2018. január 26., péntek

Hétköznapi tudományhitünk

Forrás: tudnodkell.info
Egy cikk-ajánlóval kezdeném, aztán egy másikkal folytatnám. Boldogkői Zsolt tett közzé egy tanulmányt azzal a címmel, hogy „Illetékes-e a tudomány a vallás kérdésében?”, mely kérdés önmagában is megérne egy külön kötetet. A tanulmány hosszú, de megéri elolvasni. Utána mindenki adja meg maga a saját válaszát a kérdésre. Előítéletekkel olvasni nem ér. Számos gondolata vitatható szerintem, de nem szeretném lelőni senki elől. Tessék elolvasni.

Önmagában a címről azonban eszembe jutott, hogy annak idején, a hit kapcsán magam is karcolgattam pár gondolatot az út menti kavicsokra. Természetesen tudva, hogy a hit, illetve a vallás nem egészen ugyanaz. Köztük néhány a tudomány és a hétköznapi hit kapcsolatát is érintette. Eredetileg az euroASTRA oldalain jelentek meg. Közel egy évtizede, 2009. decemberében. Azt ami szerintem lényegesebb belőle, igyekszem ide is átemelni. Ime:

A hit szó említésekor a legtöbb esetben valamiféle vallási ihletésű kép fog megjelenni a képzetek szintjén. Ez aligha tekinthető véletlennek, mert általában a különböző istenhitek kapcsán beszélhetünk a hit megnyilvánulásáról. Noha hinni valamit, illetve hinni valamiben az nem csak a vallási képzeteket, fogalomképeket jelent. Már cask azért sem, mert az egyik olvasat kétségtelenül bizalmi kérdéseket vet fel.

Ezt jól mutatja, hogy általában annak az embernek hiszünk, akiben megbízunk. Az adott kérdést illető a tudás, az emberi hozzáállása, esetleg hozzánk-állása okán. De nem tekinthetünk el attól sem, amikor nem a részletes megfontolás a bizalom, a hit alapja, hanem például a tekintély, netán a részletes megismerhetőség hiánya. Ha a vallásos hitet tekintjük, akkor ez utóbbi tényezőkkel mindenképpen számolnunk kell. Elég az időről időre folyó a beszélgetésekre figyelnünk a vallásról, a hitről, az Istenről. Netán az istenekről. Tudva, hogy a materialista alapvetésű iskolák történelemóráin az istenhiteket általában az ismerethiány kisöccseinek tekintették. Bár valami primitív felhangot sok isten, vagy hitvilág emlegetésekor nem egyszer kihallhatunk a mindennapi kommunikációkból is. Rendszerint az éppen aktuális hitvilágon kívüli más gondolatrendszerekkel kapcsolatban. Mert sokan rögtön jobban érzik magukat, ha a másik gondolatiságát silányabbnak, alacsonyabb rendűnek titulálhatják.

Az említett személyiség-működéstől a “materialisták” sem mentesek. Noha kár tagadni, az ismeretek egy része kétségtelenül a közvetlen tapasztaláson alapul. De minél messzebb keveredünk el ettől, annál inkább a hit veszi, veheti át terepet. Például, a köznapi hit a tudományban. Ami önmagában majdnem olyan nehezen megfogható fogalom, mint a vallás. Ha valaki fennen hirdeti, hogy a tudomány tényei mindent megmagyarázhatnak, akkor tulajdonképpen egy eléggé korlátos fogalomrendszer mindenhatóságát hirdeti. Elég arra gondolnunk, hogy ha a tudomány mindenre magyarázatot adó volta igaz lenne, akkor nem lennének tudományos viták a különböző nézetek képviselői között. De szólhatnánk arról is, hogy meglehetős gyakorisággal kaphatunk hírt egy-egy olyan tudományos újdonságról is, amelynek hallatán kedvet éreznénk a korábbi mindent tudó egyenletek sutba hajítására. Ami egyébként már többször meg is történt a történelem során.

Éppen azért, mert miközben tudományos eredményeket emlegetünk, az amit „tudománynak” tekintünk, az leginkább egyfajta absztrakt megfeleltetése az emberiség aktuális ismereteinek. Valamint az abból levonható következtetések összességének. Az, amit ma tudományos tényként, az oktatást megalapozó igazságok rendszerének tekintünk, a középkor embere számára akár elképzelhetetlen is lehetett. Nem csak azért, mert elképzelése esetén esetleg a máglyán végezte, hanem azért is, mert a olyan ismereteken alapul, melynek akkoriban nem voltak, nem lehettek birtokában. Ez baj lenne? Aligha. Elvégre az egész tudományos fejlődés éppen azon a folyamaton alapszik, hogy az újabb és újabb megfigyelések árnyalják, vagy éppen részletezik a környező világot. Ilyenkor nem egy esetben kellett igencsak újrafogalmazni azokat az elméleteket, melyek a környező világot szándékoztak leírni.

De mondhatjuk-e azt, hogy mindent tudunk? Teljes magabiztossággal még az emberiség összes ismeretanyagát összecsipegetve sem állíthatnánk ilyet. Az egyes emberek tudáskészletét tekintve aztán végképpen nem. Ahol pedig a személyes tudásnak a határára érünk, ott általában átlépünk a hit világába. Mármint akkor, ha kellően szélesen értelmezzük a hit fogalmát. Korántsem alkalmazva azt a nem egyszer elterjedt, de erősen leszűkítő értelmezést, amely az istenhit és a hit közé megbonthatatlan, és kiterjeszthetetlen, egyenlőségjelet tesz. Ami abban a nem egy alkalommal tapasztalható rosszallásban is tetten érhető, ami akkor mutatkozik meg, ha valaki a materiális alapú világnézet kapcsán a hitet emlegeti. Holott ez korántsem a kötél fogalma az akasztott ember házában. Nem olyasmi, ami ellen minden áron, foggal-körömmel tiltakozni kellene.

A személyes tudás, általában, amennyiben úgy tekintjük, mint a személyes tapasztalásokon alapuló ismeretet, ugyanis igencsak csak korlátos. Mert valóban a személyes tapasztalás, mérés eredményeként vagyunk-e birtokában annak az ismeretnek, hogy mennyi a Föld tömege, vagy mik az öröklődés mendeli szabályai? Az emberek többsége számára egy ilyen kérdésre szinte biztosan egy határozott tagadás fedné le a személyes tapasztalatok szintjét. Sok ember számára egy határozott „igen” a személyes ismeretek szintjét. Noha a kettő nem egészen feleltethető meg egymásnak. A kultúra története azt mutatja, hogy az átörökített tudás, a korábban, vagy mások által feltárt összefüggésekben való hit szükséges ahhoz, hogy ne kelljen minden generációnak elölről kezdenie a világ valamennyi törvényszerűségének felfedezését.

De hasonló lehet a viszonyunk a jövővel kapcsolatban is. Amelyben a még nem ismert adatok, a meg nem figyelt jelenségek lapulnak a történelem folyamának hullámai között. Valamilyen külső szervező erőt sejtve a világ történései mögött és valami eleve elrendelést a mozgatórugókban, akkor az elrendelésbe helyezzük hitünket. Mondván: elterveztetett, ami majd eljön. De, sajátos módon, akkor is a hit világa marad, ha szigorúan az anyagi világ tudományát tekintjük a megismerés eszközének. Ebben az esetben a kultúrális hagyományok, és a tudományos eredményeket felhalmozók, iránti tisztelet jegyében valami olyasmit mondhatnánk: a jelen világunkat kielégítően megismerhetjük a tudományos módszertanok alapján, tehát ez a jövőben is így lesz. Bízva abban, hogy az új jelenségeket, a majdan eljövő tudósnemzedékek majd egyenletekbe foglalják.

Az uóbbi esetben a hitünk alapjául egyfajta megismerési extrapolációt választunk, és a tudományban, az emberi elme megismerőképességében fogunk hinni. Ehhez valamilyen istenkép nem fog ugyan csatlakozni, de a hit igen. Miközben persze tudjuk azt is, hogy a megismerhető tudás határa nemzedékről nemzedékre változó lesz. Ezt a tény nagyon sokszor sikkad el a hétköznapokban. Noha ahhoz, hogy a ma tudományos eredményeit a ma nemzedéke számára, az aktuális jelenségek valós megértésévé konvertáljuk, célszerű lenne a határosság ismerete.

Mert csak attól várható el a közös tudás gyarapítása, aki tisztában van azzal, hogy léteznek határai a mai tudáskészletnek. Ellenkező esetben nem a változó tudáshoz való alkalmazkodás képessége kerül a középpontba. Akkor, ha a múlt példáit nem ismerve, és a jövőre nézve sem tudja megkülönböztetni valaki azt, hogy hol van a valós megismerés határa, illetve hol kezdődik a hiten alapuló vélelem. Nagyjából úgy, mint amikor az iskolában csak a kőbevésett egyenletrendszereket ismeri meg valaki. De nem tanítják meg ezek mellé azt a használati utasítást, mely nagyon zanzásítva úgy foglalható össze, hogy „jelen ismereteink szerint". Így, miközben tölcséren keresztül adjuk, adagoljuk a személetet, esetleg megfeledkezünk valami fontosabbról.

Arról, hogy azok az iskolák voltak a saját korukban hatékonyak, ahol szerepet kapott a hit a haladásban, a ma ismereteinek meghaladhatóságában. Ahol szerepet kapott az önálló véleményalkotásra, az önálló gondolati koncepciók kialakításának képességére való nevelés is. Mert a történelem megannyi „eretnek" gondolata példázza, nem az iskolában tanultak iránti vakhit az, ami előrevisz. De a hétköznapok is talán bizalommal teljesebbek azoknak, akik ismerik a kor ismereteinek határait. Mert talán jobb eséllyel fogják elfogadni saját ismereteik határait is. Mely utóbbi nem egy esetben lehet alapja annak, hogy továbblépjenek. Továbblépjenek a tanulmányokban, hivatásválasztásban, ismeretgyűjtésben.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook