Demagógisztáni napló: : Kis Orbán-magyarázó

Fotó: MTI / Illyés Tibor

Március idusa, 2015. Orbán Viktor szónokol. Meg még néhányan. Random elosztva e honban és hazában. De miniszterelnök mégis csak egy van. Még. Jó darabig még, mivel az alternatívák még nem csíráztak ki a veremben. Meg különben is. Nem azért kapták a statiszták, közmunkások és iskolások a szívesen kötelező meghívást, hogy ne Orbán Viktorra figyelmezzünk.

Ahhoz is kell szőlőcukor. Natívan, vagy előemésztve. Attól függően, hogy valaki bírja-e józanul az értelmezésének szellemi kihívását. Aki véletlenül kihagyta volna, annak a kormányzat nemzeti olvasatra közreadta. Ami már csak azért is jó, mert egy régi kabarészám-sorozat juthat az ember eszébe. A fiatalabbaknak: arról szólt, hogy dalszövegeket próbáltak meg értelmezni. Az idősebbek pedig megerősíthetik, hogy milyen jó szolgálatot tett a sorok közti értelemkeresés gyakorlásában. Amolyan „tanuljunk újságul könnyedén” című tanfolyam gyanánt. De ne kalandozzunk messzire, mert itt van a kormányfő beszéde. Hipp, hipp, nesze nekünk! Lapozzunk bele:

„Köszöntöm Önöket a 167 évvel ezelőtti forradalom epicentrumában.”

Akinek az epicentrumról egy atomrobbanás jut az eszébe, az túl sokat nézett háborús filmeket, és ezért álmodik a Paksi beruházásról.

„Most itt állunk, azon a helyszínen, ahonnan szétsugárzott, szerteáradt a mágikus energia, amely felvillanyozta és nagyszerű nemzetté formálta a magyarokat.”

Alapvetően a Pilvaxból indult a buli. Tehát a kormányfő, a Nemzeti Múzeumnál egy kávéházi asztalon hitte magát. A mágikus energiának tehát vannak hátrányos mellékhatásai. Folyékonyan és tablettában is. Amikor a Jobbikkal legközelebb szóba áll, majd erre fogja, hogy minden itt élőt, egy futó pillanatra, magyarnak volt hajlandó tekinteni.

„Ám kellő távolságból, nagyjaink csillagmezejéről, István, Mátyás, Bethlen, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth és Tisza szemmagasságából nézve, ahová persze mi csak kötélhágcsón kapaszkodhatunk fel, letisztult alakzatot mutatnak a századok, és mi rácsodálkozhatunk a magyarok történetének végtelenül egyszerű és áttetsző ácsolatára”.

Kis képzavar, de megbirkózunk vele. Ha a hamvaiból feléledt főnix végigmegy a vérvonalon, akkor kellő távolságba jut egy kötélhágcsón, amelyen ott másznak már számosan felfele. Orbán ugyanis „nagyjaink csillagmezejéről” és egyben „István, Mátyás, Bethlen, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth és Tisza szemmagasságából” néz. Az évszázadokra, amiket tiszta alakzattá formálnak a baráti történészek. Egyben egyfajta királyi többest és irodalmi külső nézetet is alkalmaz. Kifinomultan jelezve, hogy „ti azt hiszitek, veletek mászok, pedig már rég felettetek vagyok”. Az ácsolat tetején, ahova a mágikus erőkkel fel vagyok emelkedve.

„Az ellenfelek ma már egymás fejeit nem betörik, inkább megszámolják. Ez magával hozta a demokráciát és vele a bonyolult hazai és nemzetközi játékszabályokat.”

Tisztelt hölgyeim és uraim! Itt van ez a demokrácia. Rohadt bonyolult. Nem is értem. Pláne az epicentrum háttérsugárzásában itt ennek a múzeumi kávéháznak az asztalán. Hagyjuk is a fenébe. Számoljuk meg a fejeket. Egyelőre nyakon. Majd később gúlában. Nehogy leltárhiány legyen. De addig is itt van ez a kis helyre illiberalizmus.

„A magyarok keményen dolgoznak a fennmaradásukért, a biztonságért és a megbecsülésért.”

Egyre többen külföldön, de majd teszünk róla. Mindenkivel megutáltatjuk magunkat, és majd csak lezárják a határokat. Szijjártó kül-stztahanovistánk már keményen dolgozik az ügyön.

„Keményen dolgoznak azért, hogy családjuk, gyermekeik boldoguljanak. Keményen dolgoznak, hogy legyen egy hely, ami az övék, és ahová tartozhatnak. Helytállásukért elvárják a tiszteletet, ami megilleti őket.”

Akinek nem tetszik az, ami itt van, menjen is máshova. Addig sem itt fütyül és hőbörög.  

„Mindig is ezt akartuk.”

Mi Orbán Viktor. Minden magyarok asztaltáncoltatója és fő-beszédmondója.

Andrew_s

Március idusa a hatalmi présben

Március idusa, 2015. Már az ünnepi előkészületek sem nélkülözték a feszültséget, aminek sajátos vonulatát képviselték azok a huzalok, amelyek a hivatalos tapsolók biztosítását gondolták odadrótozni a kormányzati megemlékezésre. Elfeledve azt, hogy ami kötelező, az szinte alapból a negatív tartományba kerül át a szubjektív értékítéletben.

Ezen az sem változtat, ha a kötelezettség informális, és a hatalmi hierarchia által csak gyengéd erőszakkal kerül megfogalmazásra. Ahogy most a KLIK állítja a középiskolások kirendelését illetően. Elfeledkezve arról, hogy az iskolákban még bőven vannak olyan pedagógusok, akik még emlékeznek a sok évtizeddel ezelőtti gyakorlatra. Vagy talán pont arra számítottak, hogy megértik a hatalmi elvárásokat, és ugranak teljesíteni. Az eredmény azonban nem egészen ez lett. Az iskolák sora tagadta meg az éneklő-tapsoló biodíszlet-kölcsönzést. S ezen a tényen már az sem változtat, ha az ezzel kapcsolatos hatalmi bosszúhadjárat még eltart majd egy ideig. A teljesebb visszaemlékezést ugyanis nem csak az előkészületek szolgálták, hanem az is, ahogy a hatalom egyes fullajtárjai kezelni gondolták a helyzetet. Arra az esetre, ha bárkiben kétség merült volna fel a kormánypárt irányából induló nyomásgyakorlást illetően, Fördős Attila váci polgármester megoldotta a kétségek eloszlatását. Berendelte a váci Madách Imre Gimnázium illetékeseit némi „elbeszélgetésre”. Ami ellen most az ellenzék joggal tiltakozik.

Azért pedig, hogy a váci polgármesternek ne egyedül kelljen megharcolnia a sötétben bujkáló bomlasztó kis rohadékokkal, kapott egy kis pártbéli támogatást is. Tényi István, aki egyébként korántsem váci, mert a belvárosi Fidesz tagja, szolgálatba helyezte magát. S ennek keretei között sürgősen feljelentést is tett ismeretlen tettes ellen. Talán azért, ő, mert nála már előkészített sablonok hegyei lapulnak az ilyen feljelentésekhez. Amelyek közül a netadó-, valamint a NAV elleni tüntetéseket szervezők elleni feljelentésekből még visszamaradhatott néhány. Biztos azt gondolta, hogy kár lenne kárba veszni hagyni, Amikor ott vannak Vácon azok a renitensek, akik még a polgármester-bajtársat is úgy kihozták a fősodor-vonalból. Meg különben is: tényleg mit is képzel néhány alávaló alattvaló, hogy nem önként tapsolva dalol úgy, ahogy a miniszterelnök fütyültetni akar az ő magasabb dicsőségének üdvére.

