2017. február 11., szombat

Záptojástüntetések kora

Tudom, hogy mostanában Orbán beszédével kellene foglalkozni. Mint tünettel, mindenképpen. Nem is csak Orbánéval, hanem az országéval is. Most mégis visszatérnék az előző írásra, mert egy fórumon olyan vitát generált, ami nyomán egy plasztikus hasonlat-rendszer is kialakult.

Olyan, ami általánosan is mutathatja: miért nem sikeresek az önjelölt, és sokszor öncélúnak, de leginkább parciálisnak tűnő mozgalmár-tüntetések. Függetlenül attól, hogy sokan gondolhatják úgy, hogy „most aztán jól megadták” a hatalomnak. Tehát jöjjön a példa. Egy olyan példa, amelyben az egyik oldalon adott egy éhes ember, akinek van egy még éhesebb gyermeke. A másik oldalon egy olyan piaci árus, aki láthatóan buggyant tojásokból álló portékát tesz ki. Olyat, ami már messziről sem tetszik. Olyat, amit még véletlenül sem enne meg senki.

Ebben a helyzetbe képzelve magunkat, és az éhező helyébe lépve, egyszercsak látjuk, hogy jönnek urak és hölgyek. Körbeállják az árust, és méregetik a tojásokat. Majd felénk fordulva azt mondják, hogy ezek a tojások buggyantak. Ezt nélkülük is tudjuk, tehát bólintunk. Aztán elkezdik egyre hangosabban kiabálni, hogy „EZEK A TOJÁSOK ZÁPOK”. Amivel kapcsolatban eddig sem sok kétség merült fel. A nagy hangzavarban egyre többször, és egyre hangosabban igyekeznek lekiabálni egymást a térről. Folyton ugyanazt hangoztatva. Jönnek még emberek, és hallgatják, hogy néhányan igen hatásosan szögezik le a nyilvánvalót: az árus tojásai buggyantak.

Eközben nagyon elégedettek is lehetünk. Mondván, hogy milyen okosak, illetve milyen bátrak is ezek a felszólalók. Mert íme: kimondják, hogy a tojások büdösek. Igen ám, de lassan már harmadik napja korog a gyomrunk. Azt, hogy azokat a tojásokat nem tudjuk megenni, azt eddig is tudtuk. A nyilvánvaló újabb és újabb kinyilatkoztatása egy idő után inkább fárasztó, unalmas, de leginkább felesleges látszattal kezd bírni. A kezdeti nagyon lelkes egyetértésünk lassan kifárad. Miközben még mindig hallgatjuk az egyre újabb, ugyanarra utaló megállapításokat, már sokkal jobban érdekelne az, hogy hol lehet jobb tojást kapni. Az éhség problémáját ugyanis nem igazán oldotta meg a lelkesedés. Lassan már az sem biztos, hogy mi a zavaróbb. Az, hogy büdös tojást akarnak ránk sózni, vagy az, hogy mindenki csak a nyilvánvaló tények leszögezéséig jut el. Anélkül, hogy elmondaná: hol van a jobb minőségű tojás. Ha már jobbat tojni nem tudunk. A végén begurulunk és felborítjuk az egészet. Minden csupa büdös lötty, és legalább levezettük a feszültséget. Amiről már azt sem tudjuk, hogy záptojásos figura miatt, vagy a sok mutogató miatt nagyobb.

Ámde! A valós problémát ez sem oldja meg, mert ettől még simán éhen halhatunk. Családostól.

A blogon előkerült témák kapcsán sem nagyon más a helyzet. Azt, hogy az egészségügy pocsék helyzetben van, azt Sándor Mária és az orvosbárókat emlegető írások nélkül is pontosan tudjuk. Aki életében, akár csak egyszer is, volt kórházban, az pontosan tudja, hogy a hálapénzes megoldás valójában senkinek nem jó. Ezt lehet sokszor elmondani, de a színpadi szereplésektől önmagában még ugyanúgy perforálódik a vakbélgyulladás. Ha az elmúlt egy évre visszatekintünk, akkor azt látjuk, hogy valójában a fekete ruhás nővér sem tett mást, mint a Pukli-csapat annak idején, mint folyamatosan ismételgették azt, amit nélkülük is tudhatunk. Sem ők, sem a követőik nem mondtak alternatívát, és nem hirdettek programot. Tulajdonképpen az első megszólaláskor sem mondtak újdonságot és a tízediken sem. Ettől nagyon önigazoltnak láthatjuk magunkat, és a léleknek is szép lehet, hogy kicsit helyettünk is kimondják: záp a tojás. Azonban ettől az alapprobléma pont úgy megmarad, mint nélkülük.

A rendszerszintű problémák ettől még megmaradnak. Valószínűleg Orbán eltűnésével megmaradnának. Mert a szereplők miatt konzerválódik Az orvosbárók, és az akadémiai rendszer haszonélvezői sem ma kerültek a rendszerbe. Orbán szemét módon manipulálja a kommunikációt, és eredményesen ugraszt egymás ellen egyes rétegeket. A legkülönbözőbb törésvonalak mentén osztva tovább a társadalmat. De az oktatásügy legalább harminc éve problémás, és az egészségügy összeomlása is régóta be van kódolva a rendszerbe. Illetve, a hálapénzes rendszer is több évtizedes probléma.

Kellene változás? Kellene bizony! Ezerrel.

De attól, hogy egyre újabb szereplők jönnek, és mondják el azt, hogy baj van, attól nem lesz kisebb a baj. Korábban a Tanítanék kapcsán is mondtam: azt szeretném látni, hogy a sok önjelölt okostóni leül, és mielőtt kimegy a színpadra, összerak valamit, ami előre visz, ami mellé oda lehet állni. Ettől függetlenül, természetesen, ki lehet menni ökölrázva a terekre. De ettől, ha lehűl az első indulat, mi lesz jobb? A pillanatnyi közérzeten kívül. Ami lehet fontos, de ettől még éppen úgy elpatkol valaki egy perforált vakbéllel. Ha rossz a röntgengép, vagy iskolázatlan hülye az, aki kezeli. Az indulatok levezetése valójában a hatalom érdekeit is szolgálhatja. Mert pontosan tudják: az egészségügynek, az iskoláknak, és általában az országnak, másnap is ki kell nyitni. Már akkor, ha szakmai alapon akarja valaki kezelni a kérdést.

Mert, a történelemből tudjuk, hogy létezik a „menjünk akasztani, aztán majd meglátjuk” forgatókönyve is. Ez lehet program egy polgárháborúban. De azért szakmai programnak nem mondanám.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook