Pelenka-, és magánügyeink

Forrás: Nyugatifény

Ráhel pelenkaügyét illető gondolataimat korábban azza fejeztem be, hogy egyfajta hatalmi jelképnek is tekinthető: „Annak jelképeként, hogy Európa azé, aki teleszarja”. Aztán megjelentek a kommentek, és megjelentek olyan írások is, amelyekkel alig lehet nem vitázni. Nem azért mentegetnék ezt a szegény leányt, hanem inkább azért, mert nagyjából egy legyintéssel nyugtázzák.

Ilyen az a jegyzet is, amely a HVG oldalán jelent meg. Nagyjából onnan közelítve a kérdést, hogy Orbán Ráhel magánügye, hogy hova dobja a pelenkát, és lebukásában az igazságérzet kielégítését véli megtalálni. Amelyről mindjárt el is meséli Révész Sándor, hogy milyen, szinte már a demokráciát veszélyeztető káros hatással bír. Ami természetesen azt is feltételezi, hogy a pelenka-hajításról készült fotóknak akár már az elkészültében is egyfajta kielégülés játszott szerepet. Ezt nyilván nem tudhatom. Azt azonban igen, hogy az ügy kipattanásában egyáltalán nem a néplélek igazságérzetének felbuzdulását látom. Már csak azért sem, mert az igazságérzet szerintem egyfajta „szemet szemért” mentalitásbó, nézőpontból táplálkozik. Márpedig Orbán Ráhel ügyének esetében ez aligha érhető tetten. Legfeljebb egyfajta kárörömként. Amolyan „hiába ugrálsz kisanyám, mert mégis lebuktál” módon.

Az sem teljesn igaz, hogy „az dobja az első követ”, aki tökéletes, sosem szemetelt, és olyan pedáns életet élt, hogy nyugodtan rászállhatnak a hatalmi kukkolók. Azért nem igaz, mert a társadalom nem szentekből áll. Ugyanakkor a társadalmi normarendszer egyfajta közös nevezője a korántsem szentek összességének. Ha mértékadó, ha tetszik példát nyújtó, szereplők, akár köz-, akár csak közismert szereplők viselkedése, kommunikációja azt sugallja, hogy trendi bunkónak lenni, akkor sokak szerint valóban trendivé válik bunkónak lenni. A közbeszéd bunkósításának hatásai elég jól lemérhetők a mindennapi kommunikációban. Ez nem PC kérdése. Annyira, hogy valójában azt hiszem: Orbán nem az őszinteség jegyében kelt ki a PC ellen, hanem a saját taplóságának a mentegetésére. Egyfajta szabvánnyá téve azt a stílust, ami neki a sajátja ugyan, de amelyért számos más politikus elsüllyedt volna a szégyentől. Akár a szóbeli gesztusokra gondolunk, akár a zsebhokizós kézfogásaira, sajtószerepléseire. Ebből a szempontból Ráhel esete legfeljebb csak jelzést jelent. Annyiban, hogy nem esett messze fától. Amit már az elhíresült „sajátlábonállós” szövege, operaházi pezsgőzése is sejtetett.

Révész azt írja, hogy: „A szaros pelenka nem azt a szintet jellemzi, amelyen ez a bunkokrácia sajátlagosan tevékenykedik, hanem azt a szintet, amelyen mindenféle pártállású embertársunk helytelenkedik”. Amely annyiban igaz, amit írtam fentebb: nem vagyunk szentek. Azonban, ahogy szintén igyekeztem jelezni: sajnos a hazai bunkokráciát mégis jellemzi. Mely utóbbival kapcsolatban azt a megjegyzést is olvashatjuk, hogy: „Mit mondjunk, még titkos szolgák garmada is a rendelkezésükre áll titkosszolgálati eszközök arzenáljával”. Amiben teljes mértékben egyet lehet érteni a HVG szerzőjével. Azt, hogy ezt valaki fenyegetésnek, vagy figyelmeztetésnek tekinti,az legyen kinek-kinek a magánvéleménye. Valójában szinte mindegy. Abból a szempontból, hogy mit sugallhat a két idézet kitétel közös halmaza. Gyakorlatilag azt, hogy legyints a hatalom közelében virágzó bunkóságra, mert a hatalom rád száll(hat). Ami a kár a korábban már általam is emlegetett sajátos rendszer programbeszéde is lehetnek. A Nemzeti Besúgás Rendszeréé. Tudjuk: volt már ilyen.

Ugyanakkor egy kevésbé fenyegető, de következményeiben egy legalább akkora hatású üzenete is lehet mindennek. Ne foglalkozz semmivel. Legyints mindenre. Légy a társadalmi közöny közkatonája, és akkor nem érhet meglepetés, illetve bántódás. Márpedig éppen ez a társadalmi közöny az, aminek nem hiányzik programbeszéd. Anélkül is jól érzi magát. A HVG abban hív önvizsgálatra, hogy szemetelt-e a tisztelt olvasó már életében? Noha a kérdés úgy is feltehető, hogy szólna-e a szomszédjának, ha az a kérdezett ajtaja elé tenné szaros pelenkát? Ha nem szólna, akkor ne csodálkozzon, ha megkapja. Ha szólna, akkor meg Ráhel is így járt. Közismert, tehát a köz szólt. A látszólagos érv gyengesége itt érhető tetten. Eszerint: „Nem lehet magánélet nélkül élni!”

Ami igaz. Csakhogy a szomszéd küszöbére szemetelés nem a magánélet része. Ahogy a kopuláció sem a magánélet része, ha egy közösségi terület, mondjuk egy tér kellős közepén, netán egy kereszteződésben űzik az abban részt vevők. Ennek semmi köze az igazságérzethez. Nem kívánta senki komolyan O. Ráheltől, hogy menjen vissza, keresse meg a csomagját, és vigye haza. De talán nem lenne okvetlenül szükséges a társadalom totális közönyét tenni normává. Mert annak meg semmi köze a demokráciához, illetve magánélethez.

Andrew_s