Amellett nem is mindenhol olyan leleményesek, mint Debrecenben. Ott a közmunkásokból biztosították a hivatalos ünnepségen megjelenő élősúly egy részét. Mert az előkészületek dacára azért mégis csak tenni kellett valamit. Nem lehet az úgy, hogy miközben már az öreg bányatulajdonos a sóder-vakerját is megszólják, akkor ne tapsoljanak elég hangosan. De az mégsem Budapest, ahol maga a nagy Orbán Viktor szólt le a tömegekhez. S miket mondott! Még a rádión keresztül is könnybe lábadozott a fül. Például azon, hogy akkor még Facebook sem volt, oszt mégis milyen jól megszabadságharcosodott a tömeg. Ami különben igaz. Mármint az, hogy nem voltak közösségi portálok. Ahogy az is tény, hogy csak páran indultak el annak idején, és százezrek szabadságharcává eszkalálódott a polgárháború. Pusztán az marad kérdéses... Nem, nem marad kérdéses. Pont ennek ismeretében lehetett rendőrsorfalakat állító pánik. Annak érdekében, hogy még a tizenpár fütyülő se jusson közel a színpadhoz. Mert mit lehet tudni? Orbán Viktor sem tudhatja, hogy a néhány rosszalló mikor sodorja magával a dübörgő gazdaság kárvallottjaiból toborzódó, valóban spontán sokaságot. Pláne most, hogy Facebook is van.

Mert az ünnepséghez a rendőrkordonok is hozzá tartoztak. A nép nagy barátait is elszigetelendő a néptől. Amelyben annyira azért nem bízhat meg a jelek szerint hatalom. Ha megbízna, akkor abban is bízhatna, hogy a néhány renitens hangját elnyomja a valóban önkéntes támogatók sokasága. A bizalomhiány tünetei tehát árulkodnak. Arról a pánikról árulkodik, amelyből ellen talán éppen a lélek sivárságát túlkiabálni akaró frázisok kihangosításával akar menekülni a mikrofon mögül szűkölő. Igaz, mégsem olyan messziről osztva az észt, mint a bukás jelére a kontinenst is elhagyó Kossuth.

Andrew_s

Csodavárás a mézesmadzagnál

A házelnök megvilágosult. Azóta a korábbi kormányzati segédoszlopokat is az ellenzék mételyének kezdi látni. Van ez így. Azonban a nagy ellenségkeresésben az igazság morzsái is felbukkannak. Mert ki vitatná, hogy a Simicska-jelenség a „magyar közélet betegségének egyik tünete”? Legfeljebb nem teljesen abban a formában, ahogy Kövér László elképzeli.

Bár az is lehet, hogy az Országgyűlés elnöke ismeri azt a forgatókönyvet is, amibe a jelenlegi megszólalása csak egy kis epizódszerep. Egy olyan pávatánc egyik lépéskéje, amelyben pontosan meghatározott helye van a jelenlegi kinyilatkoztatásoknak éppen úgy, ahogy Simicska Lajos felháborodásának, hipotetikus szivárogtatásának, és Orbán Viktor hallgatásának is. Mert azért az egész jelenséghalmazt elég jól magyarázná egy olyan elképzelés is, hogy az Orbán-Simicska páros eljátssza az eljátszandókat, és a történések egyfajta hitelesítése érdekében megszólal Kövér László. Elősegítvén, hogy a kommunikáció alanyai mélyen benyeljék azt, amit el akarnak hitetni. Jelesül azt, hogy Orbán Viktor hatalma a repedezés ezen útjára lépett. Miközben lehet ugyan, hogy tényleg repedezik. De nem biztos, hogy ezen a ponton. Azonban, egyfajta tervezett ellenrobbantásként, megvédheti a hatalmat a tényleges törésektől. A hívek szemében tehát megjelenik a miniszterelnök, mint egy megvédendő hatalmi szimbólum. Akivel szemben nem lenne illő, de leginkább hatásos újabb frontokat nyitni a Fideszen, a kormányzaton belül. S persze, korántsem utolsó sorban, az ellenzék is megkapja a maga mócsingját, amin elrágódhat.

Mert azért az is látszik, hogy az ellenzékre igencsak visszásan hatott Simicska Lajos „szembefordulása” Orbán Viktorral. Aminek valódisága vagy igaz, vagy nem. De az aligha valószínű, hogy szentté kellene avatni. Holott az ellenzéki kommunikáció már szinte a határára jutott annak, hogy a simicska-jelenségben egyfajta megváltást lásson. Ami annyiban igaz, hogy a felelősségvállalás kényszerétől majdnem meg is váltja az ellenzéket. Nem kell saját verziókat kidolgozni, hiszen mindenki láthassa: már a belső körök is szembefordulnak az orbánizmussal. Holott megette a fene, ha a kormány ellenzéke a kormányközelből kikeveredettek kommunikációs kegyére van szorulva. Így, tulajdonképpen szomorú, amikor rácsaptak Simicska Lajos kommunikációs trükkjélre, mint gyöngytyúk a takonyra.

Ahogy egy másik hirtelenmegvilágosult politikus is megkapja a maga népszerűségi üveggyöngyeit. Illés Zoltán, aki évekig hű talpnyalója volt a regnáló miniszterelnöknek kikerült a hatalom pénzköréből. S lám, hogy megjött a hangja. Mert az esze nem biztosan. De az azért már rögtön látja, hogy mennyi baj van Orbániában. Elég volt csak kicsit kevésbé barnára sikálni a nyelvét, és máris kiderült, hogy ő szakpolitikus. A szagpolitikát visszacserélte arra a szakpolitikára, amiben túl nagyot nem alkotott, de azért sokszor nyilatkozott. A kormányzatot támogatva. Az eredmény tekintetében pedig? Mit ad Isten, az ellenzéki kommunikáció szerepelteti és megsimogatja a buksiját. Elfeledve azt, hogy talán nem a kormányzat bukott államtitkáraira, hanem saját szakpolitikusokra, saját véleményre lenne szükség. Saját vezérszónokkal és saját gondolatokkal. Netán saját, a „kisemberek” számára is érthető programmal. Amelynek hiányának következményét jól le lehetett mérni az elitista önvállveregetéssel töltött kampány eredményeként elbukott választásokon, és mostanság is érzékelhető szélsőjobboldal jelenleg is tartó térnyerésén.

Kövér László kijelentésének valóságtartalma tehát annyiban megerősíthető, hogy tényleg a jelenlegi helyzet egyik lázmérője lehet Simicska Lajos. Az ellenzék, amelyet most éppen ismét Juhász Péter gondol atomizálva megosztani, saját „hősök” helyett abban gondolkodik, amit a kormányzat, a hatalom odalök elé. S eközben bénultan várja, hogy majd jön az EU és rendet csinál az erdőben. Gügyögve örülve azon a döntésen, amit Paks II ügyében hoztak. Várva, hogy majd jön EU-apuci, és megdádázza a rossz Viktorkát. Holott világos: nem jön. De abban sem sok köszönet van, ha jön. A szankciók ugyanis az országot érintik. Mindenkit. Azokat is, akik aktívan támogatják Orbán Viktort, és azokat is, akik a passzív csodavárással támogatják Orbán Viktort. Amíg kvázi-millás önszalámizás zajlik a kormányzati őfelség ellenzékében, valamint önfeledt örömködés az EU-s döntések felett. Megúszósan. Kanapé-kormányváltókként. Nalogatva a kormányzati madzagon maradt melaszt.

Andrew_s

Márciusi deja vu

A különböző évek márciusai különböző emlékeket hagynak az emberekben. Még akár ugyanarra is másként emlékeznek. A kokárda pártjelvénnyé silányításaként, és a nagy nemzeti össznépi szabadcsapatharc nyitányaként egyaránt emlékezhetnek arra a márciusra, amikor a Fidesz hívei kötelességüknek érezték önmagukat a szügyig kokárdában megkülönböztetni. De most mégis régebbre gondolnék vissza.

Az 1973-as évre is igaz, hogy az akkori rendvédelmi erők, és híveik szinte biztosan másként élték meg március idusát, mint az egyetemi ifjúság azon része, akit alkalmasint gyakorlatilag az országból is kipofoztak akkortájt. Eszemben sincs azzal büszkélkedni, hogy: „én már akkor is...”. Nem bizony. A bölcsőben is ellenállás legendáját meghagyom azoknak, akik kötöznivaló hülyékből toborzott tömegnek nézik a környezetüket. Azért, ha egy, a hatvanas években született akárki azt állítaná, hogy már az 1970-es években antikommunista felvonuló volt márciusban, sürgősen hívjanak orvost. Vagy a regélőnek, vagy önmaguknak. Attól függően, hogy elhiszik-e, amit állít. A magam részéről eszembe sincs túldimenzionálni azokat az éveket. Tekintettel arra, hogy sok szempontból jobban érdekelt abban a korszakomban a farmotoros Ikarusz hátsó ülésén végrehajtott anatómiai gyakorlatok fiziológiai hatásának felmérése, mint a magas politika. Van ez így az ember tizenéves korszakában. Remélem másokkal is. Jót tesz, állítólag, az elfojtások okozta komplexusok ellen. De mielőtt nagyon messzire kalandoznék, maradjunk a konkrét időszaknál.

Tehát 1973. március 15. Ha valaki a neten utána akarna keresni, akkor azt olvashatja, az akkor történtekről, hogy az egyetemi ifjúság egyik nagy, sokáig utolsó nekibuzdulása volt. Olyan, a rendszer elleni, pontosabban a nemzet melletti gyülekezésekkel, amit Budapest belvárosában hosszas megfeszített erőszakkal törtek le. Minden álszerény felvágás nélkül állíthatom: ott voltam. Egy darabig. A felvágás szépséghibája, hogy az általános iskolában nem szerveztek ellenálló sejteket, és így nem az antikommunista ellenállók ifjú tagjaként voltam jelen. Tovább erodálva: nem is önként voltam jelen. Engedtem a szelíd erőszaknak. Annak a szelíd erőszaknak, ami a nyolcadikos osztályfőnöknőm felhívásában nyilvánult meg. Aki szelíden közölte: nem kötelező megjelenni az iskola nevében, de névsort fog olvasni a gyülekezőponton. Ami meg is történt.

Aztán amikor az Astoria sarkán befordultunk a Múzeum felé, akkor már látszott, hogy valami nem stimmel. Egyrészt feltorlódtak a népek, másrészt néhányan már erőteljesen igyekeztek visszafele. Annyira, hogy könnyű volt engedni a káosznak, és hagyni magam elsodródni az osztálytól. Aztán a helyismeretnek, és a nem lezárt átjáró-háznak hála elsodródni hazafele. A jól látható kordonok mentén aztán szép nagy kerülővel, a Lánchídon jutva végül vissza Budára. Epilógusként, egy évvel később, immár középiskolásként meghallgatva aztán a márciusi felhívást egy rendőrbácsítól az iskolában, hogy nagyon nem kötelező részt venni a márciusi ünnepségen, mert kár lenne, ha megismétlődne a korábbi rendszerellenesen antiszocialista, antikommunista, antiakármi. Tulajdonképpen a kötelező részvétel egy év alatt kötelező távolmaradássá vált. Nyilván cseppet sem nevetségesen. Á! Dehogy nem. Főleg így utólag visszagondolva. Így utólag már sokkal inkább a helyzet egyfajta komikuma látszik. Az a fajta görcsölés, amikor a hatalom sertepertéinek fogalma sincs egy csomó mindenről.

S amitől manapság egyfajta deja vu érzésem van a hírek olvastán. Amikor az egyik szerint szolid napidíjért toboroznának hallgatóságot a kormányzati ünnepségekre. A másik hírözön pedig az iskolások kötelezőnek hitt, de a hatalom szerint nem is kötelező, csak ajánlott, vagy nem ajánlott, de elvárt, vagy már senki sem tudja milyen fedő-sztori szerinti ünnepségi részvételéről szól. Az özön egyik hulláma szerint a Váci Madách Imre Gimnázium tantestülete visszautasította a KLIK biodíszlet-toborzó akcióját. Ami a KLIK szerint nem is úgy volt. A CÖF-aktivistákkal megtámogatott Jövő Generációja Egyesületi vezetőségnek öntituláltak pedig Pécsről kicsit befenyítették a váciakat. Mert azért szeretném remélni, hogy inkább a nevekkel való visszaélés esete forog fenn. Ha ugyanis az aláírók valódiak és a leírtakat komolyan gondolják, akkor nagy baj van. Ezt írják ugyanis: „minden erőnkkel azon leszünk, hogy az iskola diákjai ne nyerjenek felvételt egy felsőoktatási intézménybe sem amennyiben szót fogadnak a tantestület utasításának és távol maradnak a Budapestre meghirdetett ünnepségsorozattól”.

S most hagyjuk kicsit figyelmen kívül az említett egyesület „minden erejének” nagyságát. A szemlélet az, ami egyszerre nevetséges és végtelemül szomorú. Ugyanazért. Ha ugyanis valami a diákság számára garantáltan utálatossá, a kötelező olvasmányok népszerűségi indexére zülleszti le az ünnepségeket, akkor ez nem más, mint ez az erőszakosan erőszakolt, burkoltan fenyegető jelenléti kötelezettség. Gyanítom, hogy az ilyen ötletek megfogalmazóinak környezetében is jobb lenne a doki telefonszámát kézközelbe készíteni. Mielőtt nem kezdenek habzó szájjal ámokot futni. Kardlappal és lóháton.Már akkor, ha a fenti netes bejelentés nem kamu és nem provokáció. Az csak a közhangulatot jelzi, hogy akár igaznak is tekinthetnénk azt, ami állítólag csak média-hack, és alig lepődnénk meg.

Andrew_s

Minden lap Ajkán?

Az vesse az első követ a Fidesz ajkai összejövetelére, aki nem tartana kampányrendezvényt egy választási helyzetben. Az arról olvasható közlemény demagógiát súroló mondatai is érthetőek. Alapvetően a híveknek szól. Nekik meg nyilvánvalóan ez kell. Ezt mutatta anno az országgyűlési választás eredménye is. A sorok közti részletek mégis érdekesek lehetnek.

Maga a választás arról fog mostanság szólni, hogy megszavazza az istenadta azt, aki Lasztovicza Jenő pozícionális utóda lesz. Nem a Fideszben, hanem a Parlamentben. Ahol még akkor is érzékeny veszteség lenne a hely elvesztése, hogy a szavazásokat nem biztosan veszélyeztetné. A kommunikációs értéke azonban vitathatatlan lenne egy újabb képviselői hely bukásának. Érthető tehát, ha a Fidesz igyekszik a köveket megmozgatni. Annyira, hogy talán még az országos hangulatkeltés is beleférhet. Amiért erre gyanakodhatunk, az a közlemény felütéséből is következhet: „Az április 12-i választáson eldől, hogy képesek leszünk-e megvédeni a rezsicsökkentést, végigvinni a bankok elszámoltatását”. Ami ugyan globálisan is marhaságnak tűnhet. De különben nem biztosan az. Már csak azért is, mert az eddigi gyakorlat pontosan jelzi, hogy mit jelkent ez fideszül. Különö9sen a második része.

A bankok elszámoltatása ugyanis jelenleg az állami erőfölénnyel történő következetes (vissza)élést jelenti leginkább. Nem is annyira a bankok, mint a pénzügyi szektor egyes szereplőivel szemben általában. Amiből a legerőteljesebb tust a nyitányban kétségtelenül a magány-nyugdíjpénztári  számlák elzabrálása, majd a pénz eltapsolása jelentette. A legfrissebb történések pedig gyakorlatilag nyílt koncepciós eljárásra emlékeztetnek. A miniszterelnök reggel egyetért a bilincsek csattanásával, a hatóság pedig csattintja. Tiszta száraz, az ötvenes éveket idéző szellemiség. Amikor rámutatással születtek az országnak ellenségek. Jobbára olyanok, akik a hatalomtól független úton próbálták meg az életet. Mert, miközben a bankokat továbbra sem kell szentnek tekinteni, a kormánytól független tőke alapvetően a szabadság egy fokát jelenti. Egyfajta döntési szabadságot. Nem véletlen az, hogy a bankokból, illetve általában az anyagilag hatalom-független vállalkozóból számos diktátor képzett közellenséget.

A jelenleg zajló befektetési botrányokkal kapcsolatban azonban Orbán Viktor letartóztatást sejtető „megrendelése” csak az egyik pontja a történéseknek. Az események időzítése lehet árulkodó. Az időközi választás szempontjából például kifejezetten jól időzített. Ha egy olyan párt-apparátust képzelünk el, amelynek lehetősége van a közhatalom befolyásolására, de amelyik nem mer kudarcot megkockáztatni egy választáson, akkor az egyenlet végén egy, a jelenlegihez hasonló helyzetet is megkaphatunk. A kormánytól nyilván teljesen független Matolcsy György vezette MNB éppen a legjobbkor tart nagy leleplezést. Éppen időben, hogy összes bajnaigyurcsányozozós frázist el lehessen lőni, és a cáfolatok az illetékes választás után keveredhessenek elő. Mert azokhoz nyilvánvalóan több adat, vizsgálat kell majd. Függetlenül attól, hogy a szakemberek önmagában az MNB ellenőrzési hatékonysága felett is eltöprenghetnek.

Ugyanakkor az eseményeknek van egy másik mellékszála, ami szintén komoly hatással bírhat. Még akkor is, ha közvetlenül nem az országgyűlésen, hanem a térségi erőkön keresztül hat. Az MNB nagy leleplezése nyomán, a zemberek megvédése érdekében természetesen, számos számla zárolásra került. Köztük önkormányzatok és civil szervezetek számlái is. Az utóbbiakért nyilván szelektíven fáj a hatalom feje, míg az előbbiek kapcsán akár pezsgőt is bonthatnak. Az önkormányzatok döntési függetlenségét ugyanis igencsak megnyirbálja, ha a zárolt számlák miatt a napi működésük is a kormányzat kegyelméből tartható csak fenn. A „jóságos” hatalombácsi tehát éppen időben, az időközi választáshoz igazítva lehet „nagyonjófej”. Nem feledve azt, hogy ugyanazzal a mozdulattal demonstrálhatja a hatalmát is.

Amikor Tuzson Bence a térség Fidesz-garantálta fejlesztéséről beszél akkor az említett keretben nagyjából arról szól, hogy: „vagy a jelöltünkre szavaztok, vagy éhen döglötök”. Csak annyira azért mégsem szakított a politikai korrektséggel a fideszes politikus, hogy a fenti mondatot a hallgatóság orcájába merje vágni. Még akkor sem, ha egyébként esetleg tényleg így áll a helyzet.

Andrew_s

Online és nem annyira média-világaink

Ma már talán csak kevesen emlékeznek rá, hogy volt a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) egy kifejezetten az online sajtóval „foglalkozó” szakosztálya. S a net emlékezete is lassan megkopik. Amiért teljesen retro-érzés keríthette hatalmában az egykori tagokat az mostanság felreppent kerekasztal-, és bit-bot-kormány-hírek.

Gyakorlatilag illusztrálva azt, hogy nem sok új van a virtuális napok alatt sem. Annak idején a MÚOSZ berkeiben működő szakmai közösségben ugyanis többször is téma volt a nyomtatott-, és az internetes média viszonya. Nem egyszer személyes konfrontációkhoz is vezető viták témájaként kerülve az asztalra. Sokszor talán csizmaszerűen is. Egykori érdekeltként, résztvevőként, titkárként, s különösen évtizednyi távolból nem lenne tisztességes visszamenőleg minősíteni az akkori vitákat. Összességében azért világosan látszott, hogy a két „műfaj” nem kibékíthetetlen ellenség, hanem egyszerűen más. A nyomtatott lapok hírgyorsaságban és az azonnali vélemények artikulálási lehetőségének megteremtésében hosszú távon nem fogják megverni az internetes hírpumpálókat. Az online műfaj pedig éppen az említett hírgyorsasági szorításban egy kicsit talán mindig hebrencsebb képet mutathat magáról. Gyorsan közölve sokat, és sok egyéni gondolat becsatornázására is lehetőséget teremtve. A hosszabb elemzések, a mélységet bemutató betűtengerek pedig megmaradnak a nyomtatott sajtó közelében. S akkor, ha visszagondolok az elmúlt másfél évtized történéseire, még mindig tartható az említett vélemény. Megannyi határeset ismeretével és elismerésével.

Ezt követően azt olvasni, hogy az online újságírók ásnák a nyomtatott műfaj sírját furcsa volt. Még akkor is, ha érteni vélem a cím sarkítottságának célját. Ráirányítva a figyelmet arra, hogy Baló György, nyilvánvaló provokációs céllal, lúzernek nevezte a nyomtatott sajtót. Ami a „Evolution – Mobile Hungary – Keresőmarketing” című rendezvényen, és a reklámbevételek tekintetében talán igaz. Konkrét adatokat nem ismerve és nyomtatott sajtóban régóta nem szereplő betűvetőként nehéz lenne a provokációs koefficiensét pontosan meghatározni a kijelentésnek. Miközben, akár csak átvitt értelemben lehet lúzer a nyomtatott sajtó. Valószínűleg akkor, ha nem az online műfaj mellett, hanem vele versenyezve akarná ugyanazon a pályán megverni. A nap 24 órájában folyamatosan frissülni tudó hírfolyamot a napilap sem tudja valószínűleg megverni. Talán nem véletlen, hogy számos nagy kiadó a világban párhuzamosan kezeli a nyomtatott és internetes kiadványokat.

Amelyeknek egy külön kategóriája a blognak nevezetett izé. Ami valamikor talán egyfajta naplónak, vagy az internetes fórumok továbbfejlődésének indult, és mára igen sokrétű és önálló műfajjá vált. A személyes közlési keret és a reguláris média világának a határán. Hol az egyik, hol a másik világhoz közelebb. Nem egy esetben olyan információknak, gondolatoknak is teret biztosítva, amelyek nem tekinthetők a fő csapás irányba illeszkedőknek. Nem hagyva ki azt sem, hogy a fősodor kézivezérelt szélesítése a blogszférába szoríthat olyan szerzőket és írásokat is, akik, és amelyek más korban más formában lennének a köz elé terjesztve. A másik oldalon pedig figyelembe véve azt is, hogy az említett „személyes közlési keret” szinte a blogokkal egy idősen jelentette a jogi személyes közlési keretet és teret. Cégek is rúgtak be már nagyon régóta blogmotorokat annak érdekében, hogy a nem hivatalos közléseknek, lobby-híreknek, illetve szakmai gondolatoknak, vitáknak teret biztosítsanak. De minden ilyen esetben, a tisztesség és hitelesség záloga az volt és marat, hogy pontosan tudható: cégek, intézmények állnak az adott blog mögött.

