Bányászbékaságban is jobban teljesítünk

Miközben számos témában égnek a kommunikációs vonalak, néhány téma olykor háttérbe szorul. Mészáros Lőrincnek, a reklámszabadság jegyében hirtelen felfedezett gazdagodása vitathatatlanul fontos téma. Miközben a többség nem mészároslőrincekből áll. A többség csak statisztikai adat. A permanens szabadságharc feláldozható lövészárok-tölteléke.

Gyorsan leszögezem, hogy egyáltalán nem akarom védeni azt az oligarcha-csoportot, amelynek tagjai a hatalom felé meneteltükben, majd annak hegyoldalán lecsücsülve a bányászbéka feneke alá taszítanak minden, és mindenki mást. Emberek ezreit, és az egészgazdaságot. Elszegényítve, egzisztenciálisan tönkretéve az embereket azért, hogy üveggyöngyért megvehető közrabszolgát csináljanak a tömegekből. Mert a tömeg marad. Még. Nyugton. Aki visszaolvassa azt, amit eddig összeirkáltam, nehezen fog találni olyan írást, ami az uborkafára felkapaszkodott szociológia senkiket védelmezi. Pusztán a legutóbbi, az RTL-t nem grál-lovagként látó írás miatt többen megmorogtak. Holott egy kereskedelmi TV-csatorna éppen kereskedelmisége miatt is opportunista. A hirtelen megtalált gazdagodások a hatalom bajszának rángatásán kívül most nézettséget is generálnak. Meg ingyen reklámot a csatornának. Na mindegy. Aki a sajtószabadság utolsó véderődjét akarja belelátni egy milliárdosok vitájába, azt úgysem fogom erről lebeszélni tudni. Meg aztán az is lehet, hogy nekik van igazuk. Az RTL megérkezik fehér lovon, koronával és megmenti a sajtószabadságot, amelynek első megtiprásakor, majd szétmorzsolásakor a média nagyjai kussoltak és lapultak. Az RTL is.

Békében hagyva tehát a milliárdosok csatáját talán érdemesebb lefele is pislantani. Azok felé, akik gyakorlatilag lesütött szemmel élik az életüket, és akik csak statisztikai tömeget jelentenek. Róluk még csütörtökön jelent meg a statisztikai hivatal közleménye. Ami alapján jobban teljesítünk. Csóróságban. Ami alapján különben nyolcvanhétezer-ötszáz forint lenne a megélhetési minimum. Egy egyszemélyes háztartásban. De ez egy kétgyermekes családnál közel negyedmilliót igényelne a családi kasszában. Havonta. Alkalmasint ezzel érdemes összevetni azt a keresményt, amit a közmunkásoknak szán Pannónia jótevője és kormánya. Nem véletlenül sikoltozok jó ideje magam is, hogy a közmunka-program alapvetően közrabszolgaság, és a szegényedési spirált hajtja csak. S persze hozzásegíti a piac résztvevőit ahhoz, hogy lefele szorítsák a munkabéreket. Talán nem véletlen, hogy a KSH nem közli a létminimum alatt élők számát. Igen kényelmetlen adat lehetne valószínűleg.

Pusztán szemre-becsléssel is jól saccolható, hogy sokan kénytelenek a statisztikai minimum alatt nyomorogni. Ehhez persze nyilvánvalóan nem szolgálati kocsival kell a plázákba menni. Vagy átadóünnepségre. Habár lassan nyugodtan átadhatnák az „Ismeretlen gazdasági menekült” emlékszobrát is. Londonban. De erről, a gazdasági exodus menekültjeiről is kevés és ellentmondásos adat kevereg. Csak a nagyságrend látszik biztosnak. Az kétségtelenül több százezres. A KSH azonban erről is szegényes adattal szolgál. Mert Pannónia gátőrjét zseníroznák az ilyen adatok, mint rinocéroszt a kalácsmorzsa. Habár bőrrel jól el van látva a szeretett Vezér és csapata. Erre utal az, hogy a hallatlan, illetve vízcsapból is hallható sikerpropaganda árnyékában azért persze születnek felmérések a valós szociológiai helyzetről is. Nem azért, mintha a KSH számai nem lennének valósak. Csak kevesen vesznek lépegető eszkavátort. Ellentétben a farháttal.

Kiss Ambrus például éppen arról emlékezett meg az ATV-ben, hogy a munkavállalók között is van egy milliós tömeg, aki nyomorog. Akiknek a jövedelme nem éri el a létminimumot. Alkalmasint a közszférában is. Miközben az arányuk a versenyszférában harminc százalék körüli. Köszönhetően annak is, hogy az ott dolgozó nagyon gyorsan megkapja, hogy: „ha nem tetszik tízet veszek fel helyetted, és mehetsz közmunkázni”. S sajnos ez igaz. S sajnos ennek az igazságát mind a két oldal tudja. A közmunkabér tehát, mint említettem leszorítja a béreket, a kapun kívüli munkanélküliek nagy száma pedig féken tartja azt, aki csak pár forinttal is többet keres és el kell tartania a gyermekeit. A mészároslőrincek nagyobb megelégedésére. Meg a kormányéra. Mert egy kirobbanó éhséglázadásig nagyon sokan kussolnak a túlélésért. Még akkor is, ha talán még nem jelentik fel a szomszédot egy tál lencséért.

Miközben persze nem árt elfeledkezni arról, hogy a létminimum még nem a nyomorhatár. A KSH létminimumából még úgy-ahogy, de meg lehet pakolni a fogyasztói kosarat. A nyomor Bass László, az ELTE egyetemi tanára szerint a mediánjövedelem hatvan százaléka körül kezdődik. Szerinte ez közel másfél millió embert sújt hazánkban. Akiknek a nadrágja nem is az előző háromból van, hanem az előző három generációtól örököltekből. S abból is kilátszik a fenekük. Ott lent. A bányában. A bányász-béka feneke alatt. Sokkal.

Andrew_s

A megfizetett semmi adója

Most éppen az RTL-klub kapcsán illik állítólag a sajtószabadságról értekezni, míg korábban, joggal, az Origo főszerkesztő-reptetése adta erre az okot. Akkor Lázár János duzzogott, míg most L. Simon László került ízléspánikba. Mármint ízlésének nem felel meg a reklámok túlburjánzása.

Megjegyzem, ebben kivételesen egyet értek a Vezért annak idején birtokán pálinkáztató költőimitátorral. A magam részéről jó ideje a távirányítón végzett újkoordinációs gyakorlattal viszonyulok a reklámokkal agyontűzdelt műsorokhoz. Pártoktól függetlenül. Valamint politikától is függetlenül. Az, hogy a televíziós bulvár mégis érdekli az embereket, azt azonban mutatja, hogy a „nesze neked fogyasztó mosópor” adásszüneteiben mégis sokan nézik az aktuális sorozatokat, vércsapolásokat és hasonlókat. Ahogy azokat a tehetségkutatókat is, ahol a beugró feladat talán a banán elfogyasztása volt. Ha a jelölt alkalmas a meghámozására, akkor be van válogatva. Ha nem képes meghámozni, de a banán és héja közül képes kiválasztani a héját, és az attól eltérő darabokat megenni, akkor tartalékpályára kerül. Őket a közönség szavazhatja be az újabb, talán narancsokkal is súlyosbított fordulókra.

