A feltámasztó sírrabló munkássága

A régi mítoszokat olvasva, és az abban említett változatos élővilágot freskókon, vagy szoborba faragottan, látva az embernek néha kínos érzései lehetnek a modelleket illetően. Akár az is, hogy valóban mutánsokat, fajok közti transzplantációk túlélőit, idegen világok lakóit, vagy kihalt, de egykoron mindenképpen élt lényeket lát megörökítve. Ebben hiányérzetet legfeljebb a régészeti leletek hiánya kelthet.

De nem sokáig, mivel kézbe vehetjük azt a hiánypótló művet, ami jelenleg csak angol nyelven érhető el. A Quirk Books (Philadelphia) jelentette meg Dr. Spencer Black korábban nem ismert munkásságát E.B. Hudspeth tollából. A mű papíron (ISBN: 978-1-59474-616-1) és bitekbe kötve (ISBN: 978-1-59474-624-6) egyaránt elérhető. A címe: The Resurrectionist - The Lost Work of Dr. Spencer Black. S már a cím is tekinthető egyfajta szójátéknak. Nyelvtanárok nyilván kapásból rávágják, hogy a történet egy sírrablóról szól, és kész. Holott a „resurrection” feltámadás, felélesztés értelemben használatos. Fekete doktor tehát akár feltámasztó is lehetne. Bizonyos szempontból az is.

A könyv anatómiailag igencsak pontos rajzokat közöl annak hitelesítése érdekében, hogy igenis, a szerző láthatta például a hableány, a kiméra, a szfinx földi maradványait. De legalább is nagyon hitelesen képes az evolúció, életében ismert, törvényszerűségei alapján levezetni a mitológiából ismert lények testfelépítését. Szinte orvosi tankönyvbe illő ábrakészlettel illusztrálva az 1800-as évek végén élt doktor munkásságát. Szemléltetve a tárgyalt lények csontvázát, az izomzatukat, és olykor egyes szerveiket is. Így aztán a könyv átforgatása után tényleg ott állhat az olvasó felforgatva. Számos villódzó kérdőjellel a fejében. Melyek egyike szinte biztosan az, hogy ki lehetett valójában az a Dr. Spencer Black, akinek életrajzi adatait is megtaláljuk az említett könyvben.

Azért sokat segít a kérdés tisztázásban az, hogy E. B. Hudspeth, akinek ez az első könyve, nem csak íróként, hanem művészként is jegyzi e művet. Amit a téma iránt érdeklődőknek látni érdemes.

Andrew_s

Ellenzéki gyorstalpaló

Az elmúlt napok egyik vezető ellenzéki híre volt, hogy Bajnai Gordon visszatért a politikai szabadságról, és meghirdette az ellenzéki egyeztetés újabb fordulóját. Először szó esett az együttműködés kibővítéséről, majd a legutóbbi hír mégis az Együtt-PM illetve az MSZP közti megegyezésről szóltak. Azért Bajnai Gordon megígérte, hogy legközelebb majd a Demokratikus Koalíció is részt kaphat a megegyezésből.

Mondhatnánk, hogy kezdetnek nem rossz. Csak az a baj, hogy a kezdetektől egy évnél is messzebb vagyunk. Még azt sem lehet mondani, hogy a kialakult helyzet nagyon váratlan volt. Illetve, ha akárkit meglepett az ellenzéki vezetők közül, akkor az alighanem az a politikai újszülött volt, akinek minden vicc új. A 2012. október 23.-i visszatérés másnapján már magam is írtam arról, hogy csak egy ellenzéki „nagykoalíció” lehet esélyes kihívója a Fidesz-KDNP pártkomplexumnak. Azt az ugyanakkor leírt véleményemet sem cáfolták a mindennapok, hogy: „Amikor tehát nem csak a teoretika szintjén, hanem a hús-vér emberek szintjén kell majd programot hirdetni, akkor olyan erők is ott fognak állni a frontvonalon, melyek nem a gazdasági racionalitás, hanem a lélek hitvilágát, a nehezen megfogható, és ezért mindennel, a racionális nemzeti érdekkel is szembe állítható nacionalista érzelmeket képviselik majd.”

S valóban ott állnak. A demagógia-háború töretlenül zajlott az elmúlt időszakban. Nem egy esetben pontosan a „megjósolt” nacionalista Turul-komplexusos jelmezbe csomagolva be a napi politikát. Erre, még akkor is, ha nem kívánt volna belemenni az ellenzék a „ki a mégmagyarabb” licitjébe, mindenképpen fel kellett, és fel is lehetett volna készülni. Például egy technokrata racionalitással számoló, de mindenki számára kommunikálható programmal. Erre Bajnai Gordonnak 2012 őszén éppen úgy meg volt a lehetősége, mint egy olajfa-koalícióhoz hasonló szövetség kialakítását mindenkivel, aki az adott program mellett hajlandó elköteleződni. Ebből tulajdonképpen semmi nem valósult meg az eltelt időszakban. Az ellenzék leragadt azon a ponton, hogy „de Orbánt el kell zavarni”, és még jelenleg is egy, két és félfejű, ellenzékben gondolkodnak a nagy megegyezés jegyében. Holott már a szárszói színpadkép után is jól látszott, hogy ez az út nagy eséllyel zsákutcába visz. S mert az időközben történtek mintha ugyan ekörül a kérdés körül forgott, egyre komolyabban merült fel, hogy tényleg akar az ellenzék nyerni?  

Erre sajnos az nem válasz, hogy „tárgyalgatunk egymással”. Az a fajta időhúzás, amibe belement az ellenzék még akkor is felér egy taktikai vereséggel, ha egymás között különben szépen el tudják mutogatni a felelőst. Elég azt figyelembe venni ehhez, hogy a Fidesz és annak klerikális platformja bőven eljuttatta a hívekhez időközben a bajnaigyurcsányozós vezérszólamok kottáját. Holott egy világos, gyors megegyezéssel és programhirdetéssel ennek elébe lehetett volna menni. Igaz, ehhez az is kellett volna, ha nem megy el az erő jelentős része már 2012-ben annak a kinyilatkoztatására, hogy ki kivel nem akar tárgyalni. Ebből a szempontból a Juhász Péter –féle kirohanás politikailag mindenképpen indokolatlan volt. Ellenben meggyengítenie legalább sikerült az összefogási bázist. Ezt a keresztet pedig úgy tűnik legalább annyira nem sikerült letenni, ahogy az MSZP-n bvelüli sértett kirohanásokat sem Gyurcsány Ferenc ellen.

