Oktatáspolitikai Csipike

A tanév közeledtével ismét felcsillantak a szemek a politika színpadán: lehet beszélni az oktatáspolitikáról. Mert legalább most, ahogy sokan hiszik, majd jól odafigyelnek az oktatással kapcsolatos mondandókra. Ez lehet, hogy így van. Talán nem is ártana. Már csak azért sem, mert jól meg kellene jegyezni az ígéreteket. Csak számolni kell tudni elfelejteni.

Az ugyanis nagyon szép dolognak látszhat, hogy a hazai oktatásért felelős miniszter most milliárdos nagyságrendű ígéreteket tesz. A kommunikációs zuhatagból csak olyan „apróságok” hiányoznak, hogy a jövőidőbe tett ígéretek legalább nagyságrendileg hogyan viszonyulnak a stadionokra már elköltött valósághoz. A jövőidőre vonatkozóan a nemzeti atomhulladék-gyártási programhoz. De ezeknek az adatoknak a hiánya legalább kapaszkodót nyújthatna az ellenzéknek. Alkalmasint számon kérve Balog Zoltánon, hogy miből ígérget, és miért csak a választások eljövetelének előszezonjában. Mert az, hogy eddig korántsem volt fontos az oktatás, azt tudjuk, látjuk, tapasztaljuk. Azon a zuhanórepülésen, amibe a korábbi csendes ereszkedés váltott Orbániában.

Amely ereszkedés korántsem 2010-ben indult. Az oktatáspolitika korábban sem pártok közti nagykoalíciós és érdemi jövőképpel rendelkező „iparág” volt. A tanárképzésben évtizedes a maradványelvűség. Annak minden szakmai, illetve emberi és morális következményével együtt. Így aztán az MTI-re támaszkodó híradást látva arról, Botka szerint mit csinálna az MSZP, nem tudom, hogy sírjak, vagy sírva kacagjak. Azt mondja ugyanis az MSZP ős-demokratája, hogy „orbáni oktatáspolitika” hatására romlott a diákok tudása. Amin úgy szeretne változtatni, hogy megduplázná az ágazatra szánt állami forrásokat. Mely utóbbi ugyebár azt jelenti, hogy az erősen lecsökkent támogatást egy kicsit kevésbé lecsökkentetté szeretnék tenni. Ha nem is teljesen világos a közleményből, hogy ezt a miből szeretné megfinanszírozni. Nem mintha nem férne el az oktatásban a jelenleginél sokkal több anyagi forrás.

Amivel kapcsolatban az ördög a múlt soraiban, és a jelen mozgalmárjainak semmibe menetelésében kaparászik. Vihogva. A mozgalmárokkal kapcsolatban „szép” példája a nagy igyekezettel, illetve még nagyobb várakozással indult tanári megmozdulás-sorozat. Amiről sajnos az elején látható volt, hogy az ominózus és elég üres tucatnyi pont ismételgetésével a vezetők zöme teljesen elégedett. Az alternatív oktatáspolitikai program nemhogy a tüntetésekre, de azokat követve sem igazán készült el. De legalább Pukli pártot tudott alapítani. Kis eredmény, de a tanár-vezetők szerint nyilván teljesen rendben levő. Igaz, hogy közben a mozgalom kifulladt, és a szülőket nem is nagyon akarták megszólítani, de ez marginális probléma a jelek szerint. Nekik. Azoknak, akik azóta sem tudtak a szülők felé közérthetően kommunikálható programot letenni, és a „szakmaiság” kimerült abban, hogy kikeltek mindenki ellen, aki ezt a programot számon kérte. Ez ott kapcsolódik a mostani hírekhez, hogy Botka szólamai mögé odaképzelem azt a tanári kart, illetve azt a „szakmai” vezetést, tanári érdekképviseletet, amelynek hangadói szóba jöhetnek egy szakmai egyeztetésen. Aztán a „kétség” szó egy eufemisztikus megközelítése annak, amit gondolok az esetleges tárgyalásokon részt vevők kompetenciáiról.

Különösen úgy, hogy jobbára most azok szövegelnek a 2010-es év előtti rendszerre való visszatérésről, akik 2010 előtt az ellen keltek ki. Hozzájárulva Orbán győzelméhez. Miközben az akkori ellenérzések sem voltak alaptalanok. 2008-ban például joggal lehetett megemlékezni az iskolai kontraszelekcióról. Pontosabban az igencsak erős kontraszelekciós nyomásról. Amely már önmagában is egy folyamat része volt. Amely folyamatot egy kicsit illusztrál az is, hogy 2009-ben minisztériumi tájékoztató igazolta, hogy a fel nem fedezett, illetve felmentvénnyel nem könnyített diszlexia, diszgráfia, vagy diszkalkulia nem volt akadálya az érettséginek, illetve a felsőfokú képzés felvételijének. Az említett folyamat aktív résztvevői jelenleg is a tanári pályát tarkítják. Cseppet sem nagyobb szakmai alkalmassággal, és korántsem jelentősebb szakmai felkészültséggel. Márpedig 2008-ban egy MSZP-delegálta kormány leledzett az országban. Lehet Gyurcsányozni, míg Botka, és hívei is belerekednek. De a valóság az, hogy a miniszterelnököt nem az emberek választják, hanem egy párt delegálja. Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon az MSZP nevű párt miniszterelnökei voltak. Ennyi.

Amikor tehát az MSZP jelenlegi, igencsak fékezett habzású, miniszterelnök-jelöltje az oktatásról beszél, akkor egy kicsit hitelesebb lenne, ha a történetet nem egyfajta „elmú’tnyocévezéssel” vezetné fel. Ellenben a sok hangzatos kijelentés mellé egy kicsit beszélhetne arról is, hogy „miként”, „miből” és szakmailag „kivel”, politikailag pedig „kikkel” szeretné újjászervezni az oktatást. Mert jó lenne tudomásul venni, hogy az oktatás folyamat nem egy választási ciklust, hanem egy emberöltőt határoz meg egy ország életében. Valamint az sem mindegy, hogy a fedezete állandó legyen. Az anyagi és a szakmai is. Nekem a 2008-ban is miniszter Hiller István egy kicsit vékonyka ajánlat. De az iskolarendszer, illetve az érdekvédelem kontraszelektált, és több rendszert is kiszolgáló túlélőmestereivel együtt sem lesz ütősebb.

Andrew_s