2012. október 23., kedd

Angyalok gépfegyverrel.

Az árva angyal
Foto: EISimay
1956 mély nyomot hagyott az emberek százaiban, ezreiben, százezreiben. Ez közhely. Ahogy közhelyek vesznek körül ezernyi más történelmi eseményt. Abban ugyanis mindenki egyet tudott érteni korábban is, hogy az 1956. október 23.-án, illetve már az azt megelőzően indult folyamatok történelmi eseménnyé váltak hazánkban. Azok számára is, akik ellenforradalomként élték meg, de azok számára is, akik népfelkelésnek, illetve forradalomnak tartották, illetve tartják. Miközben sokan egyszerűen csak túlélni akarták azokat a napokat. Nem akartak hősök lenni. Megelégedtek azzal, ha másnap is fel kel a Nap számukra, megetethetik a gyermekeiket, és elmehetnek dolgozni.

Mielőtt pedig azt hinné bárki, hogy az örök opportunizmus káros, az vegye figyelembe, hogy nélkülük nem élne. A hősi halottak utódai sokszor meg sem születnek. Aki tehát azt hiszi, hogy csak a hősi halottak számítanak, az téved. Ha azt tanítja, hogy a hősök az egyedüli követendő példák, az hazudik a gyermekeknek. Miközben tudjuk, kellenek olykor azok, akik képesek átlépni a naponta épülő gátakat. Mert nélkülük viszont a posvány, a langyos taposómalom marad. Tehát kellenek a forradalmárok is. Akik lázadni képesek, és akár irracionális döntéseket is meg tudnak hozni. Azonban abban a pillanatban, amikor a közvetlen cselekvés manifesztálódik, és a döntés az utcai megmozdulásokban ölt testet, már minden bili hajlamos kiborulni. Alighanem ez jellemezte a hazai 1956. év októberét is. Voltak, akik csak nem akarták úgy folytatni, ahogy annak előtte. S voltak, akik haszonélvezői akartak lenni a különben jogos népharagnak. Miközben nem árt felidézni a kornak azt a vonatkozását is, hogy közel volt még a háború. Túl közel ahhoz, hogy kitörlődtek volna annak emlékei, revansvágyai, vagy akár harcba hívó eszméi.

Amikor tehát kitörtek a megmozdulások, mindezek szándékok, vágyak, sértődések és eszmék is utat törtek maguknak. Összevegyítve, elkoszolva az idealizmust. Meg azokat a célokat, amiért annak jegyében utcák megteltek emberekkel. Ez korántsem egyedi, magyar jelenség. A nagy forradalmak sokszor kitermelték a maguk söpredékét. Azokat a köztörvényes bűnözőket, akik az alkalmat várva raboltak ki üzleteket, vagy ideológiák nevében élték ki bosszúvágyukat. Remélve közben, hogy a forradalom lángja fertőtleníti tettüket, és utóbb hősöknek kijáró dicsfénybe vonja bűneiket. Miért kellene hinni, hogy az ötvenhat évvel ezelőtti magyar események szereplői mások voltak. Az, hogy ma hangosan üvöltik világgá azt követő börtönéveiket? Aligha. Azt kellene hinnünk, hogy csak szentek vettek részt az egyik, míg ördögök a másik oldalon? Aligha. Emberek vettek részt mindkét oldalon. S akiket meglincseltek, megöltek azokban a napokban emberként haltak meg. Nem egy esetben állati halállal. Aki a sorozott kiskatonát megölte, semmivel nem volt jobb ember szerintem, mint az, aki sortüzeket vezényelt fegyvertelen emberekkel szemben. Annak a kiskatonának talán az egyetlen bűne az volt, hogy rosszkor volt rossz helyen, rossz csapategységben. S ez arra a szovjet katonára is igaz, aki bennéget egy tankban. Azt sem tudva talán, hogy ki, és kik ellen harcol. A lincselők igazságából mindig hiányzik az a bizonyos „i”.

Kétlem, hogy az így haltak ördögök lettek volna. Ha ugyanis feltételezzük, hogy azok, akkor fel kell tételeznünk minden sorozott hadseregről, hogy csak ördögökből áll. S mindenkiről, aki parancsra véd egy helyet, országot, eszmét ugyancsak azt kell feltételeznünk, hogy ördögök. Aki most erre azt válaszolná, hogy igen, így van, az gondoljon a Múzeumnál megtaposott katona családjára. S gondoljon arra, hogy az ő gyermekét sorozzák be egy testületbe, ahol egy parancs teljesítése közben halálra rugdossák, majd felkötik, és megalázzák még holtában is. Ha erre gondol, gyermeke gyilkosát tudná-e hősnek látni? Tiszta szívből hiszem, hogy nem. Számára a csőcselék gyilkos szerepébe maradna a lincselő akkor is, ha utána kitüntetik, ha parlamenti képviselő, ha kényszerből meg is tapsoltatja magát. A lincselő legtöbbször nem is több az alja gyilkosnál. Ahogy nehéz hősnek tekinteni azt is, aki kirabolja a szomszéd üzletet. De ez sem 1956 specialitása. Szinte minden polgárháború kitermelte a maga söpredékét. A háború közelsége ezt azzal is súlyosbította, hogy újra felszínre törtek a háborús ideológiák és sértettséget. A nyilas eszmék és embereik egyaránt. A rasszisták, és a háborús sérelmeket megbosszulni akarók egyaránt teret hittek kapni, és kaptak is sok helyen. Újra feltépve sebeket, és újakat okozva.

Ha valaki ezek után azt hiszi, hogy védeni akarnám a forradalom megtorlásában részt vevők túlkapásait, téved. Eszemben sincs. Ahogy a manapság közkeletű „relativizálás” is távol áll tőlem. Nem, nem akarok védeni senkit, aki értelmetlen halált hozott embertársaira. Nem védem azt, aki erőszakot tett védtelen embertársán, és nem védem azt, aki szigorúan elvi alapon ölt. A halál nem érv semmi mellett, és semmi ellen. Megfélemlít, megtorol és megaláz. De nagyon ritkán oldja meg a problémákat. Elnyomhatja a tüneteket, de nem gyógyítja a bajokat. Ahogy a kitárgyalhatatlanság, a megbeszélhetetlenség, a megfélemlítettség sem old meg semmit. Az, hogy a hatalom, és különösen a buta, beképzelt hatalom mégis ezekhez az eszközökhöz nyúl, az látszólagos hatékonyságukból következik. De tudni érdeme, hogy a vonat alól felhangzó kacaj ritkán őszinte. A parancsra tapsolás sem az. Csak gerjeszti azokat a feszültségeket, melyek melegítik a társadalmi kuktát. Ami bármikor robbanhat. Gőzáramával ismét felszínre dobva minden mocskát az emberi tevékenységeknek. Sokkal inkább a mocsok terjedését, mintsem lemosását szolgálva.

Eközben megtöltve az utcákat olyanokkal, akik továbbra sem ördögök vagy angyalok. Még akkor sem, ha utólag angyalnak hiszik magukat azok, akik a beszélgetéshez pisztolyt tartanak az asztal alatt, vagy angyalszárnyuk alatt gépfegyvert szorongatnak.

Simay Endre István

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó ez az írás.
    Bár több ilyen ember lenne, aki a valóságot nem a STAR WARS szintjén látja, ahol minden fekete-fehér, tisztán jó és tisztán rossz.
    Kevés ember képes erre, mivel túl sok minden kell hozzá: intelligencia, széleskörű tájékozottság, elvont, komplex gondolkodásra való képesség, társadalmi összefüggések felismerése, az alapvető emberi viselkedés, gondolkodás ismerete, a mások helyzetébe való belehelyezkedés képessége... valójában csak az ilyen embereket tartom igazán felnőttnek.

    VálaszTörlés

Comments on Facebook