DK-s zaccpolitika és a LeVaTiSzaP

A pártok kommunikációjának mindig van valamilyen dinamizmusa. Ez természetes folyamat. Mert a világ változik. A párt-kommunikációs változásra való odafigyelés két dologtól függ. A hangerőtől és a párt társadalmi méretétől. Nem a taglétszámtól, hanem a társadalomban való jelenléttől. A fokozott odafigyelés értelemszerűen kritikát is eredményezhet. Ez van. A hitelvű DK-szimpatizánsok innentől ne olvassák.

Az utóbbi időben a DK kommunikációja, és a párt néhány „mozgása” ugyanis szerintem leginkább a sleppképzésre alkalmas. A slepp azonban olyan, amilyen. Fújja a szél ide-oda. Az egyik ilyen folyamat az, amit egyszerűen a zacc kooptálásának nevezhetnénk. Az ugyanis, amikor a más, kerekítési határra keveredett, vagy onnan soha el nem mozdult politikai szervezetek, pártokban fényes-sötéten bizonyított szereplőket kooptálnak, az aligha nevezhető másnak. Kivéve egy esetet. Ha azt mondják, hogy „rendben, mostantól hozzánk szeretnél tartozni, tehát irány tanyavilág szóró-lapozásra”. De akkor, ha a nagyobbá vált pártban pozícióéhséggel jelentkező figurának pozíciót is adnak, az marhaság. Ez olyan, mint amikor egy csődbe jutott cég vezetőségéből egy jól menő cégbe kooptálnak valakit, aki a korábbi helyen már igazolta az inkompetenciát.

Kiegészítve azzal, hogy a pártok alapideológiája sem feltétlenül csereszabatos. Akinek a személyes meggyőződése csereszabatos bármire, azt meg nopláne nem kooptálnám komoly „bizonyítás” nélkül. Mert azt egy vezető politikustól tudjuk: mondani bármit lehet, de a ténykedés mutatja a lényeget. S igen, lehet példát látni a cégben elnyomott zsenikre. Akik nagy része önjelölt decibelzseni. Akkor is, ha vannak a hierarchiában elsikkadó valós tehetségek is. A DK esetében valahogy nem igazán ezek tömeges bejelentkezését látom, amikor a politikai senkik piacára járnak „bevásárolni”.

Miközben olykor ezen a téren a párt önellátóvá is válhat. Mint akkor, amikor egy offshore-gyanúba keveredett kartácsnő mellett az utolsó szavazóig kiállnak. Hogyne, és tudom, az ártatlanság vélelme, meg hasonlók. Ugyanakkor itt ismét egy politikust idéznék annyiban, hogy nem elég annak lenni, annak is kell látszani. Mármint becsületesnek, morálgazdagnak. A kabátlopási ügyekből tudjuk, hogy az annak látszani, egy kicsit bonyibb ügy, mint amikor elmakogják valakiről, a bizonyítottság hiányát, az ártatlanság vélelmét, és hasonlókat. Már csak azért is, mert az ilyen kijelentéseket sokan tekintik, tekinthetik maszatolásnak, kifogásnak. Márpedig az ő szemükben innentől válhat hiteltelenné a párt morális kiállása az intézményes sikkasztás, pénzmosás, stróman-keltetés ellen.

Ahogy az sem feltétlenül a hitelesség záloga, ha egy párt elkezd kicsit mást sugallni, mint amit korábban mondott. Akkor sem, ha bele lehet magyarázni, hogy mindenki rosszul látja. Mert nem megmagyarázni kell tudni. Mire is gondolok? A DK egyik politikai alapvetésévé vált sokak szemében az USE eszméje. Akár érzelmileg, akár pragmatikus okokból szimpatikus valakinek az Európai Egyesült Államok eszméje. Nekem személy szerint azért, mert véleményem szerint az erőforrás-problémák ki fogják kényszeríteni. Hacsak nem egy globális állam kialakulása, vagy egy háborús kőkorszak előzi meg ezt az állapotot.

Az sem véletlen, hogy a fiatalok innovatív sokaságának ez akkor is szimpatikusabb, ha a nemzethy decibelisták hangja hangosabb. Különösen, mert az egykori önmagát szembe hugyozó és körbe szaró miniszterelnök is a kebelére öleli ez utóbbi sokadalmat. Ám innen nézve elég sajátosnak tűnhet, amikor a DK legígéretesebb politikusától olyan szövegeket kezdenek idézni, ami elindul a nemzetieskedő kommunikáció ösvényén. Márpedig Dobrev Klára ünnepi megszólalása kapcsán ez történt. Holott véleményem szerint éppen az USE-párti szemlélet, az ami mellé tényleges cselekvési tervet téve talán megszólíthatók azok a fiatalok, középkorúak, akik Magyarországon, de nem AK-47-essel a kezükben, egy európai zsákfaló skanzenjében képzelik el a jövőjüket. Az utóbbiakat ugyanis viszi a szélsőjobb, illetve az IKSZ és a Fidelitas, és reménytelen, de felesleges is megnyernie a DK-nak.

Ha pedig a korosztályoknál tartunk. Sokszor hallani, hogy Orbánt az idősebbek tartják hatalomban. Lehet. Ugyanakkor a DK kommunikációjában is többször érezhető a fiatalok elengedése. A megmozdulásaikról készült képeken pedig az, hogy a fiatalok is elengedik a pártot. Ami a kommunikációt illeti, az politikailag akár érthető is lenne. Van, lenne benne ráció, hogy a biztosan szavazni menő, és tömegében opportunistább korosztályhoz beszéljenek. A baj ezzel az, hogy a hatalom tényleges lehetőségeivel szemben csak ígéretek vannak. Az pedig korosztályi sajátosság szintén, hogy 60+ -os korban az embereket a másnap jobban érdekli, mint „az űrhajós leszek, ha nagy leszek” témaköre. Ebből az is következik, hogy a Fidesz jobb helyzetben van akkor, amikor hatalmi szóval tud csirkefarhátat adni másnap is, míg a „jövőre bélszín lesz alanyi jogon”, az gyenge érv. Nagy ígéretekkel kevés plusz szavazót találni pedig nem hatékony energiabefektetés.

Egy olyan országban, ahol a legnagyobb párt a LeVaTiSzaP (Le Vagytok Ti Szarva Párt), és amelytől lózungokkal nem lehet szavazót átcsábítani. Abból a politikai kottából felénekelve, amely kotta kakofóniája okozza LeVaTiSzaP tömeges térnyerését.

Andrew_s

Megjegyzés - 2023. 03. 12.- A genderideológiához

A genderideológiához:

A genderideológia, mint fogalom, úgy tűnik felkapott lett. De mi is az? Mármint azon kívül, hogy politikai hívószóvá tették hülyegyerekeknek. Nem vitatva, hogy a társadalmi mozgásokhoz gyakran szükségeltetik ideológia. Szerintem azonban nem is feltétlenül több az említett hívószónál. A "gender" a társadalmi nem. Pont az, hogy a biológiai nem felett a társadalmi létben nyilvánul meg. De az egyik olvasatban sem ideológia szerintem. Akármennyire divatos most ez a szóösszetétel. Nekem legalább is, úgy állt össze miközben a diplomákat, okleveleket összeszedtem.

Alapvetően adott egy biológiai nem. X és Y izékkel, és némi extrákkal, mint amilyen az XXY is olykor. Mely utóbbit sem mostanság, ha figyelembe vesszük, hogy már közel hatvan éve fellelhető tudományos dolgozatokban. Biológiailag, mert az ember úgy van összerakva, tehát két nem létezik. Genetikailag a fenotípusosan, az akár szinte teljesen lányszerű gyermekek is fiuk. Ahogy genetikailag azok a nőies szereppel bíró, sok szempontból nőként viselkedő férfiak is fiúk, akik a gyerekneveléstől, a szülésen kívül gyakorlatilag mindenben nőként fordulnak elő egy-egy közösségben. Ilyen sem kevés van. Ahogy genetikailag Farinelli vagy Moreshi is fiú volt. S ez akkor is igaz, ha vannak génhibák, amik a fenotípust befolyásolják, vannak kromoszómarendellenességek, mint amilyen a korábban említett is.

Ez volt a genetika. A társadalmi szerepek, a társadalmi transzneműség sokkal, de sokkal sokrétűbb. Ennek az ismerete sem napjaink gyümölcse, Szociológusok, néprajzkutatók elég sok adatot összelapátoltak az múlt sok-sok év alatt. Ez az a társadalmi nem (gender), ami egy, a biológiaitól eltérő, a "nemi jelleges" társadalmi szerepvállalástól nehezen elvonatkoztatható "nem". Ebbe elég sok minden, gyakorlatilag a társadalmi hatások mindegyike "játszik". Az inprinting-hatástól, a szerepelvárásokig. Alkalmasint, és éppen ezért valójában az is genderológia, amit kőkonzervatívék hangoztatnak, amikor teli torokból írják azt, hogy a "nő helye a konyhában van".

S létezik egy adott személy nemi, párkapcsolati orientációja, ami ugyan sok szempontból felülírhatja a biológiai képet, és kapcsolódhat a társadalmi "szerep-nemhez", de nem okvetlenül.

Példaként vegyünk egy hipotetikus esetet. Adott egy fiúcska szabályos XY felállásban. Gyerekkorában beleszeret az óvónénibe, és mert a családi inprinting erre ráerősít (mondjuk pedagógus szülők, megértő dédi, tök mindegy), ez a fiú óvóbácsi lesz. Pelenkáz, ha kell, illetve gitározik a csemetéknek, ha szükséges, és vodka nélkül is tud énekelni. A mindennapi személyiségébe beépül néhány, társadalmilag feminim vonás, amitől remek óvóbácsi. S mert az óvóbácsi ritka, mint fehér holló, genderileg női szerepet tölt be. De különben példás családapa, a felesége XX -es nőből van. Tehát a nemi orientációja a konzervatívok minden ízlését kielégíthetné. Na jó, nem veri a feleségét, nem tart vak komondort, és nem tekinti népnemzeti tragédiának, ha a saját csemetéjét kell pelenkázni, vagy netán mosogatni.

Ebben az esetben hol a retekben van az ideológia? Sehol. Ugyanakkor azok politikai lobotómián átesett idióták, mint például Orbán és vidéke mindezt összemossa. Mert az emberek nagy részének nagyjából fogalma sincs. Így eladható nekik, hogy ha egy férfi óvóbácsinak áll, az biztosan meleg, és szabad idejében pedofil. S amikor találnak egy barmot, aki tényleg pedofil, azt mutogatják nagy serényen a józanul is szellemlágyult nagyérdeműnek. Feltéve, ha nem NER-káder az illető.

Andrew_s

Semjén újabb zabra-ötlete

A Klub-rádióban hallottam, hogy több oktatási intézményt nyúlna le a rénszarvasok réme Újbudán. A hír sajnos igaznak tűnik. A történetnek azonban több olvasata van. Egyik sem jó. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy Semjén, alias Tömjén, Zsolt szellemiségének melyik oldala a sötétebb a fejében eloltott villany „fényében”.

Az egyik egy régi kérdéskör. Az egyházak fenntartásának a kérdése. Ebbena vélaményem változatlan. Az egyházakat, mint bármilyen egyesületet tartsák el a tagok, a szimpatizánsok. S igen, a pártokat is. Ami nem jelenti azt, hogy célfeladatokat ne támofgassanak közpénzen. Egy műemléki templom „műemlékségének” fenntartását, a közoktatásban való részvételt. De azonosan, mint bármi mást. Nekem, adófizetőként nem ér többet egy gyermek attól, hogy reggel imádkozik-e, és melyik istenhez. Attól, sem, hogy a szülői teszik-e? Ha tehát egy egyházi iskola csak egy filérrel is több „fejpénzt” kap egy diák után, mint bármelyik másik, az tisztességtelen, gerinctelen, és megalázó. Mindenki mással szemben.

Ettől, még a hívő szülők fenntarthatnak extrákkal egyházi iskolákat. Ugyanúgy, mint bármelyik másik egyesületi, alias alapítványi, iskolát. A saját pénzükből. Ha tetszik, a saját kockázatukra. Alig hiszem, hogy bérki hobbiját, akár iseológiai hobbiját is, közpénzből kellene megfinanszírozni. De közvagyonból sem.

S itt jutunk el a legutóbbi ötlet másik oldalához. Az ingatlanzabráláshoz. Az ugyanis nem más, mint egy kerület lakosságának a megrablása. A közvagyon kisajátítása. Pártfüggetlenül. Ha tehát a kerület fideszes, ott ellenzékként működő, képviselői ehhez hozzájárulnak, akkor ezek a képviselők elárulják a választóikat. A kerület vagyona ugyanis a Fideszre szavazóké is. Talán most azt mondják sokan, hogy azok megérdemlik. De ez nem igaz. A kerület egyik lakója sem érdemli meg, hogy gerinctelen, szervilista, csak felfele nyaló csirkefogók képviseljék.

Andrew_s

Megjegyzés - 2023. 02. 23.- A háborúhoz

A háborúhoz:

Szerintem nem vagyunk biztonságban. Akkor sem, ha valami törékeny állapot valóban fennáll. Ettől függetlenül, a háború forró szakaszát is elindító 2022 januári fegyverszállításoktól a tankokig tartó fegyverszállításoknak hejjehujázó halálkufárok esetében valahogy nem látok olyan beírást, és érdemileg alátámasztva, hogy „most jöttem Dombaszból”, vagy „innen a frontról üdvözölök mindenkit”. Minden más, de a háborútól távoli fórumokon, mindenki baromi lelkes drukker. De mintha nem akaródzna elmenni önkéntesnek. Holott az Azovi gárdának talán még mindig van külföldiekből álló csoportja. Biztos szorítanának helyet annak, aki szerint tök szuper, ha egy lövés szétroncsolja a fél tüdejét valakinek.

Mert a katonaságot csak anekdóta-forrásként őrző szemilisek figyelmébe ajánlanám, hogy olyan csak a filmekben van, hogy valakit megsoroznak egy AK-47-essel, és egy deszkapalánk mögül hősiesen, és virgoncan, előugrik.

