Polémia egy pofon felett

Mintegy két napja volt hír, hogy egy tanárnőt megróttak, mert pofonvágta az egyik tanítványt. Most hanyagoljuk el azt a sajtóetikai, vagy pusztán hírpontossági különbséget, hogy a tudósítás címében emlegetett sugallat szerint „felpofozta” a 11 éves tanítványt a tanerő. mely felpofozás alatt zömmel nem egy pofon kiosztását szoktuk volt érteni. De ezt a pongyolasági szabadságot, és kezelésének problémáját, hagyjuk meg a 444-nek. Maradjunk a pofonnál.

Már csak azért is, mert a közösségi média Facebook nevű csatornáján lefolyó vélemények szerint voltak, akik a pofon mellett álltak ki. Míg mások a tanári pálya környékéről is elhajtanák a tanárnőt. A vita a tízmillió oktatáspolitikus és pedagógiatörténész országában szinte természetes. Meg azért is, mert iskolailag sok állampolgár érdekelt lehet abban, hogy mi zajlik az oktatásügy felügyelte gyermekmegőrzőkben. A konkrét esetben különben szándékosan nem szeretnék véleményt mondani. Egyrészt mert megtette a bíróság. Másrészt mert a bírósági eljárás során nyilván mérlegelték a pofonhoz vezető folyamat lépéseit. Amelynek stációit valószínűleg együtt tette meg a tanárnő és a tanítványa. Mármint akkor, ha nem egy hirtelen lezuhant vörös köd következtében csattant el a fenyítés nyilvánvaló eszköze. Amennyiben igen, akkor folyamatról nem beszélhetünk talán, de a tanerő eltanácsolásáról annál inkább. A katedra ugyanis egyértelműen nem az élet egyéb területein begyűjtött frusztrációk kiélésének a helye.

S ezen a ponton kanyarodnék el egy általánosabb vitatémához, ami felmerült. Mert akkor, ha elfogadjuk a katedráról elcsattanó pofont, akkor tulajdonképpen elfogadjuk a diák megalázásának tanári intézményét. Amely állítás alátámasztására nyugodtan gondolja mindenki végig, hogy a pofont tartja kellemetlenebbnek, vagy azt, ha a fenekére kap egy ugyanolyan erejű ütést. Nem fájdalmasabbnak, hanem kellemetlenebbnek, frusztrálóbbnak, megalázóbbnak. Különösen nyílt színen, társadalmi közegben. S nem otthon az elcsent lekvárt majszolva a spájz sötétjében. Valószínű, hogy többen fognak a pofonra szavazni, mint megalázóbb büntetésnek. Egyébként az iskolai fegyelmezés történetét áttekintve is megállapíthatjuk: akkor is a pálcázást részesítették előnyben, amikor napi gyakorlat volt a testi fegyelmezés az iskolában.

S ez a másik pont, amin érdemes elgondolkodni. Azon, hogy kik és miért tartják elfogadhatónak az iskolai testi fenyítést általában. A „kik” kérdése nyilván nehéz dió. A vélemények kapcsán azonban szinte biztosan megjelenik a korábban nyakon vágott korosztály. Mert olvashatók a „bezzeg mi is kaptunk” jellegű beírások. Ezzel az érvrendszerrel azért nem érdemes különben foglalkozni, mert nem más, mint a személyes frusztrációk továbbhárításának ideológiája. Ahogy annak idején a seregben is szívatták a kopaszokat. Mert miért legyen nekik jobb? Nem igaz? Ugyanakkor szinte biztosan vannak a fiatalabb korosztályban is pofonpártiak. Itt olyan vélemények jelennek meg, hogy „tanulja meg a kölök, hogy hol a helye”. Meg olyanok, hogy „tanuljon tisztességet”. Amelyek már látszólag érdemi vélemények. Látszólag.

Mert a veréssel megtanított „hely” nyilvánvalóan nem a diák „helyét” fogja jelenteni, hanem azt, ahova a felnőtt társadalom kényszeríti. Tehetségtől és képességtől függetlenül. Mert a testi fenyítés valójában ott fogja kijelölni a diák helyét, ahova a fenyítő tanár képzeli azt. Akit, érthető okból, akár az is frusztrálhat, ha a diák kínos, a saját szakértelmét meghaladó kérdéseket tesz fel. Ehhez némileg kapcsolódik a verés, mint a tisztelettanítás eszköze. Ami azért baromság, mert veréssel el lehet érni egy megfélemlített állapotot, csendet, rendet, látszatfegyelmet. De tiszteletet nem. Azt kiérdemelni kell. A pálcával tanárt félni félheti a diák. Ám tisztelni aligha fogja. Akkor sem, ha sokan hiszik a tisztelet kikényszerített látszatát valós tiszteletnek. Azoknak a véleménye, akik szerint az ilyen okokból kiosztott pofon teljesen rendben van, egy másik helyzetben érdekesebb lenne. Abban a helyzetben, ha a tanár, a saját szubjektív megítélése szerint, az ő csemetéjük viselkedését tekintené tiszteletlennek, helytelennek, zavarónak. S ezt egy akkora maflással hozná a csemetéjük tudtára, hogy a fal adná a másikat. Mert ne feledjük el, hogy a testi fenyítés jelenleg nem a tanítási metodika játékszabályokkal lefedett területe. S nem véletlenül. A látszólag lefektetett játékszabályok is túl nagy teret hagynának a tanerő pillanatnyi, és szubjektív, ítélőképességének.

Ugyanakkor nyilván megilleti a tanárt is az arányos (ön)védelemhez való jog. Azonban ennek körülményeit sem a könnyen manipulálható, és nem egy esetben a virtuális megkövezésig is felpiszkálható, közhangulatra érdemes bízni, hanem a bíróságra. Akár pszichológiai szakértők véleményére is támaszkodva. Mely pakliban a tanár eltiltása is benne lehet. Ahogy a gyermek kiemelése is az tanár védelmét indokló helyzethez vezető „nevelést” biztosító családból. Vagy akár mindkettő.

Andrew_s