Akinek nem kell szeretni az alkalmazott ellenzéki taktikáját, de a hatékonysága alighanem nagyobb, mint az a helyzetfelismerésből elégtelen mimózaság, amit idén októberben adtak elő a látszólag legnagyobb ellenzéki párt részéről. Ráadásul a nyaficicásan óvatos kommunikációt, és az időhúzást az Együtt-PM is megsínylette. Elég a támogatottság tendenciáit végignézni ehhez. Holott arrafele is volt a kezdetekben olyan arc, aki tömeg-képes volt. A Szolidaritás mozgalom azonban a perifériára szorult. A tömegeket megszólítani képes vezetőjével együtt. Mert az Orbán-szobor döntéséhez hasonló politikai pótcselekvések nem jelentenek hatékony fellépéseket. Ahhoz nem százaknak, hanem százezreknek kellett volna kísérnie azt a szobor-fejet. A százezrek híján azonban az látszik, hogy az ellenzék fősodrának a mozgósító-ereje szerény. Hogy finom legyek. Holott még emlékezhetünk az Opera előtti tömegekre. Amikor, mint azt akkor is írtam, az ellenzéki vezetés szemmel láthatóan megijedt saját magától. Hasonló rendezvénnyel gyakorlatilag azóta sem mertek próbálkozni. Igaz, az is lehet, hogy mára már nem is lenne érdemes.

Pedig más út nem igazán van, mint kiállni az emberek elé, és érthetően elmondani, hogy mit akarnak. Nem csak azt, hogy mit nem akarnak. Ezt sokan tudják. Az MSZP részéről is el lehet mondani, hogy nem akarják sem Orbánt, sem Gyurcsányt. Az is nagyon derék dolog, hogy Mesterházy Attila tarsolyában ott a pártja megbízása a miniszterelnök-jelöltségre. Ő azonban beleszorult, talán akarata ellenére, a politikai celeb szerepébe. Ennek következtében sem gyújtó hangú szónokként, sem technokrata robotosként nem lehet hitelesnek elképzelni. Az előbbi szerepre Gyurcsány Ferenc, míg az utóbbira Bajnai Gordon alkalmasabbnak tűnik. Mesterházy Attila bármelyikük mellett lehetne például kancellária-miniszter. A jelen tárgyalások azonban nem ebbe az irányba látszanak menni. Ahogy egy „külsős” jelölt állításának az esélye is lecsökkenni látszik.

Az idő pedig továbbra is telik. Egyre közelebb kerülhet az a pont, amikor már a Fidesznek már csak ki kell küldeni a közmunkába odarendelt lakájt a következő adag szotyiért. S hátradőlve szemlélheti a választásokat. Ott a túloldalon lehet majd vitázni azon, hogy melyik cukorkát, a pirosat vagy a kéket kellett volna választani. Mert tulajdonképpen már igencsak szopogatni kellene. Miközben pillanatnyilag csak az országos szívás látszik biztosnak.

Andrew_s

Hangulatmanipuláció Öszöddel

Pintér Sándor időutazásban is jól akar teljesíteni. Ezt sejteti, hogy visszalépve az időben, ott akarja folytatni a Fidesz kampányát, ahol 2006-ban befejezték. Nem okvetlenül a főváros utcáira, hanem az őszödi beszédre gondolva ez ügyben. Mert annak a véleményének adott hangot, hogy csak ki kellene hivatalosan is szivárogtatni már valamit.

Nem az ott elhangzott beszédet, mert a jelek szerint teljesen megfelel a célnak az a néhány kiragadott állítás, amire egy teljes kampányt alapoztak annak idején. Most a részinformációk kiszivárogtatásáról készült jelentés részinformációit gondolja a belügyminiszter publikálhatónak. Ami lassan népmondává fogja nemesíteni az említett beszédet. Igazi urbánus legendává, aminek során a megfelelő jelszavak kikolompolását követően, az Orbán által megszámlált birkák a megfelelő időben mozdulva, a megfelelő válaszreakciót nyújthatják. Amikor felhangzik hívó szóként az „öszödi beszéd”, már jöhet is a pavlovi nyálfröccs: „Fújgyurcsány!” Az kicsit lehet ugyan furcsa, hogy a választások tisztaságért, a választások nyugodt lefolytatásáért felelős miniszter akar most éppen vihart kavarni az éjjeliben. De tulajdonképpen a jelentésnek is ő van birtokában.

Így érthető az a reakció, amit Gyurcsány Ferenc először talán a Facebook-on írt ki: „Az egészet miniszter úr! Ne válogasson! Nincs miért.”. Mert tényleg nincs miért. Lassan az egész ügynek legfeljebb tényleg csak manipulációs hatása lehet. S korántsem csak annak a jelentésrészletnek, ami szövegszerűen majd nyilvánosságra kerül. Az ugyanis aligha fogja megingatni azok hitét, akiknek eddig sem kellettek komoly ténybeli indokok az Orbán melletti agitációhoz. Róluk eddig is leperegtek az olyan érvek, hogy talán nem egy szövegkörnyezetéből kiragadott mondatba kapaszkodva kell Gyurcsányt Ferencet minősíteni. Ahogy mást sem. Amitől szeretni még nem kötelező, és egyetérteni sem muszáj vele mindenben. Ez az opció tehát aligha lehet érdekes a manipulációk szempontjából. Van azonban egyfajta pikantériája a belügyminiszteri felvetés időzítésének. Ahogy az már korábban, a rendőri perek esetében is megfigyelhető volt.

Ha el is tekintünk a jelentés tartalmától, akkor sem lehet nem észrevenni, hogy Pintér Sándor akkor jött elő az ötlettel, amikor Bajnai Gordon az ellenzéki megegyezések témáját újra beemelte a napi hírek közé. Felvetve a tárgyalásokat a Demokratikus Koalícióval is. Ami nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy Gyurcsány Ferenc nyilatkozatai a Fidesz szemszögéből nézve ugyancsak felértékelődnek. Amellett, hogy a potenciális megegyezést hátráltathatja, ha sikerül éket verni a tárgyaló felek közé. Például, ha sikerül egy olyan jelentésrészletet előadni a dossziéból, ami alkalmas lehet az MSZP és a DK közti, amúgy sem teljesen felhőtlen, viszony mérgezésére. Ha a publikálandó rész alkalmas a teljes ellenzék atomizálására, akkor még jobb lehet. Abban az esetben is, ha a teljes jelentés összefüggéseiben talán más értelmezési tartományba helyezkedik el az adott szövegrészlet. A választásokat követően ugyanis már minden, a közzétett szöveget érintő vita értelmetlenné, a vesztesek magyarázkodásává válik.

Ugyanakkor a teljes jelentést nem ismerők számára a részinformációk lebegtetése ugyanazt a hatást keltheti, mint Antall József megoldása az ügynök-aktákra. A zsebre tett borítékok módszere alkalmasint a zsarolás lehetőségének fennállását keltheti akkor is, ha a boríték üres. Az ellenzéki megállapodást az szintén hátráltathatja, ha nem lehet tudni, hogy a kormányzat valamelyik embere milyen új szólammal fújja meg a harsonát a következő nap. Szintén függetlenül attól, hogy a végítélet harsonáinak beharangozott szólam utólag esetleg csupán szilveszteri papírkürtnek bizonyul. A hangulatkeltési funkciót addigra már betöltötte. Ezért a hangulatmanipulációért természetesen nem kell szeretni Pintér Sándort. Azonban arról sem ártana eközben megfeledkezni, hogy mindez a lehetőség nem jött volna létre az ellenzék nélkül.

S nem az őszödi beszéd léte nélkül, hanem a nyilvánvaló önszalámizás és tehetetlenség nélkül. Az olajfaszerű, széles platformú megállapodások előtt 2012 végétől nyitva volt a lehetőség. Akkor, amikor Bajnai Gordon visszatérése komoly népszerűségtől övezve megtörtént. Ezzel szemben a legújabb hírek szerint is valami zárt, kétszereplős köldöknézés zajlik. Holott, ha a megállapodások már lejátszott meccsek eredményeként tény lenne, akkor lenne ki mellett kampányolni, és nem lenne nyitott a kapu a piszkos kis húzások előtt.

Andrew_s

Megölték a focit! Szemetek!

A futballstadionok országává válván az ember olykor száját tátván áll, míg olvasván megáll a mondat közepén. A józan ész egén. Hol felhőkben gyűlnek betűk, és keverednek el a mondatok, melyek részben tán elvesztek. A szemetek. Mint talán a futballisták Orbán szerint.

Mert a miniszterelnök megjött a síelésből, és össze se törte magát, míg törte a lejtők szűznek vélt havát. Mely néhány rosszmájú gaz komment szerint mögötte éppolyan szűz maradt, mint volt előtte, mikoron az ablakból megtekintette. De ezen beszólóknak nem adunk hitelt, míg más forrás meg nem erősíti, hogy a kormányfő az elemeit erősítette. Különben is biztosan nem így volt, mert pihent elemekkel kizárt, hogy kedvenc sportágának ifjú művelőit leszólja. Kinézhető ugyanis belőle, hogy mielőtt a beszédíró poénját lelője, talán észreveszi előre. Szólott ugyanis akként a Vezér, hogy a focistából mindenek előtt rendes embert kell faragni. Ha kell, talán baltával. De mielőtt labdába érne, ennyit tán megérne.

Orbán Viktor szerint a hazai focisikerek kulcsa, és kovásza nem más, mint az, hogy „először rendes embereket kell nevelnünk, akik egyébként jól futballoznak”. Remek egy megállapítás, és csak remélni lehet, hogy nem lesz egy olyan értelmezése, hogy a gyengén futballozó, az olyan, akiből nem lehetett rendes embert nevelni. Azt is érteni vélem, hogy Kovács Ferenc születésnapi köszöntésekor valami nagyot akart mondani. Olyat, amiben a rendes ember, a futball, meg a nevelés is benne van. Egy neves, edzésben is helyt állt focista köszöntésekor ez rendben is lenne. Na de így? Most akkor értsük úgy, hogy csak a rendetlen szemetek mennek futballistának? Akik éppen ezért eredménytelenek? Ezért aztán meg kell nevelni őket. A közelmúlt megalázó vereségeit elszenvedő csapatok játékosai helyében lehet, hogy rettegni kellene kezdeni. Ha ugyanis a vereség oka, hogy nem elég rendes emberek, akkor nyilvánvalóan nevelésre szorulnak. Volt már ilyen korábban is néhány ország történelme során. Nem egy diktatúrában várta nevelő szándékú börtön a nemzetközi porondon kudarcot vallókat. Nyilvánvalóan csak az ő érdekükben. Segítendő a rendes emberré válásukat.

De ilyen országunkban talán nem lesz, és a következő két félidőt nem a pokolban kell majd lejátszani. Csak felhőcskéket kellhet majd rajzolgatni. Nevelődve rendes emberré. Orbán Viktor nagyobb megelégedettségére. De talán még ez sem következhet be. S a miniszterelnök szájából még csak nem is önvallomásként szóltak a sorok. Miszerint sikertelen futballista ő is azért maradt, mert nem faragták megfelelőképpen. Alig valószínű ugyanis, hogy az Indiában megkísérelt kézcsókról, és a zsebbe felejtett praclikról az egykori edzők tehetnek. Habár még ez sem teljesen igaz. Ha ugyanis azok az edzők hatékonyabbak, akkor talán olyan miniszterelnökünk lenne, akinek a neveltetésében előforduló rések nem szakadéknyi omladékokként látszanak. Orbán Viktor pedig sikeres focistaként pipálgathatna a jól megérdemelt futballista-pályafutást befejezve. Ha azonban nem célzás és nem önvallomás akart lenni a focisták rendességének hiányaira utaló mondat, akkor marad a szimpla figyelmetlenség.

A beszédíróé is, és a szöveget mikrofonba mondóé is. Az előbbi esetében talán a pedálozás kényszere okozta a túllihegés tüneteit. Az utóbbinál a koncentráció hiánya. Ami azért egy leendő krónikaszerkesztőnél nagy hiba. A végén ugyanis még azt hozza le a krónika, amit megírtak. Csak úgy, minden előzetes normakontroll nélkül. Habár az ilyen elszólásoknak is lehet nagy szalagcímet adni: Szándékosan keverte össze a szabotőr beszédíró a miniszterelnök lapjait! Megírjuk! A feljelentést is! Bár ilyen is volt már a történelemben. Megírták.

Andrew_s

Mese a tekintetesekről

Forrás: Cink

Régen volt egy filmsorozat „Tisztelendők” címmel, melyben a világ egyházi személyiségeit, az egyes egyházak képviselőit mutatták be. Ez a mese nem róluk szól édes drágám. Ez a mese azokról szól, akik Pannónia legújabb államvallásának, az orbanizmusnak az új arisztokratái.

Történt ugyanis, hogy az urak vadászatot rendeztek. Ez, mint tudjuk régóta azok sportja, akik személyes agresszivitásukat, macsóságukat akarják kiélni az állatok terhére. Egy ideje ugyanis nem a barlangi közösség túlélése függ attól, hogy sikerül-e leteríteni a mamutot. Nem vitatva, hogy néhányaknak azért még függhet a túlélése az esti vadászattól. De ez a mese nem róluk, a vacsorához patkányra vadászni kényszerülőkről szól. De még csak nem is azokról, akik vadorzó módon fognak be egy nyúlfiat a nagyságosok erdejében. Mai mesénk azokról szól, akik szerint az éhhalál ellen patkányra vadászók senkik és semmik. Mert abból a magasságból, ahova országgyűlési frakciót vezetve, majd onnan tovább nyalva léptek már nem is látszanak. Ők az új tekintetesei az országnak. Hozzájuk már csak a taps hangjai hangzanak. Nekik kijár a megsüvegelés is.

De, hogy szavunkat ne feledjük: Vadászat. Nekik az kijár. Mert lássa meg ország világ, hogy ők az urai a határnak. Határtalan urai megannyi állatnak. Azoknak, amelyek?, akik? áldozattal, akár életük áldozatával is tartoznak emelni nagyságuk fényét. Ez a mese ez esetben Lázár Jánosról és ismeretségi köréről szól, akik komoly vadászattal járultak hozzá urizálásuk fényéhez. A mese alapja egy képgaléria volt, melynek tanúsága szerint 913 fácán látta a kárát annak, hogy az egykori polgármester főurakhoz dörgölődzve próbált arisztokratává válni. Esetleg csak követni a korábbi urak példáját. Akár Kádárét is, akire Oszter Sándor neje hivatkozott a vadászatot kritizálóknak. Mert azért ne felejtsük el, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy a teríték beszerzésének helye Kádár János vadászterülete volt, akkor az ott most vadászók, és nem az azt kritizálók válnak az egykori első titkár örökösévé. Bár, olvashatjuk, hogy a nagyságos asszony úgy gondolta: a kritizálók mind baloldaliak, és baloldaliként Kádár örökösei, illetve egykori harcostársai. (Tényleg, tudja valaki, hogy mennyi volt akkor az egy főre jutó teríték?) Mert korunk egybites tekintetesei ilyen egyszerűen látják a világot.

Mint az, aki a kenyérre éhezőket, kalácsfogyasztásra való felhívással gondolta leszerelni. Tekinteteséknél így van ez. Igen édes drágám, ez a mese demagóg szakasza. Amelybe beleillik az is, hogy a nagyságos Donatella-asszony esetleg tudhatná, hogy Lázár János nem külföldi, és csokornyakkendőben feszítve pártállását tekintve ismert politikus. A pénz pártján áll. A tekintetes naccsága azt is írja az ő meseverziójában az ügyről, hogy a „vadászat ősrégi dolog, azonkívül a vezető politikusok mindig körülvették magukat művészekkel”. Így aztán már csak azt kellene eldönteni, hogy Lázár János meghívó volt-e, és ő vette körül magát a meghívottakkal, vagy Donatella Failoni volt-e a meghívó? Mely utóbbi esetben az egykori frakcióvezető a külföldi vendégek sorába keveredett politikus? Esetleg csak hajtónak hívták meg? Aztán a zakóba bújva megtetszett a fess legény a tekinteteséknek. Annyira megtetszett, hogy még pózoltak is vele? S ki van „Nagy” Frigyes, porosz király, és ki J. S. Bach szerepében? Mert színvonalban...

Ez egy másik bál, és másik póz
Az Addam's Family című film

Igaz, mily’ nagyszerű mese ez édes drágám? Csupa rejtély, csupa kérdés, az alternatív kibontakozások tárháza. Világért sem a tekintetes nagyságosék kínos magyarázkodása. Ez az új tekintetes arisztokrácia. A demokrácia arisztokráciája. Vagy az arisztokrácia demokráciája. Ahol a körön belül mindenki megkapja a baksist. Gróftól a politikusokig. S legalább a politikus is úrnak hiheti magát egy kicsit. Legalább annyira úr is, hogy Orbán Viktor fődemokrata fővezértől eltérően legalább nem zsebre tett kézzel pózolt a kamerába. De az egy másik mese lenne már édes drágám. Az a mese a vezérről szólt volna, aki zsebében hordta a vadásztársaságát, és a puskáját is.

Azért a happy end kedvéért tételezzük fel, hogy a társaság mindaddig ott maradt, míg a 913 fácánt meg nem ették. Mert a vadászat ősrégi dolgához ez is hozzá tartozott. Elejteni a vacsorát. Kinek a patkányt, kinek a fácánt. Így aztán hol fácán jut az asztalra, hol a patkány válik az éhes tömegek áldozatává.

Andrew_s

Magyar Nemzeti Rezsigárda

Forrás: 444

A legutóbbi napok egyik vezérhíre kétségtelenül Orbán Viktor permanens árnyékboxának legújabb fejezetéről szólt. Ez nem más, mint a „Magyar Csapatnak” elkeresztelt rezsigárda meghirdetése. Az, hogy ismét szép példáját mutatja egy, különben az országot összefogni hivatott, jelzőnek a végletes megosztásra való kisajátítására, az csak az egyik oldala az éremnek. A másik oldala az, hogy sok reakció olyan erre az akcióra, mintha különleges meglepetést okozott volna.

Na jó, legyünk kicsit engedékenyebbek. Az ország megnevezését is jelzőként magába foglaló „magyar” szó pártpolitikai kisajátításának aljas pofátlansága éppen okozhatna akár meglepetést is. Mármint akkor, ez lenne az egyetlen jele a ennek. De Zsigó Róbert jóvoltából tudjuk, hogy ez immár a permanens Fidesz-kulturális forradalom része. Ebből a szempontból a DK tiltakozása jogosnak tűnik, de mintha kicsit megkésett lenne. A rezsigárda ellen tiltakoznak, de az említett szóvivői nyilatkozat mintha nem verte volna ki ugyanazt a biztosítékot. Ám jobb később, mint még később. Ugyanakkor a meglepetésnek nem a szóvivői előkészítés miatt kellett volna kisebbnek lennie. A helyzet ugyanis igen alapos érési folyamat eredménye. Elég arra az eseményláncolatra gondolni, amelynek egyik markáns mérföldköve már közel másfél évvel ezelőtt is világosan körvonalazódott. Komoly vezéri komplexusokat sejtetve, és azóta is kérdőjeleket hintve el Orbán Viktor személyiségi állapotát illetően. Az tehát, hogy egy önmagába zártan is folytonos önigazolást kereső, és mindenki mást „büntető”, önjelölten nagy machinátor, aki minden ellenvéleményben az ellene szerveződött világ-összeesküvés nyomait látja, most éppen a rezsiben látja a megváltó eszmét, az tulajdonképpen keveset jelent. Egy régi kép új tüneti ecsetvonásaként is betudható.

Különösen azért, mert Orbán Viktor október 23.-i beszédében előre be is jelentette, hogy várható ez a fordulat. Mármint az, hogy kellenek majd a személyes szabadcsapat-sejtek, melyek mozdulnak, ha a vezéri sejtés csettint. Az is várható volt, hogy a rezsiharc lesz az a terep, melyen előrevonulnak majd a párt győzedelemre ítélt segédcsapatainak katonái. Ezt a miniszterelnök azzal sejtette, hogy a 2014-es évet a rezsiharc évének szentelte. Még szeptemberben. A legújabb, harcba hívó levelet a 444 részletesen ismerteti. Annak minden, a korábbi, bolsevista hagyományoknak áldozó fordulatával egyetemben. Mert ezek az áthallások annyira számosan vannak, hogy az 1980-as években is első-osztályú buksi-simogatásban részesültek volna a szerzők. Például egy egyetem Marxizmus-Leninizmus tanszékén. Igaz, a Vezér és vezérkara akkortájt is koptatta közpénzen az egyetemi padokat. Abban a korszakban épült és szépült a személyes ideológiai járókájuk is. Úgyhogy a „Magyar Csapatba” hívó levél nyelvezetén sem kell okvetlenül meglepődni. Pusztán azt jelzi, hogy egykori tanáraik és elvtársaik jó munkát végeztek. Hiába szeretne például Kövér László is görcsösen szabadulni ettől a személyes múlttól.

Forrás: Varánusz

Talán ugyanezek a reflexek, illetve az önálló konspirációs tevékenységre is képes partizánsejtekről olvasottak, hozták létre annak idején a polgárinak nevezett csoportokat. A 2002-es választási vereség után. Melyek hierarchikus csúcsa a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör volt Orbán Viktor, illetve jó darabig Vona Gábor tagságával. Úgyhogy azzal az erővel ahogy Vona Gábor apósának fürdőszobájába tábla hirdeti a Jobbik militáris vágyainak megtestesítőit, Orbán Viktor is állíthatna emléktáblát. Akár a Jobbiknak, akár a belügyminiszterének védelmében esküt tevő gárdautódoknak. S amiért érdemes volt ezt a kis kitérőt megtenni az nem más, mint az a kép, amit Pannónia gázár-hősének aktuális harca kapcsán kezdhetünk felrajzolni. Azt, aminek a szeptemberi, majd az októberi bejelentések nyilvánvalóan csak az alaphangjait jelenthetik. A csapatépítést szorgalmazó levélben ugyanis azt is olvashatjuk, hogy a miniszterelnöki csapathoz a toborzótanácskozásokon, illetve telefonon lehet csatlakozni. Márpedig semmit nem ér egy csapat vezető, illetve tisztségviselők nélkül. S az is nyilvánvaló, hogy amennyiben az ország különböző térségeiben is csatlakoznak eszüket vesztve a népek, akkor alcsapatok, alvezetők, és még alabb vezetők is kellenek.

Ellenkező esetben nehéz lenne elérni, hogy a csapat majd tényleg mozduljon, ha Orbán Viktor megfordul a hideg zuhany alatt. Így nyugodtan felvázolható, hogy az egykori Polgári Körök mintájára majd megszerveződnek a Rezsivédelmi Körök. Talán érdemes lesz figyelni annak a Rezsivédelmi Körnek a tagságát, amelyben Orbán Viktor is tag, netán vezető lesz. Egyrészt biztos névsorát kaphatjuk majd meg a leghűségesebb tapsoncoknak. Másrészt talán onnan fog kikerülni az is, aki a Magyar Nemzeti Rezsigárda elnöklő vezérkapitánya lesz. Csőre töltött gázóra-leolvasóval, és kéményseprő-egyenruhában. Csupa olyan család tagjával, ahol a család fenntartási költségét csak az energiahordozók képezik. A gázüzemű autók mintájára gázüzemű családok. Vezetve nem, de megvezetve. Ha pedig a rezsitanács-köröket a rezsiháború megvívására hozzák létre, akkor a Polgári Köröket annak idején egy polgárháború viziója inspirálta? 2006-ban majdnem sikerült. S bár a Polgári Köröket egy választási vereség hozta életre, a Rezsigárda talán még az utcán is meg fogja védeni a Fidesz-t. Bármi áron. Amit nem ők fizetnek! Amit nem ők (is) fizetnek?

Andrew_s

Surján a stadionépítés demagóg szolgája

Dr. Surján László, a KDNP oszlopos észosztó tagja, ismét megmondta a híveknek a Facebook-on, hogy miként kell nézni a világ egyes eseményeit. Ezúttal a stadionépítések kapcsán. Melynek első passzusaként lerögzítette, hogy „a Fidesz-KDNP háza táján nem kötelező szeretni a focit”. Mondhatnánk, erre, hogy nem kötelező, de kell. Legalább tapsolni, amikor a Vezér tapsot vár el. De ez tényleg nem focifüggő állapot.

A stadionépítések kapcsán azonban tényleg nem erről van szó, hanem a közpénzek milliárdjainak felhasználásáról. Ezzel kapcsolatban Surján úr egyetlen laza gesztussal populizmusnak tekinti, ha a „stadionépítések költségét szociális vagy egészségügyi kiadásokkal vetik egybe”. Az, hogy miként kerül a képbe a stadionépítéssel kapcsolatban a hajléktalansággal való példálódzás, az nem teljesen világos. Valószínűleg összemosódik a fejében a belügyminiszteri unortodox workfare-felfogás az indokolatlan stadionépítésekkel. Talán ott ugorva bakot a logikában, hogy valóban elképzelhető egy olyan forgatókönyv, amiben a hajléktalant közmunkára ítélik, és közmunkásként stadiont építeni delegálják. Kis ország, kis stadionok, kis gulágjaként. A tisztesség okán azonban meg kell jegyezni, hogy ennek az okfejtésnek a végig-vitelét nem írta le a KDNP uniós képviselője.

Pusztán odáig jut, hogy a hajléktalanoknak való lakásépítés nem lendíti fel az építőipart, miközben emlegeti a stadionoknak az egész építőipart fellendítő erejét. Nagy kár, hogy a hajléktalanoknak mintha nem igazán akarnának lakást építeni a kormányzat oldaláról, és a hajléktalanügyi aktivizmus is a lakatlan lakások hasznosításáról szólt. A képviselő úr tehát a levegőből leszedett egy luftballont, és alaposan meghámozva gyártott egy érvet a stadionok mellett. Egy féligazságokon alapuló igen populista érvet. Az a fele ugyanis lehetne igaz, hogy minden állami beruházás erősítheti a belső keresletet. Akkor, ha tömegesen foglalkoztatnak piaci munkabéren embereket, és a kimeneti oldalon valós értékteremtés zajlik. A surjáni példa a nagy építkezéssel való válságkezelésre, a grossglockneri hágó (Großglockner Hochalpenstraße). Amiről érdemes tudni, hogy 1930 és 1935 között építették, és eddigi története során több mint 50 millió ember látogatta. Így meglehetősen bölcs beruházásnak tűnik, mert olyanok is látogatják szép számmal, akik alighanem egyéb idegenforgalmi szolgáltatást is igénybe vesznek. Márpedig jelenleg elég reménytelennek tűnik, hogy az új stadionokat összesen tízmilliós nagyságrendben látogassák a pénzes turisták. Így a stadionépítést pártoló KDNP-s véleményből még a példa is demagógiától sántító. Azt a megállapítás, hogy „a beruházás: jövőépítés” ugyanis kiegészítésre szorul. A megtérülő és jövedelmet hozó beruházás valóban alkalmas lehet a jövőépítésre.

Minden más beruházás nem más, mint össznépi státuszszimbólum, hatalomfitogtatás, illetve a személyi kultusz kiteljesítése. Tény, hogy a stadionok kapcsán tudjuk: az „intézmény sokoldalú hasznosítása, élsport, tömegsport, nagy rendezvények” ebben a koordinátarendszerben is értelmezhető. Például, ha a Vezér látogatásából nagy rendezvényt kreálnak.

S végül álljon itt dr. Surján László hivatkozott Facebook-posztja:

„Ellentétben a közhiedelemmel a Fidesz-KDNP háza táján nem kötelező szeretni a focit. A mai magyar fociról nincs is mit beszélni. Lehet, hogy egyetlen vagyok, de kimondom: nem értek hozzá, nem is igen kedvelem. Nem tudnék jobb csapatot összeállítani, mint amit az ügyeletes kapitány.

De azt is kimondom, hogy „a kormány teszi, tehát rossz” alapon kritizálni a stadionépítéseket, butaság. (Különösen annak, aki korábban éppen szorgalmazta azt.)

Sőt azoknak sem tudok tapsolni, akik nem félve a populizmus bűnétől, a stadionépítések költségét szociális vagy egészségügyi kiadásokkal vetik egybe.

Még a leginkább látványos támadás a stadionépítések ellen a hajléktalansággal példálózni. Ugyanis a legerősebb érv a stadionépítések mellett, hogy mint építőipari megrendelések, segítenek lendületbe hozni a gazdaságot. Erre jó ellenpont, hogy a hajléktalanok számára épített lakások szintén megadhatnák ezt a lendületet. Látszólag.

Mert aki ilyent mond, nem ismeri azokat a nehézségeket, amelyek a hajléktalanoknak a társadalomba való visszavezetését akadályozzák. Ez egyedi megoldásokat, személyes törődést kíván, s kampányszerűen nem végezhető el. Vannak szép sikerek, pár családot sikerült fedélhez juttatni Kőbányán, Kispesten, s nem a lakások hiánya a fő fékező tényező. Az ideiglenes megoldás viszont adott: több a hajléktalanszállás, mint a hajléktalan. A megfagyás elkerülhető.

A stadionépítések lényege egyrészt a viszonylag nagy értékű építés maga, az ehhez szükséges munkaerő foglalkoztatása, másrészt az elkészült intézmény sokoldalú hasznosítása, élsport, tömegsport, nagy rendezvények.

Végül: spórolásból nem lehet megélni. A beruházás: jövőépítés. Nemekből semmire sem jutunk, csak igenekkel lehet országot építeni. Sokat emlegetjük, hogy a múlt századi nagy világválság idején Ausztria úgy mászott ki a bajból, hogy megépítette a grossglockneri hágót. Ma is csodájára járnak. Pedig lehetett volna a pénzt, úgymond, okosabbra költeni.”

Andrew_s

Zsigó baráti szélsőjobbja

Forrás: Fidesz

Még ismertek azok a Fidesz-környéki kiszólások, melyek a baloldal nemzet elleni kirohanásairól szóltak. Nagyságrendben abból az időből, amikor a Fidesz rohangált a brüsszeli óvónénikhez panaszra. Később az önmagukat nemzeti radikálisnak nevező erők fórumharcosai ezt örömmel újrahasznosították nem egy esetben. Ez a régi történet Zsigó Róbert legutóbbi sajtótájékoztatója nyomán juthat eszünkbe.

Még akkor is, ha látszólag nem erről szólt a sajtótájékoztató. Azonban a korábbi események, nyilatkozatok tükrében azonban szépen beleillik a „szövegkörnyezetbe”. Globálisan abba a folyamatba is, aminek során a Fidesz gyakorlatilag a „nemzeti” szó kisajátításával nemzetidegennek, a nemzet ellenségének kívánja beállítani mindazokat, akik nem értenek egyet Orbán Viktorral, és kedvenceivel. Anélkül természetesen, hogy magának a kifejezésnek az értelmezésével törődnének. Ahogy Áder János sem igazán sokat töprenget a hazafiság mibenlétének kérdésével. Csak beszédet mondott. Elvégre kapott egy pozíciót, és mikrofont. Hát mi mást is tehetett volna. Vezére, bocsánat egykori pártfőnöke, nem a gondolkodást, az értelmezést, hanem az aláírást várja el tőle. Ahogy a saját fullajtárjaitól is. Így a nemzeti összefogás másnapos bizottságának összefoglalója szinte már szóra sem érdemes. Illetve, szóra sem lenne érdemes, ha Zsigó Róbert nem megy át kicsit a rasszizmust idéző térfélre.

Egyáltalán nem érthetetlenül, mivel a Fidesz-nek nyilvánvalóan szüksége van a jobbfelé elsodródók szavazatára. De, ha a szavazatukra közvetlenül talán nem is számíthat, azért még a gesztusok szintjén muszáj kicsit pukedlizni feléjük. Azon egyszerű okból kifolyólag, mert egy későbbi Fidesz-Jobbik koalíciót le kell majd tudni nyomni azoknak a torkán is, akik éppen azért fordultak a szélsőségesek felé, mert szerintük a Fidesz sem elég radikális. A Zsigó-féle nyilatkozatban a bajnaigyurcsányozás megjelenik ugyan a szövegben, de ezt alighanem félkómásan is hozni tudná. Ahogy a bukottbaloldalazás szintén menne még álmában is. Ezekre a lózungokra tehát nem is érdemes több szót vesztegetni. Tetszőleges Fidesz-nyilatkozatban, szinte szakmányban előforduló retorikai fordulat. Nyilvánvalóan a bukottság képzettársítását szolgálják a baloldallal. A lózungok kísérőszövegében jelent meg egy komoly változás. Finoman, lappangóan, de határozottan. Határozottan, mert Zsigó Róbert sulykolja gőzerővel.

Kezdve attól, hogy korábban, szerinte „január 1-vel rendszeresen nőttek a magyarok terhei”. Gondolom másoknak is feltűnt, hogy nem a „zemberek” terhei nőttek korábban Zsigó szerint. De még csak nem is az állampolgároké, akiknek nemzetiségtől függetlenül kellene a gondját-baját a szívén viselnie a kormánypártnak. Mindezt egy gyurcsánybajnaizós szövegkörnyezetben. Pontosan követve a baloldali rárontás korábban agyonkoptatott szövegkönyvét. Egyben azt sugallva, hogy a nem-magyaroknak korábban tej és méz csorgott a csapból napestig. Ellenpontként olvashatjuk a tudósításban, hogy Zsigó Róbert „aláhúzta, ma már ez nem így van. 2014. január 1-jével a magyarok terhei tovább csökkentek”. Tehát világos az üzenet: aki nem hiszi el, hogy a terhei csökkentek az nem igazi magyar. Illetve egy üzenet a széljobbnak: a magyarországi nemzetiségek megkülönböztetést nyernek származás szerint. Lesz tehát, akinek csökkennek, míg lesz, akinek emelkednek a terhei. Mert azért nem árt tudni, hogy Magyarország, Szent István óta töretlenül egy többnemzetiségű ország. Állampolgárai felé az egyenlő elbírálással tartozó kormányzattal.

Ezt az alapvető államisági követelményt jelenleg a Fidesz, a szóvivő üzenete alapján, megszegni készül éppen. Bevezetve a korábban megvalósított nemzetiségi listák ötletével. S lassan de biztosan kifarolva abból a helyzetből, hogy az államiság minden államalkotó nemzetiségen nyugszik, és az államnak mindenkivel szemben azonos alapokon nyugvó felelőssége van. A magyar történelem nem túl sok pozitív képzetet társít azokhoz az intézkedési csomagokhoz, melyek származás alapján tettek különbséget a polgárok között. Még akkor sem, ha nem kevesen vannak azok, akiket meg lehet ma is hülyíteni azokkal az eszmékkel, amelyek ezen az alapon gyártják le az aktuális bűnbakokat, és ellenségeket. Semmi fogékonyságot nem mutatva arra, hogy akár saját családjuk történetét, vagy a magyar történelmet, mint Magyarország történelmét végiggondolják. Zsigó Róbertnek, a kormánypárt szóvivőjének nyilatkozata ebből a szempontból más dimenzióba helyezi a Szabadság téren felállítandó emlékművel kapcsolatos kormányzati magyarázkodást is. Alkalmasint ugyanis az a megfogalmazás, hogy nem a magyarországi, hanem a magyar áldozatok előtt akar tisztelegni vele a kormányzat, könnyen a származás alapján való halott-megkülönböztetéshez vezethet.

Szép gesztussal a fasiszta ideológiával rokon gondolatokkal megvert hívek felé. Hősként állítva be az egyiket, és jogosan megöltnek a másikat. Holott a haza német megszállásának emléket állítani mindenkit megaláz. Különösen, mert vitatható lehet még a megszállás ténye is olyan esetben, amikor egy szövetségeshez kvártélyozza be magát valaki. De az biztos, hogy az emlékmű megalázza a parancsra itt meghalt német kiskatona emlékét éppen úgy, mint az ellene küzdő tényleges partizánét. Számukra a halál ugyanis nem statisztikai, hanem valós volt. A családjuk számára pedig egyaránt veszteség. Az értelmetlen halálban mindenkire lehet valaki büszke, míg a halálba parancsolókra senki. Egy hadi-bevonulás évfordulóján emléket állítani ízléstelen. Akármilyen kísérő szöveget fog legközelebb felmondani a kormánypárt valamelyik gramofonja.

Timeo Danaos et dona ferentes

Andrew_s

A nemzetpolitika diszkriminációs bulija

Mert mindig csak a buli! Az!

A szilveszter sokaknak az evésről, no meg az ivásról szól. Aki ezt nem teheti meg, az a hatalom szempontjából szóra sem érdemes. Elnöki szinten sem. Azt azonban aligha tételezhetnénk fel, hogy a parlamenti bizottságok tisztségviselői ez utóbbi, önsanyargató kategóriába tartoznának. Nem is tartoznak. A befolyásoltsági időszak kommunikációs moratóriumára vonatkozó, aranyszabály azonban érvényes lehetne rájuk is.

Például, amióta lehetőség van sms-t küldeni, azóta nagyon megfontolandó ökölszabály, hogy alkoholosan befolyásolt állapotban az ember ne küldözgessen üzeneteket. Csak komoly bajok származhatnak belőle. Ugyanígy fontos szabály lehet, hogy hasonló állapotban ne készíttessen az ember magáról protokoll-képet, és ne tegyen komoly nyilatkozatokat. Ellenkező esetben a tervezett mondanivaló helyett csak egy üzenete lesz a közleményeknek: Jó, és nagy volt buli. Ez pedig az adott buliban kevésbé érdekeltek számára nagyjából annyira érdekes, mint a miniszterelnök pózolása sílécekkel. Ámde! Ez a mese most nem róla, Orbán Viktorról szól, hanem egy olyan bizottsági nyilatkozatról, mely bizottságról sem sokan tudnak talán. Kivéve persze azokat, akik a benne való részvételért járó javadalmazást felveszik. Ők biztosan tudnak róla. Nekik ez elég jó buli lehet. Ahhoz is, hogy jó legyen a szilveszterük.

Amit különben a bizottsági sajtótájékoztatóról kitett vezetői portré is tanusít: Az, amely kép alapján Potápi Árpád János elnök úr igazán jól alakítja a semmibe révedő másnapost. Az erre az állapotra jellemző alig-optimista kisugárzással, és ziláltsággal. Szóval! Tényleg jó lehetett a buli arrafele. S ez igazán örömmel tölthet el mindenkit. Azokat is, akik helyett élvezték az országgyűlési funkcionáriusok a jól végzett munka eredményét. Mert az Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottságának elnöke szerint természetesen a Fidesz-KDNP kormányzat jól teljesített. Mi mást is üzenhetne a nemzet összetartozásának jegyében. A megannyi kirekesztő, illetve rasszista indíttatású esemény, melyek közül komoly biztosítékokat vert ki például a könyvégetés, rögtön a történelem margójára szorult ezáltal. Esetleg az összetartozásért felelős bizottság szerint van nemzet és nemzetebb? Az előbbi nem érdekli őket, míg az utóbbiba semmi nem tartozik bele, ami a határon belüli viszonyokat érinti? Amely felfogás különben összecsengene az Áder-féle újévi köszöntő hazafiságot érintő részével. Mert kit is érdekelne a nemzet, ha foglalkozhat a nemzetebbel? Legfeljebb azt, aki itt él. De ilyen földhözragadt dolgokkal nem kell annyit vacakolni.

A lényeg a lényeg! Potápi úr szerint egységesebb lett a nemzetpolitika, és kész. Kéretik tudomásul venni! Azért némi másnaposság a közlemény megfogalmazásában is megnyilvánul. A kötelező kormányzati önfényezés keretében ugyanis bekerült egy ilyen mondat is a Fidesz honlapján olvasható szövegbe: „A bizottsági elnök fontos változásnak nevezte, hogy a jelenlegi kormány elsőként tekint szövetségesként a nyugati magyarságra, amelyet a szocializmus évtizedeiben ellenségnek tartottak, az azt követő húsz évben pedig az anyaország próbált kapcsolatot kiépíteni velük”. S ez kérem nem a Hírcsárda! Inkább csak a véletlen elszólások zavaros környezetbe rejtett sorozata. Ugye, hogy ugye! A másnaposság romboló hatása. Mert azért érdemes ezt a mondatot alaposabban is megnézni. Akár elfeledkezve arról is, hogy a szocializmus évtizedeiben sem mindenkit tartottak ellenségnek. Ahogy minket sem tartott mindenki ellenségnek. Ugyanis, többek között, a korona is akkor került vissza a hazába. De az ellenségkép-karbantartással alighanem másik nemzeti bizottság foglalkozik.

Az azonban az elmúlt évtizedek eredményeit méltatja, hogy a kapcsolatok kiszélesítése igenis folyamatos volt. Alkalmasint nem csak nyugat fele, de fogadjuk el azt, amit Potápi Árpád János nyomán mond a Fidesz. Az is világos, hogy amennyiben a kormányzatok sora építette a kapcsolatokat, akkor a jelenlegi kormányzat tevékenysége egy természetes, és logikusan épülő, folyamatba épülne be. Abból kiemelni szükségtelen lenne. Ámde a mindenkinél jobban teljesítő elvárások korbácsütései alatt ezzel nem lehet megelégedni. S itt jön a legvilágosabb elszólás az ügyben. A szövetség ugyanis nem jelent egységet, egységes kezelést. Szövetséget azzal kötnek, aki különállva küzd különálló célokért, de a pillanatnyi közös érdek ezt a különállást felülírja. Ahogy egy nagy nemzetközi szövetség kényszerítette térdre azt a fasizmust, amelynek jelképei olykor surranó-pályán nyomulnak vissza a mindennapokba. A nyugati magyarsággal kapcsolatos megfogalmazás persze némileg diszkriminálhatja a keleti magyarságot. Különösen, mivel a nyugatiakkal kapcsolatban azt mondja a bizottság elnöke, hogy: „Büszkéknek kell lennünk rájuk, mert szorgalmukkal, akaraterejükkel bizonyították, hogy a világ bármely részén megállják a helyüket”. A keletiekre tehát nem kell büszkének lenni? Ők lusta és tohonya társaság? Ejnye, no! Csak úgy simán beismerni, hogy a nyugatiakra a munkájuk, a keletiekre pedig csak a szavazatuk miatt van szükség? Az a pia! Az tehet talán erről is.

Miközben persze a szövetségesi viszony más tekintetben is árulkodó. Aki „csak” szövetséges, azt tulajdonképpen különállóként is kezeljük. Márpedig a kormányzatnak elemi érdeke, hogy a nyugatra migrált honfitársak jó részét különállónak tekintse. Különösen azokat, akik a közelmúltban távoztak. Velük sokkal hasznosabbnak tűnhet egy laza szövetség hangoztatása, mint az, hogy hazajöjjenek szavazni, és távozásuk okáról a szavazólapon mondjanak véleményt. A kormányzó pártról. Bár alighanem erősen leegyszerűsített, és legfeljebb csak a Vezérhez hű bizottságnak emészthető képlet az, ami úgy kezeli a magyarságot, hogy a nyugati magyarság szövetséges, míg a keleti magyarság a holtig lojális vazallusok serege.

Andrew_s

Szeressük Ádert gyerekek!

A 2014-es év első hazai percei a köztársasági elnök beszédével indultak. Tradicionálisan. Az sem egészen biztos, hogy ezek a megszokott, elvárt, és éppen ezért valós súllyal alig rendelkező események megérik-e az elemzést, vagy akár a komolyabb véleményalkotást. Vagy nem érdemes-e inkább csak kipipálni a megtörténtét?

Különösen, mert a politika, és maga kormánypártból kiemelkedett Áder János is valahogy így lehetett vele. Az elmondott szöveg hangsúlyozási hibái még a rádiófelvételen is kiütköztek. Amin a TV-közvetítés csak rontani tudott. Az egyik egykori előd megválasztásakor vakond-vadászatból, és ezzel demokráciából is levizsgázott jelenlegi elnöktől természetesen aligha várt volna bárki gyújtóhangú beszédet. Egész eddigi tevékenységét a politikai óvatosság, és a kormányzati agyvizek minél kisebb mértékű megzavarásának szándéka jellemzi. Azonban a szinte unott hanghordozásnál, és szinte mimika nélküli szövegfelmondásnál talán az esemény többet érdemelne. De talán az egész ügy tényleg nem érdemel többet. Talán mindez szóra sem érdemes. Különösen, mert az ilyen beszédeknek a későbbiekben csupán néhány gondolata fog majd tovább élni. No meg az egésznek a hangulata, vagy az, amiről nem esik benne szó.

Mindjárt az utóbbival kezdve például érdemes megfigyelni, hogy szólt fiatalokról, betegekről, anyákról, és nagyapákról. Azonban szó sem esett a társadalom elesettjeiről. Azokról például, akik egyre nagyobb létszámban állnak sorban az ételosztásoknál. Vagy azokról, akik ellen közigazgatási rendeletet hoztak a városképvédelem jegyében. Holott nincsenek kevesen. Holott az ember azt hihetné, hogy a Köztársasági Elnök számára nem csak az épek és egészségesek, illetve a jómódúak számítanak a haza alkotó elemeinek. Talán egy fél mondatot, legalább egy futó jókívánságot azok is megérdemeltek volna, akik nem azért nem koccintanak a családdal szilveszter éjjelén, mert nem akarnak. Hanem mert nincs hol, illetve nincs miből. De talán tényleg szóra sem érdemesek. Már az előző évi beszédében sem kaptak helyet. Hiszen annak a pártnak, melyből vétetett, az egyik prominense már régen kifejtette, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Amellett szinte biztosan nem lett volna udvarias gesztus akárcsak utalni is a szegénységre akkor, amikor egykori vezére minden követ megmozgat annak igazoltatására, hogy jobban teljesít. Közzétéve a nagyvilágnak, hogy milyen jól telik neki, Orbán Viktornak, az év eleje.

Márpedig az elnöki beszédben emlegetett tiszteletre is igaz, ami a presztízsre általában. A biológiai léten, az élőlénynek alanyi jogon kijáró tiszteleten kívüli megbecsülést kiérdemelni szokták. A látszata, a parancsra-tapsolás természetesen anélkül is biztosítható, de az nem tisztelet. S ez az a tisztelet, amit elnöki felhívások sem fognak biztosítani. Ezt ki kell érdemelni. Például azzal, ha egy választott tisztségviselő, a nép vazallusa is megadja a kötelező tiszteletet azoknak, akiknek bizalmából a székbe ült. Nem ünnepelteti magát felállást vezényeltetve, nem szólja le az állampolgároknak vele egyet nem értő tagjait, nem állítja be magát a jótevő király szerepébe, és a látszatát is kerüli annak, hogy nem a népnek van állama, országgyűlése. Igaz, ilyen mértékű elmélyülést nem várok el Áder Jánostól, aki végső soron ugyanúgy a nép által választott országgyűlés által felkent vezető, mint a kormányfő, vagy a házelnök. De talán éppen ez a viszonyrendszer is az oka az olyan logikai kibicsaklásnak, ami a „hazaszeretet nélkül nem volna hazánk” mondathoz vezet. A hazaszeretethez ugyanis haza kell. Csak azt lehet szeretni, ami van. Az pedig a politikai vezetés feladata, hogy az állampolgárok hazának érezzék országukat.

Igaz, ebben megvan a közös felelősség. Akár abban is, hogy olyan politikai vezetés kerüljön az ország élére, aki nem akar fordítva ülni a hazaszeretet éjjelijére. Az ugyanis nem éppen egy demokratikus felfogás, hogy „az állam én [illetve haverjaim, és ismerőseim] vagyok”. De Áder János aligha erre az egyéneken keresztül ható közös felelősségre gondolt, amikor az egész beszédét végső soron az egyéneknek címezte. Hasonlóan az egy évvel korábbihoz. S jól megfelelve egy olyan törekvésnek, mely egyfajta távolságtartással kezeli a hatalom szemszögéből az egyes embereket. Természetesen ez lehetne egyfajta elnöki felfogás része is. Mintegy az emberek elnökének szerepébe helyezkedve. Aminek azonban ellentmond az elesettekről való „megfeledkezés”. No meg azok az apró megsiklásai a beszédnek, mint például gyermekáldással kapcsolatos. „Örömtelien sokan vannak velünk, akik egy új gyermek, egy új testvér, egy új unoka, egy új családtag érkezésének örömével vagy reményével vágnak neki az előttünk álló esztendőnek”, mondta Áder János. Miközben tömegeknek csökken a reményük gyermekük felnevelésének megfinanszírozhatóságát illetően, illetve az ország, részben ennek következtében is, demográfiailag is recesszióban van.

Az azonban igaz, hogy „millió és millió élet szőtteséből” áll össze a történelmünk. A jelenünk, és a jövőnk is.

Andrew_s