A valóság az, hogy egy kisebb vályog vagy téglaépületet le lehet bontani vele, a deszkán simán átlő, és egy fél marhába engedett lövés képes tenyérnyi lapockadarabbal távozni, ha a töltény olyan (pont ilyeneket mutogattak hatásbemutató gyakorlat címén, és nagy büszkén már a '70-es évek végén is).

De a sok kanapé-drukker biztos sok olyan halottal beszélgetett, akik szerint kifordult belekkel kínhalált halni baromi magasztos abban a tudatban, hogy az USA kaszál a fegyvereken.

Andrew_s

Biden a kijevi háttérzajban

Biden váratlanul Kijevben járt. Biztos nagyon titkosan. Nagyon életszerűen nagyon titkosan. Legalább annyira életszerűen szerintem, mintha teleport-rúna segítségével, esetleg hopp-porral jutott volna el az Ukrán fővárosba. Gondolom egész Washingtonból. Vagy mégsem. Azért, ha már arra járt, szóltak az oroszoknak is az utazás tényéről. Valószínűleg enyhe célzásként, hogy ne lőjenek, mert az egyenes út lehet az eszkalációhoz. Ami, úgy mellesleg, az ördögnek sem hiányzik. Ami nem jelenti azt, hogy pár ördög ne lakna a részletekben.

Nem a tárgyalás részleteiben, mert abból úgyis csak azt hozzák nyilvánosságra, amit a közvélemény orrára akarnak kötni. A többiről hallgatólagosan hallgatnak. Nem úgy mint a szirénák. Amelyek Biden számára biztosították a háttérzajt. Meg a lólábat. Ami kilógott ebből a rendezésből. Ha tetszik, egyfajta túlrendezés áldozata lett a történet. Mint egy halivúdi giccs. Amit vagy önszorgalomból, vagy az amerikai hír-nézők kedvéért tálaltak oda. Úgy félkézzel. Mint egy rosszul festett díszletet a vándorkomikus mögé.

Mert tegyük egymás mellé ezt a két, publikussá vált mozzanatot. Szóltak az oroszoknak, hogy csitt. Majd megszólaltak Kijevben is a szirénák. Mintegy Biden látogatását illusztrálandó. Vajon miért? Aligha hangpróba gyanánt, mert szóltak azok, és akkor okkal, már eleget. Sajnos. Orosz támadástól valószínűleg nem tartottak az Ukrán fővárosban. Ha pedig mégis ilyesmi miatt szóltak volna meg, akkor Bident alighanem egy bunkerbe menekítették volna. Az üldözött majmoknak az ő sebességükkel. Marad a kommunikációs érték. Amit, természetesen nem kell, és nem is szabad lebecsülni.

Mert annak fényében, hogy Biden körül igencsak hullámokat vetnek a fia ukrán üzleteinek az árnyékai, illetve legalább annyira a saját titokkezelési slendriánságai, aligha árthat neki, ha sikerül eladni, mint rettenthetetlent. Bident, aki dacol a szírénákkal. Meg aztán a drámaiság az üzletnek sem árthet. A fegyverüzletnek. Meg Zelenszkijnek sem árthat egy kis drámai hangeffekt. Akinek mégis csak végig kell menni azon a pengeélen, ami a fasizmus különböző formáit általában elítélő nyugati közvélemény, és az Ukrajnában reguláris ezreddé tett, de mégsem egészen antifasiszta Azovi asztaltársaság között húzódik.

Tudom. Biden látogatásának csak mellékzöngéje volt ez kis zaj. De egy rossz, túlrendezett, elripacsokodott színdarabnál is az apróságok veszik el a hitelét a történéseknek. Amikor a kellékes nincs a helyzet magaslatán. Vagy a rendező gondolja túl a dolgot.

S nem a több hiányzik. Nem kívántam volna bombázást. Még vakbombákkal sem, ha van olyan. Nem hiányzott a pánik, a halál. Szóval, nem a több hiányzik. Sokkal inkább azt hiszem, a kevesebb több lett volna. Kevesebb rendezés, kevesebb időzített háttérzajjal. De biztos nagy volt a kísértés.

Andrew_s

A Medián szerint a kór-fánk

A közvélemény megkutatásának meg vannak a maga szabályai, módszertani elvárásai. Ezen vitatkozzanak a szakemberek. A publikált eredményekről a közzétételtől szabad a saját vélemények kialakítása. Beleértve ebbe a publikálás formáját és kommunikációját is, ha úgy adódik. Így arról a választási korfának is tekinthető grafikonról is, amit a Medián tett közzé pár napja. Egy, még decemberben végzett felmérés alapján.

Ami elsőre szemet szúrhat, az a közzétett grafikon, illetve a mellé közölt szöveg közti sajátos torzítottságot sugalló viszonya. Az ábráról nyilvánvaló, hogy a nyugdíj felé haladva nő a Fidesz-t támogató attitűd. Amit egyébként a mindennapok is visszaigazolni látszanak. De gondolhatunk a Fidesz csirkeláb-kommunikációjára, illetve annak hatásosságára is. Egyébként botorság azt hinni, hogy az érintett korosztály leszólása megold bármit is. Az ugyanis elég törvényszerű, hogy a várható élettartam végéhez közeledve az eseményhorizont egyre közelebb kerül a másnaphoz. A „holnap is lesz kenyér” szemlélete egyre inkább mindent visz. A szavazatokat pedig az, akiből ezt garanciálisan kinézik. Ez pedig a kormánypárt és nem az ellenzék. A hatalom, a mindenkori hatalom ebből a szempontból egy biztos pont. Az ellenzék pedig egy ígéret. Egy lehetőség. A bukás kockázatával. Különösen egy olyan ellenzék esetében, amelyik az 2012. októbere óta történtek alapján szinte tervszerűen veszít választásokat.

Az ábra után nézzük a szöveget. A szövegben ezt a korosztályi megoszlást „elfelejtik” megemlíteni a kormánypárt esetében, miközben DK esetében gondosan megjegyzik, hogy támogatottság a 60+ -os korosztályban a legjelentősebb. Ami a DK-ra izoláltan akár igaz is lehet, de a kommunikációs sugalmazás mégis szinte az ábrán közöltek ellenkezője. Ugyanakkor látszólag visszaigazolni látszik a DK által egy ideje követett kommunikációt. Nevezetesen azt, hogy nem kicsit fordult az idősebbeknek szóló gesztuskommunikációs irányba. Ami abból a szempontból helyeselhető, hogy nem a társadalmi kiszorítást ígéri az időseknek. Ha azonban ettől azt remélik, hogy ettől jelentősen nő majd a szavazóbázis, akkor ez a remény könnyen vihet zsákutcába.

Ugyanakkor a felmérés eredményközlésében kifejezetten érdekes, hogy miközben a szöveg szétszálazza az egyes pártokat, az ábra „ellenzék” megjelöléssel összemos számos pártot. Amely megoldást illetően csak egyet tudok érteni azzal, hogy a „Mi Hazánk” nem kerül bele ebbe a kategóriába. Egyetértésem annak szól, hogy ezt a formációt magam sem tartom ellenzékinek. Sokkal inkább a Fidesz jobbszárnyáról már szinte leesők kormánypárti hálóját jelenti. Ahogy a Vona-Novák korszak Jobbikját is nehéz volt ellenzéki pártnak tekinteni. Ahogy alkalmasint Schiffer fémjelezte az LMP is számos gesztust gyakorolt a Fidesznek.

Egyébként az ellenzékiség ma is, önmagában is, érdekes kérdés lehet. A Fideszre mára ráégett az orbanizmus. Annak hatalmi, és hatalomgyakorlási struktúrájával. Ennek nyomán azonban élesen el kellene tudni különíteni a rendszer ellenzékeit, a kormányhatalom kizárólagos ellenzékétől. Mert az utóbbiaknak sokszor csak az a problémájuk, hogy nem ők irányítják a hatalmi struktúrát. Amikor egy gombócba gyúrja egy ábra mindezeket, akkor valójában alkalmatlan annak a szemléltetésére, hogy mekkora, és milyen eloszlású a jelen bolsevisztikus struktúrát leváltani szándékozó bázis. Hacsak nem abból indulunk ki, hogy a politikában szót kérők ma inkább a hatalom, mint a rendszer ellenzékét képviselik.

Az már csak hab a kommunikációs tortán, hogy olvassuk ezt: „baloldali pártok követői átlagosan 50 fölött járnak, sőt, a DK-sok inkább hatvanasok”, majd egy felsorolást, ahol az 50 felettiek klubja a DK, az MSZP, majd a Fidesz-KDNP. Amiből felületesen az következne, hogy a jelenlegi kormánypárt baloldali. Egyébként, tekintve az olykor kifejezetten baloldali populizmusát, még lehetne is. De azért a működésük egészét tekintve ez a baloldaliság erősen kétséges. Habár a tényleges baloldaliság akár teljes politikai elit esetében is lehet olykor kétséges. Az MSZMP például a fénykorában sem okvetlenül volt baloldali, miközben a technokratái által alapított MSZP mára elsüllyedt a saját szellemi impotenciájába azzal, hogy baloldalinak nem igazán baloldali, katyvasznak meg nagy, és néhány vezetési ámokfutás után az ellenzékisége is kétséges.

Miközben a DK esetében amennyi annak idején „átjött”, az az, hogy DK valamikor az MSZP liberálisabb dezertőreiből alakult meg. A megnyilvánulásai alapvetően liberálisak voltak, és egyébként az USE eszméje is alapvetően liberális gondolat. Ugyanakkor a liberalizmus alapvetően nem baloldali ideológia. Ahogy a liberalizmus volt az alapja a szabadversenyes kapitalizmusnak is, amit csak igen részegen láthat valaki baloldalinak. Tudom, hogy meg lehet magyarázni, és a neten ott a sok okos, aki megmagyarázza, hogy a mai liberalizmus nem a klasszikus liberalizmus, hanem egy baloldalibb liberalizmus. Csakhogy az a liberalizmus, ami nem az egyén, az egyének csoportjai azon szabadságát veszi alapnak, amit csak a többiek azonos szabadsága korlátoz, az nekem nem liberalizmus.

Amit még jó lenne tudni, az az, hogy hányan hajtották el a felmérésbe bevontak közül a felmérőket. Mert valójában leginkább az látszik, egyik pártnak sem igazán célközönsége a hazai politika legnagyobb pártámogató rétegének a megszólítása. Ez a „Nem szavazok” párt támogatóit jelenti. Hitelv nem köti őket egyik regnáló politikushoz sem. Így a megnyerésükre az ígéretek roppant kevesek. Meg nem szólításuk, pontosabban az erre mutató szándék azonban azt is jelenti, hogy a jelen politikai szereplők a társadalom közel harmadát magasról és nagy ívben.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Orbán-uniós hólyagtan

Orbán minapi eszméletvesztését az EU kapcsán napok óta elemzik, illetve magyarázzák. Tekintettel arra, hogy mégiscsak miniszterelnök, ez érthető is. Ugyanakkor Orbán viszonya az Unióhoz jó ideje olyan, és tudhatóan olyan, mint egy beképzelt kurváé. Megfizetve bármit, de közben érezze magát Európa megtisztelve.

Ami a magyarázatokat illeti azok néhány esetben jobban minősítik a kormányfőt, mint maguk a kijelentései. Egy amerikai újságíró például azért gyakorolt öncenzúrát, mert időközben megvilágosult: Orbán az unión kívüliség emlegetésekor csak viccelt. Azt, hogy ez a megvilágosodás minek köszönhető, azt aligha fogjuk egyhamar megtudni. De akarjuk? Nem igazán. Maradjunk abban, és fogadjuk el, hogy a magyar miniszterelnök egy országos kérdésben, és nyilvánosan képtelen olyan mondatokat kipasszírozni magából, amit utána vállalhatónak tekinthetne. Akár ő, akár a közvetlen környezete.

Újdonság? Nem igazán. Orbán Viktor felelősségpánikos viselkedése egyáltalán nem újdonság. Valójában elég rendszeresen mással lapátoltatja félre a trágyát. Abban a pillanatban, amikor a felelősség személyes. Elég azokra a szankciókra gondolni, amiket személyesen megszavazott, majd a nemzeti papírpazarlással szeretne kitáncolni a felelősségből. Legalább a hívei szemében. De az alapvonulat mégis az, hogy a miniszterelnök semmit nem képes komolyabb szinten kezelni, mint a kocsmabratyizós „Helló Röfi!”.

Aztán megjelentek azok a magyarázatok, hogy azért bizonytalan a kormányfő mondandója, mert angolul beszélt. Így esetleg nem mindig megfelelő kifejezést használta. Márpedig alig hiszem, hogy egy miniszterelnök ne engedhetné meg magának, hogy tolmács segítse a rendezvényeken. Akár tud kérni egy rántottát angolul, akár nem. Mert egy dolog egy kocsmában egy pint sert kérni, és megint más nemzetközi környezetben, nemzetközi kérdéseket is érintve megnyilatkozni. Már akkor, ha komolyan veszi a rendezvényt. Már akkor, ha nem egy nárcisztikus hólyag, aki hiúsági kérdést csinál abból, hogy tolmács nélkül mondjon baromságokat.

A magyarázatok nyomán tehát kirajzolódik egy kocsmaműveltségű, nárcisztikus hólyag, akit nem érdemes komolyan venni, és akinek a véleménye annyit ér, mint napfelkeltére megtelt éjjeli tartalma.

Újdonság? Nem igazán! Már egy évtizede is közelebb állt a klinikai, mint a klinikán kívüli esethez. Érdekli a választóit? Láthatóan nem. Felmerült bármikor komolyabban a pozícióhoz kötött alkalmasság kérdése? Nem tudok róla.

Andrew_s

Leopárd-adu Putyinnak?

A Spiegel-re hivatkozva több helyen is hozták a nap Ukrajnát érintő híreként hogy Németország a tankszállítások mellett döntött. Azt nyilván majd hosszan és sokan fogják elemezni, hogy az egyértelműen támadóbb jellegű fegyverek beígért mennyisége mire elég, illetve azt is, hogy mennyire forró ez a kása. Remélem, hogy nem ez lesz az a tőrdöfés, ahonnan a következő világháború kezdetét számítják majd az értelemre talált kutyák régészei. Azonban a kommunikációs értéke sem okvetlenül semmi Putyin számára.

Nem vitatva azt, hogy Putyinnak megvan a maga véreskezű különítménye, a háborús kommunikációban nem egyszer Ukrajna fasiszta-menetsítését emlegették. Amellyel kapcsolatban nehéz nem figyelembe venni, hogy az Azovi szabadcsapatot úgy kooptálták az ukrán reguláris erőbe, hogy annak jelvénye egy SS-jelvény. A "2. SS-Panzerdivision 'Das Reich' " jelvénye.

Ahhoz sem kell szerintem különösebb ismeretbőség, hogy a Szovjetúnió hatalmas áldozatokkal járó háborúban győzte le a náci német csapatokat. Amivel kapcsolatban lehet Sztálin kétes érdemein történészkedni, de gyanítom, hogy az ilyen történészi értékelgetésekre az orosz utca embere pont úgy magasról tesz, ahogy tenne sok más nemzet fia hasonló helyzetben. Miközben az egykori győzelem nimbuszával valószínűleg megszólítható, és nem különöseben lepne meg, ha sokak szemében a németek még most is inkább a fasizmus hordozói.

S akkor Németország mit tesz? Páncélosokat szállít oda, ahol egy egykori páncélos SS-egység jelvényét használó szervezet államilag támogatott. Persze, persze. A hazai közösségi média sokat (nagyjából semmit) számító egyes vitaköreiben lehet elpötymölögni azon, hogy ez a Németország nem az a Németország. Ahogy azon is, hogy ez a Leopárd nem az a Tigris. Azért az, hogy németek miért adtak át egy valószínűleg kommunikációs aduként is használható lapot Putyinnak, nem kevésbé lehet érdekes kérdés. Különösen, ha Putyin kijátssza ezt a lapot.

Andrew_s

Elment Tamás Gáspár Miklós (TGM)

Most ért utol a hír, hogy 74 év jelenidőnkben tartózkodást követően, Tamás Gáspár Miklós (TGM) követte a múlt nagy, és már nem élő filozófusait. Oda, ahol hite, meglátása szerint az eltávozottak vitaköre ülésezik. A világ kezdetétől a világ végezetéig. S akár még tovább is.

A nézeteivel aligha értett mindenki egyet. Valamennyivel magam sem. Többek között azért sem, mert sok szempontból egy olyan idealisztikus megközelítését adta a baloldaliságnak, amiben szerintem kicsit elhanyagolta az embert. A hordából jött, abban élő, és horda nélkül horda, illetve vezér után kiáltó Homo sapienst. Melyből a „sapiens” sokakra csak igen komoly engedményekkel értelmezhető. A tömegek pedig a történelemben ritkán bölcsek.

De ez egy másik gondolatsor, amelyet már aligha fog bárki is TGM-al mostanában megvitatni. Azzal a filozófussal, aki most már sem cáfolni, sem megerősíteni nem fogja azt sem, ha előkerülnek azok, akik már pólyában is egyet értettek vele, vagy egyszerűen csak az ismertsége farvizén szeretnének szörfölgetni kicsit.

Az azonban biztos, hogy a napi politikából elég nyilvánvalóan kivonult filozófussal a tényleges, ideológiailag megalapozott baloldaliság egyik utolsó, talán idealista, hazai képviselője távozott. Nyugodjék békében, és vitatkozzon sokat a függönyön túl.

Andrew_s

Cave Hominem Unius Libri

Forrás: Wikipedia

Abban a pillanatban, amikor győz már az ismeretszerzésben is az öncenzúra, vagy a „mi kutyánk megmondója” szemlélete, akkor a szellemi autonómia vesztésre kezd állni. A mérlegelés képességével, a saját vélemény megalapozottságával, és így az érveléssel szemben. Maradnak az előítéletek, az olvasottaktól függetlenített, nem egyszer előítéletekre épített, ha tetszik „lábon kihordott” trollizmusok. Enyhébben fogalmazva: nem kevesen előre megfontolt szándékkal, és komoly erőfeszítéssel képeznek szemellenzős, szellemi igavonót magukból. Amely csak egy irányt, a választott vélemény-szektája irányát ismeri, követi, védelmezi.

Ez arról jutott eszmbe, hogy a minap kedélyes, egy fenét, de legyen az, vitát olvashattam az egyik vitafórumon arról, hogy mekkora királyász dolog, hogy Zelenszkij fellép az oligarchák ellen, és mindenki, aki szerint ez finoman szólva is árnyalható, az „természetesen” részben putyinista, és üres óráiban dezinformációt terjeszt. Ahogy ez a vita mellékszálában az Azovi csibészekkel kapcsolatban is felmerült.

A két történet egyébként ott kapcsolódik össze, hogy vita kiindulópontját egy olyan cikk szolgáltatta, amelyben egyébként világosan leírják, hogy miközben Zelenszkij oligarchátlanítási akciói elsősorban az orosz, illetve orosz-kötődésű milliárdosok ellen irányul, az egyik ilyen szereplőt cserélték ki az SS-jelvényt használó Azovi gárda tagjaira is. Mely gárda, SS-jelvényestől kooptálva lett az ukrán hivatalos erők közé. Ékesen igazolva, hogy az ukrán vezetés nem xenofób, köze sincs a szélsőjobbhoz, és a fasiszta eszmék a közelükbe sem érhetnek. „Csak” a Waffen SS egyik csapatjelvénye.

Miközben egyrészt Zelenszkij választási győzelme mögött is némi lokál-oligarchikus támogatást sejtettek annak idején, és a háború előtt felmerültek némi gyanúk némi offshore-ügyletek kapcsán is. Mely utóbbiról különben a The Guardian írt, mely médiumot még nem igazán vádoltak putyinizmussal, vagy azzal, dezinformációs bázis lenne.

Alkalmasint mindezen fentieknek bárki utána nézhet az interneten. S akár cáfolhatja is. Mely tényszerű cáfolattal semmi gondom. A gondom ott van, amikor egy-egy csoportban gyakorlatilag kommunikációs lincshangulat uralkodik el. Azzal, hogy aki nem azt fújja, amit az admin, vagy néhány informális hangadó elvár, az menjen máshova, mert itt csak a tisztafajú, izé tisztára öncenzúrázott „véleményeknek” van helye. Holott valószínűleg sokkal önállóbb lenne az a vélemény, amit különböző, és akár különböző előjelű források, hírek, vélemények kohójában finomít a saját szellemi autonómia.

Mert keretismétlésként. Abban a pillanatban, amikor győz már az ismeretszerzésben is az öncenzúra, vagy a „mi kutyánk megmondója” szemlélete, akkor a szellemi autonómia vesztésre kezd állni. Egy könyvet ismerve. Vagy csak egy lapot abból is.

