2018. január 14., vasárnap

„Ne menj suliba”: egy újabb, „jól időzített”, alig-tüntetés?

Ahogy telnek a napok, úgy kerülünk közelebb ahhoz a diáktüntetéshez, amit 2018. január 19.-re hirdettek meg a szervezők. A Facebook-on is olvasható cím alapján „Ne menj suliba - demonstrálj az oktatásért”. Ami szép és hangzatos. Valahogy mégsem teljes a mosoly, és nagyon emlékeztet azokra a tüntetésszervezésekre, amelyekből kicsit túl sokat is láthatunk az utóbbi években.

Ami nem jelenti azt, hogy tüntetni, demonstrálni szükségtelen. A hatalom karcolgatásának mindenképpen lehet szükséges feltétele. Az elégségességével kapcsolatban ébredhetnek fenntartásai. Ahogy, annak idején, a tanártüntetésekkel, a tucatnyi, agyonismételgetett pontokkal kapcsolatban is. Az olyan volt, mintha a márciusi ifjak tüntetéséről nem a nyomdához, nem a költő kiszabadítására indultak volna, hanem mindenkinek elmondják, nyugodjanak meg, a vezérkar dolgozik a projekten. A tanártüntetésekkel kapcsolatban láttuk: valós program, de még ötlet sem igazán volt a tüntetések elindításakor. Annyira nem, hogy a tüntetések akkori arcának, Pukli Istvánnak, még 2016. júniusában sem volt sok fogalma a saját mozgalma programját illetően. Tudom, ez a múlt. Látszólag. Holott jelenidőben is hat.

Amiért érdemes erre visszatérni az az, hogy az oktatás továbbra is mindenki ügye. A pedagógusképzésben közhellyé koptatják, hogy a gyermek és az iskola viszonyrendszere legalább háromoldalú. A tanár, a szülő, és a gyermek egyaránt résztvevője, alakítója, illetve elszenvedője. Nem egy esetben szó szerint értve az utóbbit. Ezt a korábbi diáktüntetéseket szervezők még tudták. Ennek tanújelét nem a magasztos szövegekben láthatjuk, hanem a szervezésben. Olyan időben szerveződtek, amikor tanárok, diákok, szolidáris szülők egyaránt részt vehettek rajta. Ami pénteken délután négykor, amikor a mostani tüntetés, pontosabban a gyülekezés, indul, nem feltétlenül igaz. Amellett jó pár évvel ezelőtt még rémlett a szervezőknek az, hogy jó lenne megszólítani valamivel a társadalmat. Ezt a mostani tüntetés felhívásában nem igazán érzem. Sokkal nagyobb részt érzek a sérelmek felhánytorgatásának szentelni, mint annak, hogy merre lenne az előre. Természetesen tudomásul véve, hogy a szervezőknek elegük van. Sok mindenből.

Többek között abból, hogy „az oktatás, aminek részesei” „korántsem modern”. Ami egyébként nagyjából igaz is. Amit egyébként szinte minden korosztály elmondhatott volna a történelem során. Attól függően, hogy mit tekint valaki „modern” oktatásnak. Jedlik Ányost például szinte biztosan nem modernül oktatták, de azért képes volt tanulni. Az innovációs lécet is átugrotta valahogy. Ahogy szinte mindenki más is, akinek a munkásságát a múltban az innováció jellemezte. Ami pont azt jelenti, hogy meghaladják a korábbit. Amely folyamat egy természetes jelenség része. Alkalmasint az oktatásban is. Elég a Waldorf-iskolák történetére gondolni. Nem „modern” akart lenni, hanem egyfajta több évfolyamos, szociális iskola a dohánygyári munkásnők gyermekeinek Stuttgartban. Abban a korban, amelynek története a mostani diáktüntetés szervezőit csak érintőleg, vagy talán úgy sem érdekli. Mert borzalmasan halmozódik a tananyag, mint mondják. Amiben amúgy igazuk van.

Az embernek a születését követően folyamatosan halmozódik a „tananyag”. Valójában minden ébrenléti pillanatban tanul. Így valójában egyáltalán nem a modernség, vagy a tananyag mennyiség lehet probléma, hanem a tanítás minősége. Egy, a tárgya iránt érdeklődést felkelteni képes tanár csodákra képes. Értem én, hogy a száraz történelmi tényeket nem okvetlenül kell bemagoltatni. Azt is, hogy összefüggések nélkül porszáraz adathalom az egész. De az elme szabadságát nem az adja, hogy a felszínes tényismeret aktuális összefüggésértelmezésének mit tekintünk. Azt mondják a szervezők, hogy „ha ez nincs meg, nem leszünk naprakészek, nem tanulunk meg önállóan élni, saját értékrend és értékelés útján döntést hozni és nem lesz szabad az elménk”. Nagy tisztelettel: egy fenét. Összefüggésrendszert is lehet kötötten tanítani.

Aki nem hiszi, keressen egy tankönyvet a Marxizmus-Leninizmus tárgyköréből pár évtizedre vissza. A tanár személyisége az, ami felszabadíthatja az elmét. Ahogy a szülő, a tanár, és az iskola, illetve a környező társadalom az, amely kialakíthatja a gyermek értékrendjét. Azt is, amit később sajátjaként ismer el, belső motivációitól vezetve betart. Egyébként ez sem tudományos újdonság. Elég az, ha valaki figyelemmel kíséri egy gyermek fejlődését. Amellett még a tüntetés szervezőiben is mocoroghat valami sejtés erről. Mert a finn oktatási rendszer, mint univerzális fétis, emlegetése kapcsán azért van valami utalás a stresszmentes, közösségalapú oktatásra. Aminek a zálogát az osztályzásmentességben látják. Többek között. Holott az osztályzás, mint kvantált minősítés önmagában se nem jó, se nem rossz. Stresszt legfeljebb az okoz, ha a minősítő ereje, illetve súlya nem tükrözi a minőséget, és a fontosságot. Erről azonban nem az osztályzatok, hanem az osztályozó tehet. Ha egy tanár pszichológiai verőlegényként működik, akkor osztályzatok nélkül is szét tudja zúzni egy gyermek személyiségét.

Amihez újra, meg újra visszakeveredünk az egy olyan alapvető pont, amilyen a tanárok alkalmasságának. A tanárképzéstől a katedráig. Az, amiről jórészt a jelen tüntetés is hallgat, és amit nagy ívben került sokáig a tanártüntetések tematikája is. Olyan képet rajzolva, hogy alapvetően csak pár párnát kérnek a ketrecbe. Amiért kifejezett előny lenne, ha ez a tüntetés is többről szólna, mint arról, hogy ez sem tetszik, meg amaz sem. Pár „bezzeg a finnek” jellegű kimutogatással. Szólhatna egy kicsit a hogyan továbbról is. Különösen, mert a csupa nagybetűs zárófelkiáltás szerint: „MEGMUTATNI, HOGY HA MÁS NEM, AKKOR MI FOGUNK VÁLTOZTATNI A RÉGI, ELAVULT OKTATÁSI RENDSZER IGAZSÁGTALANSÁGAIN, MELYEK BENNÜNKET ÉRINTENEK”. Amihez nagyon is odakívánkozik, hogy hogyan szeretnék, és mire változtatni. Mondjuk, azt is megkérdezhetnénk, hogy kivel együttműködve? Netán kinek a pénzén? Mert jó dolog az önérzet és magabiztosság, de azért az oktatáspolitikához némi pénz is kell. Ami akkor is igaz, ha százszor, ezerszer inkább érné meg az oktatásba beruházni, mint stadionokba.

Miközben felbukkanhat az a renitens gondolat is, hogy a majdnem szavazóképes korosztályt utcára hívó, a választási kampány előhajrájában esetleg újabb közvélemény-megosztó törésvonalat bevinni nem kifejezetten az ellenzék érdeke. Tekintve, hogy minden változás a következő kormányhoz lesz köthető, még nem is olyan sürgős a dolog, amiért most, vagy soha alapon kellene tüntetni. Ellenben a kommunikáció tematizálására, a feszültségek csökkentésére, netán elmaszatolására, nagyon is alkalmas.


Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook