Egy doktori mind felett?

A köztársasági elnök nem lemondott, hanem interjút adott 2012. 03. 30.-án a köz TV-csatornáján. Az emberek jó része, gondolom, azt hitte, én biztosan, hogy nincs hova fokozni a helyzetet, és bejelenti lemondását. Ehelyett egy erősen kérdéses beszéddel lepte meg a haza polgárait. Beszéddel, mert a mikrofonállvány és meghallgató-ember szerepére vállalkozó médiamunkást aligha lehetett riporternek tekinteni. De talán nem is ez a legnagyobb baj.

Obersovszky Péter médiamunkásnak elvégre könnyen elmesélhették, hogy milyen nehéz lesz állást találnia, ha nem azokat a kérdéseket teszi fel, nem úgy kérdez alá Schmitt Pálnak, ahogy megtette. Lelke rajta, megtette. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor az óvodában a dadus megkérdezi, hogy „Palikám, bántottak? Ki volt az a csúnya?” S a kialakult helyzet végső soron nem csak az országnak, de azt hiszem személyesen az interjúnak nevezett gyógypedagógiai szakfoglalkozás szereplőinek is megalázó lehetett. Különösen azért, mert Obersovszky Péter egy füst alatt sportemberként is megsimogatta a köztársasági elnök korosodó fejét. Miközben hírünk Amerikában annyit ért, hogy a sportpolitikai nimbuszt is kikezdte a botrány. Felvetve, hogy a plágiumügyben esetleg a NOB is állást foglalhatna. Az minden esetre kiderült az alákérdezési show-ból, hogy Schmitt Pál nem néz szembe sem a valós állapottal, sem a valós felelősséggel. Ez még akkor is kiderült, ha az „interjú” szervezésével ki akarták alighanem játszani a szimpátia-kártyát. Azt, hogy a kisember szimpátiát fog érezni a megtámadott öreg sportoló felé. Ha már becsülni nem tudja, hát sajnálja alapon. Így, noha ő nevezte ki, a miniszterelnök látványos kihátrálása után, a köztársaság elnöke ott maradt a ringben homokzsáknak, pofozó-bábúnak. Elterelve a figyelmet szinte minden másról.

Holott a képlet meglehetősen egyszerű. Ha a sportolói múltra hivatkozva bármely egyetem díszdoktorává fogadja, nem lenne senki aki meglepődik. S végképpen senki nem hánytorgatta volna fel. De akkor sem, ha ír saját kútfőből egy akármilyen doktori disszertációt. Mondjuk a játszóterek kerítésének színharmóniájáról, és hatásáról a gyermekek vívói teljesítményére. Az ugyanis akár még jó, és szórakoztató is lehetett volna. Egy rossz doktorit aztán elbírálnak, lepapíroznak, és Schmitt Pál a sportdiplomata máris doktor. S ugyancsak senki nem foglalkozna vele. Mert egy rossz minőségű dolgozat saját kútfőből az elnézhető. Az elnöknek viszont úgy látszik azt nem mesélték el, hogy más munkáját a magáénak beadni viszont nem tolerálható. Magától meg honnan tudhatta volna. Hiszen főnökként alighanem megszokta, hogy kiszól: „Micike, írjon tíz oldalt! Tudja, olyan NOB-osat!”. S Micike a kávé mellé vitte is az aláírni valót. Schmitt Pál pedig talán megköszönte, majd aláírta, és eszébe se jutott, hogy a levél tulajdonképpen nem az övé, hanem Micikéé. Honnan is tudhatta volna, hogy a tudományos dolgozat nem így működik? Nem igaz?

Szóval alighanem ez az a pont, ahol érteni lehetett az „interjú” azon mondatait, hogy neki nem szóltak időben. Azt, hogy a köztársasági elnök valami külön világból kibeszélő kínos magyarázkodása hol, és mi mindenben volt hibás kár is elemezni. Talán tényleg kár. Egy puskázott dolgozattal „fellépő” középiskolás is leleményesebb magyarázatokkal tudhat szolgálni. Azt azonban biztosan nem mondja, hogy az úgy biztosan jól van. S a pótdolgozat megírása is racionálisabb, mint ilyen előzmények után rágyúrni egy ph.d. fokozatra a még hivatalában maradt köztársasági homokzsáknak. Aligha fogja valaki is elhinni, hogy a saját munkája, és a védésnél, ami nyilvános kellene legyen, atomjaira szedik majd, ha mégis megpróbálja. Mert az egyetem nem teheti meg, hogy ne tegye. De Schmitt Pál láthatóan ezzel sem volt tisztában. Így szegény megint nem fejtette ki a valóság valamennyi rétegét, és csúsztatott, maszatolt amennyire csak bírt. Mert szembenézni azzal, amit tett, alighanem nem mert. Vagy nem tudott. Vagy nem hagyták. Vagy egyszerűen csak ő sem hitte el, hogy ennyire csőbe húzták.

Tulajdonképpen azt is fel lehet ugyanis tételezni, hogy Schmitt Pál hitt valami olyasmiben, hogy betyárbecsület. Mondjuk abban, hogy amennyiben ő megteszi a parlamenti kétharmad vezetőjének tett ígéreteket, akkor a parlamenti kétharmad kitart mellette, és nem hagyja megtámadni. Holott vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet valakit tovább védeni, és a plágium, az bizony, ezek egyike. Másrészt az, ha valaki a sportolói múltból azt a reflexet hozza magával, hogy a játék valamilyen formában tisztességes, nehéz lehet felfogni, hogy másnak a politikai haszonszerzés többet érhet. Márpedig volt már olyan agrárminisztere annak idején egy FIDESZ vezette koalíciónak, aki azt hitte elég dörzsölt ügyvéd ahhoz, hogy ne lehessen csőbe húzni. A saját fegyvereit fordították ellene, és mégis megtették. 

Így egyáltalán nem kizárt, hogy Schmitt Pált, személyében, egyszerűen „torgyanizálták”. Bedobták a farkasverembe azzal, hogy tedd meg, amit kérünk, és nem lesz baj. Majd ott hagyták a fáradt, megalázott öreg sportolót vergődni a gladiátorküzdelmekre tervezett küzdőtéren. Az odaküldő pedig bízik abban, hogy legalább a cirkusz meglesz, aminek zajában megteheti a következő téteket az ország valóság-sójában. Függetlenül attól, hogy egyébként Orbán Viktor azt nyilatkozza-e, hogy a köztársasági elnök sérthetetlenségéről mit tart. Ugyanis, mint azt korábban írtam, nyugodtan tekinthetjük az elnök tisztségét valamilyen formában sérthetetlen, miközben a személyt, az embert feláldozzák egy politikai játszmában. Mert éppen a miniszterelnök nyilatkozta, hogy nem az a lényeg, amit mond, hanem az, amit tesz. S ezen mit sem változtat az, hogy Schmitt Pál önként, alighanem a pillanatnyi előnyök mentén, önként vállalta ezt a tisztséget. Nem először vállalva politikai feladatot a különböző politikai erőterek erővonalai mentén. Ami nem is kicsit felvetheti mindkét elnök esetében az erkölcsi mércéken jelentkező beosztások távolságát. Ami azért is felmerülhet, hiszen a köztársasági elnöknek az ország-, a miniszterelnöknek a kormányzat erkölcsiségét kellene megtestesítenie. Az erkölcsiség megítélését pedig kérdésessé teszi a KDNP, mint kormánypárt, kettőssége is. Miközben a KDNP budapesti elnöke kiállt a politikai eltusolások ellen, addig ugyanezen, különben kormánykoalícióban érdekelt párt központi vezetése sietett ettől elhatárolódni.

Simay Endre István