Nem vitatva, hogy megismerni a másik oldal részigazságait, hozzátenni a saját részigazságokhoz időt rabló, illetve fárasztó. Vagy akár riasztó, ha a puzzle egésze csak részben fedi le a habos-babosan rózsaszín elvárásokat. Ellentétben azzal, hogy egy félig emésztett kölcsönvélemény viszont kényelmes, langyos lábvizet kínál. Valamint nem konfrontálódik semmivel, és senkivel, az adott babaház falain belül.

Legfeljebb néha a realitásokkal. De az meg úgyis csak zavaró tényező lenne.

Andrew_s

Boldog 2022-t kívánok 2023-ra

Kedves Mindenki!
Nagyon Boldog Visszatekintést kívánok 2022-re a 2023-as év indulásának alkalmából. Valamint végtelen naivitást, optimista rácsodálkozást a mindennapokhoz. Mert másként alighanem nehéz lesz azt hinni, hogy sokkal jobb napok, hónapok várnak sokakat az új évben. Egyszerűen azért, mert könnyedén igaz lehet, hogy a pesszimizmus nem több a realista optimizmusnál.

Bár van amiben bízni lehet, és érdemes is bízni. Ilyen például az, hogy a szomszédságunkban zajló háború nem eszkalálódik végletesen. Annak ellenére, hogy keletebbre élő diktátor hiúsága, és a kialakított saját zsákutcája zárófalának áttörése legalább annyira veszélyt jelent, mint azoknak az üzleti köröknek az érdekviszonyai, amelyek tagjai valószínűleg nem keveset kaszálnak a háborún, és követklezményein. Akár anyagilag, akár politikailag. Amúgy nem különösebben érdekelnek a megkövezések, de az, aki szerint csak putyinista lehet az, aki az ukrán és amerikai vezetést nem látja szeplőtlen angyalkák gyülekezetének, az szerintem egy világtól elzárt moziteremben nézi a kizárólag neki készült belső filmjeit. Amihez természetesen bárkinek joga van.

De remélni , valamint bízni lehet egy komoly technológiai áttörés közkinccsé válásában is. Mert lehet óbégatni szankciókról, háborúkról, járványokról, de a valós probléma alighanem egész másutt van. Amitől nyilvánvalóan nem lesz könnyebb azoknak, akik belehalnak egy betegségben, megnyomorodnak egy háborúban, vagy esetleg, akár csak funkcionálisan is, de éheznek, fáznak az elcseszett gazdaságpolitikák következtében. Amelyek korrekciójára jelenleg hazánkban sem sok remény van. Ahol a kommunikációs csatékat már százszor is megnyerte a nemzeti bokorharcos-egylet.

Miközben érdemes továbbra is figyelembe venni, hogy a nemzetközi válsághullám kezdetének nagyjából semmi köze nem volt a COVID-hoz, viszont a járvány-kommunikáció kiváló fedősztorit biztosított világszerte a gazdaságokban bekövetkezett fékeződésekhez. A háborúk kapcsán pedig fenntartom azt a korábbi véleményem, hogy „a háborúkat, noha eszmék nevében indítják sokszor, a gazdasági előnyök sem kicsit szokták befolyásolni”. Az a bizonyos mélyebb ok pedig alighanem egy igen komoly erőforrás-válság a világban. A jelen technológiai keretek, és a rendelkezésre álló, a jelen politikai, gazdasági viszonyok között elérhető erőforrások alighanem elértek a falhoz. Vagy igen közel jutottak szerintem a falhoz. Nem először az emberiség történelme során, amit a birodalmak kialakulása, megfeneklése, majd bukása mutat a történelemkönyvekben.

Azt, hogy mi a tuti megoldás, azt nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem a lózungok ropogtatása. Valamint szeretném remélni, hogy a fegyvereké sem. Annak ellenére, hogy az emberiség eddig szinte egyetlen biztos receptként ezt ismerte a kiterjedt erőforrás-válságok kezelésére. Eltekintve azoktól az esetektől, amikor a biológia oldotta meg a problémát. Vagy olykor, mint a spanyol-nátha esetén, a háborút is.

A hétköznapok azonban jelenleg inkább a szólam.ipari teljesítmények fokozását mutatják. Elég a nagy évköszöntőket meghallgatni. Akár a hazait is. Melyben Novák Katalin mondta fel a semmit. Kissé elfeledkezve arról a hétköznapi tényről is, hogy hazánkban a kleptoligarchia tagjain kívül is élnek emberek. Akiket kérdés, hogy meddig sikerül egzisztenciálisan sakkban tartania egy olyan kormánynak, amely alól akkor is elfogynának az erőforrások, ha gazdasági zsenik vezetnék. Mely utóbbi paramétert, a gazdasági zsenik sorát, az alkoholmérgezés határán sem lehet odalátni az ország vezetésébe, a gazdasági exodus kormányába.

Mert a nagy szólampufogtatások közepette nem érdemes elfeledkezni arról, hogy jelenleg az ország innovációs tartaléka elfogyóban van. Emberileg is olyan mértékben, ami továbbra is felér a magyar társadalom szociális abortuszával. De gazdaságilag is. Mert olyan mértékben pazarolták el az eddig rendelkezésre álló erőforrásokat a személyes gazdagoidásokra, és a meg nem térülő, politikailag is alig menthető, beruházásokra, ami már a kilábalást veszélyezteti. Egyszerűen nincs szerintem forrás arra, hogy valósan előre-mutató innovációs fejlesztésekbe fogjon az ország. Különösen akkor, ha a napi ellátásban is sikerült odáig jutni, hogy az egykor mezőgazdasági termékeket exportáló ország a pletykák szerint már burgonyából is importra fog esetleg szorulni.

Ja, és nem érdemes elkezdeni kampókat, stabil födémeket, erős köteleket keresni. Már azokat is rég ellopták. De még tekinthetünk vissza nosztalgiával a 2022-re.

Andrew_s

Tényvakság, avagy panel-bukta

A tanárok megmozdulásaival kapcsolatban leszögezem, hogy a személyes véleményem szerint a hazai oktatás helyzete röviden: szar. Gyakorlatilag évtizedek óta. Hosszabban is csak ezt lehetne ragozni. Ugyanakkor, a netet, a megszólalásokat olvasva, a megszólalókat hallgatva kétségeim támadtak arra nézve, hogy akár a támogatók mindegyikének is ugyanarról szól a jelenlegi történet. Vagy sokkal inkább a saját elképzelések kivetüléseiről.

Számos ismerősömtől, illetve egy zártabb csoport olvtársaitól is elnézést kérve, bedobtam egy tudottan, voltaképp tervezetten, demagóg hozzászólás-párt a Facebook-ra:
„Érdekelne, hogy ha egy kedves szerette műtétjét végző orvos, a műtét közben megvilágosulva, kezdene polgárilag engedetlenkedni, akkor a kinek mennyire férne bele a jogérzékébe. Illetve, ha ezt az orvost kirakják, eltiltják, akkor menne-e érte élőlánculni. Az egészségügy helyzetétől, a morális igazságérzettől áthatva”.
Illetve:
„Egyébként az oktatás sz..r. Vagy harminc éve. Kétségtelen. A polgári elégedetlenség szándékos szembefeszülés az érvényes jogrendnek. Kétségtelen. A polgári elégedetlenség egy erős eszköz. Kétségtelen. De az, aki egy rabicfalba egy képszöget egy ötkilós Samuval akar beverni, annak legyen B-terve arra, hogy mi legyen a fallal, ha kidől. Ha nincs ilyen B-terv, arról nem a fal tehet”.

A reakciók nagyon tanulságosak voltak. Tényleg. Azok is, amelyek valójában semmiről sem szóltak, csak valami matrica odalökéséről. Az ugyanis világosan jelzi, hogy a hozzá(nem)szólónak vannak érzelmei a kérdésben, de azt nem tudja, nem akarja megfogalmazni. Ez egy teljesen érthető reakció. Csak egy téma megbeszélésében indifferens, szóra is csak alig érdemes. Viszont a csak érzelmeiben motiváltak, motiválhatók sokkal védtelenebbek a kommunikációs manipulációkkal szemben. Akár beismerik, talán még maguknak is, akár nem. De ez legyen az ő problémájuk.

A megfogalmazott reakciók egy másik csoportja kemény szemrehányást fogalmazott meg arra nézve, hogy elutasítom a tanárok polgári engedettlenséghez való jogát, és nekik ehhez joguk van, és különben is.. . Holott egyik beírás sem vitatja ezt a jogát a pedagógusoknak, vagy bármely más csoportnak. Ahogy a magam részéről a szakszervezeti bérharcot is teljesen elfogadható törekvésnek tekintem. Valamint teljesen világos, hogy egy adott jogrend megváltoztatására a jogrenden kívüli eszköztárba tartozó polgári engedettlenségnek helye van. Ha ehhez általános társadalmi támogatottság van, és tényleg ez a cél. Ellenben erről, hogy kétségbe lenne vonódva a tanárok tüntetési joga, nem szól a poszt. Ahogy arról sem, hogy mi a moralitása a diákság jelenlétének, illetve a tanárok ehhez való hozzáállásának. Amely egyébként nem kevésbé megosztja a magánemberi véleményeket. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy amikor ilyen kétségeket vetít bele valaki abba, amiben ez nincs megfogalmazva, akkor valójában a saját kétségeit látja bele egy írásba. Kétséget az eredményességről, megalapozottságról, bármi ezzel kapcsolatosról.

Volt olyan szélsőséges reakció is, amelyik innen levezette azt is, hogy szerintem a tanárok tömeggyilkosok. Az egymásra licitálások során ketten is eljutottak egészen Hitlerig is. Miközben számos más reakció emlegette, hozta fel a gyilkolást, halálokozást. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy az ilyen jellegű reakciók valójában a legkevésbé sem a posztról szólnak. A poszt ugyanis nem szól:

A műtét súlyosságáról;

Az orvos kompetenciájáról;

A paciens további sorsáról;

Amikor tehát ilyen reakciók születnek, akkor azok valójában sokkal inkább a reagáló előfeltevéseiről, ha tetszik, előítéleteiről szólnak. Egy másik fontos szemponttal kiegészítve. Azzal, hogy amikor egy ilyen helyzetnél fel sem merül az orvos kompetenciája (és ehhez kapcsolódóan az a lehetőség, hogy a helyzettel a paciens akár jól is járhat), akkor bizony tetten érhető a pozíciónak szóló, az autoritást, pontosabban székhez kapcsolt kompetenciát meg sem kérdőjelező attitűd.

S ez már túlmutat a jelen poszton, mert felveti az ezzel operáló tömeges manipuláció lehetőségét. Ahogy azt is, hogy a kitüntetett, vagy annak vélt, szerepet élvező érthetően kerül minden olyan felvetést, ami ezt a helyzetét akár zárójelbe is tehetné. A pedagógiával, a pedagógusokkal kapcsolatban ez nem kevésbé érezhető. A tanárok alkalmasságával kapcsolatos kérdések még a diákok részéről sincsenek fókuszban, és a szülők sem nagyon feszegetik publikusan. Holott a magánbeszélgetésekben korántsem mindenki elégedett a gyermekét nem egy esetben inkább idomító, mint tanító katedrafoglalóval. De amikor zubog a mainstream, hallgatásba nyom a csoportnyomás. Vagy csoportadmin. A tanárok részéről elvben érthető lenne a cérnahangú suttogás a témában. A gyakorlatban azért nem, mert amíg a tanárok nem vetik ki maguk közül a pályára alkalmatlanokat, addig sokaknak a megmozdíthatatlan Izéke-néni marad A TANÁR. Akivel akkor sem akar szolidáris lenni, ha leszállnak a Mars-lakók.

Hogy furcsa lenne a klisészerű, előítélettel határos reakciócsomag? Korántsem. Pont az ilyen jellegű viselkedések, attitűdök feltérképezésére nem egyszer használnak hasonlókat. A probléma nem is az, hogy így működünk mi, emberek. Sokkal inkább az, hogy a ködfüggöny milyen gyorsan képes egyfajta vörös köddé válni. S ilyeténként a tények, és az indulatok közé befészkelődni.

Andrew_s

DK-s zacc-kooptálás helyrerakva

A győzteshez húzás nem új jelenség, és még csak nem is a politika sajátja. Akkor sem, ha kétségtelenül ott a leglátványosabb. Kicsiben, nagyban egyaránt. Kicsiben, amikor egy hatalomváltáskor hirtelen mindenki az új hatalmat támogatta már korábban is. Nagyban, amikor a teret nyerő politikai erőhöz csatlakoznak azok, akik korábban, más színekben már leszerepeltek. Ez utóbbi jelenleg a DK-t „sújtja” egy ideje.

Az, hogy ez kinek tetszik, az nyilván egyéni ízlés kérdése. A Nyugati Fény minden esetre most közölt egy írást, ami szerint Gréczy Zsolt helyre rakta azokat, akinek ez nem tetszik. S mert nekem, például, nem tetszik, így érezzem magam, ezek szerint, helyre rakva. Nos, akkor tegyük a helyére a dolgokat. Legelőször azt, hogy Gréczy Zsolt a saját Facebook-profilján, a saját politikai ismerőseinek azt ír, amit gondol, mert az a felület arra van. De ez a halmaz akkor sem a globális „ellenzék”, ha lehetnek az ellenzékiséget általában is érintő gondolatok a szövegben. A másik oldalára a történetnek később visszatérnék.

Amúgy Gréczy írása inkább egyfajta „leltárnak” tekinthető. De kétségtelenül van egy olyan gondolatsora, amely az átigazolások fényében különösen érdekes lehet: „Az utóbbi hetek és napok erre [hogy csak az MSZP-ből vonzana újakat a DK] is rácáfoltak: a DK ma már minden ellenzéki párt tagjai számára vonzó alternatíva lehet. Azon pártok tagjainak is, amelyek valaha azért alakultak, hogy mi ne is létezzünk. Ma olyanok keresnek minket, jelentkeznek Gyurcsány Ferencnél, akik ezt pár év elképzelni sem tudták önmagukról”.