Most azonban az RTL szakított ezzel a koncepcióval. Mégpedig azért, mert a narancsokkal súlyosbított fordulónak a TV-adó lett a szenvedő alanya. Reklámadó formájában. Alkalmasint a koncepcióváltásban nem hiszek. Ahogy a reklámadó hiábavalóságában sem. Az utóbbi egy nagyon alapos hatalomdemonstrációs eszköz. Különösen azért, mert a reklámidőben alapvetően a néző idegi terhelését váltják aprópénzre a TV-adók. De ez legyen annak a gondja, aki nézi az adott csatornákat. Amelyek közül most a híradó-perceket a szerkesztőség is hatalmi demonstrációra használta fel. Bízva abban, hogy fenemód demonstrálja a hatalmát azzal, hogy Mészáros Lőrinc, különben régóta közismert, vagyonosodását „leleplezik”. Nem feledve persze azt, hogy ez a megvilágosodás nem kicsit hiányzott akkor, amikor a Klub rádiót szívatta a hatalom. Ahogy nem az RTL-klub szervezte monstre tiltakozás, akár digitális tiltakozás, jellemezte az Origo főszerkesztőjének menesztése utáni napokat. Miként is volt azzal a drezdai pappal? Az RTL-lel lassan már nem lesz senki aki szolidáris lehetne. Miközben személy szerint zavar az a kognitív disszonancia, hogy nem tudom: kellene-e szolidárisnak lennem. A reklámidő eladása ugyanis igenis extra-profit. Az értelmes műsorpercek elől ellopott idő profitja. Amit csak az tesz kétségessé, hogy az „értelmes” műsorpercek minősítése erősen szubjektív. Hol is a távirányító?

Nem, valahogy nem tudom a szegény meggyötört törpe szerepébe képzelni az egyik legnagyobb TV-csatorna gazdáját. Legalább annyira nem, ahogy Mészáros Lőrincet, vagy Lázár Jánost sem. S még sokakat másokat sem. Furcsa módon, mivel nagyjából ugyanabban a vagyoni helyzetben állnak, még azt sem teljesen zárom ki, hogy pusztán a hatalmi status quo átrendezésének vagyunk kollektív szemtanúi. Ahogy a kollektív, és TV-adásokkal asszisztált IQ-csökentés, néphülyítés teljesen megfelelt a kormányzatnak. Így az sem kizárt, hogy a reklámadó tulajdonképpen az a lépés, amikor az isiben úgy indul a verekedés, hogy visszaütöttek. Ezúttal a kormányzati oldalról indítva a jobbegyenest. Ha ugyanis feltételezzük, hogy eddig is volt valami, a közönség elől titkolt hátér-megállapodás a TV-csatorna és a Fidesz között, akkor is értelmezhetők a történtek. Akkor, ha most, különben akármiért, az RTL nem teljesített valami informális szívességet.

Erre meg is jött a lex-RTL a reklámadó formájában. Demonstrálandó a kormányzat elszántságát. Függetlenül attól, hogy a fenekébe papírfecnit őrző L. Simon, vagy a portás terjesztette-e be. Világosan jelezve, hogy: vagy megteszed, vagy megdöglesz. A polip nem aprózza az érveket. Ahogy a TV is megtalálta a felcsúti kisistent. A nagyistennel szotyihéj-köpésben versenyző polgármestert. A helyzet tehát nagyon emlékeztet egy hatalmi patthelyzetre. Olyanra, amikor az egyik kezével, kézfogás gyanánt lefogják az egyik kezüket a felek, míg a másikkal kést szorítanak a másik torkának. Miközben az egyik kés baromi csorba. A szolidaritás nem élezte meg korábban kellően. Ám nem feledve, hogy az anyaországból azért, bizonyos befektetői körökön keresztül, esetleg rálökheti a másikat a mégoly életlen bicskára is.

Amennyiben erről, a hatalmi helyzetek újraosztásáról van szó, akkor meg mi köze az átlagnépnek ehhez? Nem sok. De akár drukkolhat is a valóság-show bármelyik tagjának is. Aztán megvonhatja a vállát, és hámozhatja a narancsot. Ami titokban különben banán. A sajtó szabadságának meg semmi köze a reklámadóhoz. A reklám nem a sajtó tevékenysége normálisan, hanem a sajtómunkások által ki nem töltött idő eladása. Sajtóilag a reklám adója az eladott semmi adója. Azzal, hogy az RTL a sajtószabadság kérdését belekeverte a reklámtörvény értelmezésébe, tulajdonképpen szívességet tett a kormánynak, mert félreviszi a vitát, eltereli a témát. Ki tudja hányadik szívességet.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Arccal a farhát felé

Forrás: Receptlap

A plázázás össznépi sport az emberek és emberkék, emberpalánták egy részének körében. Azt hinnénk, hogy valami hasonló lehet az is, amikor egy csarnokba, az élelmiszerek hagyományos beszerző helyére lép be valaki. Hát nem! Ott a plázaélményt legfeljebb azok a turisták élik át, akiket, mondjuk, a Nagyvásárcsarnokba visznek el az utazásszervezők. A napi bevásárlást megkísérlők legnagyobb „örömére”. De most ne róluk szóljanak a gondolatok.

Nem azért, mert nem érné meg. Hanem azért, mert amikor a magyar átlépi az országhatárt, és tenyerébe nő a fényképezőgép, akkor aligha jobb a helybeliek szemében. Már akkor, ha átlépi az országhatárt, és turistaként lépi át az országhatárt. Vendégmunkásként ugyanis pontosan úgy dolgozni vagy vásárolni fog egy ilyen bevásárló helyen, mint itthon. Ha van rá pénze, hogy vásároljon. Nem hímzett ingyom-bingyomokat, hanem zöldséget, húst, kenyeret, egyebet. S ezzel eljutottunk egy sarkalatos pontra. Az árcédulák világába. Amely világba tett kirándulás különben a turistáknak sem ártana. Mármint szervezetten. Mert egyénileg nyilván sokan megteszik, hogy megnézik az árakat. Arrafele, amerre terelik őket. Holott, egyfajta kalandtúraként igen tanulságos körutat lehetne megszervezni.

Például úgy, hogy tegyenek egy felmérő-utat a nyersnek látszó húsok és állatalkatrészek körében. Azzal a nehezítéssel, hogy a kilónként kétszáz forint feletti árkategória egyszerűen számukra nincs. Huss! Elvitte a kánya. Azt hinné az ember, hogy ekkor a csarnok árukészlete megszűnik. Holott egy cseppet sem. Igenis létezik ilyen árkategóriában is állati fehérje. Például csirke farhát. Esetleg akciósan. Lehet, hogy becsesebb helyen a kutyák eszik, de azért ne felejtsünk el két igen komoly szempontot. A hő fertőtlenít, és néhány baktérium-toxint is lebont. Másrészt a kutyákkal, macskákkal egyfajta szimbiózisban is lehet élvezni az élet ilyen apró, ámde csontos örömeit. Elvégre hol van az előírva, hogy ne lehetne egy levest is főzni az olcsón beszerzett csirkedarabokból, mielőtt a szőrös gyerek is megkapná a maga adagját? Na ugye, hogy sehol. A jelenség nem új, és a kispénzű nyugdíjasok esetében a kabarétréfáig bezárólag régóta ismert. Ami különben önmagában sem a társadalom nagy dicsőségére váló jelenség.

Még kevésbé az, hogy a felhasználói réteg egyre szélesebb. Ez abból is látható, hogy a viszonylag jobb minőségű szárnyas-alkatrészeket forgalmazó helyeken gyorsan csappan az árukészlet. Amit különben egyre kevésbé a tipegve topogó korosztály vásárol fel. Így aztán teljesen nyilvánvaló, hogy ahol van kereslet, ott a kínálat is követi. Egyre zűrösebben kinéző izék halmait is feltárhatjuk az árukészletek vizslatásával. Olyan, állítólag apróléknak nevezhető valamiket is, amik legfeljebb csak állatorvosi értelemben nem tekinthetők károsnak. Szemben a látvánnyal, ami nem kifejezetten az esztétikai élményszerzést szolgálja. Mármint átlagosan. Mert nyilván van, akinek igen, de ez alighanem a kisebbség. Ám valószínűleg még ez az árukategória, a kuka felé indultában megállított csontos-csőrös zutyulék is gazdára lel. Lehet, hogy ezt már tényleg valamelyik kutya nyeri meg. Habár nehéz elképzelni azt a több napig éheztetett vérebet, amelyik önként elfogyasztaná. Így aztán nem teljesen kizárt, hogy ezek a valamik némi mosás és válogatás után szintén a leveses-fazékban kezdik meg háztartási pályafutásukat.

Mert az emberi étkeztetés, mint azt annak idején a táborok, manapság pedig a közétkeztetés példái mutatják, nagyobb toleranciával bír, mint az állatoké. Meg aztán az ember a szőrös kedvenceknek nehéz szívvel ad olyasmit, amit maga is fenntartásokkal fogyaszt esetleg. Nem beszélve arról, hogy az akciós, de a beszerzést követő néhány óra múlva már távolról is kiszagolható húsárut egy jobb érzésű macska meg sem eszi. Csak a gazdája. Főleg, ha kénytelen vele. Mert adott esetben egy fél évig, rosszabb esetben egy évig kénytelen kicsit kevesebből megélni, mint a képviselők havi javadalmazása. Akiknek különben szintén tanulságos lehetne a fentebbi kalandtúra. Ha esetleg arra kényszerítenék a díszes társulatot, hogy napi pár száz forintból próbáljon megélni. S nem úgy, hogy szerviz-szolgálat biztosítja a hidegtálakat, sofőrszolgálat a szállításukat, és dotált büfé a kávét. Mert úgy nem nagy bravúr.

Érdekesebb lenne azt látni, ha például olyan ketrecharcban kellene a napi aprólékra valót megkeresniük, amiben legutóbb például gyermekek vettek részt. A hazai ifjúságpolitika nagyobb dicsőségére. Aztán elmennének a csarnokba, és lesütött szemmel kérhetnék ki a farhátat, és siethetnének vele haza, hogy gyorsabban főzni kezdhessék, mint a bacik belakják az egyre melegebb időben. Gyanítom, lenne nézettsége egy „így élt túl a képviselő csirkeaprólékon” című összeállításnak. Különösen, ha közölnék vele, hogy az eddigi kéthavi jövedelméből egy évig kell kihúznia. Miközben hallgathatná, hogy a közrabszolga-bér mindenre elég, és szemét lusta naplopó csirkefogó az, akinek az nem megfelelő. Mert ugyebár az, aki kétmilliót perkál vissza egy duzzogó óvodásként, az nem az.

Andrew_s

Kerényi feketeöves ostobasága

Forrás: Youtube

Olvastam valami interjú-szerűséget a feketeöves buzilobbizóval, és csak néztem ki hosszasan olykor a fejemből. Lehet, hogy bután, mert nem láttam magam. Meg aztán nyilvánvalóan mindig viszonylagos, hogy ki megy a forgalommal szemben. Vagy éppen a magyar nyelvvel.

Az utóbbi ennek, az interjúban megjelent, a homoszexuálisokról tett vérmes véleményt megfogalmazó, betűtekervénynek a kapcsán jutott az eszembe: „Volt köztük természetesen kimutatkozni vágyó személyiség is, mert ez jellemző erre a magatartásra, hogy szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák, ez amolyan feltűnési vágy ezekben az emberekben, de ez akkoriban a töredékét jelentette ennek a társaságnak”. A tartalmától eltekintve, tisztára olyan, mintha egy robotfordító produkálta volna. Egy bullshit-generátor kimeneti oldalán. Még akkor is, ha talán érteni vélem, hogy Kerényi Imre mi a fenét is akart mondani. Talán azt, hogy a másságban önmagukat megtalálók gyakran nárcisztikus személyiségjegyekkel bírnak. Ami, ha kellő önérzettel is párosul, akkor a titkolódzás feladását is jelenti. Ebben akár igaza is lehet, de lehet hogy nem. De elfogadom, hogy a miniszterelnöki megbízott széleskörű szocio-pszichológiai felmérést végzett a világ minden táján a témában. Ahogy nyilvánvaló, hogy ennek a széleskörű vizsgálatnak az eredményeként állította azt is, hogy a „buzilobbi” mindent leural. Ha mégsem a vizsgálata hatására, akkor biztos jó az anyag, amit szed.

Ahogy a rögtönzött történelmi áttekintés kapcsán is. Mely szerint: „A Római Birodalom megszűnésének egyik oka az volt, hogy dekadens lett és elvesztette a biológiai erejét”. A birodalmi nyersanyagbázis kimerülése, a limesek mentén egyre erősebb katonai szorongattatás, a kereszténységet is felszínre dobó ideológiai megosztottság, a császárság intézményrendszerének belső hatalmi harcai mind smafu. Na jó, Kerényi is csak az egyik okként jelölte meg, hogy a fürdőkben az akkori szakállas énekesnőket hallgatták. Miközben persze érdemes lenne talán figyelembe venni egy apróságot. Azt, hogy a Római Birodalom népessége mintha nem tűnt volna el a biológiai szaporodási kedv feladása okán. Nem vitatva, hogy valóban elfogadóbb volt a biszexualitással szemben, mint a későbbi századok. Amikor ugyan nagyon elítélték a szexualitást, de szintén nem halt ki az emberiség.

S ebből a szempontból Kerényi Imre kijelentése, hogy a „biológiai reprodukcióra szükség van”, igazi aranyköpés. Kicsit csorbítja a csillogását, hogy az élővilágban megfigyelhető megannyi szaporodási stratégia mind a biológiai reprodukció tárgykörébe tartozik. A bimbózástól kezdve az apomiktikus magképződésen keresztül a gyermeknemzésig. Miközben az utóbbi esetében éppen az ember az, aki igen komoly technológiai támogatást tud adni a folyamatoknak. Kerényi Imre véleménye, kellő sarkítással tehát egyben a magzati szűréseket, a művileg megtámogatott megtermékenyítést is elküldi a levesbe. Holott ezek nem a „buzilobbi” hatására jöttek létre. Sokkal inkább az emberek gyermekvállalásának biztonságosabbá tételére. Azért az erre szoruló párokkal szemben azt hiszem kicsit nehezebben ülne le, és mondaná a szemükbe, hogy „maguk biológiai reprodukcióra képtelenek, menjenek hát a fenébe”.

Ahogy azt hiszem kicsit jobban vigyázna a személyes ostobaságának közhírré dobolásával akkor is, ha nem érezné a hatalom hallgatólagos támogatását. Ha mondjuk olyan körülmények között „buzilobbizna”, amikor az érintetteknek szablya van a kezükben. Nem deviáns terroristaként, hanem a fegyveres testület tagjaként. Mint amikor az említettek együtt vonulnak a „pride”-on a szivárványszín zászlók alatt felvonulókkal. Washingtonban. Bár ott valószínűleg nem lenne miniszterelnöki megbízott sem.

Andrew_s

Sörözni csak kényelmesen?

A címhez rögtön hozzátehető, hogy persze: otthon, fotelben, a TV-re zsibbadva. De most mégsem erről ejtenék szót. Elvégre megkezdődött a szabadtéri sörözések szezonja. S ezek sorában látogatható meg az éppen aktuális Főzdefeszt. Az utcai „etetőkkel” (Street Food Show) karöltve.

A sörökről most nem ejtenék szót, mivel ez aztán tényleg egyéni ízlés kérdése. Vannak, akiknek inkább a hagyományos sörök jönnek be, míg a mások a különlegességekre kattannak rá. Az utóbbiaknak is ott lesznek a különböző, a kézműves sörfesztiválok szinte már hagyományos sörei. Homoktövises, fügés kivitelben, esetleg kölesből, vagy mézesen. A sörök kínálata alapján tehát mindenkinek érdemes kimenni a Műegyetemi rakpartra. Talán nem is csak azoknak, akik csak a sörökön keresztüllátják a szabadidő, megvilágosodásának kulcsát. Elvégre az ilyen eseményeknek hangulatuk van. Még akkor is, ha a bejáratnál komoly türelempróba várja a befele igyekvőket. Mert a sörök különlegesek ugyan, de a szervezés mintha a jól megszokott színvonalszegénységet mutatná. Még akkor is, ha látszólag zárkózik a trendekhez.

Mert az, aki Budapest eredetileg harmadikként átadott dunai hídja felől érkezik, a sorokat látja meg legelőször. Mármint legelőször a mobil mellékhelységek blokkja után. Mármint tovább pontosítok, a sorok után. Mert az utóbbihoz, a mobil pottyantókhoz és vízvesztő helyekhez is sor állt, amikor odaértem. Arra a gyanúra adva okot, hogy szervezők figyelmen kívül hagytak egy fontos természettudományos tényt. Az anyagmegmaradás törvényét. Azt, hogy a folyadék nem vész el, csak odább vándorol. Azt, hogy aki felül beleönti magába sört, az normális körülmények között alul távoztatni is szeretné. Ha sokan öntik befele a folyadékot, akkor szintén sokan szeretnének meg is szabadulni tőle. Az aligha jelent újdonságot, hogy az utóbbi művelethez sorban állni nem túl kényelmes. Még akkor sem, ha a dolog természetéből fakadóan gördülékenyen halad a sor.

Ahogy viszonylag gördülékeny talán a többi sor haladása is. Mert a sor az kell. Aki sört akar inni, annak legyen sorálló képessége. Mely sorok vége betorkollik oda, ahol a fesztiválkártyákat osztják. Mert a műegyetemi Főzdefeszt egyik újdonsága a más rendezvényekről már ismert fesztivál-kártya bevetése. Amiről azért a hivatalos honlap címoldala szemérmesen hallgat. Holott akár szimpatikus kezdeményezés is lehetne. Nem kell sörjegyekkel vacakolni, és a pavilonoknál sem forog a kézpénz. Kis plasztikkártya. Kényelmes, víz-, és sörálló. Az ember odamutatja a leolvasónak, és az leolvassa. Mármint akkor, ha a megfelelő oldalát mutogatja az ember a leolvasónak. De ezt az akadályt azért általában sikeresen lehet venni. Mármint akkor, ha szert tettünk az említett plasztikkártyára. Potom félezer forint letéti díjért, és egy sorban eltöltött változó időtartam jutalmaként. Mely lététi díjról, ahogy a kártyáról sem tesz túl sok említést a Főzdefeszt címoldala. Aki erről ott többet szeretne olvasni, az keresse fel a Budapest című linket. honlapja. Itt számos információt talál a kártya használatáról.

Jó tanácsokat is. Arra nézve nem, hogy bizonyos helyzetekben meddig számoljon el magába, de azért párat mégis. Holott a magunkban számolás művészetét is gyakorolhatjuk. Ha például hosszas sorállást követően derül ki, hogy abban a sorban nem tudunk kártyával fizetni a kártyáért. Bankkártyával a Metapay-kártyáért. Nem azért, mert teoretikusan nem lehetne bankkártyával fizetni, hanem, mert ott nem működik, vagy csak esetlegesen működik a kártyaolvasó. Hogy erről jó lenne a sorban-állóknak is jelzéseket küldeni? Hát istenkém: miért pont nekik. A pénztárért idegeskedő fiatalember mögött feltűnő ember foghegyről odavetett megjegyzése szerint: már jelezték az OTP-nek. Mert ezzel szerinte az ügy lezárva. A nyítónap estéjén. A sorban álló, orcára esett bankkártya-használók meg soroljanak be a másik sorba. Ahol működik. Az ott sorban száradók nagyobb örömére a soruk elejére. Egy költség, dupla kárörvendés. Mert bosszankodik az, aki nem tudta használni a kézpénzt kímélő megoldást, és bosszankodik az is, aki elé beállnak ennek következtében. Sörrendezés by Budapest.

Persze ennek alapján pláne érdekes az a plusszinformáció, amit a bankkártya használata után, a bódé falán olvashatunk el. Illetve az említett budapesti Főzdefeszt-honlapon: „Bankkártyás feltöltés esetén feltöltésenként 200 Ft kényelmi díjat számolunk fel.” S ebben a pillanatban az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. Mert ez a megoldás ugyan ki a fenének kényelmes? Aki csak sorban állva tudja bankkártyával feltölteni a sörkártyát, annak biztosan nem kényelmes. Mert olyan kütyüt nem láttam, amibe bedugom a bankkártyát és a fesztiválkártyát, és az egyikről automatikusan tölti a másikat. Ha volt is ilyen, biztosan jól eldugták. A belépőponton nem volt. Tehát a T. vendégnek nem kényelmesebb a kártya. Ráadásul, ha ez a 200 Ft nem a tranzakciós díj eufémisztikus megnevezése, akkor esetleg duplán is fizethet.

Akinek ez kényelmes, az a szervezők lehetnek. Kisebb felelősség a pénz kezelésével, kényelmesebb kezelése az ügyfeleknek. Viszont ilyen alapon nekik kellene a vendégeknek engedményt adni a bankkártyával való fizetésért. Az igazi hungarizmus tehát ebben az, hogy fizessek többet, mert a szervezőknek kényelmesebb megoldást választom. Hipp-hipp hurrá! A Főzdefeszt is jobban teljesít!

Andrew_s

Oszd szét és pánikolj?

Profetikus hagyományok folytatása Szűz Mária különleges védelme alatt. Ez vár a saját elképzelései szerint Orbán Viktorra. Más oka aligha lehetett arra, hogy a kormányzati átszervezések során a saját szűkebb irányítótestületét a Karmelita kolostor épületébe költözteti a miniszterelnök. Legkésőbb 2016. március 15-ig. Vagy mégis lehet más oka? Lehet.

Az egyik nyilvánvalónak tűnő ok az lehet, hogy ezzel fizikailag is az államalkotó többség, nevezzük egyszerűen „népnek”, fölé emelkedhet. Önmagában ebben sincs sok újdonság. Nem ő lenne az első népvezér, aki a Budai Várat szemelte ki kormányzása gócpontjaként. S korántsem biztos, hogy egy méla legyintéssel utalná vissza Orbán Viktor a felkérést a korona viselésére. Annyi realitásérzék azonban valószínűleg benne is dolgozik, hogy tudja: erre nem kerülhet sor. A királyság visszaállítására, és királlyá koronázására. Talán a fia vagy unokája számíthat erre, ha a jelenlegi miniszterelnök elég hathatósan és következetesen képes hódolni centrális hatalmi komplexusának. Marad tehát jelenleg az átvitt értelmű felülemelkedés fizikai megjelenítése. Nem egészen Illés szekerén, ugyan, de olyan magasra sem kell vágyni. Még akkor sem, ha egykor a Karmel-hegyen, ott Izraelben, élt a legendák szerint Illés-próféta is. De ennek tudását meg nem igazán nézem ki Orbán Viktorból. Neki inkább a keresztes hadak, illetve a nagy stadionok ismerete és bálványozása dukál.

Azonban a miniszterelnök, és hivatala hegymenetét talán nem csak a fentebb érintett, és igencsak elvont okokkal lehet magyarázni. Ehhez érdemes a teljes át-, vagy inkább szétszervezések képét megkaristolni Occam kicsit berozsdált borotvájával. Tetanuszt nem kapunk tőle, mert úgyis csak elméletben, gondolati síkon hajtjuk végre a karcolgatást. Meg amúgy sem magunkon. A művelet érdekében érdemes lehet a kormányalakítás bejelentésekor kinyilvánított szándékokat sorba venni:

1.      A miniszterelnökség felköltözik a Budai Várba;

2.      A Honvédelmi Minisztérium Székesfehérvárra költözik;

3.      A Miniszterelnökség vidékfejlesztési államtitkársága Kecskemétre megy;

4.      A Földművelésügyi Minisztérium Debrecenbe kerülhet;

5.      A kisebb hivatalok a hírektől függetlenül is szétszórathatnak, ahogy Budapesten sem egy kupacban van már most sem az összes minisztérium

Elég a közelmúlt tüntetéstörténetét áttekinteni ahhoz, hogy már a jelenleg érvényes közhivatali térkép nehézzé teheti a szervezést, és egyszerűvé a megmozdulások betiltását. Az ország kormányzásának funkcionális jelképe a Parlament a Kossuth téren. Arra lehet egy magára valamit adó tüntetőtől számítani, hogy kisebb nagyobb sétával de ezt célozza meg. A földek tulajdona körüli machinációk, és a gazdák jogosnak, vagy értelmetlennek tűnő felháborodása nyomán elmehetnek Kósa városába háborogni. Útba ejtve akár Kecskemétet is. Meglehetősen megosztva, és nem utolsó sorban jócskán kikerülve a média látóköréből. S egyben messze kerülve attól, hogy zavarják a miniszterelnök nyugalmát. Így ez az áthelyezés lehet akár opikai sufnituning is. Nem feledve, hogy felszabadít egy igen értékes épületet a Kossuth téren.

A honvédség irányítását vidékre vinni már nehezebben érthető, hacsak nem képzeljük hozzá, hogy Székesfehérvár nincs is olyan nagyon messze Budapesttől. Viszonylag nagy átbocsátóképességű utakkal kapcsolódva a közlekedési vérkeringéshez. Amennyiben a Honvédelmi Minisztérium ott lesz, esetleg eszébe juthat valakinek néhány katonai alegységet is odacsoportosítani. A minisztérium védelme érdekében is akár. No meg azért, mert kikerülnek a látótérből, és a fővárosból. Márpedig a történelem már többször bebizonyította, hogy izolált, a fővárostól független egységek aranyat érhetnek. Már akkor, ha kívülről kell valamiért nagyon gyorsan a fővárosba teremni. Vagy nem is olyan nagyon gyorsan. Ha messziről jön. Mint Horthy annak idején. De ilyen messzire, például Szegedre ne menjünk. Nem is abban az irányban van, mint Fehérvár. Azért nem véletlen talán, hogy a rendszerváltás előtt is volt pár laktanya egy kőhajításra Budapest határától, de azon kívül. Nyilván csak és kizárólag a főváros hatékony megvédése érdekében a gaz imperialisták ellen. Bár valószínű, hogy egy 1956-mintájú megmozdulás esetén is igénybe vehető attrakcióként.

S akkor ezek után térjünk vissza a Sándor-palota mellé áthelyezendő miniszterelnöki rezidenciához. Ami mellé csatoljuk oda azt a gondolatot is, hogy a magaslatok mindig is jól védhető pontoknak számítottak. Persze tudom, hogy a Budai Vár nem „olyan” magaslat. Azért minden esetre elég sok az inkább szűknek nevezhető, az utcán összeverődő embereket inkább szétterelő, a tömeget egyszerűen megosztható utca. Így aztán az öreg borbély lehet, hogy azzal tenné el a borotváját, hogy itt kérem felkészülés zajlik. Arra például, hogy az emberek esetleg tömegesen ragadják meg a flaszterből készült szavazócédulát. S akkor nem árt, ha a potenciális hatalmi központok nem egy helyen vannak, és a csúcsvezetés jól védhető, helikopterrel egyszerűen megközelíthető ponton található.

De ez természetesen nem más, mint egyfajta sarkított értelmezésen alapuló találgatás. Orbán Viktorról, a hatékony, mindent átlátó, és mindenütt jelenlevő miniszterelnökről, a nép barátjáról, hogyan is tételeznénk fel, hogy 2016. március 15.-ére időzített pánikkal van ellátva.

Andrew_s

Kontraszelekciós antiszolidarítás

Forrás: ATV

Lassan terjed az elhatározás. Tóth Zoltán, most már csak volt, egyetemi oktató esetében is. A saját blogja szerint 2014. május 27.-én kapott egy elektronikus levélkét a felmondásról. De csak tegnap, június 4.-én este tette közzé az említett blogon a hírt. Talán nem is az elhatározással, hanem az írásbeli megerősítés megvárásával magyarázható a késés. Aztán már a hír járt a maga útján.

Lassan bekerült a különböző portálokra, és a HVG-nél már azt is tudni vélték, hogy szó nincs az eddig vitt tantárgy megszűnéséről. Pusztán arról, hogy az elfogulatlanságáról nem annyira híres Nézőpont Intézet vezetőjét kérték fel a tárgy továbbvitelére. Mely tárgy különben a választási rendszerekkel kapcsolatos politológiai ismereteket, többek között a tisztességes választások kritériumait is lefedte az oktatandó ismeretek körével. Valószínűleg a puszta véletlen műve, hogy a tárgy körüli átszervezést az önkormányzati választásokkal kapcsolatos törvények megpatkolásának időszakában, illetve annak előkészítési szakaszában tartották égetően fontosnak megejteni. Mert ilyen véletlenek igenis vannak. Egy egyetemen, amelynek egyik dékánja is érdektelennek tartotta a kezdetekben Semjén Zsolt beadott furcsaságaival foglalkozni, igenis vannak ilyen véletlenek. Nyilvánvalóan a véletlen egybeesések elismerése az is, hogy Klinghammer István mélységesen hallgat. Habár! Miért pont most szólaljon meg, amikor eddig sem nagyon tépdeste a hatalom által rárakott istrángot?

Miközben persze a hír járja a maga útját, jó lenne most azt leírni, hogy eközben viharos ellenzést váltott ki a sajátosan időzített felmondás. Jó lenne azt írni, hogy az országos napilapok vezércikkben emlékeztek meg, és szalagcímekkel harangozták közzé az említett felmondást. Valójában erről azért szó nincs. Sajnos, ismerve a tényt a naponta állás után kullogók számáról más gondolat is megkockáztatható. Az, hogy amennyiben nem az Origo főszerkesztőjének kirúgása körül pattan ki, akkor még annyian sem foglalkoztak volna az ELTE-s professzor eltávolításának hírével. Mert azért azok, akiknek leginkább kellene hallani ilyenkor a hangját, mélységesen hallgatnak. Mondhatni üvöltő az a csend, ami van. Például hallgatnak a diákok is. Holott lehetne talán szavuk. A tiltakozásé mindenképpen. A hallgatás azonban nem csak beleegyezés, hanem belefásultság is ebben az esetben. Olyan szintű belefásultság, ami még a rendszerváltás előtt sem volt jellemző az akkori, diktatórikusnak mondott, állapotok közepette. Ezt onnan tudom, hogy annak idején is sikerült egy tanár menesztését megelőzni. Holott valami diákparlamentre hivatkozva indult az ügy. Mégis, már rektori szinten állt le. De lehet, a diákság elfásult. Például a végén szinte sehova sem vezető tüntetések nyomán is.

Azonban vajon hol van az akadémiai szféra. A tanárok hada. A szakszervezetekről nem is beszélve. Már csak azért sem, mert szóra sem érdemesek. S nem csak a mostani látszat szerint. Azért a nagy tanári csenden érdemes talán elgondolkozni. A felszínes ítélet alapján azt is mondhatnánk, hogy senkit nem érdekel a dolog, és a szolidaritás hiánya miatt nagy a csend. Felróva ezt a jelen politikai körülményeknek. Nem vitatva, hogy az egyre inkább megfélemlítésre apelláló, az egzisztenciális zsarolást nyíltan űző hatalomnak is van szerepe a kialakult helyzetben. Azonban, ha visszaemlékszünk az elmúlt évekre, az egyetemi, akadémiai rendszer eddig sem nagyon a kiállásról, a hangos szolidaritás-megnyilvánulásokról volt híres. S ebben talán nem csak a politikai félelemnek van szerepe. Az egzisztenciális viszonyoknak már inkább. A pozíciókhoz kötődő viszonyokkal karöltve. Ami egyszerűen belülről, a személyen belülről gátolja meg sokak esetében, hogy kimenjenek a napra.

Egy erősen kontraszelektált rendszerben ugyanis csak a kevés kivétel érezheti magát szakmailag kikezdhetetlennek. Abban az értelemben, hogy még tévedéseiket is egyenes derékkal vállalják. Arra a tanszékvezetőre, dékánra, rektorra ez nem feltétlenül igaz, akinek egyetlen biztos ismerete annyiból áll, hogy tudja hol a tanársegéd. Akinek a nyakába lőcsölhet némi érdemi munkát. Nem sokat, mert a végén még a fejére nő. Tehát több tanársegédnek szétosztva, társzerzőséggel jutalmazva. Vigyázva közben arra, hogy a kontraszelekciós spirált se szakítsa meg. Egész az akadémiáig. A kevés kivétel pedig már csak azért sem zavaró, jó részük már tanársegédként kiutálható a rendszerből. A maradék pedig bármikor kirúgható. A hatalom ugyanis a kontraszelektált vezetők kezében van.

Egy ilyen rendszer bentlakói pedig nem szolidárisak a kipenderítettekkel. Kárörvendők inkább. Egy egyetemi, kutatóintézeti vezető pedig bátran élhet, és vissza is élhet a rendszerrel. Amire csak a legfrissebb példa Tóth Zoltán alig visszhangos kirakása.

Andrew_s

Nemzeti Barackfa-nap - 2014

2014. június 4. –én ismét tíz centivel nőtt a nemzet összetartozása, miközben nyilván elénekelték a Nemzeti Összetartozás dalát. A barackfáról. Az legalább tényleg nőtt. A barackfa. Ha ki nem vágták. Mielőtt felkapaszkodva rá, esetleg rálátna valaki a világ meg nem engedett szegmensére. Egy barackmagnyit.

Minden esetre vártam, hogy hirtelen rózsaszínbe fordul a világ, és a nemzet hirtelen összetartozik. Aztán láttam, hogy az ég alja is legfeljebb a frontoktól vagy a szmogtól lesz színesebb. Így a nemzet maga maradt, amilyen volt. A napok egyikét hiába nevezték ki a Nemzeti Összetartozás Napjának. Talán erre is utal az, hogy az említett napnak szentelt kormányzati oldalon a szürke az uralkodó szín. A háttérben és a szövegezésben egyaránt. Kivételesen nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. Szürke alapon szürke betűk. Az olvashatóság alsó határán. Egy olyan web-oldalon, amiért egy OKJ-s vizsgán kivágnám az ezt összelapátoló delikvenst. De nyilván jó ez így. Valakinek. Meg talán meg is éri. Valakinek. Gyanítom, hogy nem közmunkában rakták össze azt a vizuális moslékot, amire futotta. Bár még az sem kizárt. Az, hogy közmunkában rakták össze. A lap ebben az esetben burkolt kritika. A nemzet nemezelő nemzetvezérségről. Úgy általában.

Arról a kormányzatról, ami közrabszolgákkal akarja megépítetni a saját dicsőségpiramisát. Arról, amelyik azt hiszi, hogy a nemzeti összetartozás ugyanúgy parancs kérdése, mint a békementes tapsorkán. Az előfizetett „Éljen Orbán!”. Holott a nemzet nem tud összetartozni. A nemzetnek nincs kivel összetartozni. Nem most, hanem soha. Egy nemzet, a maga államiságával szövetségeket köthet. Más nemzetek más államával. A nemzet, mint olyan egy absztrakció. A világban emberek élnek. Meg állatok és növények. Meg állatias indulatokkal és növényeket alulmúló intelligenciával ellátott emberformájú lények. Mert a világ meg ilyen. Összatrtozni emberek tudnak. Barátok, szerelmesek, házastársak, és rokonok. De tegye a szívére a kezét mindenki, és vallja be legalább magának: nem lehet parancsra szeretni. Lehet pénzért, hatalomért prostituálódni. De a szeretet, a szerelem valami más. Ilyen az összetartozás is. Lehet összeterelni embereket, és rájuk rivallni: tapsoljatok! De ez nem összetartozás. Valójában széttartozás. Akit odaparancsolnak, az tapsol. Ha megfizetik, még énekel is. Vagy ha eleget iszik. A megvédett házi pálinkából. Igaz, azt inkább családi, baráti körben. S nem parancsra.

Forrás: Kanadai Magyar Hírlap

Így aztán hiába vártam a barackfás napon, hogy rózsaszínbe borul a világ, és hirtelen elkezd a nemzet összetartozni. Mert hát továbbra sincs kivel. Lassan az embereknek sem. Mert félnek. Mert jöhetnek a feljelentő álbarátok, a megfigyelő megfigyeltek. A hatalmat gyakorlók egy ökölbe szorított intézményeivel. Zsarolva az egyik, fenyegetve a másik oldalon. Vagy egyszerűen lefizetve cégeket, hogy ne védje a végeket. Ahogy Lázár János elérte, hogy repüljön az őt leleplező portál főszerkesztője. Pénzzel és hatalommal. Elég pénzzel és akár informális hatalommal. Lassan kinőve abból a szürkeségből, ami körülvette. Ahogy fogy az árnyék, úgy rajzolódik ki a valós hatalom Orbán mögött. Akármi is történt abban a bizonyos hotelszobában. A puszta kérdéséért is fejek hullnak. Jelezve: tapsolj, vagy repülsz. S még örülj, hogy nem a tizedikről. Saját kérésedre, menekülés közben. Összetartozva. Napilag. Naponta.

A barackfa alatt nem a nemzet áll, hanem emberek. Az embereknek kellene tehát összetartozni. Maguktól. Parancs nélkül. Ez azonban veszélyes. Nem az embereknek, és nem a nemzetnek. A hatalomnak. Az atomizált nemzet megfélemlített és bizalmatlanságra kondicionált atomjai jobbak. A hatalomnak. A nemzetnek nem. De a hatalom ritkán foglalkozik a nemzettel. A nemzet minden emberé. A hatalom keveseké. A keveseknek nem jó, ha a sokak összetartoznak. Ha szolidárisak, Ha összefognak. Jobb az, ha a hatalom döntheti el, hogy ki az, aki a nemzet. Aki összefoghat. A hatalommal. A többieknek marad a semmi. Meg a hatalom érvényesítői. A megfigyelők. A gárdák. A pofonok és felmondólevelek. Mert a történelem már megmutatta, hogy a hatalmat láttatni kell. Minél kevesebb a löncs, annál inkább. Különben jön a lincs. Amikor a hatalom képviselői akarják megmondani, hogy ki melyik oldalon álljon. Amikor a népszavazásnál a flaszter a szavazólap.

Az emberek meg csak állnak, és félnek összetartozni. Nem csak a kinevezett napon, hanem folyamatosan. Hiába vártam tehát, hogy tíz centivel nőjön egy jeles napon az összetartozás. A félelem nőtt. Az emberek maradnak inkább a szürkeségben. A nemzet? Az meg majd csak túléli. Remélhetőleg. Ha lesznek, akik mernek össze is tartozni, és nem csak együtt vonyítva tapsolni. A falkával.

Andrew_s

Origo, Lázár, hotelszoba

A porszáraz közlemény szerint „Sáling Gergő, az Origo.hu főszerkesztője közös megegyezéssel távozik a médiavállalattól”. A tegnap esti, kevésbé porszáraz, hír szerint azért kényszerül távozásra, mert az Origo oknyomozott kicsit Lázár János hotelszámlái körül. Arról a bizonyos kétmillióról van szó, amivel kapcsolatban duzzogás, visszafizetés egyaránt szóba került már.

Alkalmasint szintén az Origo híre említette, hogy azt a bizonyos hotelszámlát Sonkodi Balázs, illetve Perényi Zsigmond társaságában sikerült összehozni. Ahogy az is olvasható Pethő András cikkében, hogy Lázár János a kiküldetési pénzt feszegető kérdés hatására lemondott az említett költségtérítésről, és azt visszafizeti. A debreceni floridázásra kísértetiesen hasonlító forgatókönyvet produkálva. Némileg a sértetten hisztis gyerek „akkor kenjétek a hajatokra” mentalitását is kölcsön véve. Látszólag különben teljesen indokolatlanul. Mert akár indokolt is lehet az, hogy egy magas rangú kormányhivatalnok, szakértői kísérettel elutazzon. Alighanem az is indokolható lehet, ha nem egy diákszállón foglal helyet éjszakára. Nem feledve persze azt sem, hogy két millió forint rengeteg lehet annak, aki közrabszolgaként harcol a túlélésért, de gyaníthatóan aprópénz Lázár Jánosnak. Visszafizetése tehát aligha dönti csődbe a családi kasszáját.

Így tulajdonképpen sokkal érdekesebb lehet az emberi gesztusnyelv, illetve maga a lázári reakció, mint az a bizonyos kétmillió. Az teljesen nyilvánvaló, hogy az említett visszafizetési szándéknyilatkozatban van valami nárcisztikusan infantilis. Egy olyan teátrális megnyilvánulás, ami már szinte kérkedően hívja fel a figyelmet. Így aztán igazán megengedhető, hogy pár gondolat erejéig engedjünk Lázár János felhívásának és pusztán gondolatilag utánaeredjünk a gesztusnak. Már csak azért is, mert ehhez egy szintig túl mély emberismeret sem szükséges. Az ilyen helyből megugrott visszafizetést általában akkor szokták alkalmazni, ha károkozás történt. Azt nem igazán tételezném fel, hogy a kétmilliós számlát kártérítés is terheli. Például azért, hogy Lázár János részegen szétverte a lakosztályt, ahol elszállásolást nyert. Ha ezt a szálat elejtjük, akkor felmerülhet, hogy az egész útiszámla egyfajta károkozás. Azaz tényleg nem szolgálati, vagy nem csak szolgálati út volt az a bizonyos kiküldetés. Ekkor a részletek feszegetésének megelőzésére is alkalmas lehet a visszafizetés. Úgymond, okafogyottá téve a további kíváncsiskodást. Ami persze azt is jelenti, hogy lehet ok kutakodni. Valószínűleg nem is az utazás puszta tényével kapcsolatban, hanem a körülményekkel kapcsolatban.

Olyan valami, ami Lázár Jánosnak valamiért roppant kínos lenne, ha kiderülne. Ugyanakkor teljesen normális lehet abban a közegben, ahol a számla született. Ellenkező esetben ugyanis alighanem a bulvársajtó már rég tele lenne a hírrel. Nem is feltétlenül itthon, hanem ott, ahol a Vezér első számú potenciális váltóembere megszállt. Ahogy a celebek extravagáns, a helyi szokásokat megszegő estéiről is olvashatunk eleget. Például, és csak elméletben, ha kiderülne, hogy Lázár János egy szobában, netán francia-ágyon aludt a kísérőjével, az aligha verné ki egy szállodában a biztosítékot. Még akkor sem, ha a kísérő nem az ellenkező nemből kerül ki. Ha nem verik szét a lakosztályt, akkor ez egy jobb, de egy kevésbé jó szállodában sem érdekel senkit. Ellenben roppant kínos lehet itthon. Elég ehhez a Terry Black-féle listafenyegetés esetére gondolni. Azt is elég hathatósan próbálták inkább agyonhallgatni. A kereszténykonzervatív habos latyakkal nyakig teletöltött Fidesz-hívek szemében ugyanis nem feltétlenül lenne vonzó emberi tulajdonság. Egyébként ez akkor is igaz, ha egyfajta unga-bunga zajlott a hotelben. Ami egy szállodában, bizonyos határig nyilván szintén nem okoz gondot.

Így, miközben alapesetben az sem lenne indokolhatatlan, ha Lázár János megszáll külföldön és félig titkos tárgyalásokat folytat, önmaga értékelte fel a körülményeket. A túlzottan hisztériás reakció, az Origo szerkesztősége irányába kifejtett politikai nyomás gyanúja okot ad a találgatásokra azon a ponton is, ahol sokan talán egy kézlegyintéssel intéznék el az ügyet. Lehet, hogy Lázárt János is jobban jön ki az ügyből, ha megadja az Origo által kért információkat, és bízik az ügy csendes elülésében.

Andrew_s

Annyi nyugdíjat érsz, amennyit a gyereked kapar

Ez egy másik Kerekasztal

Szinte már unalomig koptatott lázári kijelentés az, ami a kaparás, és az adott ember értéke közti összefüggést méltatta. Most egy olyan javaslatot terjesztettek elő, ami ezt kiterjeszti a gyermekekre is. Akinek a gyereke jobban kapar, az többet is fog érni. Például nyugdíjasként.

A Népesedési Kerekasztal nyugdíjreform-tervezete legalább is valami ehhez hasonló ötlettel állt elő. Ez a kerekasztal nem az a kerekasztal, ami körül lovagok gyűlnek össze, hanem egy másik. E körül az asztal körül azok lovagok és lovagnők ülnek, akik azt mondják: „cupp”. Esetleg a rekettyésben. Mert az asztalon azért elég kényelmetlen lehet. Mármint a népesedéspolitika kézbevétele. Természetesen tudományosan. Már csak azért is, mert az említett gömbölyű asztalt Magyar Tudományos Akadémia szervezésében alakították meg. Még 2009-ben. S pár hónapon belül meg is kezdte tanácsosztogató és programajánló tevékenységét. Nyilván alapos, tudományos előkészítéssel, ahogy ezt illik is egy nyolc munkacsoporttal megalakult tudományos valaminek. Olyan javaslatokkal az évek során, amelyek között nyilván vannak jobbak, és kevésbé jobbak is. Ahogy ez már lenni szokott olyan esetekben, amikor a vizsgálat tárgyai önálló akarattal rendelkezne, és a körülményekre a vizsgálódónak gyakorlatilag az égvilágon semmi ráhatása nincs.

Hari Sheldon legyen a talpán, aki ilyen körülmények között akárcsak modellezni tudja a népességet. Egy birodalomnyit. Egy sci-fiben. A hazai viszonyok között legfeljebb a hatalmi nagyképűség éri el a Galaktikus Birodalom méretét, és a napi politikai populizmusoknak nagyobb szerepe van a szociálpolitikában, mint a tervezési szándékoknak. Nem feledve persze azt sem, hogy az emberek népesedési szándékukat viszonylag ritkán szokták az akadémiai közlemények, és javaslatok alapján megélni. Pártdirektívák mentén is csak akkor, ha elég erős kényszerek működnek közre az utasítások betartására. S ebben az esetben sem feltétlenül egyenlők a szándékok. Az egykori életforrás-programot is valószínűleg másként élték meg a tenyészbikaként kezelt SS-tisztek, és másként az esetleg megerőszakolt árja-kinézetű parasztlányok. De ez nyilván csak az egyik véglet, és a hazai demográfiai programok itt még messze nem tartanak. Ahogy a legutóbbi zseniális javaslat is a nyugdíjak irányából próbál hatni.