Erre azért érdemes talán kitérni, mert önmagában semmilyen űznivaló ördögöt nem képvisel az, ha egy intézmény, illetve párt választja közlési terepeként a blog műfaját. Akkor, ha pontosan tudható, hogy mely intézmény, mely párt van a blog, illetve annak szerzői köre mögött. A problémát az jelentheti, ha ez az információ „kimarad” a nagy okosságosztások közepette. Azt a látszatot keltve, hogy a köz médiája, illetve független fórumok állnak az adott szerzői kör mögött. Ebben az esetben ugyanis egy hiteltelen masszává válik az egész. S itt van az eb elhantolva a közpénzen szembemanipulált közlésekkel. Akár igazat is írhatnak, de a körülmények mégis hiteltelenné tehetik a leírtakat. Ezzel, akár közvetve, a teljes média-világnak többet ártva, mint egy megannyi provokáló kérdéssel lezajlott cica-harc a nyomtatott és online média körül.

Elég sokat ártva ahhoz, hogy akár a MÚOSZ etikai bizottsága is közölhetne némi állásfoglalást az ügyben. Legalább annak a látszatnak az érdekében, hogy a hitelesség, mint absztrakt norma legalább hipotézisként létezik a média-világban. Nem az online, vagy offline média, vagy akár a blogvilág érdekében. Szakmailag. Ha még emlékszik valaki arra, hogy mi is az. S ameddig emlékezhet rá valaki. Mert a kommunikációs képzéseket már víz alá nyomnák.

Andrew_s

Lajos leleplezést lebegtet

Simicska Lajos nőnapi megemlékezése Orbán Viktorról egy kis ügynöközés volt. Előállt a nagy leleplezéssel, ami szerint annak idején, amikor még fiatalok voltak, a mostani miniszterelnök jelentett róla a honvédségnél. Bár, azt is mondta, hogy elhitte harminc évig, hogy Orbán Viktor „nem írt alá”. Most azért megrendült az ő bizodalma.

Mert Simicska Lajos, mint idén született magyar állampolgár, megmondja a napi tutit. Lassan napisimicskát lehet majd kérni az interneten, és amit nem simicskáznak meg előtte az nincs. Vagy nem lesz. Pár milliárdért megoldják majd okosban az okosok. S itt van a napisimicskák bökkenője. Az a fránya hitelesség, ami olyasmi, mint a „fogoly dilemmája” című játék. Aminek különben, ha valaki jól belegondol nincs valós megfejtése. Nem véletlenül használják tréningeken a felvetést. De ennek majd jól utána-olvas az, akit érdekel. Már csak azért is, mert így kapásból tévedhetek. Az említett játék kapcsán. Meg persze Simicska Lajos kapcsán is.

Akiről az emlékeim azt súgják, hogy nem volt fogoly az elmúlt néhány évtizedben. Még csak egzisztenciális fogoly sem. A dilemmája pedig legfeljebb az lehetett, hogy fogoly legyen a vacsora, vagy a kaviár is megfelel? Simicska Lajos kérem nem a nyomorgók egyikeként tengődött. Még csak nem is az orbáni hatalom ellenszelével szembe vizelve gazdagodott. S aligha fog holnap megjelenni valamelyik fővárosi aluljáróban a kövezeten fekve, illetve kiflivéget guberálva. Simicskáról az emlékezet valami olyasmit sugdos, hogy nagyon is Orbán kegyelméből lett milliárdos. Ami mögött a pletyka egy pártfinanszírozási kereszt-megállapodást is sejtet. De pletykákra ne adjunk. Nyilvánvalóan nem lehet benne egy szemernyi igazság sem. A pletyka különben is veszélyes fegyver. Különösen  az lehet akkor, ha a pletyka alapjainak birtokosát kipenderítik a húsos-fazék közeléből. Beszélhet minden félét. Még akár azt is, hogy Orbán Viktor annak idején jelentett róla. Alsó hangon harminc évvel ezelőtt. Most meg Putyin azzal zsarolja. A vakbelünk meg csendesen kuncog.

Első hallásra. Másodikra talán nem. Mert pontosan tudni vélhetjük, hogy Orbán Viktor köréről Simicska Lajosnak igen közeli információi lehetnek. Aki a kondér mellett ül, arra ugyanis a szaft is könnyebben fröccsen. Az információ cseppecskéi is. Miközben tehát az egyik oldalon az egészet beseperhetjük a sértetten kipenderített üzlettárs pletykájának, a másik oldalon a Lajosnak igen pontos képe lehet a mai miniszterelnökről. A katonaság hónapjaitól, a kollégiumi éveken át napjainkig. Ha ő mond valamit, akkor akár el is hihetjük. Legalább egy részét. Még akár a napi ügynöközésnek is. Ami különben csak azért lehetne zsarolási potenciállal rendelkező ügy, mert a közhangulat azzá teszi. Jórészt éppen a fideszes kommunikációnak köszönhetően. A hétköznapokban ugyanis aligha érdekel sokakat. Akár tönkre tette annak idején a karrierjét egy-két „jóbarát”, akár nem. S nem azért, mert vitatnám a bizalommal való visszaélés romboló hatását. De az elmúlt évtizedeket, az elmúlt lehetőségeket a „nagy leleplezés” sem adja, hozza vissza.

Ezt, gyanítom Simicska Lajos is tudja. Pontosan annyira, ahogy a hatalom kedvezményezettjeként keresett milliárdokat sincs kedve szétosztani az aluljárókban guberálók között. Továbbá gyanítom, hogy Orbán Viktor, de még Putyin is tudja. Az ügynöközésnek lehet hangulatkeltő hatása, de nincs valósan ütős zsarolási potenciálja. Ebből a szempontból gyököt vonva a miniszterelnökkel kapcsolatos napisimicskából egy sokkal zűrösebb kép rajzolódhat ki a zavaros alján. Az ugyanis csak az egyik oldala a dolognak, hogy Moszkvában vannak-e akták a beszervezési iratokról. Sokkal kínosabb lehet esetleg, ha a jelentésekről is vannak másolatok. Az aláírás tényének talán nem, de a jelentések tartalmának már lehetnek nagyon kínos következményei. Ha Simicska Lajos sugalmazásának azt a részét tartjuk meg, hogy az orosz fél nyomást képes gyakorolni a miniszterelnökre, akkor valószínűbb, hogy nem egy szem aláírás az akta tárgya. Ha pedig ez igaz, akkor ez erősen túlmutathat a katonaságnál esetleg illegálisan elfogyasztott féldecik számának jelentésén.

Ugyanakkor Simicska Lajossal kapcsolatban is talán fel lehetne vetni azt, hogy ha már elkezdett kitálalni, akkor borítsa ki az egész tálat. Neki is lehetnek esetleg olyan információi, amik segítették az elmúlt időszakban. Akár egy tényszerű felsorolással is kezdhetné, hogy pontosan mikor, milyen üzletben nyert, milyen áron, és mennyit. Mielőtt még az ellenzék szentet csinál belőle.

Andrew_s

Napközis hiányzás-leporolás

Az első olvasatra az lehet az érzésünk, hogy a Heti Válasz környékén most sikerült eljutni 2013-ig. A napközis kötelező jelenlét intézménye ugyanis nagyjából odáig datálható vissza. Ehhez képest a Válasz.hu-n pénteken olvashattuk, az influenzajárvány veszélyességét az iskolai hiányzásokra.

