze kérdéses lehet, hogy ez mennyire valósul meg a gyakorlatban bizonyos szakterületen. S alighanem egyfajta social engineering mindig zajlik egy doktorátus megszerzésénél éppen úgy, mint az élet számos más területén is. 

Ami azonban ennek nem igazán lehet tárgya és áldozata, az a szakmaiság. Ha például valaki, mondjuk, a búzatermesztéssel kapcsolatos művet ír, akkor joggal várható el, hogy ne keveredjenek a dolgozatba és a védéskor előadott prezentációba árpát ábrázoló képek. Mert különben óhatatlanul „Dr. Ezésez Géza karrierje” jut az eszünkbe majd a dolgozat kapcsán. S itt kaphatnak szerepet a hivatalos bírálók. Vagy legalább is helyet kaphatnának a folyamatban. Nem formálisan, mert ebben az értelemben mindig is részei a folyamatnak, hanem szakmailag. A kiragadott példánál maradva, elvárásként szerepeltetve velük szemben, hogy ismerjék mind a búzát, mind az árpát, és képesek legyenek megkülönböztetni a két növényt. S meg legyen bennük az a képesség, hogy a dolgozatot ebből a szempontból is ellenőrzés alá tudják venni, és a fellelt tévedést szóvá tegyék a bírálat megfogalmazása során. Tehát a szakmai képességek mellett legyen meg bennük a szövegértésre, összefüggés-keresésére való képesség, valamint az a szorgalom és türelem, amivel például végigolvassák az adott dolgozatot. Mert egy tudományos dolgozat bírálása nemcsak megtiszteltetés, hanem felelősség is.

Amennyiben nem ilyen, mindezen erényeket felsorakoztató bíráló végzi el a dolgozat minősítését, óhatatlanul magát a minősítést teszi kétségessé, a címet pedig komolytalanná. Erre természetesen lehetne azt felhozni, hogy a bírálatot a szakma nagy öregjei végzik, akik mintegy alanyi jogon ismerik a szakma minden apró stiklijét és mesterfogását. Azonban egyáltalán nincs arra garancia, hogy egy kellően hosszú ideig fennálló, kontraszelektálódó rendszerben a bírálók nem pontosan olyan felületes vizsgálódás alapján kaptak esetleg tudományos fokozatot, melyek odaítélésében később maguk is részt vesznek. Eleve felületesen végezve a bírálatokat. Egyrészt azért, mert úgy érzik, hogy az opponensi megbízás megérdemelt juttatás, ami életkor, vagy bársonyszék-koptatási idő alapján alanyi jogon jár. Az opponensként nyújtott teljesítménytől függetlenül, és akár az egész védést is végigszunyókálva. Másrészt azért is, mert a saját alkalmatlanságukról adnának hiteles bizonyítványt egy aprólékos, ámde megannyi hibával terhelt opponensi véleménnyel.

Sokkal egyszerűbb tehát az „én nem bántom a Te jelölted, Te se bíráld az enyémet” szemlélete mentén haladva elvégezni a különben időt rabló dolgozatminősítést. Bízva abban, hogy az egyetemi, akadémiai hierarchiában betöltött pozíció megvédi attól az opponenst, amitől a legjobban fél. Ebbéli munkájának nyilvánossá válásától. Akár közvetlenül nyilvánossá téve a dolgozat mellett a róla írt bírálatokat, akár közvetve a fokozattal kapcsolatban támadó fenntartások kapcsán. Márpedig akkor, amikor komoly szakmai kétely merül fel egy cím odaítélése kapcsán, óhatatlanul felmerül az a kérdés, hogy miként is lehetett szó nélkül odaítélni. S ebben az értelemben érthetővé válik a köztársasági elnök dolgozata kapcsán az is, hogy miért indult el szinte azonnal az egyetemi rendszerben dolgozók egyfajta összezárása. Miszerint a „Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának dékánja szerint nincs ok azt feltételezni, hogy nem kellően megalapozott döntést hozott az a bizottság, amely húsz évvel ezelőtt elbírálta Schmitt Pál doktori disszertációját”. 

Ha figyelembe vesszük, hogy még műkritikai elemzéseknél sem korlátlan az idézhető szövegtartalom aránya egy dolgozatban, akkor ez a jelen dolgozat esetében önmagában is kérdésessé teheti a dékántól idézetteket. Ugyanakkor a döntés része természetesen a minősítési fokozat is, melynek része kellett volna, hogy legyen a dolgozat formai és nyelvhasználati szempontból végzett bírálata is. Ha tehát formai fenntartások még utólag is megfogalmazhatóak, és a nyelvhelyességi problémákon mosolyog a fél ország, akkor az a summa cum laude (kiváló) minősítés sokkal inkább az odaítélőket minősíti, mint a dolgozatot. A formaiságnak ugyanis ki kellene terjedni arra, hogy a jelölt képes és alkalmas a választott szakterület módszertanát okszerűen alkalmazni, és az azzal elért eredményeket szabatosan prezentálni. De, ugyanakkor, a köztársasági elnök dolgozata még csak nem is műelemző jellegű, hanem önálló munkaként került benyújtásra a hírek szerint. Nem arról szól tehát, hogy elemzés alá vette volna Nikoláj Georgiev munkáját, és ezért idéz belőle sokat. Sajátos módon ezt az egyik lehetséges magyarázatot sem Schmitt Pál, sem az egyetem dékánja nem vetette fel. Így aligha erről lehet szó. Bár ebben az esetben világosan ki kellene derülnie, hogy mi az idézet, és mi annak vitája a szövegben.

Ahogy korábban is írtam, ehhez azonban olyan bírálókat kellett volna állítani, akik szakértői a jelölt által benyújtott dolgozat témájának. Az Origo-n megjelentek alapján az egyik bíráló, Kertész István történész manapság megfogalmazott véleménye szerint is szakszerű és kiváló volt az említett dolgozat. Kérdés, hogy a nyelvi problémák miért nem tűntek fel a kiváló történésznek, ha valóban végigolvasta tüzetesen az anyagot. Az csak hab a tortán, ha a kiváló bíráló különben ókortörténészként bírálta „Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése” című értekezést. Mert bár kétségtelen, hogy az ókorban rendeztek először olimpiai játékokat, azért támadhatnak kételyek az ókortörténész professzor naprakész sportpolitikai ismereteivel kapcsolatban az újkori Olimpiákat illetően. 

S akkor bizony ismét felmerül a korábban megfogalmazott gyanú. Miszerint a bírálók sokkal inkább a hierarchikus státusz, mint az elvárható szakértelem alapján kerültek kiválasztásra. Tovább erodálva ezzel az egész tudományos közéletbe vetett maradék bizalmat. Egy füst alatt jelentős kétségeket támasztva az egyes fokozatok mögötti valós tudásban és tartalomban.

Simay Endre István

Elnöki címmargó.

A felsőoktatás illetve általában az oktatáspolitika szép lassan alakul a napi politika hátterében. Nem azért esik szó róla talán súlyánál kevesebbet, mert annyira érdektelen lenne, vagy annyira mentes minden problémáktól. Talán éppen azért, mert annyira problémás, hogy valójában nehezen popularizálható témát jelent. A közvélemény számára a hosszú távon ható oktatáspolitikai hibák aligha jelentenek könnyen emészthető pletykatémát. A szakmai közvélemény pedig sokszor a saját sebeinek nyalogatásával van elfoglalva. Súlyosbítva a tanárok cseppet sem csekély egzisztenciális problémáival.

Mondhatnánk, hogy ez van. Az egyre szélesebb rétegekre kiterjedő, és a tanárokat is bedaráló, egzisztenciális zsarolás árnyékában lassan és csendben őrölnek azok bizonyos malmok. Ezt mutatja az is, hogy az oktatáspolitikának az egész következő nemzedékre kiható vonatkozásai ellenére csak ritkán kerülnek be a hírrovatok legolvasottabb cikkei közé az ezzel foglalkozó publicisztikai munkák. S nem áltatom magam azzal, hogy a jelenleg ismert felsőoktatási koncepció kapcsán, annak diák-agyszivattyút kenegető és felturbózó hatásáról írtak nem jutnak hasonló sorsra. Különösen, mert a felsőoktatásban részt vevők körének szűkítése nem önmagában kövezi ki az értelmiségi pokolba vezető utat. Sokkal inkább korábbi oktatáspolitikai bakik, és a teljes társadalmi háttér összefüggésében válhat hátrányossá a következő években, évtizedekben.

Miközben a napi hírek egyike jelzi, hogy a bizonyos, és nem is okvetlen kismértékű, akadémiai kasztosodás korántsem napjaink terméke. Az a bizonyos hír a köztársasági elnök doktori dolgozatával kapcsolatos. A dolgozat plagizált összeollózására utaló hírfelröppenése után természetesen megjelentek az első, jórészt szóbeli cáfolatok. Az eredeti hírből azonban a felsőoktatás színvonala szempontjából sokkal szomorúbbak a mellékkörülmények. Ezek egyike végső soron maga a plágiumgyanú felröpíthetősége. S itt egyáltalán nem a hírzárlat, vagy az újságírói öncenzúra hiányát nehezményezem. Sokkal inkább azt, hogy a dolgozatot bírálók kezén, majd a védésen részt vevők agyán miként mehetett úgy keresztül a dolgozat, hogy még a címbeli hasonlóság ellenére sem született komoly kérdés a forráselemzésekkel, a forrásfeltüntetésekkel kapcsolatban. 

Márpedig komoly, a minősítésnél figyelembe vett kérdés aligha vetődhetett fel, mivel a védés kiváló (summa cum laude) minősítéssel történt. Annak ellenére, hogy a dolgozat a hírek szerint nyilvánvaló formai hibákkal került benyújtásra. Erre két magyarázat kínálkozik. Az egyik a védésnek helyet adó intézmény politikai szervilizmusa. Ez az 1992-es időpontot figyelembe véve talán még kisebb súllyal nyomhatta le a mérleg serpenyőjét. Bár, ha így esett, elég szomorú az intézményre, mint elismerésre számot tartó oktatási helyre nézve. A másik nem kevésbé szomorú ok lehet a bírálók, a vizsgán részt vevők végzetes felkészületlensége. Abból a szempontból mindenképpen, hogy saját ismereteik, háttérismereteik semmivel sem voltak magasabb szinten, mint a védésre jelentkezőé. A nemzetközi szakirodalomban való jártasságuk pedig még ott sem tartott valószínűleg. Abból a témából, melyben elvégezték a bírálatot semmiképpen. Mert különben legalább felvetődhetett volna, hogy „mintha már hallottak volna valakiről, aki ilyesmiket írt”. 

Az azonban valószínű, hogy az intézmény és vizsgáztatói rendelkeztek az összes bürokratikus kellékkel, ami szükséges volt a doktori cselekmény gardírozásához. Intézményi beosztástól a nyelvvizsga-bizonyítványig bezárólag. Ahogy az kell ilyen esetben. Elvégre ki gondolta volna, hogy évekkel később mégis pácban maradnak, és hozzá nem értésük lelepleződik. Amiben talán nem is a személyes felelősség megállapítása, vagy inkább a gyanítható meg nem állapítása, a legnagyobb kárt okozó tényező. Az alighanem egy szűk, és már kellő kontraszelekcióval összecsiszolódott csapat. Eddig is el voltak egymás között, és eztán is el lesznek. De az ilyen jelenségek óhatatlan felszínre kerülését követően kissé nehezebb dolga van annak, aki a tudás presztízsét, a tanulás szükségességét, a felsőoktatásban való részvétel jóságát, vagy a kutatás szépségét szeretné ecsetelni az ifjúságnak. 

Mert azért egy doktori cselekmény elkövetésekor, az nem egy egyszemélyes történet. Ha tehát a plágium bebizonyosodik, akkor a közröhej szégyenpadjára a köztársasági elnök mellé felsorakozhatnak a védésre bocsátó tanszék, illetve kar (Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, valamint jogelődjei), akkori vezetésében ténykedők és opponensek egyaránt. Különösen, ha kiderül, hogy a jegyzőkönyvezett, és ezt a plágium-gyanút a védéskor eloszlató kérdések sem hangzottak el annak idején. Emellett talán eltörpül az, hogy formailag minek felelt meg az említett dolgozat. Pontosabban mennyire felelt meg annak, ami egy dolgozattól elvárható. Még akkor is, ha esetleg hasonló hibákért egy egyszerű diploma-, vagy szakdolgozatnál is fejét veszik a diáknak. Elvégre a jelölt személyes képességeinek, hiánya esetleg a formai követelmények lazítását is lehetővé tehetnék. S bár a köztársasági elnök kapcsán emlegetett nyelvi lelemények inkább egy helyesírás-ellenőrző programra való adakozást indokolnának, az intézmény jelenleg nyilvánvalónak látszó szakmai inkompetenciáját azonban ez sem menti. Mert lehet sportszakmailag akár a csúcson is, a doktorik kapcsán képzésileg, és a védés lebonyolítása, előkészítése során szervezésileg és általánosságban pedagógiailag is kompetensnek kell, kellene lenni. Márpedig ez a most kidurranó lufi ezek szerint igencsak szivárgott ezen a téren.

Simay Endre István

Még egyszer...

Még egyszer. Amiről a két szó most eszembe jutott, az egy darab címe, melyet a minap sikerült még egyszer megnéznem az Új Színházban. Ezzel még egyszer eltöltve egy szórakoztató estet, a „Még egyszer hátulról” című darab előadásán. Még egyszer, és könnyen lehet, hogy itt utoljára. Mert, ha az Új Színházban megvalósul Jiří Menzel bejelentése az általa itt végzett munkáról, akkor még egyszer már nem igazán fogja ezt a rendezést, ebben a színházban látni a budapesti közönség. Annak ellenére, hogy a darab évek óta megy nagy sikerrel.

S éppen azért, mert a Michael Frayn által írt „Noises Off” című bohózat Hamvai Kornél fordításában már az Új Színházban is évek óta sikerdarab, sok újat aligha lehet róla mondani. Az 1982-ben megjelent színmű bevallottan a szórakoztatást szolgálja. Így valóban nem alkalmas arra, hogy könnyekig meghatódva, és a világ sanyarúságán sajnálkozva álljon fel a nagyérdemű az előadás végén. Annak az előadásnak a végén, melynek során pár könnycseppet azért ejthet. Mert könnyezni a kacagástól is lehet. Ahogy ez a 2012-es januárjának utolsó előtti előadásán, 2012. január 6. –án is megtörténhetett. A sajnálkozásból azért kijuthat a darab kapcsán. Az egyik ok erre az, hogy, mint a színház honlapján az olvasható, a következő előadásra minden jegy elfogyott. Ez természetesen nagy siker a színháznak, de nehéz lenne ezek után tiszta lelkiismerettel azt javasolni, hogy aki teheti, nézze meg a talán utolsó előadást. 

A másik sajnálnivaló az, hogy furcsa érzés úgy színházba menni, hogy óhatatlanul politikai üzenete is van. Nem a darab miatt, hanem a színház körüli politikai árapályjelenségek miatt. Melyek közül most éppen a politikai ár az, ami elmosni látszik számos darabot, számos rendezést. Érintve ezzel a főváros kulturális életét éppen úgy, mint a darabokat sikerre vivők személyes sorsát. Erről a politikai jelenségről korábban már szóltam. Így arra talán most kár kitérni, hogy mennyire káros szekértáborok közt dúló háborúvá silányítani a színház világát. Mert a színház, habár tudjuk, hogy sokszor hatással van a politikára, mégsem a közvetlen politika színtere. Akkor, ha nem válik az authoriter rendszerek agymosó-folyamatának részeként.

S ennek köze sincs ahhoz, hogy nemzeti, vagy nem nemzeti szerzők darabjait játszák-e, vagy sem. Mert régen rossz, ha a színházfenntartó nem hajlandó vagy nem képes tudomásul venni, hogy a nézőnek alapvetően kétféle darabot játszanak. Azt, ami nem tetszik, és azt, ami tetszik neki. Márpedig parancsszóra akkor sem fog tetszeni egy színmű, ha parancsra lehet tapsolni is akár. A január 6.-i előadáson a nézőket minden esetre láthatóan nem busszal vitték az előadásokra statisztálni, hogy aztán, átlépve a visszaszámláló kapudísz alatt, elvárásra tapsoljon, és beintésre nevessen. A telt ház enélkül is megvalósulni látszott, és a szórakozás, a nevetés sem tűnt mesterkéltnek. Ahogy, nem először látva ugyan a darabot, e sorok szerzője is jól szórakozott.

Még akkor is, ha kis ürömként azért belevegyültek a szünet elkapott félmondatai. Mert azért aligha lehet „üzemszerű” egy színház életében, ha a szünetben felfrissülők vagy azt találgatják, hogy „vajon lesz-e még előadás”, vagy azt, hogy „vajon milyen lehet a társulatoszlatás előtt játszani”. S ilyenkor kétségtelenül feltolakodnak a politikát érintő gondolatok, ahogy azért el-el lehetett csípni a főpolgármester nevét is. Ami alighanem szintén nem feltétlenül jó. Bár ki tudja. Elvégre, mint egy színházi anekdota tartja, azért beszélnek róla. Legfeljebb kicsit csuklik. Ha már a csuklósok megállnak majd, legalább neki még sikerülhet. Mert úgy tűnik hiába igyekezett túlteljesíteni az Új Színház kapcsán a vélt politikai elvárást, ezzel sem a köz-, sem a politikai élet csúcsán nem szerzett osztatlan elismerést.

De ezzel talán nem is érdemes több időt tölteni. Maradjanak meg emlékként inkább az előadás képei, és álljon itt a színlap emlékül. Még egyszer, a „Még egyszer hátulról” című előadásról. Még egyszer megőrizve egy kiváló előadást az emlékek hullámai között.

Michael Frayn: Még Egyszer Hátulról (Noises Off) - bohózat

Fordította: Hamvai Kornél

Rendező: Jiří Menzel

Szereplők:

Mrs. Clackett (Dotty) - Takács Katalin

Roger Lillicap (Garry) - Szikszai Rémusz m.v.

Vicki (Brooke) - Fodor Annamária

Philip Brent (Frederick, Arab sejk) - Hirtling István

Flavia Brent (Belinda) - Pokorny Lia

Betörő (Selsdon) - Nagy Zoltán

Rendező (Lloyd) - Gáspár Sándor

Ügyelő (Tim) - Vass György

Rendezőasszisztens (Poppy) - Nemes Wanda

Díszlet: Zeke Edit

Jelmez: Balla Ildikó

Dramaturg: Hársing Hilda

Súgó: Farkas Erzsébet

Ügyelő: Rovó Rézi

A rendező munkatársa: Hajdinák Judit

Rendező munkatársa, tolmács: Szabó G. László

Simay Endre István

2011-es évbúcsúztató

Köztársaságbúcsúztatók

A Kossuth-tér már sokat látott helye a Budapestnek. Sokat látott, amióta az egykori gödröt feltöltötték. Sokat látott, és sokat is hallgatott. Beszédeket, melyek alkalma, és tartalma alapján meglehetősen változatos képet alkothattak volna a tér fái, ha végig ezek a fák asszisztálhattak volna a tér történetének. Ahogy a sok beszédnek olykor sok lehetett az alja, és a leve is, melyről a pár éve, ősszel lezajlott tér-taroló társaskör több hetes, hónapos összejövetele alatt alkothatott a téri talaj élővilága áttekintő képet.

Ehhez képest kétségtelenül jelentős eltérést mutatott az a közgyűlés, mellyel a Magyar Köztársaságot búcsúztatták 2011-ben. Szó szerint, mivel az új alaptörvény országunk nevének is búcsút int. S búcsút intett több ezernyi ember is a téren. S hogy mi volt a szembeszökő különbség, amire céloztam? Az mindenképpen, hogy a tömeg nem csak rendészetileg volt fegyelmezett, hanem még a virágágyásokban is igyekezett nem kárt tenni. Márpedig már egy közmondás is arról emlékezik meg, hogy „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”. Amire persze azt is válaszolhatná bárki, hogy az egykori összejövetel résztvevő közönsége sem rossz emberek gyülekezete volt. Ami természetesen még akkor is igaz lehet, ha a 2011-es évbúcsúztatóról senki nem indult el egy kis TV-s székház-foglalásra, és autógyújtogatásra.

Annak ellenére sem, vagy talán éppen azért, mert sok felszólalás éppen a felelős közpolitika, a sajtó szabadsága és hitelessége érdekében tette le a garast. Ennek érdekében szólaltak fel a hírkozmetikusok ellen fellépő, és hetek óta, Nagy „Navarró” Balázs vezetésével-éhségsztrájkot folytatók. S végső soron ezt szolgálta Tamás Gáspár Miklós nem egy helyen maró szatírával átitatott beszéde a negyedik köztársaság érdekében is. Mert ott, ahol vége a párbeszédnek, még mindig lehet helye a humornak. Akkor is, ha csak a kocsmák szociológiáját nézzük, és akkor is, ha a „ki, ha én nem” a napi politika szintjére emelkedik. Azon régóta ismert jelenség következtében, hogy a hatalom sokszor vehet erőszakot a hivatalos napi kommunikáción, ám ritkán tud úrrá lenni az informális világ suttogó propagandáján. Erre jó példát szolgáltatott az korszak, melynek kritikája a humorból indult, és abban az 1989-es Alkotmányban ért véget, melynek eltörlése éppen napjaink „gyümölcse”. Feloldva, mint korábban említettem, az új alaptörvény által a Magyar Köztársaság nevet is a Szilveszter éji vizében.

Ételosztás 2011 Karácsonyán
(forrás: https://www.facebook.com/mkthk)

Különösen akkor nem, ha olyan kilátásokkal kecsegtet a jövő, mely jócskán túlmutat a hivatalos propaganda hatókörén. Az ugyanis közvetlenül mérhető, és kiszámolható, hogy ki mennyit fog keresni. A köz étkezési állapotát pedig szintén bárki megítélheti, ha szétnéz a városban, és azt nem védett személynek kijáró díszkísértetek társaságában teszi. Talán ezért találták jó ötletnek, hogy a kisebb egyházak némelyikét partvonalon kívülre penderítik. Mert mégis micsoda dolog is az, hogy egy köztéren ételt osztva, a sorok hossza mutassa meg az össznépi éhségsztrájk állapotát. Ahogy, mint azt a netet bejárt fotó is illusztrálta, a karácsonyi krisnás ételosztás is megmutatta, hogy hatezer adag étel mily rövid ideig elég. Igaz ugyan, hogy ezt az éhségsztrájkot már nem a sajtó érdekében folytatják önként mindazok, akiket talán szívesen kikozmetikáznának a híradásokból. Azok, akik miatt is felszólaltak az egykori Gödör-téren 2011 utolsó napján.

Simay Endre István

Pol-Karácsony 2011.

Pál apostol
(forrás:http://saints.sqpn.com)

„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel” írta az egykor volt katona (1Kor 13,4). A Karácsony a szeretet profétájának, s vele a szeretetnek az ünnepe. Vagy legalább is annak kellene lennie. Egy ünnepnek, ami a közösségekről, az emberi kapcsolatokról szól. De vajon akkor, ha Pál apostol ma róná az utakat, kinek, és milyen leveleket írna. Mondjuk itt, Budapesten, ahol a Karácsony előtti időszak aligha a feltétlen elfogadásról, és feltétlen szeretetről szólt.

Kezdve attól, hogy annak a generációnak az életét meghatározó törvény is volt abban a csomagban, melyet rohammunkában, a Karácsony előtti napon igyekeztek lenyomni az országgyűlés, és az ország lakosságának a torkán. Az előbbivel alighanem nincs is technikai nehézség, hiszen bizonyos mennyiségű, gombmegnyomásra alkalmas képviselő sokat tud tenni ennek érdekében. Az utóbbi talán már nehezebb dió, de mindaddig, amíg él az emberséges megoldások iránti személyes igény a többségben, végső soron ez is keresztül vihető. Legfeljebb kicsit szembemegy azzal a szemlélettel, amit Pál is megfogalmazott. Mert vajon kegyes megoldás-e azok bőrére törvénykezni, akik utánunk jönnek, és a gyermek jogán igényt formálhatnak a feltétlen szeretetre. Még akkor is, ha esetleg fele-, és alig fele barátainkkal szemben nem is mindig tartanánk be azt, hogy a szeretet nem irigy és nem a viszonzásért létezik. Abban az értelemben biztosan nem, hogy nem strigulázza befektetésként az adott gesztusokat és a kapott előnyöket. Mert abban a pillanatban, amikor így áll valaki hozzá a szeretethez, már aligha önzetlen, és irigységtől mentes az a szeretet. Sokkal inkább egyfajta lelki prostituálódás felé vezető utat fémjelezhet az említett gesztusszámla vezetése.

Tulajdonképpen morálisan az is megkérdőjelezhető lehet, ha a decemberi ünnepek sorának felvezetéseként olyan politikai gesztusok zajlanak, melyek bárki szemében alkalmasak egy közösség megosztására. Márpedig egy törvénykezési gesztus óhatatlanul ilyen. Még akkor is, ha az adott törvénykezés nem a hazai és nemzetközi tiltakozások kereszttüzében zajlik. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy milyen politikai erő részéről került például átalakításra a már említett oktatásügy, ugyancsak szembeötlő lehet a törvénykezési munka időzítése. Elvégre az említett jogszabálycsomagot az oktatásról éppen azt a kereszténységet zászlajára emelő párt terjesztette elő, melyet Pál apostol is népszerűsíteni szándékozott. Ez, végső soron, akkor is furcsálható lehet, ha a más tekintetben sem tekinthető politizálásuk teljes mértékben konzisztensnek a cselekedettekkel és eszmékkel (http://endresy.blogspot.com/2011/12/elettisztelet.html). De, természetesen, a többi törvény esetében, mely törvényeket nyugodtan nevezhetnénk karácsonyi csomagnak, ugyancsak ott volt és szavazott az említett párt. Ha nem is mindenki fogja azt ajándéknak tekinteni.

Amiért az említett törvénykezési időzítés megkérdőjelezhető, az a kiszámítható reakciókat is felöleli. A tiltakozó-akciók ugyanis aligha tekinthetőek a feltétlen szeretet megnyilvánulásának. S vajon szóban, vagy gondolatban mennyire alkalmas annak demonstrálására, hogy „a szeretet nem illeti gonoszszal a felebarátot” (Róm. 13,10). Márpedig a Karácsony talán erről is szólhatna. Arról, hogy ne a felindulások győzedelmeskedjenek, hanem a közösséget összetartó megértés. Miközben az sem várható el, hogy míg az egyik oldalon hatalmi demonstráció zajlik, addig a másik oldalon hallgassanak a szájak. Mert az is nyilvánvaló, hogy azoknak, akiknek egy-egy törvénycsomag betartása kijut, ugyancsak fellelősége leend a követező generációk felé a következő napokban is. Éppen úgy, mint szűkebb környezete felé. A szenteste előtti napra időzített akciók a politika részéről aligha tekinthető tehát gálánsnak. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a Karácsony valójában nem december 23.-án, hanem csak azt követően fémjelzi a napokat.

Ha ebből a szempontból nézzük, akkor a karácsonyi törvénycsomag igencsak ünneprontónak tekinthető. Rombolva azt a szellemiséget, melynek jegyében a szeretetet prófétája tanított. Az, akinek emléknapjaként is tekinthetjük a Karácsonyt. Azt az emléknapot, melyet idén, Budapesten csak akkor tud valaki a szeretet ünnepeként kezelni, ha képes arra, hogy ne gondoljon azokra a napokra, melyek majd az ünnepeket követik. Legalább időlegesen elfeledve mindazt, ami rá fog várni a gazdasági és politikai törvényszerűségek következtében. S vele legalább időlegesen a feledés homályába száműzni mindazokat, akik sokat megtettek a szeretet ünnepének átértékelése érdekében. Azért, hogy a megélt szeretetet a külvilágból ráboruló homály takarja sötétbe. Ha pedig sikerül legalább időlegesen a szeretettek felé fordulni, és függetlenedni a napi politikától, akkor talán legalább egy kis időre elmondhatja valaki, hogy „az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, ...” (Róm. 13,12). Azért persze lehet, hogy csak örülhetünk annak, hogy Pál apostol ma nem ír levelet, és véleményével nem kell szembesülnie a ma politikájának.

Simay Endre István

Az idézetek forrása:http://mek.niif.hu/00100/00161

Életjog és hittörvény.

Abortusz. Egy szó, ami mögött emberi tragédiák húzódhatnak meg. Meg nem született gyermekek és meg nem született testvérek. Akár természetes úton következik be, akár mesterséges beavatkozás következménye. Ezen talán nincs is vita az életet spirituális irányból, vagy annak biológiai mivolta felől megközelítő emberek között. A vita a részletek kapcsán szokott fellángolni. Végső soron a természetes folyamatok során megszakadó terhességek kapcsán is, de a művi terhesség-megszakítás okán igen gyakran. Nem egy esetben politikai nyomásgyakorlásra felhasználva azt a természetes emberi igényt, hogy utódokat hagyjunk magunk után.

Amiért érdemes, bár röviden a biológiai, fiziológiai okokból megszakadó terhességekről is szólni, az az, hogy nem egy esetben szintén lelkiismereti válság okozója lehet. Az orvostudomány ma elérhető vívmányai, kellő gazdasági és technológiai áldozat árán, nem egy esetben olyan terhességek megőrzését is lehetővé teszi, melyek egyébként nem vezetnének születéshez. Vajon ki az, aki magára veheti annak a terhét ezekben az esetekben, hogy döntsön a magzatról, és az anyáról. Az élet tisztelete, és technológiák ismerete azt mondatná, hogy mindent tegyünk meg a magzat és anyja életben tartására. Az emberség azonban azt mondatná inkább, hogy csak abban az esetben, ha a gyermeknek, és anyjának az emberhez méltó élet is biztosítható. Nem gazdasági értelemben, nem a szociológiai körülményeket tekintve, hanem az ember, mint szellemiségével élő biológiai létező számára.

Egyébként ez utóbbi nézőpont az, ami egy másik, szintén az ember életét érintő döntési rendszerben is a vita alapja. Aki az eutanáziára tippelt, nyert. Abban az esetben is alighanem ez a szemlélet lehetne egy értelmes vita alapja. Kihagyva azokat a szempontokat, melyeket kívülről próbálnak az ember és élete közé erőltetni. Mert akkor, amikor olyan nézőpontok mentén próbálnak érvelni, mely az adott embernek nem sajátja, végső soron egy szellemi, életvezetési erőszaktételről is szó van. Legyen az akár egészen durva, vagy a szeretet diktatúráját hirdető. Az adott ember életét ugyanis a legritkább esetben az fogja leélni, aki törvényekkel, vagy akár csak roppant jó tanácsokkal siet a döntéshozatalba kéretlenül részt venni.

Valami ilyesmi jutott eszembe az utóbbi időkben fellángolt viták és parlamenti törvénykezések kapcsán, melyek terepe a művi terhesség-megszakítás. Az alaphelyzet ismert, de a röviden össze is foglalható. A törvénykezés az egyik kezével elveszi az abortuszokra szánt költségvetési támogatásokat, míg a másik kezével elosztja ott, ahol semmi kötődés nincs az említett családi események megelőzésével. Mert amennyiben nem a serdülők felvilágosítását fogja szolgálni, akkor nem a kívánatlan terhességek megelőzését, az abortuszhelyzetek csökkentését célozza, hanem egy propagandafogást. Üdülőtáborokét például, melyben a régi úttörőtáborok mintájára akár a következő nemzedékek agymosásának anyagi fedezetét teremtheti meg. Már ez önmagában valami képmutatás gyanúját veti fel a kereszténységet zászlóra tűzők részéről.

Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy valami nem teljesen látszik kereknek a történetben akkor sem, ha máshonnan közelítenénk a témához. Furcsa ugyanis az élet tiszteletéről szóló mondatokat hallgatni egy olyan párt részéről, melynek vezetője híres, ha nem hírhedt a vadászati kapcsolatairól. Annyira, hogy a 2011-es év korábbi hónapjaiban még védett állatok vadászhatóságáért való lobbitevékenységéről is hallani lehetett. Természetesen a vadászat és az abortusz ilyen összemosása csúsztatással vádolható, és tudom, a Biblia sehol nem említi a vadászat tilalmát. Maradjon tehát ez meg csak az élet tiszteletével kapcsolatos függő gondolatnak. 

A vallási kötődés azonban már kevésbé választható el az abortusz megítélésétől. Azonban a vallási kötődések sajátja, hogy alapvetően az adott közösségre tartozik. Még mindig nem az abortusz témájához, hanem ezúttal a vallási megítéléshez tartozó függő mondat következik. Annyiban, hogy például egy mohamedán, a vallása nevében, mennyiben kényszerítheti rá nézeteit egy keresztényre. Már csak azért is, mert ilyen problémák mentén korábban háborúk is keletkeztek. Márpedig a kérdés fordítva is értelmezhető. Egy ország parlamentje mennyiben tehet kényszerítő jogi lépéseket egy vallási nézetrendszer jegyében akkor, ha egyébként, hivatalosan, vallásszabadság van az országban. Mert az, hogy az azonos eszmerendszerben hívők egymás felé morális vagy hitiratokban kodifikált elvárásokat támasztanak, az lehet természetes. De mennyiben kényszeríthető rá büntetlenül másokra. Még akkor is, ha különben a legjobb és legőszintébb szándék is vezérli híveit.

Az abortusz itt léphet be a képbe. A legjobb és legőszintébb szándék feltételezésénél. S kiemelten nem azért, mert a kereszténységtől függetlenül feltétlen híve lennék annak, hogy jobb sorsra érdemes magzatok életfolyamatait megszakítsák. A feltételek azonban alighanem túlmutatnak azokon az orvosilag, magzatfejlődésileg indokolt körön, melyet úgy tűnik a kereszténységet politikai zászlóra illőnek érző törvénygyártók is elfogadhatónak tartanak. A feltételrendszerbe azok a szempontok is súlyt adhatnak személyes döntéseknek, melyek a fogantatás, és a megszületendő gyermek gondozásának és felnevelésének a körülményeit ugyancsak figyelembe veszik. A fogantatás körülményei kapcsán, természetesen csak gondolatkísérletként érdekelne az abortuszellenesek véleménye akkor, ha leányuk egy nemi erőszak kapcsán válna anyává. S azért gondolatkísérletként, mert ezt senkinek sem kívánnám, miközben talán érdemes lenne a családvédelemben dolgozók véleményét is meghallgatni e témában.

Ahogy, akár csak orientációs jelleggel érdemes lenne más tekintetben is az emberi odafordulás jegyében odahallgatózni, ahol a családok életét nem fűtött irodákban tervezik beszabályozni. Ott, ahol a szociális depriváció már inkább szociális depresszió, és a Maslow-piramis alapjainak felszedése zajlik, vajon milyen lehetősége van a megszületendő gyermeknek. Olyan emberi állapotokban, amikor a szexuális kielégülés az egyetlen elérhető, a zéró-pontnál magasabbnak tekinthető élethelyzet. Ahol, ezzel párhuzamosan, az okszerű védekezésnek szinte semmilyen lehetősége nem áll fenn. Például azért, mert a napi élelmezés is probléma, és felvilágosító foglalkozások, illetve óvszeradományok helyett agymosó-táborokra kell a költségvetési fedezet. Hogy ilyenkor az abortusz-e az egyetlen megoldás? Sajnos alighanem igen, mert sem a magzat megfelelő fejlődése, sem a megszületett gyermek megfelelő gondozása nem biztosított. Ahogy sajnos a szülők emberi méltósága, emberhez méltó élete sem.

Amikor tehát a magukat keresztényinek tartó politikusok nem a szociálisan indokolt abortuszok okainak megszüntetését, hanem az elvégzésük tiltását tekintik központi problémának, akkor ugyancsak szemforgatási gyanú fogalmazódhat meg. A Biblia a vadászat tilalmán kívül ugyanis arról sem rendelkezik, hogy vesd meg fele-barátaidat, ha nincs lakásuk. S vesd börtönben, ha ennek ellenére még léteznek. Mert vajon ugyanezek a politikusok elmondhatják-e tiszta lelkiismerettel, hogy mindent megtettek az emberhez méltó életkörülmények megteremtése érdekében. Mert a kereszténység alapvetően az emberi szeretetről is szól, s ilyen szempontból az alanyi jogú demokráciáról. Nem arról, hogy menj templomba, majd tegyél meg bármit, amit csak hatalmadban áll. Mert elfogadva azt, hogy a nagyobb közösség lehetőségei adottak, az elvárható lenne a szeretet vallását politikává emelőktől, hogy jogi eszközökkel ne fokozzák azok elesettségét, akiknek amúgy is meg kell küzdeniük mindazzal a konfliktussal, amit egy gyermek elvesztése okozhat.

Simay Endre István

Ahol a spiritizmus a vizsgálat határa.

A minap szerencsém volt jelen lenni egy könyvbemutatón, melynek tárgya egy igen sajátos tudománytörténeti munka kapcsán született könyv volt. Témája a pszichoanalízis és a spiritizmus kapcsolata, s aligha meglepő, hogy a könyvbemutatón kialakult beszélgetésekben nem csak a szigorúan vett tudománytörténeti aspektusok kerültek be a témaválasztékba. Mert a pszichoanalízis múltbeli nagyjainak és a spiritizmusnak a kapcsolatán túlmutat a jelen embereinek érdeklődése a szellemiségek iránt. Akár közvetlenül a szellemvilág iránt is, a modern okkultizmus, és az, hogy mennyire ál-, és mennyire igazi tudomány lehet a legtöbbször ide sorolt jelenségek vizsgálata a tudományosság meghatározásának korlátaira is rámutat. 

A tudományos ismereteink tárházába betérve, és ott szétnézve igen erőteljes rétegződést tapasztalhatunk. A történelem során számos elképzelés született például a világ működéséről, keletkezéséről, és alkotórészeiről éppen úgy, mint az utóbbiak kölcsönhatásáról. Azért ezeket emelem ki, mert ezek kapcsán az is jól nyomon követhető, hogy sokszor milyen vékony volt a jég a tudományosság áramlatai felett. Az ugyanis, hogy mit tekintünk az anyagi világot érintő tudományos megállapításnak, nagyban függ az arra való adatok igazolhatóságától. Ez természetesen nem mond ellent annak, amit a tudományos megismerés, a kutatás módszertanáról tanítanak, vagy amit a hétköznapokban is el tudunk fogadni. Beleértve természetesen azokat az absztrakciókat is, melyekkel tanulmányaink során megismertetnek. Mert például a gravitáció hatását például egy fekete lyukban nem valószínű, hogy sokan képesek lennének a közvetlen megfigyelés eszközével igazolni vagy cáfolni. Így végső soron akkor is absztrakció marad, ha elfogadjuk a hatást leíró ismereteink univerzális érvényességét.

Ez természetesen több, talán eretneknek hangzó, de végső soron alighanem könnyen belátható dolgot is előre vetít. Az egyike ezeknek az, hogy a hétköznapi tudományosság számos esetben egyfajta hitet tételez fel. Ahogy azt korábban is már érintettem, végső soron a magasabb eszmeiség vezérlő erejébe vetett hitet behelyettesíthetjük a tudományos tekintélyekbe, a tudományos egyenletekbe vetett hittel. Az ugyanis alighanem könnyen belátható, hogy a hétköznapi tapasztalatokra vajmi kevés hatása lesz annak, hogy milyen hittel, vagy tudással rendelkezünk a zuhanó testekkel kapcsolatban. Például arról, hogy az alma a fáról, vagy a cserép a tetőről miért esik le. A zuhanó cserép alatt álló aligha fog gravitációs és a levegő áramlatait leíró egyenletekkel foglalkozni, miközben félreugrik. De a kanonizált tudomány, mint hitforrás megjelenése csak az egyik következménye a korábban leírtaknak. Azonban nem elhanyagolható következménye, mivel az egyfajta tudományos szakbarbárságba is torkolhat. Az ugyanis alighanem ismert jelenség sokak számára, amikor a „nincs a tankönyvekben, tehát nincs” személete uralja el a tudományos tételekben feltétlen hittel élők érvkészletét.

A szakbarbárságra csábító hatással most nem foglalkozva tovább, inkább egy másik problémára érdemes rátérni a spiritizmus jelenségeivel kapcsolatban. Ahogy az említett beszélgetés során is felbukkant az a szemlélet, hogy végül is a tudományos vizsgálat mennyire jelent ténylegesen tudományosságot. Nem is feltétlenül abban az értelemben, hogy a lélek tömegét kezdjük méricskélni, hanem akkor, amikor bizonyos jelenségek mérhetősége, bizonyíthatósága kerül fel a viták céltáblájára. Akár a legnaturálisabb esetben is kimutatható ugyanis, hogy a méréseink valójában nem csak a mért jelenségeket, hanem a mérésre, vizsgálatra alkalmazott, alkalmazható módszereket is jellemzik. A könyvismertetőn felhozott példámat megismételve: pár száz évvel ezelőtt akár máglyán égették volna meg azt, aki az emberbe való belelátás, akár eszközökkel támogatott, lehetőségét emlegeti, míg a mai orvostudomány nem lenne meg az ezt biztosító eszközök nélkül. Amit tehát pár száz éve egyértelműen eretnek gondolatnak tartottak volna, az ma természetes, és része a közösségi tudatnak.

Érdekes lenne akár csak a gondolatkísérlet szintjén elgondolkozni akár az olyan régóta ismerni vélt jelenségek kapcsán is, mint például a telepátia, vagy a hangulatközvetítés. A gondolatok közvetlen cseréje valószínűleg régi álma az emberiségnek, és alighanem annak akár öntudatlan felismerése is meglapul mögötte, hogy a szóbeli kommunikációnk alapvetően elég szegényes részét képesek közvetíteni a gondolatoknak. Annyira, hogy látó távolon kívül nagyságrendekkel nő a félreértések esélye. Alighanem ez is olyan megállapítás, ami a hétköznapokban egyszerűen felmérhető. Telefonon általában könnyebben sikerül akaratlanul megbántani valakit, mint egy négyszemközti beszélgetésen. Mert az utóbbi számos olyan metakommunikációs jeggyel gazdagított, ami egyfajta garanciát jelent a szavakat kísérő hangulatok, szándékok átvitelére. Az is nyilvánvaló, hogy alapvetően agyi folyamatok eredményeiként jelentkezik mind a kommunikáció, mind a metakommunikáció. Akkor pedig nem zárhatjuk ki annak az elvi lehetőségét sem, hogy ezek részben mérhetőek, részben modellezhetőek. S akkor most tekintsük okkultnak, a valós világon kívülinek a telepátiát, vagy csak olyan jelenségnek, melynek méréséhez, modellezéséhez még nem rendelkezünk a megfelelő eszközökkel? 

Amikor tehát Isaac Asimov Második Alapítványának tagjaihoz hasonlóan különös hangok, és más kommunikációs jegyek segítségével akár komplex gondolatok átvitelét tételezzük fel, bajban lehetünk a teljes befogadás és a teljes elutasítás esetében is. Ha ugyanis csak az agy elektromos tevékenységét nézzük, akkor az, a fejre helyezett elektródákkal, részben közvetlenül is mérhető. Az is kétségtelen, hogy a közvetlen környezet elektromos jellemzőit megváltoztathatják az élő organizmus keltette elektromos jelek. Ez a jelenség egyes halak esetében, bár lényegesen nagyobb feszültségeknél, szintén megfigyelhető. Azt tehát, hogy ezt mennyire pontosan, és milyen távolságokat áthidalva tudjuk meghatározni például az emberi agy esetében, végső soron az alkalmazott eszközök érzékenysége, és az alkalmazott mérési technikák fogják valószínűleg meghatározni. 

Márpedig a jelen ismereteink alapján lineárisan extrapolálva a lehetőségeket könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk, mint a tárgyak belső szerkezetének megismerhetőségét elvi alapon tagadó eretnekvadász. Hogy ez a spiritizmus valamennyi tanának automatikus elismerését jelenti? Nem valószínű. Inkább csak azt, hogy jelen ismereteink és ismeretszerzési lehetőségeink korlátainak észrevétele feltétlen részét kellene képeznie annak a folyamatnak, amit tudományos megismerésnek tekintünk. Mert az, ami akár jelen ismereteink szerint is, elvileg nem mérhetetlen, de nem tudjuk mérni, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy esetleg nem a mérési, modellezési módszertanban van a hiba. Az emberiség története pedig már többször rámutatott arra, hogy akár gyökeres fordulatokat okozott a kanonizált tudományokban is, amikor az eretnekség bizonyíthatóvá vált.

Simay Endre István