Felvetve azt az ötletet, hogy ne csak a gyermek felnevelése számítson bele a nyugdíjba, hanem a gyermek iskoláztatása is. Rímelve arra a Balog Zoltántól ismert cinikus baromságra, hogy a gyermekek kibontakozását a szülők, és nem a szegénység gátolja a mélyszegénység körülményei között. Nem vitatva persze azt, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer úgy rossz, ahogy van. Különösen azok után, hogy a Fidesz-vezette kormány a magánnyugdíj-magtakarításokat is eltapsolta. Ezek után az elöregedő generációk tényleg csak a gyermekeikre számíthatnak. Akik közül az iskolázottabbak valószínűleg jobban is fognak keresni. Legfeljebb külföldön, ha a hazai közrabszolgarendszerből elegük van. De kétségtelenül jobban. Ez a gyermekre támaszkodó rendszer azonban a Népesedési Kerekasztal tudományos lovagrendje nélkül, a kormányzati hibák nyomán spontán is kialakult. Miközben van a jelenlegi javaslatnak egy komoly szépséghibája.

Nem más, mint az, ami már Balog Zoltán 2012-es megszólalásában is szégyellni valóan ostoba volt. Az, hogy koránt sincs képzési egyenlőség. Attól a pillanattól kezdve, amikor nem beszélhetünk valós esélyegyenlőségről az iskolázottság megszerzésében, minden ezen alapuló diszkrimináció a szociális szakadékot mélyíti és szélesíti. Márpedig valós esélyegyenlőség nincs. S lehet azt mondani, hogy régen, a rendszerváltás előtt sem volt. Ami igaz is. Csakhogy az olló, például a felsőoktatási keretszámok manipulálása, a fizetős oktatási formák elterjesztése, a követelmények csak fizetett különórákkal teljesíthető megállapítása nyomán, kissé szétnyílt mostanában. Kissé a töréshatárig szétnyílt. Nem vitatva természetesen, hogy volt már ilyen a magyar történelemben. Amikor volt egy akár Bécsben, Párizsban iskolázott nemesség, és volt az éhbérért robotoltatott zsellérség.

Csakhogy akkor senki nem is beszélt demokráciáról, és meg sem próbált a nemesség tudományos álca mögé bújtatott javaslatokkal operálni. Bár biztos lett volna annyi pénz, hogy valami zugkutató összeállítson egy javaslatot arra, hogy miért jó, ha a nemes nyugdíjként is többet kap a gyermekei után, mint a zsellér. A világ azonban változik. Akkor nem érezték szükségét egy ilyen máznak. Most meg csak a máz az igazi. A nyugdíjrendszer, a demokrácia, a képzési esélyegyenlőség meg egy nagy hazugság a máz mögött.

Andrew_s

Produkció! Támogatás

Fotó: EISimay

Külföldön sok pénzt elverni lehet az állami vezetésben tapicskálók kiváltsága. Ezt mutatja, hogy néhány jó emberével Lázár János vadász-naccságos úrnak is sikerül milliós szállásköltségeket összehozni. Remélhetőleg a milliók visszafizetése mellett nem kell majd Kerényi Imre kritikáját is állnia azért, mert a hírek szerint férfiakkal utazott.

Márpedig amikor valaki az első kérdésre úri gesztusként kipengeti a kérdéses összeget, akkor azért felmerülhet a gyanú, hogy nem teljesen hivatalos volt az az út. De alapvetően a kutyát sem érdekli, hogy Lázár János mit csinált és kivel a szállodaszobában. Legfeljebb Kerényi Imrét, és a hozzá hasonló gyertyatartókat. Amiért nem is a kivel mit, hanem a mennyiért kérdése érdekes viszonyítási alap lehet színházilag az kicsit más. Közzé tették ugyanis, hogy a színházak támogatására, pontosabban a produkciók forgalmazására mintegy harminchat milliót szán az emberi laposelem-felügyelet, az Emmi. Országos és külföldi forgalmazására összesen. Tehát egy lázári utazás egy tizennyolcad kultúratámogatást ér. Elég cudar aránynak is tekinthetjük. Legfeljebb csak azt jelezve, hogy a Vezér egyik kedvenc fővadászának kollegális kiruccanása alapvetően, ár/érték arányban jobban szórakoztatja a kormányfőt, illetve az ő bólintását félve leső minisztert, mint a színházak.

Holott azok az országosan és külföldön forgalmazott produkciók alighanem komoly előválogatás eredményeként kerültek kiválogatásra. A lista letölthető a kormányzati oldalakról, de szinte látatlanban lefogadhatjuk, hogy csupa tüftig darab. Csupa nyakig begombolt ruhában izzadó színésszel és a legkényesebb konzervatív ízlést is kielégítő, visszafogott szövegelemmel. Nehogy a Kerényi Imre által lebuzizott színészek egyike is szót kapjon, és akár csak félreérthető mondat csússzon be a szövegkönyvbe. Ez egyszerűen nem lenne helyes. Azt az igazi magyar emberek nyilván nem is támogathatnák. Márpedig az Emmi pénze mindenki pénze. Azért minden esetre érdekes, hogy Kerényi Imre egy valamit nem vetett még fel, és ezt az érte kiálló, és Kulka Jánosnak nyíltan visszaválaszoló Bognár Zsolt is kifelejtett az eszmefuttatásból.

Ha ugyanis a közpénzekből, a mindenki által becsengetett adóforintokból finanszírozzák a produkcióutaztatást, akkor abban nyilván Kulka János, Alföldi Róbert és sokan mások pénze is benne van. Ahogy a főiskolák egyre csökkenő állami támogatásában is. Ha ezt követően Kerényi Imre, és az ellene egy fél szóval sem állást foglaló miniszterelnök számára a „buzilobbi” ekkora problémát, a másság, vagy akár a másként gondolkodás kizáró körülményt jelent, akkor ezt a másik oldalon is érvényesítni lenne illendő. A másságukat felvállalóknak például adókedvezmény meghatározásával. Ismerve a hazai adófizetési morált, számos szervezet, amely felkarolja a szexuálisan „másként gondolkodókat”, alighanem a taglétszám robbanásával számolhatna. De ilyen veszély láthatóan egy szervezetet sem fenyeget, mivel ez az aspektusa valahogy hiányzik a hatalmi felszólalásoknak.

S az említett viszontválaszolók irományainak is. Mely bognári levél egyébként is megérhetne egy kis eszmefuttatást. Kulkának írja ugyanis többek között a jóember: „Azt Te is tudod János, hogy olyan nincs, hogy független ember és gondolkodás. Valahová életszemlélete alapján mindenki leteszi a garast”. Elfeledve azt a régi tanítást, hogy „ne ítélj, hogy ne ítéltess”. Mert ugyebár, amikor az említett állítással vádolja politikum-vállalással az Orbán Viktornak nyílt levelet író színészt, akkor önmagáról is ítéletet mond. Felvetve, hogy ő vajon kinek, és miért akar politikai gesztust gyakorolni. Az olyan mondatokkal már szinte foglalkozni is kár, hogy: „Tudom, hogy [Kerényi] Imre csak összegzője általános indulataitoknak”. Nem érdemes, mert az indulatnak lehetne Kerényi Imre közös céltáblája, vagy az Alföldit bírálók szemléletének összegzője Kerényi Imre megszólalása. De a Kulka Jánosnak írt válasz említett mondatának túl sok nyilvánvaló értelem nem látszik. Holott valaki, aki szignója szerint „színművész, zeneszerző, dalszövegíró”, elvárható lehet talán a világos szövegírás. De minden nem lehet tökéletes. Miért pont egy nyílt levél lenne az.

Ahogy nyilván az Emmi támogatási szempontjaiban is lehet hibát találni. Még szerencse, hogy valószínűleg olyanok fognak sorban állni, akiket már lenevelnek addigra a kritikáról. Akár csak a kritikus gondolatokról is. Olyanok, akik a kis pénzt is megköszönik, és már csomagolják is a produkciót. Forgalmazásra. Ahogy a Vezér és talpnyalói óhajtják.

Andrew_s