Scheltema megy, Szijjártó marad

Gajus Scheltema, Hollandia nagykövete négy éves szolgálat után elhagyta az országot. Búcsúüzenete meg kiverte a külügyi biztosítékokat. Holott a vele készült, a 168óra oldalán megjelent, interjú alapján akár korábban is észlelhettek némi furcsaságot. Csak ugyebár, ha kimondják... Akkor Szijjártó megpróbál kikapaszkodni a rövidgatyából, és letörölni a barna masszát a szája szegletéből.

Az a bizonyos felvezető szöveg különben olyasmit emleget, hogy a nagykövet négy év alatt egyszer sem találkozott Orbán Viktorral. Márpedig ez akkor is érdekes, ha Orbán nem fogadta, és akkor is, ha a holland nagykövet nem kereste a kormányfő társaságát. Mert a diplomáciában ez aligha magánügy. Aligha annak a kérdése, hogy Gajus Scheltema szereti-e a szotyolát. Az pedig aligha veszélyeztette, hogy Orbán Viktor megpróbál neki kezet csókolni. Noha, van olyan érzésem, hogy a több évtizedes külszolgálati tapasztalatszerzése alatt gusztustalanabb szokásokkal is találkozott már. De a biztosítékot nem is a nagy találkozás hiánya, vagy az ezt hiányoló szemrehányás verte ki.

A problémát az okozta, hogy a nagykövet nagyjából azt mondta: a holland állampolgároknak nem kötelessége tolvajokat finanszírozni. Ami kétségtelenül igaz. Akkor is, ha a szövege udvariasabb volt, és korrupciót emlegetett. Ráadásul elég általánosan látszott fogalmazni. A hazai külügyérek gyöngy mégis berágott. Amelynek hatására úgy döntött: Magyarország visszahívja nagykövetét Hollandiából. Feltételezem, hogy a hír hatására hollandok százezrei forgolódtak hideg verítékben hányódva az éjszaka. Miközben a hazai külügyminiszter döntését sokkal inkább a helyén lehet kezelni akkor, ha a kormányfőnek, illetve az ő kedvenc takonytörölgetőinek tulajdonítható korábbi kijelentések fényében próbáljuk értelmezni.

Ezek fényében a hazai külügy pillanatnyi akciója egyfajta jelmezes főpróbája lehet az ország kivezetésének az Európai Unióból. Vélhetőleg arra az időszakra időzítve, amikor az uniós pénzcsapok véglegesen elapadnak. Mert az aligha valószínű, hogy Orbánnak lehetősége lenne az oligarcha-különítménnyel való szakításra. Márpedig a hívek hívségének megtartása pénzbe kerül. Nagyon sok pénzbe. Ahogy az a fajta politikai expanzió is, amelyik a határon túl élő szavazók megfizetését szolgálja. Orbán tehát valószínűleg kivár a szakítással. De Szijjártó ettől még megtarthatta a maga kis főpróbáját. Valószínűleg a gazdája tudtával és beleegyezésével.

Ahogy nagyon valószínű, hogy az a dobása sem csak a saját borzas kútfejéből pattant elő, amelyikkel debütált a külügyi hatökrök pódiumán. Kósával karöltve. Amikor az egész hazai valutapiacot sikerült zuhanórepülésbe vinni. Amely akkor, 2010-ben megingatta hazánkban a banki devizabázisokat. Nem keveset hozzátéve ahhoz a helyzethez, hogy Orbán a devizahitelesek megmentőjének álságos posztján fényezze saját magát. Mely megmentésre talán nem is lenne szükség, ha annak idején nem próbálnak a saját valuta ellen akciózni. Ahogy valószínűleg akkor sem kerülne sor a nagy mentőakcióra, ha Orbánnak a saját pénzéből kellene finanszírozni az akciót. De az ilyen mentőakciókat az adófizetők egészségügyre, oktatásra is költhető pénzéből szokták megfinanszírozni. A közös farokkal verve az egyéni kockázatviselés kormányzati segédlettel előidézett növekedésének csalánosát.

Amiben legfeljebb az vigasztalhat bárkit, hogy az egészségügyre, oktatásra, és megannyi „sikerágazatra” amúgy sem költene többet a kormányzat. Mert szinte biztosan van olyan haveri zseb, amelyben elférne még pár száz milliárdocska. Mely zsebekre hivatkozott, közvetve talán, a most távozó holland nagykövet. Mély sértődést okozva. Mert a magyar politika vezetőt nem a korrupció zavarja, hanem az, ha valaki beszél róla. Ahogy Balogot sem az pocsék oktatás, illetve egészségügy zavarja. De álhírkeltőnek bélyegzi azt, aki ezt szóba meri hozni.

Andrew_s