Elnöki címmargó.

A felsőoktatás illetve általában az oktatáspolitika szép lassan alakul a napi politika hátterében. Nem azért esik szó róla talán súlyánál kevesebbet, mert annyira érdektelen lenne, vagy annyira mentes minden problémáktól. Talán éppen azért, mert annyira problémás, hogy valójában nehezen popularizálható témát jelent. A közvélemény számára a hosszú távon ható oktatáspolitikai hibák aligha jelentenek könnyen emészthető pletykatémát. A szakmai közvélemény pedig sokszor a saját sebeinek nyalogatásával van elfoglalva. Súlyosbítva a tanárok cseppet sem csekély egzisztenciális problémáival.

Mondhatnánk, hogy ez van. Az egyre szélesebb rétegekre kiterjedő, és a tanárokat is bedaráló, egzisztenciális zsarolás árnyékában lassan és csendben őrölnek azok bizonyos malmok. Ezt mutatja az is, hogy az oktatáspolitikának az egész következő nemzedékre kiható vonatkozásai ellenére csak ritkán kerülnek be a hírrovatok legolvasottabb cikkei közé az ezzel foglalkozó publicisztikai munkák. S nem áltatom magam azzal, hogy a jelenleg ismert felsőoktatási koncepció kapcsán, annak diák-agyszivattyút kenegető és felturbózó hatásáról írtak nem jutnak hasonló sorsra. Különösen, mert a felsőoktatásban részt vevők körének szűkítése nem önmagában kövezi ki az értelmiségi pokolba vezető utat. Sokkal inkább korábbi oktatáspolitikai bakik, és a teljes társadalmi háttér összefüggésében válhat hátrányossá a következő években, évtizedekben.

Miközben a napi hírek egyike jelzi, hogy a bizonyos, és nem is okvetlen kismértékű, akadémiai kasztosodás korántsem napjaink terméke. Az a bizonyos hír a köztársasági elnök doktori dolgozatával kapcsolatos. A dolgozat plagizált összeollózására utaló hírfelröppenése után természetesen megjelentek az első, jórészt szóbeli cáfolatok. Az eredeti hírből azonban a felsőoktatás színvonala szempontjából sokkal szomorúbbak a mellékkörülmények. Ezek egyike végső soron maga a plágiumgyanú felröpíthetősége. S itt egyáltalán nem a hírzárlat, vagy az újságírói öncenzúra hiányát nehezményezem. Sokkal inkább azt, hogy a dolgozatot bírálók kezén, majd a védésen részt vevők agyán miként mehetett úgy keresztül a dolgozat, hogy még a címbeli hasonlóság ellenére sem született komoly kérdés a forráselemzésekkel, a forrásfeltüntetésekkel kapcsolatban. 

Márpedig komoly, a minősítésnél figyelembe vett kérdés aligha vetődhetett fel, mivel a védés kiváló (summa cum laude) minősítéssel történt. Annak ellenére, hogy a dolgozat a hírek szerint nyilvánvaló formai hibákkal került benyújtásra. Erre két magyarázat kínálkozik. Az egyik a védésnek helyet adó intézmény politikai szervilizmusa. Ez az 1992-es időpontot figyelembe véve talán még kisebb súllyal nyomhatta le a mérleg serpenyőjét. Bár, ha így esett, elég szomorú az intézményre, mint elismerésre számot tartó oktatási helyre nézve. A másik nem kevésbé szomorú ok lehet a bírálók, a vizsgán részt vevők végzetes felkészületlensége. Abból a szempontból mindenképpen, hogy saját ismereteik, háttérismereteik semmivel sem voltak magasabb szinten, mint a védésre jelentkezőé. A nemzetközi szakirodalomban való jártasságuk pedig még ott sem tartott valószínűleg. Abból a témából, melyben elvégezték a bírálatot semmiképpen. Mert különben legalább felvetődhetett volna, hogy „mintha már hallottak volna valakiről, aki ilyesmiket írt”. 

Az azonban valószínű, hogy az intézmény és vizsgáztatói rendelkeztek az összes bürokratikus kellékkel, ami szükséges volt a doktori cselekmény gardírozásához. Intézményi beosztástól a nyelvvizsga-bizonyítványig bezárólag. Ahogy az kell ilyen esetben. Elvégre ki gondolta volna, hogy évekkel később mégis pácban maradnak, és hozzá nem értésük lelepleződik. Amiben talán nem is a személyes felelősség megállapítása, vagy inkább a gyanítható meg nem állapítása, a legnagyobb kárt okozó tényező. Az alighanem egy szűk, és már kellő kontraszelekcióval összecsiszolódott csapat. Eddig is el voltak egymás között, és eztán is el lesznek. De az ilyen jelenségek óhatatlan felszínre kerülését követően kissé nehezebb dolga van annak, aki a tudás presztízsét, a tanulás szükségességét, a felsőoktatásban való részvétel jóságát, vagy a kutatás szépségét szeretné ecsetelni az ifjúságnak. 

Mert azért egy doktori cselekmény elkövetésekor, az nem egy egyszemélyes történet. Ha tehát a plágium bebizonyosodik, akkor a közröhej szégyenpadjára a köztársasági elnök mellé felsorakozhatnak a védésre bocsátó tanszék, illetve kar (Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, valamint jogelődjei), akkori vezetésében ténykedők és opponensek egyaránt. Különösen, ha kiderül, hogy a jegyzőkönyvezett, és ezt a plágium-gyanút a védéskor eloszlató kérdések sem hangzottak el annak idején. Emellett talán eltörpül az, hogy formailag minek felelt meg az említett dolgozat. Pontosabban mennyire felelt meg annak, ami egy dolgozattól elvárható. Még akkor is, ha esetleg hasonló hibákért egy egyszerű diploma-, vagy szakdolgozatnál is fejét veszik a diáknak. Elvégre a jelölt személyes képességeinek, hiánya esetleg a formai követelmények lazítását is lehetővé tehetnék. S bár a köztársasági elnök kapcsán emlegetett nyelvi lelemények inkább egy helyesírás-ellenőrző programra való adakozást indokolnának, az intézmény jelenleg nyilvánvalónak látszó szakmai inkompetenciáját azonban ez sem menti. Mert lehet sportszakmailag akár a csúcson is, a doktorik kapcsán képzésileg, és a védés lebonyolítása, előkészítése során szervezésileg és általánosságban pedagógiailag is kompetensnek kell, kellene lenni. Márpedig ez a most kidurranó lufi ezek szerint igencsak szivárgott ezen a téren.

Simay Endre István