A minap szerencsém volt
jelen lenni egy könyvbemutatón, melynek tárgya egy igen sajátos tudománytörténeti
munka kapcsán született könyv volt. Témája a pszichoanalízis és a spiritizmus kapcsolata,
s aligha meglepő, hogy a könyvbemutatón kialakult beszélgetésekben nem csak a
szigorúan vett tudománytörténeti aspektusok kerültek be a témaválasztékba. Mert
a pszichoanalízis múltbeli nagyjainak és a spiritizmusnak a kapcsolatán
túlmutat a jelen embereinek érdeklődése a szellemiségek iránt. Akár közvetlenül
a szellemvilág iránt is, a modern okkultizmus, és az, hogy mennyire ál-, és
mennyire igazi tudomány lehet a legtöbbször ide sorolt jelenségek vizsgálata a
tudományosság meghatározásának korlátaira is rámutat.
A tudományos
ismereteink tárházába betérve, és ott szétnézve igen erőteljes rétegződést
tapasztalhatunk. A történelem során számos elképzelés született például a világ
működéséről, keletkezéséről, és alkotórészeiről éppen úgy, mint az utóbbiak
kölcsönhatásáról. Azért ezeket emelem ki, mert ezek kapcsán az is jól nyomon
követhető, hogy sokszor milyen vékony volt a jég a tudományosság áramlatai
felett. Az ugyanis, hogy mit tekintünk az anyagi világot érintő tudományos
megállapításnak, nagyban függ az arra való adatok igazolhatóságától. Ez
természetesen nem mond ellent annak, amit a tudományos megismerés, a kutatás
módszertanáról tanítanak, vagy amit a hétköznapokban is el tudunk fogadni.
Beleértve természetesen azokat az absztrakciókat is, melyekkel tanulmányaink
során megismertetnek. Mert például a gravitáció hatását például egy fekete
lyukban nem valószínű, hogy sokan képesek lennének a közvetlen megfigyelés
eszközével igazolni vagy cáfolni. Így végső soron akkor is absztrakció marad,
ha elfogadjuk a hatást leíró ismereteink univerzális érvényességét.
Ez természetesen több,
talán eretneknek hangzó, de végső soron alighanem könnyen belátható dolgot is
előre vetít. Az egyike ezeknek az, hogy a hétköznapi tudományosság számos
esetben egyfajta hitet tételez fel. Ahogy azt korábban is már érintettem,
végső soron a magasabb eszmeiség vezérlő erejébe vetett hitet
behelyettesíthetjük a tudományos tekintélyekbe, a tudományos egyenletekbe
vetett hittel. Az ugyanis alighanem könnyen belátható, hogy a hétköznapi
tapasztalatokra vajmi kevés hatása lesz annak, hogy milyen hittel, vagy
tudással rendelkezünk a zuhanó testekkel kapcsolatban. Például arról, hogy az
alma a fáról, vagy a cserép a tetőről miért esik le. A zuhanó cserép alatt álló
aligha fog gravitációs és a levegő áramlatait leíró egyenletekkel foglalkozni,
miközben félreugrik. De a kanonizált tudomány, mint hitforrás megjelenése csak
az egyik következménye a korábban leírtaknak. Azonban nem elhanyagolható
következménye, mivel az egyfajta tudományos szakbarbárságba is torkolhat. Az
ugyanis alighanem ismert jelenség sokak számára, amikor a „nincs a tankönyvekben,
tehát nincs” személete uralja el a tudományos tételekben feltétlen hittel élők
érvkészletét.
A szakbarbárságra
csábító hatással most nem foglalkozva tovább, inkább egy másik problémára
érdemes rátérni a spiritizmus jelenségeivel kapcsolatban. Ahogy az említett
beszélgetés során is felbukkant az a szemlélet, hogy végül is a tudományos
vizsgálat mennyire jelent ténylegesen tudományosságot. Nem is feltétlenül abban
az értelemben, hogy a lélek tömegét kezdjük méricskélni, hanem akkor, amikor
bizonyos jelenségek mérhetősége, bizonyíthatósága kerül fel a viták
céltáblájára. Akár a legnaturálisabb esetben is kimutatható ugyanis, hogy a
méréseink valójában nem csak a mért jelenségeket, hanem a mérésre, vizsgálatra
alkalmazott, alkalmazható módszereket is jellemzik. A könyvismertetőn felhozott
példámat megismételve: pár száz évvel ezelőtt akár máglyán égették volna meg
azt, aki az emberbe való belelátás, akár eszközökkel támogatott, lehetőségét
emlegeti, míg a mai orvostudomány nem lenne meg az ezt biztosító eszközök
nélkül. Amit tehát pár száz éve egyértelműen eretnek gondolatnak tartottak
volna, az ma természetes, és része a közösségi tudatnak.
Érdekes lenne akár
csak a gondolatkísérlet szintjén elgondolkozni akár az olyan régóta ismerni
vélt jelenségek kapcsán is, mint például a telepátia, vagy a
hangulatközvetítés. A gondolatok közvetlen cseréje valószínűleg régi álma az
emberiségnek, és alighanem annak akár öntudatlan felismerése is meglapul
mögötte, hogy a szóbeli kommunikációnk alapvetően elég szegényes részét képesek
közvetíteni a gondolatoknak. Annyira, hogy látó távolon kívül nagyságrendekkel
nő a félreértések esélye. Alighanem ez is olyan megállapítás, ami a
hétköznapokban egyszerűen felmérhető. Telefonon általában könnyebben sikerül
akaratlanul megbántani valakit, mint egy négyszemközti beszélgetésen. Mert az
utóbbi számos olyan metakommunikációs jeggyel gazdagított, ami egyfajta
garanciát jelent a szavakat kísérő hangulatok, szándékok átvitelére. Az is
nyilvánvaló, hogy alapvetően agyi folyamatok eredményeiként jelentkezik mind a
kommunikáció, mind a metakommunikáció. Akkor pedig nem zárhatjuk ki annak az
elvi lehetőségét sem, hogy ezek részben mérhetőek, részben modellezhetőek. S
akkor most tekintsük okkultnak, a valós világon kívülinek a telepátiát, vagy
csak olyan jelenségnek, melynek méréséhez, modellezéséhez még nem rendelkezünk
a megfelelő eszközökkel?
Amikor tehát Isaac Asimov
Második Alapítványának tagjaihoz hasonlóan különös hangok, és más kommunikációs
jegyek segítségével akár komplex gondolatok átvitelét tételezzük fel, bajban
lehetünk a teljes befogadás és a teljes elutasítás esetében is. Ha ugyanis csak
az agy elektromos tevékenységét nézzük, akkor az, a fejre helyezett elektródákkal, részben közvetlenül
is mérhető. Az is kétségtelen, hogy a közvetlen környezet elektromos jellemzőit
megváltoztathatják az élő organizmus keltette elektromos jelek. Ez a jelenség egyes halak esetében, bár lényegesen nagyobb feszültségeknél, szintén megfigyelhető. Azt tehát, hogy
ezt mennyire pontosan, és milyen távolságokat áthidalva tudjuk meghatározni például az emberi agy esetében, végső soron az alkalmazott eszközök érzékenysége,
és az alkalmazott mérési technikák fogják valószínűleg meghatározni.
Márpedig a jelen
ismereteink alapján lineárisan extrapolálva a lehetőségeket könnyen olyan
helyzetbe kerülhetünk, mint a tárgyak belső szerkezetének megismerhetőségét
elvi alapon tagadó eretnekvadász. Hogy ez a spiritizmus valamennyi tanának
automatikus elismerését jelenti? Nem valószínű. Inkább csak azt, hogy jelen
ismereteink és ismeretszerzési lehetőségeink korlátainak észrevétele feltétlen
részét kellene képeznie annak a folyamatnak, amit tudományos megismerésnek
tekintünk. Mert az, ami akár jelen ismereteink szerint is, elvileg nem
mérhetetlen, de nem tudjuk mérni, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy esetleg
nem a mérési, modellezési módszertanban van a hiba. Az emberiség története
pedig már többször rámutatott arra, hogy akár gyökeres fordulatokat okozott a
kanonizált tudományokban is, amikor az eretnekség bizonyíthatóvá vált.
Simay Endre István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése