Oktatáspolitikánk a darálóban

1989. Egy évszám, amiről páraknak talán a gyermekük születésének időpontja jut eszükbe. Ez sem baj, és az sem, ha valakinek azok a társadalmi változások, melyek a „Rendszerváltásnak” nevezett nagyobb társadalmi mozgást bevezették. Bár gyermekeim kicsit korábban születtek, mi tagadás a kettő eredőjétől én sem voltam és sok szempontból ma sem vagyok érintetlen. Ez pedig a gyermekek várható életpályája. Az iskoláztatásuk várható lehetőségei, és annak személyes illetve társadalmi haszna. Az oktatási rendszerünk kapcsán akkortájt volt egy beszélgetésem, ami, a személyes benyomásokon is túlmutatóan, elég sok továbbgondolnivalót adott ahhoz, hogy maradandó emlékké váljon.

A beszélgetés nem is az oktatáspolitikáról szólt elsősorban, hanem annak akkor sem rózsás következő szakaszáról, a mezőgazdasági kutatásról. A gmo-k körüli viták sem a populizmus jegyében zajlottak. S érdemes figyelembe venni, hogy akkor még nem fojtották meg ezt teljesen. Ez a mellékes megjegyzés lehetne a nosztalgia szülötte is, és kár is lenne tagadni, hogy van benne nosztalgikus érzés. Ellenben tény, hogy a sok száz- vagy ezermilliárdos kárt okozó érzelmi gazdaságpolitika korszaka akkor még nem jött el. Virágoztak a nyírségi almakertek, és az ott dolgozó idénymunkások nem a nagyvárosok parkjaiban csöveztek munkahely híján. Az azonban már akkor is látszott, hogy az ország stabilitása érdekében az oktatás, és a szellemi műhelyek fenntartása az első védvonal, az azt ért támadások pedig az első vádvonalat fogják képviselni.

A beszélgetés felidézésének aktualitását a jelen kísérletezései is indokolják. Akkortájt a végkövetkeztetésünk az volt, hogy az országnak akár a politikai stabilitását is jelentheti, ha a térségi oktatás „Svájcává” tud válni az ország. Az, hogy külföldi diákok jártak egyetemeinkre akkor sem volt ritka. A következtetés ennek ismeretében végső soron nyilvánvalónak tűnt. Ha az oktatáspolitika az oktatási intézmények színvonalának, a képzés szélesítésének megalapozásába fektet be, akkor elérhető, hogy iskoláink keresettek legyenek. Ha pedig a környékből, és a nagyvilágból itt tanulnak a gyermekek, akkor iskoláikat végezvén komoly kapcsolati, politikai tőkét lehet kovácsolni az általuk épített hidakat tekintve alapnak. Túlmutatva az egyes országok gazdasági berendezkedésén is.

Az elképzelés végső soron sok szempontból érdemes lett volna a továbbgondolásra, de sajnos az oktatáspolitika változásai nem ebbe az irányba hatottak. A gazdaságpolitika sem, hiszen érzelmi alapon a közel teljes keleti piacot elvesztettük, és a keleti irányba bármiféle nyitást sanda kísérletezésnek tekintették. Holott az oktatáspolitikába való beruházásoknak éppen a politikai diszkriminációmentesség adta volna meg a garanciális alapját. A gravitációs törvények ugyanis aligha tekinthetőek pártfüggőnek. Mivel a bolygónk mozgását is befolyásoló egyik alaptörvényszerűség még az inkvizíciót is túlélte. Egyben jelezve azt is, hogy a széles rétegek, és a nemzetköziség felé nyitó oktatásban értelemszerűen a természettudományos műveltségre tenni lett volna nyerő.

Ha ennek fényében nézzük az elmúlt évtizedek történéseit, elmondhatjuk, hogy ez a hajó elment. Amely elképzeléseket a rendszerváltás környékén csak lesajnáló mosollyal „jutalmaztak” akkor, ha képviselni próbáltuk, azóta sem igazán sikerült megvalósítani. Például azért sem, mert a kurzusonként újjászerveződő oktatáspolitika csak sóval bevetett sivatagot hagy maga után ott, ahol legalább húszéves elhatározások tudnák a lombot megöntözni. Nem váltunk az oktatás térségi centrumává. Ellenkezőleg, a politika által folyamatosan kivéreztetett oktatás nem egy esetben a gyermekekkel kísérletező antitalentumok terepévé vált. S erre sajnos a közlemúlt ötletviharai csak ráerősíteni látszanak. Úgy tűnik tehát, hogy a jelen oktatáspolitika egyetlen célja a poltikai haszonszerzést segítő populizmus. Kerül, amibe kerül alapon. Mert erre futja. Azoktól, akik könnyen teszik fizetőssé, kasztelvűvé a felsőoktatást. Karrierpolitikusként könnyen szólják le a politikai ambíciót. Hiszen mást sem ismernek. A bárkin, bármin keresztülgázoló törtetés csak csukott szemmel tehető meg. Csukott szemmel azonban a szakadék sem látszik. Az a szakadék, melyben áldozatként a következő nemzedékek tanítását dobják bele. Az érettségitől, a szakképzésen át az egyetemekig. 

Simay Endre István