A második olvasatra persze gondolhatunk a hirtelen felbuzdult kritikai érzékre és az enyhe időben fejlődésnek indult uborkákra is. A most kikerült írásban ugyanis a korábban említett időpontban a 2013. szeptember elsejével bevezetett rendszerről olvashatunk. Amellyel kapcsolatban 2014-ből idéznek egy rendeletet. Mindamellett az csak az egyik oldala a kérdésnek, hogy mikor mi kerül az egyes portáloldalak fókuszában. Mert a másik oldalon az is elmondható, hogy a hallgatás nem teszi meg nem történtté, és az esetleg nem naprakész feszegetése sem teszi kellemesebbé a dolgokat. Különösen igaz lehet ez az oktatáspolitika környékén, ahol minden évben újabb generációk kerülnek be az oktatáspolitika darálójába. Ezért az iskolai hiányzásokkal kapcsolatos szabályozás is újabb és újabb családokat tesz érdekeltté vagy érdektelenné a hazai oktatásban. S ezen sem változtat semmit, ha egy portál, talán az időközben összegyűlt tapasztalatokat is firtatva, akár évekkel később porol le egy rendeletet. Talán még hasznos is.

Már csak azért is, mert olvasóként is érdemes lehet újra, és újra átgondolni az oktatáspolitikai szabályozások, a politikusok ténykedését. Csak üdvözölhetnénk azt, hogy egy korábban nem túl kormánykritikusnak ismert média szerzőinek is feltűnt: nincs talán minden rendben azzal az oktatáspolitikával, amit a Hofmann Rózsa nevével fémjelzett korszakban sikerült megalapozni. S amelynek legfőbb célja az orbanista embertípus futószalagon való legyártása volt. Mely cél különben alighanem megmaradt. Mert azért egy centrális, mindent beszabályozni akaró hatalom számára mégis csak az a legjobb, ha az iskolákból a szellemi esztergapadon készült egyenruha-kompatibilis, egyen-szellemiségű, egyen-akaratú, egyen-birkaságú tömegek kerülnek ki. Ez a jelenség nem új. Annak idején egy egész nevelési koncepciót építettek fel ennek üdvére. A XVIII. és XIX. század határán élt és alkotott Johann Friedrich Herbart pedig ott ül a pokol mélyén egy kondérban, és elégedetten csettintget. Miközben, talán, az iskolai sötétzárkák intézményét hiányolja kicsit. De ez a jelenség nem csak nem új, hanem még csak nem is rendszerfüggő. Annyiban semmiképpen, hogy hívták a kibocsátási kritériumrendszert már a szocialista embertípus kinevelési kívánalmának is. A centrális hatalom akaratmegtöréssel, és egyen-kockítással jár. Nem feledve el, hogy alkalmasint a szülők akaratát is a gyereken keresztül lehet megtörni.

Az iskolarendszeren keresztüli családbefolyásolás tehát egy diktatórikus hatalom számára kettős előnyt biztosít. Sakkban tartja a szülőket, és kellően bekorlátozza a gyermekeket is. Akiknek aztán egész életét meghatározhatják a rendszer-abúzusként is felfogható behatások. A hierarchiától való félelmek, a tekintély feltétlen elfogadása, az innovatív készségek letörése, az önállóság öncenzúrája. Alkalmasint a Válasz.hu írása ezekre nem terjed ki. Talán, ha nagyobbat rúgnak Orbánék Simicskába, vagy komolyabban részesülnek a reklámadó „áldásában” még ezek a gondolatok is előkerültek volna. De ne legyünk telhetetlenek. Minden nagy út kis lépésekkel, apró rugdalódzással kezdődik. S most persze azt a kérdést is hallani vélem, hogy miként kerül a napközis kisbakancs az asztalra? Mi köze van a hiányzásoknak ehhez az egészhez? Holott viszonylag egyszerű a válasz. A „csak”-on túl is. Ahhoz ugyanis, hogy a gyermek életére, szellemi fejlődésére a legerősebb hatást lehessen gyakorolni, ahhoz idő kell. Nevezetesen iskolaidő, és olyan idő, amikor is a felügyeletet az említett, a hatalmat kiszolgáló szellemiségben gyakorolják. S azért, hogy a pedagógus ne ugráljon, ahhoz a tanárt egyrészt jogilag, másrészt egzisztenciálisan, illetve szakmailag is sarokba kell szorítani. A többi már szinte automatikusan eljár tengelyén.

A most ötvenes korosztály ezt a gyakorlatból is tudhatja. Már az 1970-1980 körüli korszakban sem kellett az iskolák mindennapjait kézileg vezérlő biztos az iskolákba. A kellő megalapozásnak és a körülmények alakításának köszönhetően szinte magától épültek a belső korlátok. Amikor már egy lyukas órán elkövetett udvari beszélgetés is főben járó bűn lehetett. Mert a diákok nem a tanteremben kushadtak. Az osztályfőnök felügyelete alatt. S itt érdemes visszakanyarodni a napközik témájához. Nyilvánvalóan az egyes tanárok személyiségén is múlik a dolog, de ne legyünk naivak. A rendszer önmagában a felügyeletről szól. Az iskolák csökkenő lehetőségei mellett alig szól továbbképzésről, korrepetálásokról, tanári segítségről a leckeírások terén. Már csak azért sem, mert mindezekhez egyedi foglalkozások kellenének. Az egyediség pedig veszélyes. A napközis tanárnak tehát több példányban intézkedő, ezerszemű polihisztornak kellene lennie ahhoz, hogy az említett funkcióknak eleget tegyen.

Továbbra is egyszerűbb csendet és rendet parancsolni, valamint strigulázni a hiányzásokat. Nehogy már valaki is kibújjon a rendszerből. Abból, ami a tacepaók szintjén természetesen csak a diák érdekeiről, a lemorzsolódás megakadályozásáról szól. A gyakorlatban azonban arról, ami csinovnyikokat „termel” és alázatos, gyakorlatilag elvhű résztvevőket.

Andrew_s

Hatalmi kompetenciasablonnal előre!

A nap oktatáspolitikai híre volt, hogy valami kiszivárgás nyomán, egy koncepciótközöltek valami kompetenciamérésről. Olyanról, ami az általános képzés utolsó előtti évében végeznének, és egy életre beskatulyázná a gyermeket. Mert félreértés ne essék, a középiskola megválaszthatósága egy életre befolyásolhatja a hátra levő évtizedeket.

Az említett megállapítás általánosságban akkor is igaz, hogy nyilván számos ellenpéldát lehet sorolni. De éppen azért lehet rámutogatni az egyes kivételekre, mert kivételek. Miközben az oktatáspolitika kapcsán vigyázni kell a koncepciókkal. Annak idején például a „A Nemzeti köznevelésről szóló törvény koncepciója” kapcsán az előzetesében még hivatkoztak a görög kultúra hagyományaira. Csak azt felejtették el közölni, hogy a filozófiára,m a pederasztiára vagy esetleg a pornai-rétegre gondoltak-e? Azóta a szöveg megváltozott, ha igaz, és Hoffmann Rózsa is messze jár talán az oktatástól. Ami az oktatásnak kétségtelenül csak hasznára lehet. Még akkor is, ha esetleg bebizonyosodik, hogy az szakmai idiótákból elég komoly a túlkínálat a kormányzati holdudvarban. S ez adott esetben szinte független attól, hogy a korai kompetenciamérés ötletét abszolútnak, vagy úgymond „orientálónak” hazudják- e a mindennapi kommunikációban. Az „orientáló” is lehet ugyanis abszolút, ha a gyermekkel utazó jellemzések, dokumentációk, igazolások tömegében a majdani fogadó-intézménynek kínál elutasítási okot. S alapvetően ez lehet az egyik probléma az említett felméréssel.

Nem feledve persze két fontos dolgot. Az egyik az, hogy értő értékelésben jártas értő kezek által végezve a kompetenciák körének felmérése lehet nagyon pozitív segítség is. Mert megvédhet sok felesleges családi csalódástól. A másik az, hogy a kompetencia-felmérés mint olyan, különösen fiatal gyermekeknél: hablaty. Fel lehet mérni az adott gyermek közismereti szintjét, matematikai tudását, és készségtárgyaknál, már akár jóval korábban, az alapvető affinitást. Például a rajzkészséget illetve a rajzolási kedvet. De lehet, hogy valaki remek térlátással nem lesz építőmérnök, és kiváló matematikai készséggel nem lesz matematikus, mert az adott feladatlap kitöltésének pillanatában nagyobb hatással van rá a gyermekkor hagyatéka, mint a szellem lehetősége. Nem véletlen, hogy megannyi támadás éri még az egyetemi felvételiket is. Okkal, és joggal. Ezt leszállítani a fiatal tinik életkorára ostobaság lenne.

S miközben az előző mondatokba is bele lehet természetesen kötni, és felemlegetni a tíz év alatti matematikai zseniket, a gyermekkoruktól megfosztott tini-sztárokat és kvíz-reklámokat, érdemes lehet egy másik szempontot is figyelembe venni. A kompetencia-felmérések alapvetően sablon-teljesítésre orientálnak. Nem rosszindulatból, hanem a rendszerbe kódoltan. Ahogy az interneten is arra a kérdésre kapunk választ, amit felteszünk, a kompetenciamérésnél is ez a helyzet. A gyermektől is azokra a kérdésekre kapunk válaszokat, amiket fel tudunk tenni. S azokat a készségeket lehet felmérni, amikről a felmérőnek van valami halvány segédfogalma. Egy kétszáz évvel ezelőtti tetszőleges felmérés sem tudta volna megmondani, hogy kiből lesz lehetséges kvantumfizikus, vagy vírus-genetikus. A nagy felmérősdi tehát alapvetően megnyírja a tehetségeket. Pont a legtehetségesebbek kerülnek egy kalapba az igazán tehetségtelenekkel. Mert szabálykerülők, mert nem a sablonokban gondolkodnak, mert olyan tudományterületek csíráját hordozzák a tarsolyukban, amiről a jelen oktatói nem is hallottak.

Igaz, pont ezek a gyermekek a tanárok rémei is. Az ostoba, de lojális, a szabálytisztelő de nulla kreativitással bíró tanároké. Akik személyes sértésnek kezelik, ha a diák kérdez, ha olvas, ha többet olvas, ha a sablonból kilógó válaszokat keres. Nekik a sablonkövető gyermek, a hatalomnak a sablonkövető ember az ideális. Az sem baj, a ha sík hülye. Csak ne zavarja képet. A korai kompetencia-felmérés tehát adott esetben egy hatalmi önvallomással is felér. Ha bevezetik.

Andrew_s

Bunkókkal a külügyi hírhitel-piacon

Forrás: Kanadai Magyar Hírlap

A magyar külpolitika egyik legújabb sikertörténete, hogy egy Kanadában szervezett egyetemi rendezvény meghekkelésére tettek kísérletet. Ezúttal a Magyarország ottawai Nagykövetségén szolgáló Oláh Lajos kapta azt a számára talán hálás feladatot, hogy bepróbálkozzon a közröhej-okozással. S a próbát, a beszámoló szerint, sikerrel teljesítette.

Az eseményről olvasható beszámoló szerint utolsó kérdezőként egy nyilatkozat felolvasását gondolta végrehajtani. Egy akadémiai rendezvényen, ahol a politikusok csak vendégnek voltak a meghívottak között. Valamint megpróbálva kioktatni az egyetem egyik professzorát a saját egyetemének működési szabályzatáról. Alighanem sikerrel elérve azt, hogy újabb strigula kerüljön ahhoz a tudattársításhoz, ami a magyar külügyi munkatársak ténykedéséhez a „bunkó” feliratú címkét rendeli. Ezen különben az sem segít, ha Oláh Lajost sebtében hazarendelik, és kinevezik tűzőrnek az Antarktiszra. Mely hazarendelésről és kinevezésről különben nincsenek információk. Talán nem is annyira véletlenül. A kormányzat számára ugyanis lehet olyan forgatókönyv, amelyben pozitív előjellel szerepelnek ezek a fellépések. Nem csak Kanadában, hanem az Európai Unió rendezvényein, vagy akárhol a nagyvilágban.

Tegyük fel ugyanis egy pillanatra, hogy a nemzetközi rendezvényeken Magyarország nem minden szempontból a sikertörténetek listáját gyarapítja. Az is nyilvánvaló, hogy ennek megítélése erős szubjektív véleményeket hordozhat. Jól látszik ez a gazdasági exodus kapcsán. Az ország számára ennek folyamatában egyre nehezebben pótolható, a társadalom szempontjából egy nemzedékeket érintő szociális abortusz figyelhető meg. Már akkor, ha valaki a nem itthon születő nemzedékekre gondol. Ha valaki arra gondol, hogy a kiköltözők nem feltétlenül a legostobábbak közül kerülnek ki. De rögtön más a helyzet, ha a hatalom oldaláról nézzük a helyzetet, kommunikációt. Elég, például, a szinte hurráoptimista kommenteket hallgatmi, olvasni arról, hogy milyen remek: a kivándorlók milliárdokat utalnak haza, és majd csak haza eszi őket a Túró-rudi utáni csillapíthatatlan vágy. Akkor pedig hozzák a tejet, mézet és Kánaánt. Addig sem utolsó szempont, hogy az elégedetlenek távozása csökkenti a belső feszültséget. Kis szépséghibája az ügynek, hogy esetleg nem tartják a pofájukat, és mesélnek arról, hogy miért is távoztak.

Ahogy a különböző rendezvényeken az ellenzéki politikusok is megszólalnak. Az említett kanadai kerek-asztalnál ugyan nem, mert ők sem kaptak külön meghívást, de másutt olykor igen. Ezt különben a Fidesz kommunikációjából tudhatjuk. Mert egy-egy megnyilatkozás után megy a hazaárulózás ezerrel. Követve különben az unalomig ismert receptet. A hülyeség nem bűn, de beszélni róla az. Mint amikor a postás tehet az általa kézbesített korrupciós végzés okán a korrupcióról. De ismerünk olyan korszakot is, amikor az ellenkező előjellel próbálkoztak a szellemi gőzhengerrel. Amikor is, akár tudományos tények is bekerültek a tagadott kategóriába. Mint amikor a gének léte is az imperialista árulás felforgató eszméjének a szimbóluma volt. Aztán a gének nagyjából mégis győzelemre állnak Trofim Gyenyiszovics Liszenko tanításaihoz képest. De kanyarodjunk vissza biológia irányából, és maradjunk a hatalom ambicionálta önégetés gondolatkísérleténél. Annál a bizonyos forgatókönyvnél.

Az átlag hírolvasó ott a nagyvilágban ugyanis nem okvetlenül tesz különbséget a politikusok alsónadrágjának színe szerint a felszólalók között. Számára, akár egyetemi szinten is, az egyik politikus pont olyan, mint a másik. Annál inkább, minél kevésbé van a gatyamadzag-figyelésre szocializálva. Mert elképzelhető a demokrácia olyan foka, amikor megpróbálnak arra figyelni, amiről szó van, és nem csak az eközben lengetett zászlókra. Ez szokatlan és veszélyes terep annak, aki nem ehhez van szokva. Mert esetleg a szemére vetik, hogy pár éve nem ugyanezt mondta, mert szóba hoznak mérhető statisztikai adatokat, mert még egy galád ellenzékit is meghallgatnak. Holott tudhatnák: Orbániában az alanyi jogon hülye. Ha nem hülye, akkor genetikusan hazudik. Ha tényeket sorol, akkor azok nincsenek is. Mert nem beszélünk róla. A szokatlanság okozta sokkon lehet úrrá lenni akkor, ha olyan külpolitikai kamikáze-akciók sorozatát hajtják végre, ami nyilvánvalóan kontra-produktív, ostoba és hiteltelen.

A magyar politikusok kormányzati önégetése ugyanis óhatatlanul füstöt fúj minden magyar politikus felszólalása köré. Ha nem túl jelentős politikai szereplők kellő számban képesek füstöt fújni, akkor előbb-utóbb pusztán a tényre elkezdhetnek legyinteni, hogy egy magyar politikus felszólal. Az ellenzéki, vagy pusztán tényszerű kritika megítélését illetően ez a hiteltelenedési láncreakció lehet kormányzati érdek. Az Oláh Lajosok pedig legfeljebb majd kapnak valami nyugis aktatologatói beosztást a külügy környékén.

Andrew_s

Kemény közmunkát hirdetett a mi Vezérünk

Forrás: Wikipedia

Tudom! Egyre inkább utánlövés- és gumicsont-gyanús ügy lesz Orbán Viktor évértékelőjéhez visszatérni. Holott könnyen lehet, hogy pár év múlva egyfajta mérföld-kőnek fog tetszeni. Holott valójában nem sokat mondott, Inkább csak az ismert lózungokat. Némelyik mégis megérhet egy extra kört. Például a keményen munkálkodás jelszava.

Orbán Viktor ugyebár azt mondta, hogy a „következő éveknek a minden nap keményen dolgozó emberekről kell szólniuk”. S ez egy igen érdekes mondat. Nem is feltétlen azért, mert a kijelentés alapját, rokon-értelmű megfelelőit meg lehet találni a nemzetközi világ média-múltjában. Az önmagában nem jelentene többet, mint a beszédíró tájékozottságát. Ami alapjaiban egy nagyon dicséretes dolog. Buksisimit érdemel. Még akkor is, ha tudjuk: Orbán Viktor nem napszémosként dolgozott. Ha dolgozott egyáltalán keményen az életben bármiért is. A hatalmat leszámítva. Amiért érdemes lehet ezen a kijelentésen elmélázni az sokkal inkább Orbán Viktor kiépített rendszere. Ami viszont már korántsem olyan, amitől az embernek a buksi simogatása jut az eszébe. Ha csak nem péklapáttal. Mert ennek a kijelentésnek igenis van múltja Orbániában.

Eszünkbe juthat például az, hogy 2012-ben Orbán Viktor meghirdette a maga munkaalapú társadalom-vízióját. Ami kapcsán persze eszünkbe juthatott már akkor is, hogy a magyarországi szocializmus kedvenc jelszava volt a munkával megalapozott permanens osztályharc. Permanens szabadságharcban pedig a jelen magya miniszterelnök sem szűkölködik. Akárhányan is szűkölnek a szükségtől mögötte, de leginkább alatta. Az 2012-ben is látszott, hogy az orbániai workfare egy igazi unortodox értelmezése a klasszikusan sem éppen széles körre kitalált workfare eszméjének. Alapja a közmunkás-rétegek, az egzisztenciálisan zsarolható, a megélhetéssel sakkban tartott tömegek „előállítása”. Valamint kölcsönös kijátszása egymás ellen. Egy olyan társadalmi modellben, ahol az állam nem kiegyenlíti az ellentéteket, hanem ráerősít azokra. Egy olyan társadalmi modellben, ahol alamizsnára kényszerített tömegek jelentik azokat az embereket, akik keményen dolgoznak. S olykor megalázkodnak a puszta életben maradásáért.

Mert arra is érdemes emlékezni, hogy az unortodox workfare elvét nemhogy elengedte volna Orbán Viktor, hanem egyre erősebben szorítja magához. Amiben számos hű támogatója is akadt. Leginkább például a belügyminiszter, aki az alapelv meghirdetése után közel egy évvel már szinte nemzetközi mércének ajánlotta a határozatlan idejű közrabszolgaságot. Beleértve azt is, hogy „finom” presszióval, akár kényszerítené is a tömegeket ebbe az irányba. Talán azért, mert Pintér szerint maguktól talán mégsem vonulnának munkatáborokba az emberek. Bármennyi méz van a spárgán, és bármennyire szorít a szükség. Az emberi méltóság megtöréséhez még keményebb rendszerekben is kellettek azok aljadékok, akik végrehajtották az olykor „idegenrendészeti eljárásnak” rehabilitált szállítmányozásokat. Erről persze Pintér konkrétan nem tesz említést, de a történelem ismerete még sokaknak megadatott. Bármennyire is dolgoznak a feledtetésén a Szakály-osztályú meztelen-csigák.

A keményen dolgozó tömegek, tehát az orbáni világképben elsősorban azok a közmunkások, akiket akár nyomást gyakorolva is belekényszerítenek abba a helyzetbe, ahonnan kitörés nincs. Legfeljebb kiegyenesített kaszákkal. Nem azért, mert a magyar emberek semmire kellők és lusták. Hanem azért, mert az éhenhalástól sem feltétlenül megmentő közmunka egy olyan elszegényedési spirált táplál és hajt, ami bővítve termeli újra a szegénységet. Nem véletlen, hogy a szabadulást sokszor és sokan a határok átlépésében sejtik. Nem befele, hanem kifele. Külföldön dolgozva a saját és családjuk megélhetésének biztosításáért. Keményen dolgozva, de nem éhbérérét és szolgáltatások igénybe vételére is elegendő bért kapva. Aki marad, és még nem közmunkás, annak sem okvetlenül jobb. Olyan társadalmi transzferrendszerek közepette, amelyek a szegényeket szegényítik és a gazdagokat gazdagítják, a tömegeknek sokszor csak az önkizsákmányolás marad. Egyre több munka végzése a szinten maradás illúziójáért.

Ami, nem mellesleg egészségileg sem hasznos. De nem is zavaró egy olyan helyzetben, amikor az egészségügy a lerohadás állapotában van. Olyan helyzetet imitálva a szegényeknek, mint a lágerkórház. Aki egyszer komolyabb bajjal bekerül az egyre elcsigázottabban fásuló szakszemélyzet fogaskerekei köz, az nem biztos, hogy nem tepsiben távozik. Nagyjából olyan helyzetet teremtve, hogy az emberek addig számítanak, amíg keményen képesek dolgozni. Ha kell korbáccsal is a közmunkába hajtva. Aztán, amikor már nem tudnak az újgazdag oligarcháknak pénzt hozni, akkor egy formalizmusból még egészségügynek hívott rendszer malmai között eltűnhetnek a színről.

Orbán Viktor ugyebár azt mondta, hogy a „következő éveknek a minden nap keményen dolgozó emberekről kell szólniuk”. Ezt az előzmények ismeretében nyugodtan lehet fenyegetésnek is tekinteni. Mígnem mindjárt a határra kitehető a tábla: „Arbeit macht frei“.

Andrew_s