Előzetes vagy nosztalgia március idusához.

Március idusa nevezetes dátum. A világirodalomban is az, mivel, mint az Shakespeare is említi drámájában, ezen a napon ölték meg a Julius Caesart. De a hazai történelemben is, mivel ez a kezdőnapja annak a szabadságharcnak, melynek kétségtelenül nem kis szerepe volt a hazai feudalizmus egyfajta lezárásában. Mivel sokan sokféle nézetet vallanak arra nézve, hogy ez a korszakhatárolás mennyire zajlott le, illetve mennyire lett sikeres, a sokféle nézet között aligha lehet itt és most cél igazságot tenni. Talán nem is lehet, mivel az ország stabilizálását kétségtelenül a közel két évtizeddel későbbi kiegyezés hozta el inkább, mint az 1848-1849. évek hadműveletei. Abban pedig, hogy a kiegyezés mennyire jöhetett volna létre a szabadságharc áldozatai nélkül, szintén nem célom állást foglalni.

Mert ami sokkal inkább eszembe jutott, már csak korszakos, illetve életkori okokból is, az a közel, és a kicsit távolabbi múlt. Jelenleg sokszor hivatkoznak március 15.-e kapcsán azokra az évekre, amikor egyáltalán nem volt kockázatoktól mentes ezen a napon a közterületeken kokárdában megjelenni. Mert önmagában egyfajta politikai hitvallást jelentett a kokárda. Egyfajta elköteleződés gyanúját, amely nem is mindig volt ínyére sokaknak. Legalább is hivatalosan. Ám aki most esetleg arra gondol, hogy volt időszak, amikor a FIDESZ látszott kisajátítani a kokárdát, az téved. Az idősebbek talán még emlékeznek arra, hogy az 1970-es években sem volt ez annyira egyszerű. S bizony ténylegesen futóleckékhez vezető megmozdulásoknak is tanúja volt a Múzeum körút. Olyan leckékhez, melynek során nem ártott tudni, hogy hol vannak azok a kis utcák, átjáró-házak, melyeken keresztül érdemes volt angolosan, bocs, magyarosan távozni. Mert az egyik oldalon volt egy politikai üzenete a részvételnek, a részvétel módjának, míg a másik oldalon a hatalom már megpróbálta a saját toleranciáját azzal kommunikálni, hogy az általános iskolásoknál szinte előírták a részvételt a Petőfi-szobortól a Múzeumig tartó sétán.

Talán ez az a korszak, ahol a hatalmi kommunikáció kettőssége a mindennapok számára is teljesen nyilvánvalóvá vált. Amit a később nyilvánosságra került, illetve már ekkor is szivárgó információk sem nagyon cáfoltak. Az, hogy a céges írógépek, de különösen szövegmásolásra alkalmas masinák az ünnep előtt gyakorlatilag elérhetetlenné váltak az átlagos földi halandók számára ekkor és még évekig biztosan jelezték a megengedve tiltás kommunikációs megosztottságát szinte mindenkinek. Miközben hosszú időn keresztül azzal is küzdött a mindenkori hatalom a „felforgató” elemek ellen, hogy már az ünnepek előtt igyekeztek izolálni a vélt vagy valós hangadókat. Párhuzamosan azzal az ideológiai nyomással, ami az ifjúsági szervezetek keresztül nehezedett a gondolatvilágra. Mert egyszerre lehetett hallani internacionalizmusról és a nemzet ünnepéről. Mintegy illusztrálva a hónap idusának jelentését, mely „idus” megosztottságot, kettéosztást, kettéosztót jelent.

A társdalom meg úgy tűnik szófogadón megosztottá is vált. Látszólag és talán egyeseknek a tudatában is. Mert ugyanazoktól hallani a rendszerváltás után a nemzeti élharcoshoz méltó szólamokat, akik korábban egy-egy MSZMP-pártsejtnek, KISZ-bizottságnak akár vezetői is voltak, kicsit furcsa lehet. Miközben miért tagadnánk meg mindezektől a szellemi érés lehetőségét. S persze önmagában az elvárt, vagy szinte kötelező párt-, illetve KISZ-tagság sem mindig ideológiai harcos hirtelen beépülését jelentette az egyén tudatvilágába.

Azonban mindebből érdemes emlékezni arra, hogy a március 15.-e már az említett időszakban is a megosztottságnak is ünnepet állított. Egy olyan megosztottságnak, mely sokaknak alighanem nem volt a kedvenc állapota. S talán ezért is volt sokaknak ellenszenves az a kísérlet, ami a kokárda egyfajta pártjelvénnyé silányításával próbálkozott. Silányításával, mert a kokárda 1848-ban a szabadság, a nemzet számára kivívandó gondolati függetlenség jelképévé vált. Márpedig akármelyik párt sajátítaná is ki ezt a jelképet, óhatatlanul csorbulna a jelkép valós értelme. Mert a gondolati szabadságba tartozik bele minden olyan eszme is, ami az adott párttól eltérő gondolatiságot képvisel. A nemzet pedig aligha van fenntartva pusztán egy gondolatiságnak, ha elfogadjuk, hogy a különböző eszmerendszerek kidolgozása, kifejtése egyike az emberi szabadságjogoknak. Márpedig ez a vélemény az ókor óta csak a szellemi egysíkúságot és a vezéri csalhatatlanságot hirdető közösségi berendezkedések korában szokott háttérbe szorulni. A demokráciákban egyfajta alapkövetelmény a biztosítottsága.

Talán ezért is lehetett első olvasatra furcsa az, amikor hatalmi pozícióból, kormányzati helyzetből a FIDESZ erődemonstrációként kezdte kezelni a március 15.-ét. Mintha 1848-ban nem a Habsburg-birodalom szabadságért küzdő ifjúsága, hanem maga a Habsburg-ház szervezte volna az eseményeket. Mindezt sok-sok évvel az 1848-as forradalmat követően, és az egypártrendszer jogi megszüntetése után is évtizedekkel, Természetesen a jelzett hír megjelenését, 2012. januárját követően azért történt pár dolog a közéletben. Például kiderült, hogy a hatalom sok szempontból elhitte a saját kommunikációját a népszerűségéről és a támogatottságáról. A vélelem megkérdőjelezhetőségét mutatta az a zenei esemény, melyet aligha fognak a dicsőséges szervezések példájaként emlegetni a jövőben. Mondatnánk, azt is, hogy egy dolog a tömegek hangulatát kiszolgálni kész karizmatikus fellépés, és megint más dolog az, ha nincsenek rászervezések a kormányzati fellépésekre. Olyanok, mint amilyenről a legutóbbi hírek szóltak. Miszerint internacionalista segítséget kap a 2012. március 15.-i rendezvény. Ez akkor sem feltétlenül pozitív, ha az ellenzék vendégeiről van szó. De kifejezetten van egy erőteljes, a blamázstól való félelemre utaló jel akkor, ha több ezren szervezett útra indulnak külföldön, esetünkben Lengyelországban, azért, hogy a nap csúcspontjaként a miniszterelnöknek tapsolhassanak majd a Kossuth-téren. A januári Békemenet repetájaként, rájátszásaként szervezett városi séta keretében.

Mert, úgy tűnik, az a hagyománynak beillő szokás is változóban van, hogy a kormány vezetője által tartott megemlékezés helye a Nemzeti Múzeum. Remélhetően nem azért, mert ezzel akarnák feledtetni azt az előző évi mosolyhullámot, aminek oka a fizetett statisztéria „lebukása” volt. S remélhetőleg azért sem, hogy ezzel is demonstrálja a miniszterelnök, hogy az átépítés alatt levő Kossuth tér is jobb, mint a nemzet egységének emlékét őrző Múzeum-lépcső. S csak remélni lehet, hogy, a Békemenet eredményeként a március idusa egyben nem a nemzet idusának, a nemzet megosztásának lesz szimbóluma ezután. Ahogy a korábban, történelmileg, inkább baráti viszonyé sem lengyel Európa-társainkkal.

Simay Endre István