Mely gondolat azért lehet érdekes, mert valójában pont azt a jelenséget írja le, hogy elindult egy olyan átáramlás, amit nyugodtan a „győzteshez húzás” jelenségének is tekinthetünk. Ami mögött sokkal inkább dolgozik a „mindenáron ottlevés” vágya, mint a tényleges meggyőződés. Az, hogy az olyan pártok funkcionáriusainak mennyire hinnék, amely pártok ellenem alakultak, az egy másik kérdés. Személy szerint semennyire. Azzal meg végképpen nem áltatnám magam, hogy megbízható tömegbázist, belső bizalomra érdemes sokaságot jelentenének. De ez természetesen a DK belügye. Mindaddig, amíg nem kér támogatást.

Mert akkor bizony ki kell állni, és elhitetni a szimpatizánsokkal, a potenciális szavazókkal, hogy „jó lesz az”. S itt nem az MSZP, a Párbeszéd, a Jobbik mezei, esetleg még megmaradt, tagjairól van szó. Azoknak, noha helyileg sokat segíthetnek, vagy árthatnak, az országos kommunikációban kevés szerepük van. Sokkal inkább azokról, akik helyi képviselők, pártfunkciókat ellátók, netán a vezetőséghez közeli körök tagjai. Azaz VALAKIK. Olyanok, akiknek aktívan, vagy akár passzívan, de szerep jutott abban, hogy a pártjuk teret veszített, marginalizálódott, támogatottságában visszaesett. Tehát, helyileg vagy országosan, fényesen igazolták az inkompetenciájukat. Alkalmasint a versenyszférában sem azok után kapkodnak projektmenedzserként, akik egy becsődölt cég bukott projektjében voltak „nevek”. S teljesen mindegy, hogy ott aktív idióta, vagy kelekótya hallgatóság volt csak.

Bekerülésük bármely más pártba, illetve ott magasabb szerepben, mint „ugorj ki kifliért” aligha indokolt. Az, hogy kooptálásukat, és pozícióban tartásukat a DK tömegpártosodása indokolná, az szerintem téves alaptézis. Majdnem annyira, mint ahogy MZP esetében az volt a „kiábrándult fideszes” tömeg megnyerésének lózungja. Mert amennyiben a jelenlegi pártjukban alkalmasak lettek volna tömegek megnyerésére, elérésére, meggyőzésére, akkor nem a margó pártjairól, hanem egy mögöttük álló komoly politikai formációról beszélgetnénk az esetükben. Nem arról, hogy az okkal süllyedő hajókról a damaszkuszi útra tévedve, és azon szaladgálva honnan remélnek egy kis sajtot. Miközben hozzák magukkal a korábbi pártjuk azon múltját, a szélsőséges gondolatoktól a hazugságokig bezárólag, ami nem bővíti, hanem akár erodálja is a meglevő támogatottságot.

S akkor jöjjön a korábban emlegetett második szempont a Nyugati Fény írása kapcsán. Nevezetesen az, hogy gondolatokat lehet esetleg korrigálni, az értelmezéseket a környezetük elemzésével a „helyére rakni”. Amikor azonban embereket, és az ellenzéki is az, gondol a helyére rakni valaki, az egy úrhatnám pökhendiség. A Nyugati Fény szerkesztője tehát a címadás szerint lenézendő masszának kezeli az ellenzék szimpatizánsainak egy, nullától különböző, részét. Ami alig jobb megközelítése a hitelvű tapsoncokon kívüli sokaságnak, mint amikor MZP minden megszólalása ezrekkel csökkentette az ellenzék támogatottságát.

Andrew_s

Apátok helyett álmodó államod

Az „állam” szó hallatán, olvastán sokféle kép jelenhet meg az emberek fejében. Az utóbbi időben kicsit túl sokszor kezdtem hallani, illetve olvasni a „gondoskodó állam” kifejezést, ami kétségtelenül sajátosan jelzős szerkezet. Aztán egy ismerős a Facebookon hívott fel arra, hogy: ’Ízlelgessétek a szavakat: " gondoskodó állam” ’. Engedtem a felhívásnak. Már csak a nála olvasható zárógondolat okán is: „Én sem kiskorú nem vagyok, se szellemi fogyatékos akinek gondoskodás kell”.

Valamikor régen, középiskolában, a történelmet tanító igazgatóhelyettes tanárnő azt véste a diákok fejébe, hogy „Az állam a mindenkori uralkodó osztály erőszak-szerve”. Ami akkortájt a munkásosztály uralmát jelentette, de ez a megfogalmazás ettől még lehet általános. Ha az „uralkodó osztályt” lecseréljük „hatalmi körre”, akkor egy még általánosabb fogalomhoz jutunk. S ne szépítsük: szerintem ez van. Az államot képviselő kormány, mint hatalmi kör, és az általa kiválasztottak kezében van az az operatív irányítás, amivel kézben tarthatók a reguláris, és állami fenntartású fegyveres testületek, szabályozható a fegyverviselés, a megengedett erőszak, és még az a pár dolog, ami része, illetve kiszolgálója ennek a halmaznak. Noha nyilván nem mindegy, hogy az illető hatalmi kör mi módon jut ehhez a lehetőséghez, illetve milyen szabályozók mentén, és milyen határidővel.

Amikor ebből a „magasságból” kezdenek „gondoskodni”, az nagyjából olyan lehet, mint amikor a magas tekintetű, magasról letekintő nagyságos úr ebédet osztogat. Lehet, hogy azon segít, aki éhes, és ezt ostobaság lenne vitatni. De van benne egy nagy adag esetlegesség, megalázó kegygyakorlat. Amikor pedig egy politikus kezd ilyesmivel kampányolni, akkor megjelenik, megjelenthet a „cáratyuska” ígérete. Márpedig előfordulhat, hogy „az anyátok helyett is apátok leszek” (vagy fordítva) képzete nem mindenkinek szimpatikus. Nekem sem. Már csak azért sem, mert a kormány esetében a legkevésbé valószínű, hogy megszaggatják köntöseiket, és az utolsó petákjukat is szétosztanák a szegények között.

Nekem a „helyt álló” állam sokkal szimpatikusabb lenne. A pénzemből, a pénzünkből megfizetett azon szakpolitika, amelynek képviselői helyt képesek állni a szakmaisággal, általuk képviselt kompetenciákért. Ahogy az általam megfizetett csatornákhoz értő szerelőtől is elvárom, hogy távozása után ne jöjjön fel a szar. S igen! A szakpolitikába természetesen a szociális szakpolitika is beletartozik. A gyermekvédelemtől az elesettek sorsának, rinyálás- és tarhálásmentes, kezeléséig. Mert ez is egy szakma. Amit a tanárképzésben, legalább is annak idején még, és legalább részben, mint Gyermek és ifjúságvédelmi szakpedagógia, ismertek. Talán még most is ismerik.

Ennek keretében, ha úgy adódik, és kell, akkor az ésszerűség határáig a közösen összedobott pénzből álljon helyt az állam azok helyett, akik önerőből, illetve önképességből, ott és akkor, nem tudnak. De nem gondoskodás címén, nem pofára, és így nem kegyet osztva, illetve szívességet gyakorolva, hanem mert a „dolga”. Annak a, sokszor inkább csak absztrakt, entitásnak, amit államnak hívunk.

Amit a mindenkori hatalmat gyakorló kormányzó erő képvisel.

Andrew_s